Kitabı oku: «A Sárkányok Dühe », sayfa 3
HATODIK FEJEZET
Gareth fel-alá járkált a szobájában, egészen elkábult, megdöbbentette, hogy ilyen csúfos kudarcot vallott a karddal, és próbálta felfogni a következményeket. Teljesen megdermedt. El sem akarta hinni, hogy képes volt olyan ostobaságra, mint a kard felemelésének kísérlete, elvégre a Dinasztia Kardját már hét generáció óta egyetlen MacGil király sem bírta kézbe venni. Mégis miért gondolta, hogy ő jobb, mint az ősei? Miért képzelte, hogy ő más?
Több esze kellett volna, hogy legyen. Óvatosabbnak kellett volna lennie, nem lett volna szabad túlbecsülnie magát. Meg kellett volna elégednie pusztán azzal, hogy övé lett atyja trónja. Miért kellett erőltetnie a dolgot?
Így viszont most az összes alattvalója megtudta, hogy nem ő a Kiválasztott; ez mostantól árnyékot vet az uralkodására; és most talán még inkább azt fogják gyanítani, hogy ő a felelős az apja haláláért. Gareth látta, hogy máris máshogy néz rá mindenki, mintha szellemként járna köztük, mintha a nép máris felkészülne a következő királyra.
Ennél is rosszabb volt, hogy Garethnek életében először megingott az önmagába vetett hite. Egész életében tisztán látta a sorsát. Biztos volt benne, hogy őt illeti apja trónja, hogy az ő végzete uralkodni, és megemelni a kardot. Magabiztossága most alapjaiban rendült meg. Most már semmiben sem volt biztos.
A legrosszabb azonban az volt, hogy mióta megkísérelte felemelni a kardot, egyre csak édesapja arcát látta lelki szemei előtt. Talán ez volt atyja bosszúja?
– Bravó! – szólt lassan, elnyújtottan egy gúnyos hang.
Gareth sietve hátrafordult, megdöbbent, hogy van még valaki a szobájában. Azonnal felismerte a hangot; annyiszor kellett hallgatnia az elmúlt években, hogy mostanra meg is utálta. A hang nem másé volt, mint a feleségéé.
Helenáé.
Az asszony a helyiség túlsó sarkában állt, ópiumpipájával a szájában figyelte Garethet. Mélyen beszívta a füstöt, benntartotta, majd lassan kifújta. Véreres volt a szeme, és a férje látta rajta, hogy túlságosan régóta füstöl már.
– Mit keresel te itt? – kérdezte.
– Ez az én szobám is – felelte a nő. – Azt csinálok itt, amit csak akarok. A feleséged vagyok, a királynéd. Ezt ne feledd! Én is uralom ezt a királyságot, akárcsak te. Bár a mai bukásod után aligha mondanám, hogy te akármit is uralsz.
Garethnek arcába szökött a vér. Helena mindig is értett hozzá, hogy a lehető leggonoszabb csapást mérje rá, a lehető legrosszabbkor. Senkit sem utált jobban, mint ezt a nőt. Alig bírta elhinni, hogy annak idején hajlandó volt feleségül venni.
– Aligha? – hördült Gareth, felháborodva rontott a nő felé. – Ne feledd, hogy én vagyok a király, te boszorkány, és hiába vagy a feleségem, téged is börtönbe vethetlek, akárcsak bárki mást ebben a birodalomban!
Az asszony kinevette, megvetően horkantott fel.
– Börtönbe vetnél? – vágott vissza. – Hadd lássák csak az alattvalóid, hogy még a saját feleséged is dacol veled?
Nem, azt kétlem. Ilyet nem tenne Gareth, aki folyton mesterkedik valamiben. Akit mindennél és mindenkinél job-ban érdekel, hogy mások mit gondolnak róla.
Gareth megállt a felesége előtt, rádöbbent, hogy Helena átlát rajta, és ez borzasztóan idegesítette. Megértette, milyen fenyegetést jelent a nő, és felfogta, hogy semmi értelme vitatkoznia vele. Úgyhogy csak állt ott, némán, ökölbe szorított kézzel.
– Mit akarsz? – kérdezte végül lassan, és igyekezett uralkodni magán, nehogy meggondolatlanul cselekedjen.
– Csak akkor szoktál eljönni hozzám, ha akarsz tőlem va lamit. A nő durva, gúnyos nevetést hallatott.
– Én mindig megkapom, amit akarok. Nem azért jöttem, hogy bármit is kérjek tőled. Hanem azért, hogy közöljek veled valamit: az imént az egész királyságod tanúja volt, hogy nem bírod megemelni a kardot. Most mi lesz velünk?
