Kitabı oku: «A félelem nélküli harcosok», sayfa 2

– Azt szeretném tőled kérdezni, öreg, hogy lovakat tudnánk-e valahol venni?

– Úgy háromnapi járásra van egy nagyobb település, ott vannak lovak és kovácsok, valamint ügyes kézművesek. Sőt van egy iparosház, ahol olyan páncélinget csinálnak, amin a nyílvessző sem tud áthatolni, és a kard vagy a lándzsa hegyét is megállítja.

Sen megköszönte az öreg útbaigazítását, és még két aranyat nyomott a markába.

Összepakoltak és elhagyták a falut.

– Milyen rendes katonák voltak – szólalt meg az egyik falusi.

– Hát nem tudom, hogy kik voltak, de katonák biztosan nem, azok nem ilyen barátságosak és nem fizetnek arannyal.

Sen és csapata három nap múlva el is érte a kis városkát, Sorát. A városka vezetője köszöntötte őket. Sen elmondta, hogy lovakat szeretnének vásárolni. Az elöljáró elmondta, van a város mellett egy hatalmas karám, ott van bőven ló, menjenek és válogassanak belőlük, de ha kiválasztották, várniuk kell, mert be is kell őket törni, hogy lovagolni tudjanak rajtuk. Ez azt jelenti, hogy hosszabb időre itt kell maradniuk a városban.

Sent és csapatát a városka szélén levő nagycsarnokban szállásolták el, mellette volt istálló is, sőt még egy fürdőhelyiség is. Ez volt a városka ünnepi terme; ha valamilyen ünnepet ültek vagy esküvő volt, itt gyűltek össze. Volt benne sok asztal, szék, is főzni is lehetett. Hoztak nekik matracokat is, ahol aludni tudtak. Sen összehívta őket.

– Az a tervem, hogy veszünk lovakat, mindenkinek legyen. Csináltatunk mindenkinek két kardot, mint az enyém, ezzel könnyű lóhátról harcolni, és olyan nyerget, amivel kapaszkodás nélkül is fent tudunk maradni a ló hátán. Varratunk egyforma ruházatot és csizmát, és mindenkinek lesz egy páncéling is.

A többiek beleegyezőn bólintottak.

– Meg kellene tanulnunk lovagolni is, mert nem hiszem, hogy valaki is tudna közülünk – szólt az egyik gladiátor.

– Azt is megoldjuk, egy jó ideig itt maradunk.

Sen közölte a városka vezetőjével, Sadóval, mit szeretnének, az meg értesítette az iparosokat, akik meg is jelentek náluk. A kovács méretet vett Sen kardjáról, a szabó a ruhákat mérte fel, a csizmadia mindenkinek a lábát mérte le, valamint a páncélingkészítő mester is megbeszélte velük, mit is szeretnének, és méretet vett. Sen azt mondta nekik, hogy egy hadúr testőrségét fogják elvállalni, azért kell nekik ennyi minden és kikötötte, hogy minden fekete legyen. A holmikért járó, kialkudott összegnek a felét ki is fizette az iparosoknak. Másnap reggel kimentek a karámhoz kiválasztani a lovakat. Sen azt szerette volna, hogy mind fekete legyen, mert ami nekik volt három, az is fekete volt.

– Sajnos öttel kevesebb van – szólt Sadu

– Nem tudnánk valahonnan még beszerezni? – kérdezte Sen.

– Hát egynapi járásra van egy gazdaság, ott biztosan lehet találni, elküldöm a lovászfiút.

– Ha van fekete ló, mindjárt hozhatja is őket. Mondja meg a gazdának, hogy ha idehozza őket, itt mindjárt ki is fizetem.

– Rendben.

Sennek megtetszett egy, a többi lónál valamivel erősebb fekete csődör, és ki is választotta magának.

– Ezt valahonnan a Nyugati királyságból hozták, úgy tudom, valami híres kapitány lovagolta egy hadjárat során.

– Most is az lesz – felelte Sen.

