Kitabı oku: «Átváltozva »

Első fejezet

Caitlin Paine mindig is rettegett az első naptól egy új iskolában. Ott voltak azok a nagy dolgok, mint hogyan találjon új barátokat, milyenek lesznek az új tanárok, és hogy fog eligazodni a folyosókon a tantermek közt. És ott voltak azok a kis dolgok, mint megszokni az új helyet, ahol új illatok és új hangok fogadják az újonnan érkezett diákokat. És vajon hol lesz az új öltözőszekrénye. Hovatovább, ő rettegett a bámuló tekintetektől. Mindig érezte, hogy az új helyen mindenki csak őt bámulta. Észrevétlen maradni, ő csak ezt akarta. De ez soha nem sikerült neki.

Caitlin nem értette, miért volt olyan feltűnő. Az ő 165 centiméterével nem volt különösebben magas, és a barna hajával és barna szemével (és normál testsúlyával) úgy érezte, hogy átlagos volt. Biztosan nem volt olyan szép, mint néhány másik lány. Kicsit idősebb volt a többieknél a 18 éves korával, de nem túlzottan ahhoz, hogy kilógjon a sorból.

Volt valami más benne. Volt benne valami, ami miatt az emberek megfordultak utána. Tudta, valahol mélyen, hogy ő más. De nem tudta pontosan, hogy miben különbözik a többiektől.

Ha volt valami rosszabb, mint az első nap, az a becsatlakozás egy új osztályba tanév közepén, amikor már mindenki ismer mindenki, és mindenkinek volt ideje kibontakozni. Ma, az első napján, így március közepén, ez lesz az egyik legrosszabb. Érezte már.

Még a legvadabb képzeletét is felülmúlta, hogy ez megtörténhet. Semmi, amit valaha látott – pedig ő már sokat látott – nem készítette fel erre.

Caitlin kint állt az új iskolája, egy hatalmas New York City-i középiskola előtt a fagyos márciusi reggelen, és azon tűnődött, miért pont én? Kicsit alul volt öltözve, csak egy pulóvert és nadrágot viselt, és még távolról sem volt felkészülve arra a zajos káoszra, ami fogadta őt. Gyerekek százai álltak ott, zajongtak, sikoltoztak, és lökdösték egymást. Úgy nézett ki, mint egy börtön udvara.

Az egész valahogy túl hangos volt. Ezek a gyerekek túl hangosan nevettek, túl sokat káromkodtak, és túl durván lökdösték egymást. Azt gondolta volna, hogy ez egy hatalmas verekedés, ha észre nem vesz néhány mosolyt és gúnyos nevetést. Ők csak tele voltak energiával, és ő, kimerülve, átfagyva, kialvatlanul állt, és nem értette, hogy honnan jön ez a végtelen energia. Becsukta a szemét, és azt kívánta, hogy bárcsak mindez tűnne el.

Benyúlt a zsebébe, és érzett valamit: az ipod-ját. Igen. Betette a fejhallgatót a fülébe, és bekapcsolta. El kellet fojtania minden külső zajt.

De semmi nem szólt. Lenézett és látta, hogy az akkumulátor lemerült. Tökéletes.

Megnézte a mobilját, remélve, hogy valami eltereli a figyelemét, de semmi. Nincsenek új üzenetek.

Felnézett. Ránézett a tengernyi új arcra és egyedül érezte magát. Nem azért, mert ő volt az egyetlen fehér lány – ezt valójában előnynek tartotta. Néhány közeli barátja más iskolákban fekete, spanyol, ázsiai, vagy indiai volt – de például néhány galádabb iskolatársa fehér volt. Másról volt itt szó. Azért érezte egyedül magát, mert városban volt. Ott állt a csupasz betonon. Egy hangos csengő jelezte mikor léphet be ide a „pihenő területre” ahová nagy, fém kapukon kellett átjutnia. Most pedig be volt zárva azokkal a súlyos, rácsos fémkapukkal, amelynek a tetején még szögesdrót is volt. Úgy érezte, mintha börtönben lenne.

Felnézett a hatalmas iskola rácsos ablakaira, és még rosszabbul érezte magát. Mindig könnyen alkalmazkodott az új iskolákhoz, legyen az kicsi vagy nagy, de ezek mind a külvárosokban voltak, ahol volt fű, fa, és tiszta ég. Itt nem volt semmi, csak maga a város. Úgy érezte, hogy itt nem kap levegőt. És ez megrémítette.