– Hogy érted, hogy velünk? – kérdezett vissza Gareth, nem értve, hova akar kilyukadni az asszony.
– Most már az alattvalóid is tudják, amit én mindig is tudtam: hogy nem érsz semmit. Hogy nem te vagy a Kiválasztott. Gratulálok! Legalább most már hivatalos. Gareth arca tükrözte felesége grimaszát.
– Apám sem bírta kézbe venni a kardot. Attól még sikeresen uralkodott.
– A kudarc igenis rányomta a bélyegét apád uralkodására – erősködött Helena. – Minden pillanatára.
– Ha annyira elégedetlen vagy velem – dühöngött Gareth –, akkor miért nem tűnsz el innen? Hagyj el! Lépj
ki ebből a látszatházasságból! Most már király vagyok! Már nincs szükségem rád.
– Örülök, hogy felvetetted ezt a kérdést – felelte –, mert pontosan ebből az okból jöttem. Hivatalosan is véget akarok vetni a házasságunknak. El akarok válni. Szerelmes vagyok egy férfiba. Egy tisztességes férfiba. Egész pontosan az egyik lovagodba. Egy harcosba. Szeretjük egymást, igaz szerelemmel. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Váljunk el, hogy ne titkos viszonyt kelljen folytatnom vele! Nyilvánosságra akarom hozni a szerelmünket. És hozzá akarok menni.
Gareth döbbenten, megtörten meredt a feleségére, aki ezekkel a szavakkal mintha tőrt döfött volna a mellkasába. Miért kellett Helenának felbukkannia? Miért éppen most? Gareth ezt már végképp nem bírta elviselni. Úgy érezte, mintha a világ belerúgott volna, miután már amúgy is padlóra került.
A király meglepetten érzékelte, hogy minden ellenszenve dacára fontos neki Helena, mert amikor meghallotta a követelését, miszerint el akar válni, az nagy hatást tett rá. Felzaklatta. Rádöbbent, hogy nem akarja hagyni a válást. Ha ő maga kezdeményezte volna, az egy dolog; de az, hogy Helena vetette fel, már más ügy volt. Esze ágában sem volt hagyni, hogy az asszony megkapja, amit akar, pláne nem ilyen könnyen.
Leginkább az aggasztotta, vajon milyen hatással lenne az uralkodására, ha elválna Helenától. Egy király válása túl sok kérdést vet föl. És Gareth meglepő módon azon kapta magát, hogy féltékeny a nő szeretőjére. Helenára pedig neheztelt, amiért az orra alá dörgölte, hogy nem olyan férfias, mint az a lovag. Gareth bosszút akart állni. Mindkettőjükön.
– Nem válunk el! – csattant föl. – Egy életre hozzám vagy láncolva. Nem szabadulsz tőlem. Soha nem engedlek el. És ha megtudom valaha is, hogy ki ez a lovag, akivel hűtlenkedsz, előbb megkínoztatom, aztán kivégeztetem.
Helena acsarogva válaszolt:
– Nem önszántamból mentem feleségül hozzád! Ez nem tisztes házasság! Nem tekintelek férjemnek. Ezen a frigyen nem ül áldás! Soha nem is ült! A szüleink szervezték meg, hogy növeljék a hatalmukat. Az egész ügy undorít, mindig is undorítónak tartottam. És elvette tőlem az esélyt, hogy rendes házasságban élhessek! – Nagyot fújt, egyre dühösebb lett. – Vagy hagyod, hogy elváljak tőled, vagy szétkürtölöm az egész királyságban, hogy apád nem téged akart örökösének. Te döntesz!
Ezzel Helena hátat fordított a férfinak, átvonult a szobán, és kirontott az ajtón, még csak be sem csukta maga után.
Gareth remegve állt ott a nyitott ajtót bámulva, és meglepődött, amikor ismét belépett rajta valaki. Alig volt ideje végiggondolni a Helenával folytatott vitáját, felfogni az asszony minden fenyegetését, amikor egy túlságosan is jól ismert arcot pillantott meg. Firth bukkant föl előtte. Megszokott lendületes léptei helyett azonban hezitálva jött be a szobába, arcán bűnbánó kifejezés ült.
– Gareth? – kérdezte bizonytalanul.