A lovászok megkezdték a lovak betörését. Harcostársai csodálkozva figyelték, mert még nem láttak ilyet. Két nap múlva megérkezett a lovászfiú a gazdával és az öt fekete paripával. Megegyeztek, Sen kifizette a lovak árát, és azokat is elkezdték betörni.

– Hogyhogy nem tudnak lovagolni? – kérdezte Sentől a falu vezetője.

– Úgy, hogy eddig gyalogosok voltunk.

– Aha, így már értem. A lovakat betörtük. Holnap elkezdődhet a tanulás, hogyan kell megülni a lovat és lovagolni.

Reggel a karám melletti mezőn megkezdődött a gyakorlás, ami a harcosoknak nem ment olyan könnyen, mint a csatározás – sokszor lepottyantak a lovak hátáról. Egy hét múlva azonban már meg tudták ülni a lovakat, megtanultak vágtázni, ügetni, sőt azt is, hogyan kell a lóval hátrafelé léptetni. A másik hétvégére elkészültek a fegyverek, a ruhák, a csizmák, sőt a páncéling is. Sen csináltatott mindenkinek egy olyan fejvédőt, ami eltakarta az arcukat is és belül bevonatta olyan anyaggal, amiből a páncéling készült, így nem látták rajtuk, hogy kicsodák.

Több olyan dolog is volt, amit még sosem láttak. Vásárolt egy olyan kihúzható csövet, amibe ha belenézett, olyan közelre hozta a távoli tárgyakat, embereket, mintha csak előtte lennének. Ez volt a látcső. Azon kívül még egy térképet is beszerzett, ami mind a négy – az Északi, a Keleti, a Déli és a Nyugati – királyság rajta volt kicsiben, a nagyobb fontosabb városokkal együtt, valamint a tengerek, folyók is.

Este összehívta embereit egy megbeszélésre.

– Most, hogy van már lovunk, fegyvereink és jócskán maradt pénzünk is, el kell dönteni, hogyan tovább. Váljunk szét és ki-ki járja a maga útját, vagy maradjunk együtt? Mi – vagyis én, Sid, Hork, Dar és vagy öten – az Északi királyság felé megyünk, hisz’ onnan származunk. Talán megtudunk valamit a múltunkról, kik is voltunk azelőtt.

– Maradjunk együtt mind. Együtt erősek vagyunk, külön-külön ismét csak rabszolgák leszünk. Előbb-utóbb meglátják a jelünket, feljelentenek és elkapnak, azután vagy visszavisznek a gazdához, vagy ott helyben lefejeznek. Így, ahogy most vagyunk, egy ütőképes, erős csapat, nem könnyű minket legyőzni. Északon nincs rabszolgaság, de háborúk dúlnak, azt mondta itt a városvezető. Ha sikerül csatlakozni egy nagyúrhoz vagy lovaghoz, akkor harci tudományunkkal, bátorságunkkal ki tudjuk vívni a megbecsülést. Ha ott csatát nyersz, egy fél birtokot vagy kastélyt kapsz ajándékba, és sok pénzt.

– Ha jöttök, én vezetlek benneteket – mondta Sen.

– Jövünk, jövünk! – kiáltották.

– De van egy kikötésem: feltétel nélküli engedelmességet várok mindenkitől. Aki ezt megszegi vagy megszökik, az ítélete halál.

Kicsit csend lett.

– Úgy legyen, úgy legyen, te vagy a vezérünk!

Sent már régóta tisztelték – tudták, milyen kegyetlen, vad, kíméletlen harcos, aki habozás nélkül öl, ám segítőkész volt, s modora megnyerő.

– A jelszavunk az lesz:,,Egymásért!”.

Odahivatta a városka vezetőjét.

– Hol az a lovászfiú, aki mindig itt körülöttünk dolgozott?

– Mindjárt küldöm.

A fiú olyan 20 év körüli volt.

– Hívatott, nagyuram?