Egy másik hangos csengő szólt és ő eltopogott a több száz gyerekkel az iskola bejárata felé. Egy nagyobb lány meglökte, és leejtette a naplóját. Felvette (haja összekócolódott), majd felnézett, hogy lássa vajon a lány bocsánatot kér-e tőle. De sehol sem látta, mivel a lány már rég továbbhömpölygött a gyerekrajjal. Nevetést hallott, de nem tudta megmondani, hogy vajon rajta nevettek-e.

A naplóját szorongatta, ez volt az egyetlen dolog, ami lekötötte őt. Vele volt mindenhol. Folyton jegyzetelt és rajzolt bele mindenfelé amerre csak ment. Egész gyermekkorának életútja benne volt.

Végül elérte a bejáratot, de csak összepréselődve tudott átmenni rajta. Olyan volt, mint felszállni egy tömött vonatra a csúcsforgalomban. Bízott benne, hogy bent jó meleg lesz – ha egyszer végre bejut – de a nyitott ajtókon át a fagyos szél egyre csak fújta a hátára a hideget.

Két nagy biztonsági őr állt a bejáratnál, mellettük két egyenruhás New York-i rendőr, a fegyverek szembetűnően lógtak az oldalukon.

“MENJ TOVÁBB!” Parancsolta az egyikőjük.

Nem tudta felfogni, hogy miért kell két fegyveres rendőrnek őriznie a középiskola bejáratát. Ezzel csak a félelemérzete nőtt. Sokkal rosszabb lett, amikor felnézett, és látta, hogy egy olyan biztonsági fémdetektoros kapun kell majd áthaladnia, amilyeneket a reptereken használnak.

Még négy másik fegyveres rendőr állt az érzékelők két oldalán, valamint további két biztonsági őr.

“ÜRÍTSD KI ZSEBEIDET!” Hallotta egy őr utasítását.

Caitlin látta, ahogy a többi gyerek megtölti a kis műanyag tartókat a zsebük tartalmával. Gyorsan ugyanezt tette; behelyezte ipodját, pénztárcáját, kulcsait.

Átballagott az érzékelőn, és a riasztó felsikoltott.

“TE!” Bökött felé az őr. “Gyere ki oldalra!”

Hát persze.

Minden gyerek bámulta, ahogy felemeltetik a karját, és az őr kézi szkennerrel átvizsgálja a testét.

“Viselsz bármilyen ékszert?”

Caitlin először a csuklójára gondolt, majd a nyakára és hirtelen feleszmélt. A keresztje.

“Vedd le,” csattant az őr szava.

A nyakláncot a nagymamája adta neki még mielőtt elment, egy kicsi ezüst kereszt, belevésve egy latin írás, amelyet soha nem fordított le. A nagymamája azt mondta, hogy ő is a nagyanyjától kapta. Caitlin nem volt vallásos, és nem is igazán értette ezt az egészet, de tudta, hogy a kereszt több száz éves és messze a legértékesebb dolog volt, amit birtokolt.

Caitlin kiemelte a pólójából és feltartotta, de nem vette le.

“Inkább nem.” válaszolta a lány.

Az őr rámeredt, hidegen, mint a jég.

Hirtelen, felfordulás tört ki. Egy kiabálás volt, amint egy rendőr megragadott egy magas, vékony srácot és nekilökte a falnak, és egy kis kést távolított el a zsebéből.

Az őr elment, hogy segítsen a társának, és Caitlin megragadta az alkalmat, hogy belecsusszanjon a folyosón hömpölygő tömegbe.

Isten hozott a New York-i középiskolában, gondolta Caitlin. Nagyszerű.

Legszívesebben már számolta volna a napokat a diploma megszerzéséig.

*

A folyosók szélesebbek voltak, mint amiket valaha látott. El sem tudta képzelni, hogy valamikor ezek meg tudnak telni, most mégis zsúfolásig voltak tele diákokkal. Caitlin biztosra vette, hogy sok ezernyi gyerek van ezeken a folyosókon, mert az arcok tengere a végtelenségig húzódott. A zaj ezeken a folyosókon még rosszabb volt, a hangok sűrűsödve pattantak vissza a falakról. Be akarta fogni a füleit. De még egy tenyérnyi hely sem volt, hogy felemelje a karjait. Úgy érezte, klausztrofóbiás.