Elkerekedett szemmel meredt a királyra, aki látta rajta, mennyire gyötri a bűntudat. Nagyon helyes, gondolta Gareth. Elvégre is Firth vette rá, hogy megpróbálja felemelni a kardot, ő győzte meg végül, őmiatta hitte magát Gareth többnek, mint aki volt. Ki tudja, mi történt volna Firth sutyorgása nélkül? Talán meg sem kísérelte volna kézbe venni a kardot.
Gareth füstölögve fordult a bizalmasa felé. Firthben végre célpontot talált, akin levezetheti minden haragját. Elvégre is ő ölte meg az apját. Firth, ez az ostoba lovászfiú keverte bele őt ebbe az egész slamasztikába. Így most már Gareth is csak egy újabb kudarcot vallott örökös volt a MacGil-családfán.
– Gyűlöllek! – fortyogott Gareth. – Mit értek az ígéreteid? Mit ért a meggyőződésed, hogy fel tudom emelni a kardot?
Firth nagyot nyelt, rém idegesnek tűnt. Szóhoz sem jutott. Nyilván azt sem tudta, mit mondhatna.
– Nagyon sajnálom, felséges úr – nyögte ki végül. – Tévedtem.
– Nagyon sok mindennel kapcsolatban tévedtél – csattant fel Gareth.
Valóban, minél többet gondolkozott Gareth ezen az egészen, annál inkább rádöbbent, mekkorát is tévedett Firth. Ami azt illeti, ha Firth nem avatkozik bele, akkor az apja nem halt volna meg, és akkor Gareth most nem lenne ekkora bajban. Nem nyomná a vállát az uralkodás súlya, nem lenne ilyen rossz a helyzet. Gareth visszavágyott a régi, egyszerűbb időkbe, amikor még nem volt király, amikor az apja még életben volt. Hirtelen elöntötte a vágy, hogy mindent visszacsináljon, hogy minden olyan legyen, mint régen. De ezt nem tehette meg. És mindez Firth hibája volt.
– Mit keresel itt? – faggatta Gareth.
A fiú megköszörülte a torkát, láthatóan egyre idegesebb lett.
– Hallottam bizonyos… pletykákat… a szolgák sutyorgását. A fülembe jutott, hogy az öcséd meg a húgod kérdezősködnek. A szolgák szállásán látták őket. A szennyvíz aknáját vizsgálgatták a gyilkos fegyvert keresve. A tőrt, amellyel megöltem apádat.
Gareth hátán végigfutott a hideg a szavai hallatán. Megdermedt a döbbenettől és a félelemtől. Hát lehetett volna még ennél is rosszabb ez a nap?
Megköszörülte a torkát.
– És mit találtak a testvéreim? – kérdezte kiszáradt to
rokkal. Alig bírt megszólalni. Firth a fejét csóválta.
– Nem tudom, felség. Csak annyit hallottam, hogy gyanítanak valamit.
Garethet újult erővel öntötte el a gyűlölet Firth iránt, nem is gondolta volna, hogy képes ennyire gyűlölni valakit. Ha a fiú nem lett volna ilyen ügyetlen, ha rendesen eltüntette volna a fegyvert, akkor Gareth most nem lenne ilyen szorult helyzetben. Firth sebezhetővé tette.
– Jól figyelj rám, mert nem mondom el még egyszer!
– szólt Gareth közelebb lépve a fiúhoz, a szemébe nézve, a tőle telhető leghatározottabb, legkomorabb pillantást vetve rá. – Soha többé nem akarom látni a képedet. Megértetted? Tűnj a szemem elől, és soha ne gyere vissza! Egy nagyon messzi pozíciót jelölök ki a számodra. És ha valaha is beteszed még egyszer a lábad a kastélyba, garantálom, hogy le fognak tartóztatni. Most pedig TÜNÉS! – ordította.
Firth szemébe könnyek szöktek, sarkon fordult, és kimenekült a szobából, léptei még jóval azután is visszhangoztak, hogy elrohant a folyosón.
Gareth esze ismét a kardon, a kudarcot vallott próbálkozásán járt. Óhatatlanul úgy érezte, hogy nagy bajt hozott saját fejére. Olyan érzése támadt, mintha levetette volna magát egy szikláról, és ettől a pillanattól kezdve már csak a zuhanás várna rá.
Úgy állt ott a fülsiketítő csendben, mintha gyökeret eresztett volna a kőbe, remegett a szobában, amely egykor atyjáé volt, és fel sem bírta fogni, mégis milyen lavinát indított el. Még soha nem volt ennyire magányos, ennyire bizonytalan.
Ezt jelentette királynak lenni?