– Úgy látom, te értesz a lovakhoz. Szeretném, ha velünk jönnél kísérőnek. A tartalék lovakkal kellene foglalkozni, és éjszaka ellátni őket. Kapsz te is egy lovat, és jössz velünk.

– Szívesen mennék, de ebből a kevés pénzből, amit keresek, tartom el az anyámat.

– Akarsz jönni?

– Hát igen, szeretnék!

Sen a fiúhoz lépett, akit Yikának hívtak s a markába nyomott három aranypénzt.

– Ezt add oda édesanyádnak, ebből sokáig megél, valamint válassz ki három lovat teherhordásra, és egyet magadnak. Mutasd meg őket az intézőnek, a többit elintézzük.

Yika kiválasztott három erős lovat, valamint amin eddig lovagolt. Összekötötte mind a négyet, s odahajtotta őket Sen elé.

Épp jött a gazda is.

– Ezek még kellenének, megveszem őket.

– Hat arany – szólt a gazda.

– Kellenének még vizeskorsók, élelem számunkra és a lovak számára.

Mindent megkaptak egy órán belül. Mikor mindent összeszedtek, megkezdték a felpakolást a lovakra. Felnyergelték őket a speciálisan kialakított nyergekkel, amelyeken volt egy hüvely, ahová a tartalék kard volt becsúsztatva, valamint több zárt kis rekesz, ahova a pénzt rakták.

– Készen vagytok? Indulunk!

Mikor Yika elbúcsúzott anyjától, odaadta neki a három aranyat, majd a lovascsapat az Északi királyság felé vette az útját, de ezt csak ők tudták egyedül. Négy nap múlva kitértek az erdős, füves területről és egy barátságtalan vidék fogadta őket: végtelen, homokos pusztaság és nagy meleg.

– Ez a sivatag – szólt Yika. – Ezt a területet ember, állat kerüli, mert vizet nem lehet találni, nagyon sokan veszítik itt az életüket.

– Akkor hogyan kelnek át?

– Nagy karavánokkal. Nagyon sok vizet és élelmet visznek magukkal.

Sen a szeméhez vette messzelatóját és elkezdte vele pásztázni a területet.

– Itt tényleg csak homok van. És arra lejjebb… Szent Isten, ott csata folyik! Valami furcsa állatok állnak körben, hátukon egy vagy két nagy púp van.

– Azok tevék vagy dromedárok.

– Kapitány, segítünk nekik?

Sent így nevezték emberei.

– Messze vannak, olyan félnapi járásra. Mire odaérnénk, leölik őket.

– Már vége is a harcnak. A furcsa állatokat nem bántották, elvezetik őket, az áldozatokat egy dűne mögé hordják és homokkal betemetik. Eltüntetnek minden nyomot, majd felvonulnak a nagy domb fedezékébe, de már nem is látom őket. Ezek sivatagi rablók, abból élnek, hogy kifosztják a karavánokat – szólt Ika.

– Mik azok a karavánok? – kérdezte az egyik harcos.

– Innen, keletről élelmet, szőtteseket, ruhákat, dísztárgyakat, olajokat, fűszereket és még nagyon sok mást szállítanak az északi és nyugati királyságba, cserébe pénzt, állatokat kapnak.

Sen elgondolkodott.

– Bevárunk egy karavánt, ami észak felé megy, és csatlakozunk hozzájuk.

– Rendben – bólintottak a többiek.

Lepakoltak. Itt még folyt egy kis patakocska; épp a sivatag peremén voltak.

– De nagy terület, én még a végét sem látom – szólt Sid.

– Pedig valahol csak vége van – jegyezte meg Sen.

Nemsokára kiadta a parancsot: mindenki lóra!

– Most gyakoroljuk a támadási módszerünket, ha jelt adok.

Rajzolni kezdett a homokba.

– Ilyen ék alakzatban fogunk támadni, egymástól nagyjából két méterre legyetek. Ahogy így nyomjuk szét az ellenfelet, a hátul lévő le tudja azokat vágni és csak a külsővel kell foglalkozni, mert belülről így nem ér támadás.