A csengő megszólalt, és a ricsaj csak nagyobb lett.

Máris elkésett.

Végignézett a tanulókártyáján és észrevette a tanterem számát a távolban. Megpróbált átvágni a testek tengerén, de nem jutott sokkal előbbre. Végül, több próbálkozás után rájött, hogy csak egy kicsit kell agresszívebb lenni. Elkezdett tolakodni és visszakönyökölni. Egyszerre mindig csak egyvalakin, de lassan átjutott a széles folyosón és megnyomta a nehéz ajtót, hogy benyisson az osztályterembe.

Felkészült mindenféle tekintetre, hogy mint ő, az új lány, késve érkezett az órára. Elképzelte, ahogy a tanár megszidja őt, amiért megtöri az óra csendjét. De meg volt döbbenve, amikor felfedezte, hogy egyáltalán nem ez volt a helyzet. A terem – noha 30 gyerekre volt tervezve, de legalább 50-en voltak – tele volt. Néhány gyerek a helyén ült, mások a padsorok közt mászkáltak, kiabálva és egymásra ordítva. Kész káosz volt.

A csengő öt teljes perccel ezelőtt szólt, de a tanár – rendezetlenül, gyűrött öltönyt viselve – még el sem kezdte az órát. Ott ült a lábát az asztalra téve, újságot olvasva, és tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva mindenkit.

Caitlin odament hozzá és elhelyezte az új azonosító kártyáját az asztalra. Ott állt és várt, hogy a tanár felnézzen rá, de nem tette.

Caitlin végül megköszörülte a torkát és megszólalt.

“Elnézést.”

A tanár vonakodva bár, de leengedte az újságját.

“Caitlin Paine vagyok. Én vagyok az új diák. Az hiszem, ezt önnek kell odaadnom”

“Én csak egy helyettes tanár vagyok,” válaszolta a tanár, és felemelte az újságját, megszakítva a beszélgetést.

Caitlin ott állt összezavarodva.

“Szóval, nem nézi meg?”

“A tanárod hétfőn jön vissza,” mondta a helyettes tanár hűvösen. “Majd ő foglalkozik vele.”

Caitlin észrevette, hogy beszélgetés befejeződött, és visszavette az igazolványát.

Megfordult az osztály felé. A zűrzavar nem csendesedett. Bárcsak valaki a segítségére sietetne…de legalább nem volt feltűnő. Úgy tűnt, senki sem törődik vele vagy, hogy észrevették volna egyáltalán.

Ugyanakkor, az is zavaró volt a teli teremben, hogy nem volt egyetlen hely sem ahova leülhetett volna.

Összeszedte magát és – megragadva a naplóját – csak úgy próbaképpen végigsétált az egyik padsoron, meghátrálva néhányszor, amikor éppen átsétált az egymásra ordítozó rendetlenkedők között. Ahogy elért a hátsó sorba, végre átlátta az egész termet.

Nincs egyetlen egy szabad ülőhely sem.

Ahogy ott állt, úgy érezte magát, mint egy idióta, és érezte, hogy néhány gyerek felfigyelt rá. Nem tudta mit csináljon. Márpedig ő biztosan nem fog ott állni az óra végéig, és a helyettesítő tanár sem akar törődni vele. Megint megfordult és körülnézett, tehetetlenül keresgélt.

Nevetést hallott néhány padsorral odébb, és most biztosra vette, hogy rajta nevetnek. Nem úgy volt öltözve, mint a többiek, és nem úgy nézett ki, mint ők. Az arca kipirult, ahogy egyre jobban zavarban érezte magát. Épp amikor már arra is kész volt, hogy kisétáljon az osztályból, – de talán még az iskolából is – egy hangot hallott.

“Ide”

Megfordult.

Az utolsó sorban, az ablak mellett, egy magas fiú állt az asztala mögött.

“Ülj le,” mondta. “kérlek.”

A terem egy kicsit elcsendesedett, ahogy néhányan várták, hogy vajon mit reagál rá.

Caitlin odasétált a fiúhoz. Megpróbált nem belenézni a szemébe – a nagy, ragyogó zöld szemekbe – de nem tudott ellenállni.