Gareth felsietett a kőből faragott csigalépcsőn, rohant egyik emeletről a másikra, a kastély legmagasabban lévő mellvédjéhez igyekezett. Friss levegőre volt szüksége. Időre és egyedüllétre vágyott, hogy gondolkodhasson. Olyan megfigyelőállást keresett, ahonnan beláthatja a királyságát, az egész udvart, az alattvalóit, és eszébe vésheti, hogy mindez az övé. Hogy az elmúlt nap rémálomba illő eseményei dacára azért még mindig ő a király.
Elzavarta a szolgáit, és egyedül szaladt fel a lépcsőn, emeltről emeletre egyre jobban lihegett. Az egyik szinten megtorpant, kétrét görnyedve zihált. Könnyek csorogtak le a képén. Egyre csak apja arcát látta maga előtt, ahogy minden lépésénél megfeddi.
– Gyűlöllek! – üvöltötte a levegőbe.
Esküdni mert volna, hogy válaszul gúnyos nevetést hallott. Atyja nevetését.
El kellett tűnnie innen. Visszafordult a lépcsőhöz, és szaladt, rohant tovább, míg végre fel nem ért a bástyához. Kirontott az ajtón, odakint friss nyári levegő fogadta.
Gareth mély lélegzetet vett, zihálása csillapodott, élvezte a napfényt, a meleg szellőt. Levette a palástot, apja palástját, és a földre dobta. Túl meleg volt, és már nem is akarta viselni.
A bástya peremére sietett, a mellvéd kőfalába kapaszkodott, és kissé még mindig lihegve nézett le az udvarára. Látta a végtelen tömeget, amely a kastélyból tartott kifelé. A szertartásról távoztak. Gareth szertartásáról. Szinte innen érezte a csalódottságukat. Milyen kicsinek tűntek! Csodálta, hogy mindannyian az ő uralma alatt állnak.
De vajon még meddig?
– Az uralkodás furcsa dolog – szólt egy vén hang.
Gareth megfordult, és legnagyobb meglepetésére Argont pillantotta meg: alig egy méterrel mögötte állt, fehér köpenyben és csuklyában, kezében a botjával. A királyra meredt, ajkán mosoly játszott, a tekintete viszont nem volt vidám. Szikrázott a szeme, átható pillantást vetett Garethre, idegessé téve a királyt. A druida túl sokat látott.
Gareth korábban rengeteg mindent akart mondani Argonnak, rengeteg mindent akart kérdezni tőle. Most azonban, miután kudarcot vallott a kard megemelésében, már egyetlen dolog sem jutott eszébe.
– Miért nem szóltál nekem? – fakadt ki kétségbeesetten. – Szólhattál volna, hogy nem fogom tudni kézbe venni a kardot. Megkímélhettél volna a szégyentől.
– És azt mégis miért tettem volna? – kérdezte Argon. Gareth a homlokát ráncolta.
– Nem vagy a király őszinte tanácsadója – vádolta az öreget. – Apámnak őszinte tanácsot adtál volna. Nekem viszont nem.
– Talán azért, mert atyád méltó volt az őszinte tanácsomra – felelte Argon.
Gareth dühe egyre nőtt. Gyűlölte a vénembert. És őt hibáztatta.
– Többé látni sem akarlak – mondta. – Nem tudom, miért állított apám a szolgálatába, de nem akarlak Királyudvarhelyen látni.
Argon nevetett, tompa, ijesztő hanggal.
Apád nem állított a szolgálatába, te ostoba kölyök – mondta. – Ahogy az ő apja sem. Nekem itt a helyem. Ami azt illeti, mondhatjuk úgy, hogy a királyok szolgálnak engem.
Hirtelen előrelépett, és úgy festett, mint aki egyenesen Gareth lelkébe lát.
– Ez vajon rád is igaz? – kérdezte. – Neked is itt a helyed?
Szavai letaglózták Garethet, aki beleborzongott a kérdésbe. Ő maga is pontosan ebben bizonytalanodott el. Nem tudta, vajon a druida fenyegetésnek szánta-e a kérdést.
– Aki vér árán kerül a trónra, az vér árán uralkodik – jelentette ki Argon, és ezekkel a szavakkal rögtön hátat is fordított, és elindult.
– Várj! – üvöltötte Gareth, már nem akarta, hogy a druida elmenjen, válaszokra volt szüksége. – Ezt meg hogy érted?
Akaratlanul is úgy érezte, hogy Argon üzenetet sugalmaz neki, miszerint nem fog sokáig uralkodni. Muszáj volt megtudnia, tényleg így értette-e.
Gareth a druida után rohant, ám ahogy közelebb ért hozzá, Argon a szeme láttára kámforrá vált.