Ez a próbálgatás egész délután eltartott, a végén már egész jól ment. Ha jobban összezártak, gyorsabbak lettek, szélesebb alakzatban lassabban tudnak harcolni. Reggel Yika izgatottan keltegette Sent.

– Nagyuram, nagyuram!

– Jól van, fent vagyok!

– Jön egy karaván! Elég nagynak látszik.

– Felkelni, harcra felkészülni!

A többiek tudták, mit jelent ez: páncélingüket is felhúzták, fegyvereiket felcsatolták, felnyergeltek, és vártak az indulásra.

– Fiú, te itt maradsz a málhás lovakkal együtt.

Yika bólintott. Olyan fél óra járásra lehetett a karaván. Sok teve, ló, és egy még furcsább állatot is láttak: hatalmas, szürke élőlények, nagy, szétálló fülekkel, hosszú orral, és a szájukból kinyúló két hatalmas foggal.

Ék alakzatban, lassan megindultak feléjük. Amint a karaván tagjai meglátták a csapatokat, megálltak és kört képeztek kocsijaikkal és állataikkal. Mikor már kellő közelségben voltak, Sen megálljt intett. Egyenes sorba fejlődtek.

– Odamegyek, beszélek velük. Míg nem jelzek, ne gyertek oda.

Lassan odalépett a karavánhoz

– A vezetővel szeretnék beszélni

Előlépett egy nagy turbános kisöreg.

– Mi a szándékotok? Miben tudunk nektek segíteni?

– Az Északi királyság felé haladunk, azt szeretnénk elérni, de nem nagyon ismerjük ezt a vidéket. Megengednétek, hogy csatlakozzunk hozzátok?

– Az a baj, hogy a vízkészletünk már kiapadóban van, nem tudunk nektek adni belőle.

– Az nem probléma, mert ennek a dombnak a túloldalán van egy kis patak.

A vezető ennek a hírnek nagyon megörült és nyomban utasítást adott embereinek, menjenek oda és töltsék fel a készleteket.

– Hová mentek?

– Volk városába kell mennünk, a gazdánk oda irányított bennünket. Ő hajóval megy, minket így küldött; azt mondta, ez az út a próbatétel. Ha sikerül teljesíteni, akkor igazi testőrök leszünk.

– Tudom, hol van. Volkot hajós népek és kereskedők lakják.

– Mondd csak, az milyen állat?

– Az elefánt.

– Milyen hosszú foga van! Hogy tud így rágni?

– Az a fegyvere, azzal nem rág. A nagy melegben meg legyezi magát a füleivel, ha nagyon melege van.

– Furcsa egy állat, az biztos.

– A karaván Tandi basáé, itt van három feleségével és öt lányával ott, hátul, azon a három díszes tevén. Mindjárt beszélek is vele, hogy jöhettek-e velünk.

A basa magához kérette a kapitányt, Sen bemutatkozott.

– Tehát velünk szeretnétek jönni. És meg tudjátok fizetni az útdíjat?

– Egészen biztosan. Ha támadás ér, megvédünk benneteket.

– Van ötven jó fegyveresem, azok meg tudnak védeni, de megköszönöm a felajánlásodat, majd még átgondolom. Jól van, megengedem, hogy úgy kétszáz méterre kövessétek a karavánt.

Ahogy Sen megfordult lovával, a másik tevén két gyönyörű lányt vett észre. Csodaszépek voltak.

Visszalovagolt embereihez.

– Ez nem bízik bennünk. Csak kétszáz méter lemaradással követhetjük őket és nem mehetünk közéjük sem, viszont pont oda tartanak, ahova mi is menni akarunk.

A karaván elindult. Mielőtt ők is elindultak volna, Sen utasításokat adott ki:

– A fiú a lovakkal legvégére, a többiek kettes sorba. Páncélingeket felhúzni, és a sisakokat is. Szerintem őket is megtámadják majd ugyanott, ahol a másik karavánt.