A fiú gyönyörű volt. Sima, barnán csillogó bőr – meg nem tudta volna mondani, vajon fekete, spanyol, fehér, vagy melyik nemzet keveréke – de soha nem látott ilyen lágy és sima bőrt, kiegészítve egy markáns állkapocs vonallal. A haja rövid volt és barna, és vékony testalkatú volt. Volt benne valami, valami nagyon nem ideillő. Törékenynek látszott. Talán művész.

Ez más volt, mint amikor egy lányt kedvel egy fiú. Látta, ahogy a barátainak udvarolnak, de sohasem értette igazán. Mostanáig.

“És te hova fogsz ülni?” Kérdezte.

Próbálta leplezni a zavarát, de a hangja árulkodó volt. Remélte, hogy a fiú nem veszi észre, hogy mennyire ideges.

A fiú szélesen rámosolygott, kivillantva tökéletes fogsorát.

“Itt a közelben” mondta, és odament a nagy ablakpárkányhoz, éppen csak néhány lépéssel odébb.

A lány ránézett, s a fiú viszonozta a pillantását, tekintetük összeforrt. Ne nézz rá – gondolta magában – de nem tudott ellenállni.

“Köszönöm” mondta, de rögtön bolondnak érezte magát.

Köszönöm? Ez minden, amit ki tudtam nyögni? Köszönöm!?

“Jól van, Barack!” Kiáltotta egy hang. “Add oda a helyedet annak a szép fehér lánynak!”

Nevetés követte, de hamarosan újra erőre kapott a zaj a teremben, ahogy mindenki újra figyelmen kívül hagyta őket.

Caitlin látta, hogy a fiú zavartan leereszti a fejét.

“Barack?” Kérdezte a lány. “Ez a neved?”

“Nem,” válaszolta a fiú kivörösödve. “Csak ahogy ők hívnak engem. Mint Obamát. Úgy látják, hasonlítok rá.”

A lány jobban megnézte, és tényleg, hasonlított rá.

„Azért van, mert félig fekete vagyok, részben fehér, és részben Puerto Rico-i.”

“Nos, én úgy gondolom, hogy ez hízelgő,” mondta Caitlin.

“De nem úgy, ahogy ők mondják,” felelte a fiú.

A lány, elnézvén, ahogy a fiú ott ült az ablakpárkányon, önbizalmát vesztve, érzékenynek tűnt. Sőt, kiszolgáltatottnak. Nem tartozott ezek közé a gyerekek közé. Furcsamód, majdnem úgy érezte, hogy védelmébe vette.

“Caitlin vagyok,” mondta és kinyújtotta a kezét, belenézve egyenest a szemébe.

A fiú felpillantott, majd meglepődött, és a mosolya visszatért.

“Jonah” válaszolta.

Határozottan megrázta a lány kezét. Egy bizsergő érzés futott fel a lány karján, amikor érezte, hogy puha bőr rásimul a kezére. Úgy érezte, hogy mindjárt beleolvad a tenyerébe. Még a pillanat is hosszúnak tűnt, ahogy fogta a fiú a kezét, és nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon.

*

A reggel többi része hamar eltelt, és Caitlin már nagyon éhes volt, mire eljutott az étkezőbe. Amikor kinyitotta a duplaszárnyas ajtót, megdöbbent a hatalmas termen. Olyan hihetetlen zaj volt, mintha száz gyerek egyszerre sikoltozna. Mintha egy tornaterembe lépett volna be. Kivéve, hogy hatméterenként biztonsági őrök álltak az asztalsorokban, gondosan őrködve a rendre.

Mint általában, fogalma sem volt, hogy merre menjen. Végigkutatta a hatalmas termet, mire talált egy halom tálcát. Elvett egyet, és beállt oda, ahol sorban álltak az ételért.

“Ne állj elém, ribanc!”

Caitlin megfordult és meglátott egy túlsúlyos lányt, aki legalább 15 centivel volt nála magasabb és mogorván bámult rá.

“Sajnálom, nem tudtam…”

“Ott a sor vége!” Kiáltott oda egy másik lány, és hátramutatott a hüvelykujjával.

Caitlin látta, hogy legalább száz gyerek áll mögötte a sorban. Ez legalább húsz perc várakozás. Ahogy haladt a sor vége felé, látta, hogy egy gyerek meglökött egy másikat, s az szinte repült a levegőben és utána keményen a földre zuhant. Majd a gyerek ráugrott és ütni kezdte az arcát. Az étkező felbolydult és több tucat gyerek gyűlt össze a verekedők körül.