A király megperdült, körbenézett, de semmit sem látott. Csupán tompa nevetést sodort felé a szellő.
– Argon! – üvöltötte Gareth.
Körbefordult, aztán felnézett az égre, végül fél térdre esett, és hátravetette a fejét. Újra felordított:
– ARGON!
HETEDIK FEJEZET
Erec, a herceggel, Brandttel meg a herceg tucatnyi emberével haladt Savaria kanyargós utcáin, és menet közben egyre nagyobb tömeg csatlakozott hozzájuk, ahogy a szolgálólány háza felé tartottak. A lovag ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal találkozhasson a lánnyal, a herceg pedig személyesen akarta elvezetni hozzá. És a herceg akárhová ment, mindenki követte. Erec körülnézett, szemügyre vette a méretes, egyre növekvő seregletet, és zavarba jött, mi-vel rádöbbent, hogy több tucat emberrel a sarkában fog odaállítani a lány otthonához.
Mióta először meglátta, Erec csakis a lányra bírt gondolni. Tűnődött: vajon ki lehet? Hiszen nemes kinézetű leány volt, mégis a herceg udvarában dolgozott. Miért menekült előle a lány fejvesztve? Hogy lehet az, hogy hiába találkozott számtalan nemes hölggyel életében, ez a lány volt az egyetlen, aki meghódította a szívét?
Erec világ életében előkelő körökben mozgott, maga is egy király fia volt, és egy szempillantás alatt érzékelte másokban a nemesi származást, márpedig abban a másodpercben, amint észrevette a lányt, érezte, hogy a jelenlegi helyzeténél sokkal magasabb pozíciót kéne elfoglalnia a társadalmi ranglétrán. Erec oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon ki lehet a lány, honnan származik, mit keres itt. Szüksége volt még egy esélyre, hogy újabb pillantást vethessen a lányra, hogy lássa, az előbb csak képzelődött-e, vagy továbbra is ugyanúgy érez.
– A szolgáim azt mondták, a lány a külvárosban él – magyarázta a herceg menet közben.
Miközben átsétáltak a városon, az út mindkét oldalán kinyíltak az ablakok, az emberek lebámultak rájuk, megdöbbentek azon, hogy a herceg és a kísérete a köznép utcáit járja.
– A lány állítólag egy fogadós szolgálója. Senki sem tudja, honnan került ide, honnan származik. Csak azt tudják, hogy egy napon megjelent a városunkban, és elszegődött szolgálónak ehhez a fogadóshoz. Úgy tűnik, a múltja rejtély.
Befordultak egy újabb mellékutcába, ahogy haladtak, egyre hepehupásabb lett a talpuk alatt a macskakő, a kis épületek egyre közelebb álltak egymáshoz, és egyre elhanyagoltabbak voltak. A herceg megköszörülte a torkát.
– Különleges alkalmakkor alkalmaztam a lányt szolgálóként az udvaromban. Csöndes leányzó, magának való. Senki sem tud róla sokat. Erec – szólt végül a herceg, a lovaghoz fordulva, megfogva a csuklóját –, biztos vagy ebben? Akárki is legyen ez a nő, csak egy közember. Te szabadon válogathatnál a királyság előkelő hölgyei között.
Erec ugyanilyen hevesen nézett vissza rá.
– Muszáj viszontlátnom ezt a lányt. Nem érdekel, kicsoda.
A herceg rosszallóan csóválta a fejét, és mind továbbmentek, egyik utcáról a másikra kanyarogtak, kígyózó, szűk sikátorokon haladtak át. Savaria külvárosába érve egyre nyomorúságosabb környékekre jutottak, az utcákat részeges alakok töltötték meg, a földet belepte a mocsok, csirkék és elvadult kutyák kóboroltak szabadon. Sorra mentek el a kocsmák mellett, a dorbézolók kurjongatása kihallatszott az utcára. Részegek botladoztak előttük, miközben leszállt az este, és az utcát fáklyákkal világították meg.
– Utat a hercegnek! – kiáltotta az udvartartás feje, végül előresietett, és nekiállt ellökdösni a részegeket az útból. Az utcák egész hosszában kétes alakok váltak szét előttük, és csodálkozva nézték az elhaladó herceget oldalán Ereckel.
Végül elértek egy szerény, gipszvakolatú, magas palatetős fogadóhoz. Úgy nézett ki, mint amiben legfeljebb ötven ívó vendég férhet el, az emeleten pedig lehetett néhány kiadó szoba. Az ajtó ferdén állt, az egyik ablak betört, és a bejárat melletti lámpa alig pislákolt, majdnem csonkig égett már benne a gyertya. Részegek kiáltozása hallatszott ki az ablakon, ahogy a herceg és kísérete megálltak az ajtó előtt.