– Nem mondtad el neki? – kérdezte Sid.

– Nem. Elég kimérten és megalázóan beszélt velem, majd meglátjuk, szükség lesz-e a segítségünkre.

A domb mögül lovasok jelentek meg, s egyenesen oldalba kapták a karavánt. Már nem volt idő körbeállni, hogy úgy tudjanak védekezni. A banditák sokan voltak, a basa emberei nem tudták feltartani őket, hiszen nem katonák voltak, hanem földművesek, kertészek, állattartók, parasztok, akik néha elszerződtek ilyen utakra.

Sen lassan megközelítette harcosaival karavánt. Már nagyon sokan meghaltak, a maradék körülbelül három tucat ember a basát és családját vette körül.

Sen elkiáltotta magát:

– Abbahagyni! Minden harcot beszüntetni!

Hangja mennydörgött, mindenki megdermedt.

– Ki vagy te? – kérdezte a banditák vezére.

– Az nem lényeges. Alkut ajánlok neked, egy fogadást.

A bandavezér intett embereinek, akik egy csapatba verődtek, s a harcnak vége lett egyelőre.

– És mi lenne a fogadás?

– Egy párbaj.

– Hogy gondolod?

– Kiválasztasz tízet az embereid közül, és én egyedül kiállok velük.

Nagy hahotázás tört ki.

– Mi van, meguntad az életedet?

– Ha ti győztök, kifosztjátok a karavánt, mindent elvisztek, de az emberek életét megkímélitek. Ha én győzök, minden harmadik embered meghal, a többiek elmehetnek.

– Ez egy őrült fogadás, de nekem tetszik – szólt a bandavezér.

– Én ebbe nem megyek bele! – szól a basa.

– Téged nem is kérdezett senki!

A bandavezér félrevonult és kiválasztott tíz banditát.

Sen emberei leszálltak a lovakról és körülvették őt.

– Jól meggondoltad? – kérdezte Sid. – Tudom, hogy gyors vagy, de ez mégiscsak tíz ember.

– Tíz halott ember. Ne aggódjatok. Egyre figyeljetek: a kintiek közül nehogy valaki hátba támadjon.

Mostanra a kiválasztott tíz bandita már ott állt.

Sen is odaindult.

– Egy húsz méteres körön kívül legyen mindenki, aki nem küzd.

Előhozta két kardját, kétszer összecsapta a feje fölött, és megkezdődött a küzdelem. Gyors futásba kezdett, feléjük ugrott nagy szaltóval, és kettőnek már el is vágta a torkát. Ezután kettőnek a hátába szúrt, majd kissé lehajolva felvágta a hasát a két banditának, belük kibuggyant. A következőt szemből érte a halál, felemelte kardját, de lesújtani már nem tudott vele, mert Sen átszúrta a torkát. Megfordulva a felé repülő lándzsát kitérítette és keresztülszúrta a bandita szívét. A másik kettő menekülőre fogta, de Sen mindkét kardját egyszerre eldobva megölte őket is. Mindenki döbbenten figyelt.

– Ilyet még életemben nem láttam! – szólalt meg a bandavezér. – Te nem is ember vagy, hanem a sátán cimborája.

– Az is lehet, ki tudja – válaszolt Sen a haramiának. – Állítsd embereidet sorba, és minden harmadik térdeljen le.

Nagy morajlás hallatszott.

– Ha nem teljesítitek, az embereim megölnek benneteket, mint az állatokat. Hogy egyszerűbb legyen, magassági sorrendben térdeljenek le.

Nem mertek ellenkezni, felsorakoztak, minden harmadik letérdelt. Sen végigsétált és elvágta a torkukat, szörnyű látvány volt.

– A halottak lovai itt maradnak, ti elmehettek.

A bandavezér megfordította a lovát és megmaradt embereivel elvágtatott oda, ahonnan jöttek, a domb mögé. Nagy volt a káosz: szanaszét hullák és döglött lovak hevertek.