“BUNYÓ! BUNYÓ!”

Caitlin tett néhány lépést hátra, és nézte a heves jelenetet a lábai előtt. Végül négy biztonsági őr jött föléjük és szétválasztotta a két véres gyereket, majd elvitte őket. Bár nem úgy látszott, mintha nagyon sietnének.

Miután Caitlin végre megkapta az ételét, átnézett a termen, remélve Jonah jelzését. De a fiú nem volt a láthatáron.

Végiglépkedett a sorok között, ment asztaltól asztalig, de már mindegyik foglalt volt. Volt ugyan néhány szabad hely, de azok sem voltak valami hívogatóak a nagy baráti csoportok szomszédságában.

Végül helyet foglalt egy üres asztalnál, egészen hátul. Csak egy gyerek volt, messze, a hosszú asztal végén. Egy alacsony, törékeny, nadrágtartós kínai fiú, szegényesen öltözve, fejét leszegve eszegetett.

A lány egyedül érezte magát. Lenézett és elővette a telefonját. Volt néhány Facebook üzenet a barátaitól, akik egy másik városban éltek. Azt akarták tőle tudni, hogy mennyire szereti az új helyet. Valahogy, most nem volt kedve válaszolni. A barátai nagyon messze voltak.

Caitlin alig evett, mert egy halvány érzet az első napi émelygéstől még benne volt. Megpróbálta elterelni a gondolatait. Szemeit becsukta. A mostani lakásukra gondolt, ami az ötödik emeleten, egy kis koszos épületben, a 132. utcában volt. Émelygése rosszabbra fordult. Mélyet lélegzett, és igyekezett valami másra, valami kellemesebbre gondolni az életéből.

A kisöccse, Sam. Tizennégy lesz 20-án. Sam sosem úgy viselkedett, mintha ő lenne a fiatalabb; mindig úgy lépett fel, mint idősebb testvére. Felnőtt és megedződött a körülményektől, az apjuk távozása, és ahogy az anyjuk nevelte mindkettőjüket. Már-már látta, ahogy kizárja magát a világból. A fiú gyakori iskolai verekedései nem lepték meg. Attól félt, hogy idővel ez csak rosszabb lesz.

De ami Caitlint illeti, Sam egyszerűen imádta őt. És ő viszont. Ő volt az egyetlen állandó az életében, az egyetlen, akire bármikor számíthat. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen érzékeny pont a világban a lány számára. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy megvédje őt.

“Caitlin?”

A lány felugrott.

Jonah állt felette, egyik kezében tálca, a másikban hegedűtok.

“Nem bánod, ha csatlakozom hozzád?”

“Igen – úgy értem nem” mondta a lány, izgatottan.

Én idióta, gondolta. Ne legyél ilyen ideges.

Jonah villantott egyet a mosolyával, és leült vele szemben. A testtartása tökéletes volt. Gyengéden letette a hegedűtokot maga mellé és óvatosan lehelyezte a tálcáját az asztalra. Volt a fiúban valami, amit a lány nem tudott hova tenni. Különbözött azoktól, akikkel korábban találkozott. Olyan volt, mintha másik korból érkezett volna. Határozottan nem illett ehhez a helyhez.

“Milyen az első napod?” Kérdezte a fiú.

“Nem olyan, mint amire számítottam.”

“Tudom, hogy érted.”

“Az egy hegedű?”

A lány a hangszer felé bólintott. A fiú a közelében tartotta, egyik keze a tokon pihent, mintha attól tartott volna, hogy valaki ellopja.

“Ez tulajdonképpen egy brácsa. Csak egy kicsit nagyobb, de teljesen eltérő a hangzása. Sokkal teltebb.”

A lány sosem látott brácsát, és remélte, hogy a fiú kiteszi az asztalra, hogy megmutassa neki. De a fiú meg sem mozdult és lány nem akarta kérlelni. Még minding a tokon tartotta a kezét, úgy védelmezte, mintha valami nagyon személyes dolog lenne.

“Sokat gyakorolsz?”

Jonah felvonta a vállát. “Néhány órát egy nap,” felelte.

“Néhány órát!? Te nagyszerű lehetsz!”

A fiú ismét vállat vont. “Jól megy, azt hiszen. Sok brácsás van, aki sokkal jobb, mint én. De remélem, ezzel is jutok valamire.”

“Én mindig is zongorázni akartam volna,” mondta Caitlin.