Hogy dolgozhat egy ilyen csodás leány egy ilyen rémes helyen? – tűnődött Erec elborzadva, miközben a benti kiabálást és röhögést hallgatta. Megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, micsoda megaláztatást szenvedhet el a lány ezen a helyen. Nem igazságos – méltatlankodott magában. Szentül elhatározta, hogy megmenti innen a lányt.
– Miért a létező legrosszabb helyre jössz arát keresni? – kérdezte a herceg, Erechez fordulva.
Brandt is a lovaghoz fordult.
– Ez az utolsó esélyed, barátom – mondta. – Egy egész
kastélynyi nemes hölgy vár rád. Erec azonban a fejét csóválta, már elszánta magát.
– Az ajtót! – parancsolta.
A herceg egyik embere előrerohant, és kitárta nekik a fogadó ajtaját. Odabentről úgy áradt az áporodott sör bűze, hogy Erec hátrahőkölt tőle.
A fogadóban a részeg férfiak a pultra dőltek, az asztaloknál üldögéltek, kiabáltak, nevettek, gúnyolódtak, és lökdösődtek. Erec azonnal látta, hogy aljanéppel van dolga, sörhasú, borotválatlan, mocskos ruházatú alakokkal. Egyikük sem volt harcos.
A lovag belépett a helyiségbe, körbenézett, a lányt kereste. El sem tudta képzelni, hogy egy hozzá fogható nő ilyesféle helyen dolgozzon. Arra gondolt, talán rossz fogadóba jöttek.
– Elnézést, uram, egy nőt keresek – szólt Erec a mellette álló magas, nagy darab, pocakos, borostás képű férfihoz.
– Na, ne mondd! – kiabálta a férfi gúnyosan. – Hát, akkor rossz helyen jársz! Ez itten nem bordély. De az is akad a közelbe: pont itt szembe van egy, és úgy hallom, az ottani nőcskék minden igényt kielégítenek! A férfi elröhögte magát, túl harsányan, Erec képébe nevetett, és több cimborája is csatlakozott hozzá.
– Nem bordélyt keresek – válaszolta Erec komoran –, hanem egy bizonyos nőt, aki itt dolgozik.
– Akkor biztosan a fogadós szolgálólányára gondolsz!
– kiáltotta valaki, egy másik nagy darab, részeg férfi. – Talán ott van valahol hátul, és a padlót súrolja. Kár érte… Bárcsak itt lenne, az ölemben!
A férfiak fennhangon röhögtek, jól szórakoztak a saját vicceiken, Erec pedig elvörösödött a hallottaktól. Szégyellte a lány helyzetét. A puszta gondolat, hogy a lánynak ilyen alakokat kell kiszolgálnia: olyan megalázó volt, hogy szinte fel sem tudta fogni.
– És te ki vagy? – szólalt meg egy másik hang.
Egy férfi lépett elő, a többieknél megtermettebb, sötét szakállú és szemű, széles állú. Mogorván grimaszolt, több durva alak kísérte. Több volt rajta az izom, mint a háj, és fenyegetően közeledett Erechez, nyilvánvalóan a területét védte.
– El akarod lopni a szolgálólányomat? – szegezte neki a kérdést. – Akkor takarodj innen!
A lovag elé lépett, és meg akarta ragadni, hogy kidobja.
Erec azonban hosszú évek kiképzése alatt edződött, a királyság legnagyobb lovagja volt, és olyan gyors reflexekkel rendelkezett, amiket ez az alak el sem tudott képzelni. Abban a pillanatban, hogy a fogadós Erechez ért, a lovag akcióba lendült, megszorította a férfi csuklóját, villámsebesen megfordította őt, megragadta az inge hátát, és átlökte a helyiségen.
A nagy darab férfi úgy repült el, akár egy ágyúgolyó, és több embert elsodort magával, mind úgy zuhantak a kis terem padlójára, akár a tekebábuk.
Az egész helyiségre csönd borult, mindenki megdermedt, és a szemét meresztette.
– ÜSD! VÁGD! – kiabálták kórusban. A fogadós szédelegve talpra kecmergett, és ordítva Erec felé vetette magát.
A lovag ezúttal nem várta meg, hogy odaérjen hozzá. Elébement a támadójának, felemelte a karját, és könyökét a férfi képébe vágta, eltörve az orrát.