A basa odaszólt Sennek:

– Temessétek el a hullákat, és pótoljátok a megölt kíséretem tagjait!

– Te nekem nem parancsolsz, örülj, hogy megmentettem a szaros életedet, és a lányaidét is. Az embereim nem sírásók, és ha még egyszer parancsot mersz adni nekem, levágom a fejed, megértetted? Ezután csak megkérhetsz, ha valamit közölni szeretnél velem.

A basa szörnyen mérges lett. Így még senki sem beszélt vele, de nem mert ellenkezni, mert látta Sen képességeit. Nagy tudású harcos, és biztosan be is váltaná az ígéretét.

Letáboroztak, elkezdték a halottak temetését, pompás sátort állítottak fel a basa kíséretének. Sen odalépett az uralkodóhoz. Már nem volt rajta sisakja, sem pedig a páncéling. Fekete csizmája, bőrnadrágja és a hátára csatolt kardok voltak az öltözéke. A basa nézte erős, magas testét, acélos izmait és a testét borító megannyi sebet, heget.

– Ezek biztosan fájhattak.

– Igen, de nem vettem róluk tudomást.

– Sok emberrel végeztél már?

– Nem számoltam őket, de közel van az ezerhez.

A basa megrettent; ennyire nem számított.

– Bemutathatom a családomat?

Sen követte. Rengeteg fátyol és függöny volt mindenütt, a földön szőnyeg leterítve és azon kisebb-nagyobb párnák, rajtuk pedig a feleségek és a lányok. Ritkán láttak férfit és meglepődtek, mikor apjuk behozta Sent. Most már nem úgy bánt vele a basa, mint egy szolgával, inkább mintha vendég lett volna – meg félt is tőle.

– Álljatok fel! Bemutatom Sen kapitányt, ő mentette meg csapatával az életünket. A három feleségem: Sino, Kádo, Róni. A lányaim: Tella, Kóra, Ami, Dena, Bizi.

Dena és Bizi még kisebbek voltak, Tella és Ami már szép, felnőtt nők, Kóra pedig valamivel idősebb náluk. Neki már férje is volt, de egy ütközetben életét vesztette, így Kóra visszakerült az apjához.

– Foglalj helyet! – szólt a basa, és egy nagy párnára mutatott. Sen leült. A nyolc nő nem tudta róla levenni a szemét; az őket körülvevő férfiak teljesen másképp néztek ki. Alacsonyabbak voltak, és a bőrük is sötétebb volt, így elkápráztatta őket Sen izmos, erős teste, hosszú, szőkésbarna haja és kék szeme. Sen törte meg a csendet.

– Köszönöm, hogy látogatásommal megtisztelhetem a hölgyeket.

– Hol született, honnan került ide? – kérdezte Ami nagy érdeklődéssel.

– Valahonnan az Északi királyságból. Keletre küldtek tanulni, most akarunk a csapatommal visszatérni.

Sokáig beszélgettek. Sennek sokszor kitérő választ kellett adnia, nem akarva, hogy rájöjjenek, valójában kik ők. Azután a fiú hirtelen felugrott, s kardjával Ami felé sújtott. Mindenkiben meghűlt a vér. Egy skorpiót vágott ketté, kardja hegyére szúrta, majd felmutatta.

– Ettől már nem kell félni, de legyetek óvatosak, több is van belőle.

A basa átvizsgáltatta a területet, mindenki elhagyta a nagy sátrat. Ami Sen mellé lépett.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.

– Ugyan, ez természetes. Egyeseket megmentek, másokat megölök.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy egy gladiátoriskolában nevelkedtem fel, ahol sűrűn aratott a halál.

– De te életben maradtál.

– Igen, mert én lettem a legjobb. Látod ezt a sok sebet a testemen?

Ami odalépett, és kedvesen megsimogatta Sen sebeit.

– Nem fájnak?

– Ha egy ilyen gyönyörű lány simogatja, akkor nem.

Kádó szólt a basának, hogy hívja vissza a lányát, mert már jó messze elsétáltak az idegennel.