“És miért nem zongorázol?”

A lány éppen azt akarta mondani, hogy soha nem volt zongorája, de nem tette. Helyette vállat vont és lenézett az ételére.

“Nem kell, hogy a saját zongorád legyen,” mondta Jonah.

A lány felnézett és megriadt, hogy a fiú a gondolataiban olvas.

“Van egy próbaterem ebben az iskolában. Annyi minden rossz itt, de legalább van valami jó is. Ingyen adnak leckéket. Csak jelentkezned kell.”

Caitlin szeme tágra nyílt.

“Igazán?”

“A jelentkezési lap ott van a zeneteremnél. Keresd Mrs.Lennoxot. Mondd, hogy a barátom vagy.”

Barát. Caitlinnak tetszett ez a szó. Érezte, hogy a boldogság utat tör a bensőjében.

Szélesen elmosolyodott. Tekintetük egy pillanatra ismét összetalálkozott. Belebámult a ragyogó, zöld szemekbe, és égett a vágytól, hogy millió kérdést tegyen fel. Van barátnőd? Miért vagy hozzám ilyen kedves? Tényleg kedvelsz engem?

De inkább a nyelvét elharapva nem szólt egy szót sem. Bár attól is félt, hogy az együttöltött idő elrohan, ezért lázasan gondolkodott, hogy mit kérdezzen, ami tovább nyújtja a beszélgetésüket. Próbált kigondolni valamit, ami biztosítaná, hogy újra láthassa őt. De csak zavarba jött és leblokkolt.

Mire végre szólásra nyitotta a száját, a csengő megszólalt.

A teremben kitört a ricsaj és a jövés-menés. Jonah felállt és megragadta a brácsáját.

“Elkések,” mondta, és összeszedte a tálcáját.

A fiú a lány tálcája fölé hajolt. “Elvihetem a tiedet is?”

Caitlin lenézett, és rájött, hogy elfelejtkezett róla, és megrázta a fejét.

“Rendben,” mondta a fiú.

Ott állt félénken, és nem tudta mit mondjon.

“Nos, akkor szia”

“Szia,” válaszolta a lány esetlenül, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

*

Az első iskolanapja véget ért, és Caitlin kilépett az épületből a napos, márciusi délutánba.

Habár egy erős szél fújt, ő már nem érzett hideget. Jóllehet, minden gyerek rikoltozott, ahogy elhaladtak mellette, de többé nem zavarta a lárma. Élőnek érezte magát és szabadnak. A nap többi része gyorsan eltelt, még az új tanárai nevére sem emlékezett.

Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon Jonah-ra.

Azon tűnődött, hogy mennyire ostobán viselkedett az étkezőben. Micsoda baklövés volt, hogy alig kérdezett tőle valamit. Csak az arról a hülye brácsáról tudta őt kérdezni. Azt kellett volna kérdeznie, hogy merre él, hová valósi, vagy hová jelentkezett főiskolára.

De leginkább, hogy van-e barátnője. Egy ilyen fiú kell, hogy randizgasson valakivel.

Egy pillanatra egy csinos, jól öltözött spanyol lány keltette fel Caitlin érdeklődését. Végignézett rajta, ahogy elvonult és magát képzelte a helyébe.

Caitlin ráfordult a 134. utcára, és egy másodpercre elfelejtette, hogy merre jár. Még soha nem jött hazafelé az iskolából, és nem emlékezett, hogy merre van az új otthona. Ott állt a sarkon, összezavarodva. Egy felhő takarta el a napot és erős szél támadt, hirtelen újra érezte a hideget.

“Hé, barátocskám!”

Caitlin megfordult, és észrevette, hogy egy mocskos, sarki bódé előtt áll. Négy piszkos férfi ült előtte műanyag székeken, láthatóan fittyet hányva a hidegre, és vigyorogtak, mintha ő lenne a következő fogás.

“Gyere ide át, kislány!” Kiáltotta egy másik.

Emlékezett már.

A 132. utca. Az lesz az.

Gyorsan megfordult, és élénk ütemben elsétált a másik keresztutcáig. Néha hátranézett a válla felett, hogy lássa, vajon követik-e azok az emberek. Szerencsére nem követték.