A fogadós hátratántorodott, aztán összerogyott, fenékre esett a padlón. Erec odament hozzá, talpra húzta, és bármilyen nagy darab is volt a férfi, a feje fölé emelte. Tett pár lépést előre,
aztán elhajította a férfit, aki átrepült a fogadón, letarolva a fél helyiséget.
A fogadóban minden férfi dermedten állt, abbahagyták a kiabálást, elhallgattak, rádöbbentek, hogy nem akárkivel kerültek szembe. A csapos azonban váratlanul kirohant a pult mögül, a feje fölé emelt egy üveget, egyenesen Erec felé tartott.
A lovag jól látta, és máris a kardjára tette a kezét, ám mielőtt kivonhatta volna, Brandt mellé lépett, kirántotta az övébe tűzött tőrt, és a csapos nyakához tartotta.
A férfi majdnem belerohant a késbe, épp azelőtt tor-pant meg, hogy a penge átdöfte volna a bőrét. Csak állt ott, félelemtől tágra nyílt szemmel, leizzadva, kezében a feje fölé tartott üveggel. Olyan csönd szállt a helyiségre, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
– Dobd el! – utasította Brandt. A csapos engedelmeskedett, és az üveg széttört a padlón.
Erec kivonta a kardját, a fém visszhangozva csendült, és odalépett a fogadóshoz, aki nyögve feküdt a földön. A nyakához szegezte a pengét.
– Csak egyszer fogom elmondani – jelentette ki. – Takarodjon az egész söpredék! Most rögtön! Követelem, hogy beszélhessek a hölggyel! Négyszemközt.
– A herceg! – kiabálta valaki.
Az egész gyülekezet a bejárat felé fordult, és végre felismerték az ajtó előtt, a kísérete körében álló herceget. A csőcselékben mindenki sietve lekapta a sapkáját, és fejet hajtott.
– Ha a terem nem üres, mire befejezem a mondandómat – közölte a herceg –, mindenkit börtönbe záratok, mégpedig most azonnal. A helyiségben zűrzavar tört ki, ahogy mindenki az ajtó felé sietett, elrohantak a herceg mellett, ki az utcára, félig üres söröskorsóikat ott hagyták, ahol voltak.
– Te is takarodj! – utasította Brandt a csapost, leengedve a tőrt. Hajánál fogva megragadta a férfit, és kilökte az ajtón.
A helyiségben csupán pillanatokkal ezelőtt még nagy volt a lárma, most viszont üres és néma lett, nem maradt más odabent, csak Erec meg Brandt, valamint a herceg, a leghűbb embereivel együtt. Hangos csattanással vágták be az ajtót a söpredék mögött.
Erec a fogadóshoz fordult, aki még mindig kábultan ült a padlón, vérző orrát törölgetve. Két kézzel megragadta a férfi ingét, talpra rántotta, és leültette az egyik üresen maradt padra.
– Tönkretetted a ma esti forgalmamat – panaszkodott a
fogadós. – Ezért még megfizetsz! A herceg odalépett hozzá, és visszakézből pofon vágta.
– Kivégeztethetnélek azért, mert megpróbáltál kezet emelni erre az emberre! – dorgálta a fogadóst. – Nem tudod, ki ez? Ő Erec, a király legnagyobb lovagja, az Ezüstlovagok bajnoka. Ha akarja, akár ő maga is végezhet veled, most rögtön.
A fogadós felnézett Erecre, és most először ült ki igazán félelem az arcára. Szinte reszketett a padon.
– Erről fogalmam sem volt. Nem mutatkoztál be.
– Hol a lány? – faggatta Erec türelmetlenül.
– Hátul, a konyhában takarít. Mit akarsz tőle? Talán meglopott téged? Csak egy hozzám szegődött szolgáló. Erec kivonta a tőrét, és a férfi nyakához tartotta.
– Ha még egyszer szolgálónak merészeled hívni – fenyegette meg –, elvágom a torkodat. Megértetted? – kérdezte határozottan, a pengét a fogadós bőrére nyomva. A férfi szemébe könnyek szöktek, lassan bólintott.
– Hozd ide a lányt, de gyorsan! – parancsolta Erec, azzal talpra rántotta a férfit, és a helyiség túlsó felébe lökte, a hátsó ajtó felé.
Miután a fogadós eltűnt, a konyhából fazekak kongása és tompa kiabálás hallatszott, majd pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és több nő jött ki, rongyos ruhában meg főkötőben, a konyhai munkától zsírosan. Három idősebb asszony lépett eléjük, a hatvanas éveikben járhattak, és Erec egy pillanatra arra gondolt, a fogadós talán azt sem tudja, kiről beszélt neki.