A hideg szél csípte az arcát és egészen felébresztette, ahogy kezdett visszarázódni az új környék rideg valóságába. Ahogy körbenézett az elhagyott autókon, az összefirkált falakon, a szögesdróton, és hogy rácsok vannak minden ablakon, hirtelen nagyon egyedül érezte magát. És nagyon félt.

Még három háztömb volt a lakásig, de mintha nagyon messze lenne. Azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette egy barátja – lehetőleg Jonah – és belegondolt, hogy egyedül kell megtennie ezt az utat minden áldott nap. Újra mérges volt az anyjára. Hogyan tudja őt állandóan új helyekre költöztetni, amelyeket mindig megutált. Mikor lesz vége ennek valahára?

Üvegcsörömpölést hallott.

Caitlin szíve gyorsabban vert, ahogy meglátta a mozgolódást balra, az utca másik oldalán. Gyorsan sétált és megpróbálta leszegni a fejét, de ahogy közelebb ért, egy ordítást hallott és groteszk nevetést, és nem tudta nem észrevenni, mi folyik ott.

Négy nagydarab kamasz – úgy 18 vagy 19 évesek lehettek – állt egy másik gyerek fölött. Kettő közülük lefogta a karját, míg egy harmadik odalépett és gyomron ütötte, a negyedik pedig a fejét ütlegelte. A srác – talán 17 éves, magas, vékony volt és védtelen – a földre esett. Két fiú odament és arcon rúgta.

Caitlin, akarata ellenére megállt és rájuk meredt. Elszörnyedt. Ilyet még soha nem látott.

A másik két kölyök tett néhány lépést az áldozatuk körül, majd felemelték a bakancsukat és lecsapták.

Caitlin attól félt, hogy halálra fogják taposni azt a gyereket.

“NE!” Sikoltott fel.

Volt valami furcsa ropogó zaj, ahogy a lábuk a földet érte.

De ez nem csonttörésnek hangzott, hanem inkább fás hangja volt. Ropogó fa. Caitlin látta, hogy egy hangszeren taposnak. Ahogy jobban megnézte, egy hegedű – vagy egy brácsa? – darabjait látta heverni végig a járdán.

Rémültem emelte a szája elé a kezét.

“Jonah!?”

Caitlin, gondolkodás nélkül átment az utcán, egyenesen a csapat fiúhoz, akik kezdték észrevenni őt. Ránéztek a lányra és gonosz mosollyal elkezdték egymást bökdösni.

A lány egyenesen az áldozatukhoz sétált és látta, hogy ő tényleg Jonah. A fiú arca vérzett és véraláfutásos volt, és öntudatlanul feküdt.

A lány felnézett a fiúkra, és miután a haragja legyőzte a félelmét, odaállt Jonah és közéjük.

“Hagyjátok békén!” Kiáltott rá a bandára.

Egy gyerek középen – legalább 2 méter magas, izmos – visszanevetett.

“Vagy mi lesz?” Kérdezte egy nagyon mély hangon.

Caitlin érezte, hogy forog vele a világ, és észrevette, hogy keményen meglökte valaki őt hátulról. Ugyan felemelte a könyökét miközben a betonra esett, de ez alig tompította a zuhanást. A szeme sarkából látta a szálló naplóját, és ahogy a papírok mindenfelé szétszóródnak belőle.

Nevetés hallott. És azután lépéseket, ahogy feléje közeledtek.

Szíve a mellkasában dobogott, adrenalinja az egekbe szökött. Sikerült megfordulnia és talpra állnia, épp mielőtt még elérték volna őt. Elkezdett rohanni a sikátorban, futott, mintha csak az életéért futna. És lehet, hogy valóban így is volt.

A fiúk nagyon közel futottak mögötte.

Egyik iskolájában a sok közül, amikor még azt gondolta, hogy sokáig maradnak ott, eljárt futni, és észrevette, hogy milyen jól megy neki a sprintelés. Valóban, ő volt a legjobb a csapatban. Nem a hosszú távon, hanem a 100 méteren. Még a srácok többségét is le tudta futni. És most kezdett visszaemlékezni az egészre.

Az életéért futott és a suhancok nem tudták elkapni őt.

Caitlin hátranézett és látta, hogy mennyire vannak a háta mögött, és optimista volt, hogy lehagyja őket. Már csak helyes irányt kell megtalálnia.

A sikátor egy nagy T-ben végződött, és befordulhatott balra is és jobbra is. Nem volt ideje, hogy megváltoztassa a döntését, ha meg akarta őrizni az előnyét, és gyorsan kellett döntsön. Nem látta, mi van a sarkokon túl. Vakon, balra fordult.

Imádkozott, hogy jó legyem a választás. Gyerünk. Kérlek!

A szíve majd megállt, amikor élesen balra fordult és meglátta a zsákutcát maga előtt.

Rossz az irány.

Egy zsákutca. Elfutott egészen a falig, hogy keressen egy kijáratot, bármilyen kijáratot. Mikor rájött, hogy nincsen, szembefordult az érkező támadóival.

Kifulladva nézte, ahogy befordulnak a sarkon, és közelednek. Átlátott a válluk felett. Hogyha jobbra fordult volna, már sikeresen hazaért volna. Na, persze. Csak ilyen a szerencséje.

“Jól van, te ribanc,” mondta egyikük, „most szenvedni fogsz.”

Látták, hogy nem tud menekülni. Lassan közelebb jöttek feléje, nehezen lélegezve, de vigyorogva, mint akiknek kedvére van a verekedés.

Caitlin lecsukta a szemét és mélyet lélegzett. Megpróbálta elképzelni, hogy Jonah magához tér, feltűnik a sarkon, és összeszedi minden erejét, készen arra, hogy megmentse őt. De kinyitotta a szemét, a fiú pedig nem volt ott. Csak a támadói. És egyre közelebb.

A lány az anyjára gondolt, hogy mennyire gyűlöli őt, amiért annyi mindenfelé kellet élnie. Majd az öccsére gondolt, Samre. Aztán arra gondolt, milyen lenne az élete ez után a nap után. Az egész élete lepörgött előtte, hogy mi mindenen kellett keresztülmenjen, hogy senki sem értette meg őt, és hogy soha, semmi nem ment a maga módján. Aztán valami bekattant benne. Valahogy, elege lett.

Én nem ezt érdemlem. Én NEM ezt érdemlem!

És akkor, hirtelen megérezte azt.

Egy hullámzó érzés volt az, valami egészen más, mint amit eddig tapasztalt. A düh hulláma volt, ahogy átjárta a testét, még a vére is felforrt tőle. Az érzés gyomrában központosult és onnan terjedt szét. Úgy érezte, hogy a lába gyökeret eresztett a földbe, és mintha egyé válna a betonnal. Érezte, hogy egy ősi erő lesz rajta úrrá, és ez az erő áthalad a csuklóján, és nézte, ahogy a keze önmaga cselekszik. Megragadta a támadója csuklóját és derékszögben hátracsavarta. A gyerek arca eltorzult a rémülettől, ahogy a csuklója és a karja kettészakadt.

A fiú sikoltva a térdre rogyott.

A másik három fiú szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

A legnagyobb a három közül átvette a kezdeményezést.

“Te kib…”

Mielőtt befejezhette volna, a lány felugrott a levegőbe, és két lábát egyenesen a fiú mellkasának vetette úgy, hogy a fiú vagy három métert repült vissza és belecsapódott egy halom fémszemetes közé.

Ott feküdt mozdulatlanul.

A másik két gyerek megdöbbenten egymásra nézett. És valóban megrémültek. Caitlin érezte, hogy egy emberfeletti erő járja át a testét és hallotta magát vicsorogni, amikor felkapta a két gyereket (mindegyik kétszer akkora volt, mint ő) és egy kézzel felemelte őket egy méter magasra a föld fölé.

Ahogy ott himbálózva lógtak a levegőben, hátralendítette, majd egy hatalmas erővel egymásnak csapta őket. Mindkettő a földre rogyott.

Caitlin ott állt, zilált, és tajtékzott a dühtől.

Mind a négy fiú mozdulatlan volt.

A lány nem érzett megkönnyebbülést. Éppen ellenkezőleg, még többet akart. Még többel akart megküzdeni. Még több testet akart dobálni.

És valami mást is akart.

Látása hirtelen kiélesedett, képes volt ráközelíteni a fiúk nyakára. Milliméter pontosan látta a lüktető ereket onnan, ahol állt. Harapni akart. Táplálkozni.

Nem értette, mi történik önmagával, hátravetette a fejét és kiengedett egy földöntúli sikolyt, ami visszhangzott az épületek és a ház között. Ez egy ősi győzelmi sikoly volt, és egy beteljesületlen düh. Egy állat sikolya volt, ami többet akart.