Aztán megjelent egy lány, és Erecnek kihagyott a szívverése.
Alig kapott levegőt. Ez a lány volt az, akit keresett.
Zsírpecsétes kötényt viselt, és lehajtotta fejét, szégyellt felnézni. Haját feltűzte, kendővel kötötte be, arca csupa kosz volt, Erecnek mégis elállt tőle a lélegzete. Bőre ham-vas és tökéletes volt. Magasan ülő arccsontja volt, finom metszésű vonásokkal, széles és nemes homloka, valamint telt ajka s apró orra, amit szeplők borítottak. Fejkendője alól gyönyörű szőke haj omlott le.
Egy pillanatra fölnézett Erecre, és nagy, csodaszép szemének színe halványzöldről mintha szikrázó kékre váltott volna a fényben, aztán ismét vissza. Tekintete a földhöz szegezte a férfit. Erec meglepetten döbbent rá, hogy a nő még jobban elvarázsolja, mint amikor először meglátta.
A lány mögött megjelent a fogadós, a homlokát ráncolta, még mindig a vért törölgette az orráról. A szolgáló óvatosan lépett előre, ki az idősebb nők közül, Erec felé, és pukedlizett, amikor a lovag elé ért. Erec kihúzta magát, ahogy a herceg kíséretének tagjai is.
– Uram! – szólt a nő, lágy és édes hangja megdobogtatta a lovag szívét. – Kérlek, áruld el, mivel bántottalak meg! Nem tudom, mit követtem el, de sajnálom, bármit is tettem, ami miatt a herceg embereinek ide kellett fáradniuk.
Erec elmosolyodott. A lány szavai, hangja: mind új erőt adott neki. Legszívesebben egy életen át hallgatta volna őt.
Kinyújtotta a kezét, megérintette a lány állát, felemelte, míg a szolgáló gyengéd tekintete nem találkozott a sajátjával. Meglódult a szívverése, ahogy a nő szemébe nézett. Mintha elveszett volna a tengernyi kékben.
– Drága hölgyem, semmi rosszat sem követtél el. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennél megbántani engem. Nem harag vezetett ide, hanem a szerelem. Amióta megláttalak, alig bírtam másra gondolni.
A lány láthatóan zavarba jött, a földre sütötte a szemét, pislogott. A kezét tördelte, idegesnek és megrendültnek tűnt. Nyilván nem volt hozzászokva az ilyesmihez.
– Kérlek, hölgyem, áruld el: mi a neved?
– Elistaire – válaszolta a lány alázatosan.
– Elistaire – ismételte Erec. Ennél szebb nevet még soha életében nem hallott.
– De nem értem, mi hasznodra lehet, ha tudod a nevem – tette hozzá a lány halkan, továbbra is a földre meredve. – Te nemes úr vagy. Én pedig csupán egy szolgáló.
– Az én szolgálóm, hogy pontosak legyünk – szólt a fogadós gonoszul, és előrelépett. – Elszegődött hozzám. Évekkel ezelőtt elkötelezte magát, méghozzá írásban. Hét év szolgálatot ígért nekem. Én cserébe ételt és szállást biztosítok neki. Eddig három évet szolgált le. Így hát beláthatjátok, hogy csak az időtöket vesztegetitek. A lány az enyém. Az én tulajdonom. Nem vehetitek el tőlem. Az enyém. Megértettétek?
Erecet olyan gyűlölet öntötte el a férfi iránt, amihez foghatót még soha nem érzett senkivel szemben. Legszívesebben kardot rántott volna, hogy szíven döfje, így zárva le az ügyet. De bármennyire is halált érdemelt a férfi, Erec nem akarta megszegni a király törvényét. Elvégre is minden cselekedetével a királyt képviselte.
– A király törvénye szent – közölte határozottan a fogadóssal. – Nem áll szándékomban megszegni. Mindazonáltal holnap kezdődik a lovagi torna. És mint minden más férfinak, nekem is jogom van feleséget választani. És én itt és most tudatom, hogy Elistaire-t választom. A jelenlévők felhördültek, döbbenten néztek egymásra.
– Mármint akkor – tette hozzá Erec –, ha a hölgy beleegyezik.
Elistaire-re nézett, zakatolt a szíve, a lány azonban továbbra sem pillantott föl. A lovag így is látta, hogy elpirult.
Ücretsiz ön izlemeyi tamamladınız.