– Hagyd őket, sehol sem lehetne nagyobb biztonságban a lányunk, mint mellette.

Aminak nagyon megtetszett Sen; egészen más volt, mint az itteni férfiak. Sokat mesélt a fiatalkoráról, hol nőtt fel, a csodás palotájukról.

– És miért vállalkoztatok ilyen veszélyes útra? Nem lett volna jobb otthon maradnotok?

– Tudod, apám megegyezett egy északi lorddal, hogy hozzáadja feleségül Tellát, és az egész család elkíséri. Meg reménykedik, hogy Kórának is talál férjet… ő már volt férjnél, de meghalt a férje egy csatában. Talán valami hivatalnokféle vagy nagyúr elveszi, apám gazdag hozományt ad mellé.

Ami szemrevalóbb teremtés volt a többieknél. Kicsit magasabb, szép, vékony alakja volt és barna, hosszú haja, nem fekete, mint a többieknek.

Sennel sokáig sétáltak és már visszafele tartottak, mikor egy homokdomb mögül furcsa állat szaladt feléjük.

– Egy sivatagi oroszlán, most végünk! – rogyott térdre Ami.

Az oroszlán megtorpant, mert ilyet még nem tapasztalt, hogy a préda támad rá.

Sen ugyanis meglódult az oroszlán felé, és két kardját annak szügyébe vágta. Az állat felordított, megpróbált felállni, de nem sikerült neki: mindkét kard pengéje mélyen befúródott a mellkasába. Még egy nagyot ordított – talán ezzel köszönt el a világtól – és kimúlt. Sen odalépett, közben megérkeztek a harcostársai is; nem tudták elképzelni, mi volt ez a nagy ordítás. Kihúzta az oroszlánból a kardokat, és a vért az állat sörényébe törölte.

– Mi van, már állatokra is vadászol, nem csak emberekre? – viccelődött Sid.

Odaért a basa kísérete, és döbbenten nézték a lánytól öt méterre fekvő oroszlántetemet.

– Biztosan sokkot kapott – mondták a basának, aki követte őket.

Ami szorosan átölelte Sent, és ahogy tudott, odahajolt hozzá.

– Ma már másodszor mentetted meg az életemet.

– Nem csak te voltál veszélyben, hanem én is. Különben ez nekem csak gyakorlás volt, nem nagy ügy. Kérdezd csak meg apádat, nemrég tíz banditával küzdöttem meg. Az már valami volt.

– És mi lett a küzdelem vége?

– Megöltem mind a tízet.

Sen bevitte Amit a sátorba, és lefektette az egyik nagy vánkosra. Mielőtt fel tudott volna egyenesedni, fejét Ami magához húzta, és megcsókolta a száját. Sen meglepődött; ilyen még nem történt vele, hogy egy nő megcsókolta volna. Aldával csak jó barátok voltak, idáig nem jutottak el, de nagyon jólesett neki.

Felállt, megfordult és kivonult a sátorból, ahol a lányt anyja és testvérei vették körül, hogy elmesélje a történteket.

A basa megállította Sent.

– Kérhetek tőled valamit?

– Hát persze!

– Megkaphatnám az oroszlánt? Nagyon szép ágyelő lenne belőle.

– Vegye úgy, hogy már az öné is.

Azzal embereihez lépett, hogy tanácskozzanak a további teendőkről, hogyan bonyolítsák le az utazás további részét.

– Sid vezeti a karavánt, ő megy elöl tíz általa választott harcossal. Hatan középen leszünk, kilencen készenlétben, hátul pedig Peer vezetése alatt véditek a karavánt. A páncélinget mindenki húzza fel, a sisak meg legyen a kezetek ügyében. Ha bármely irányból támadna az ellenfél, arra a területre csoportosulunk át és nem védekezünk, hanem U formában, ék alakzatban támadunk. A támadást én vezetem, vagy Sid. Megértettétek?

Mindenki bólintott.

Mindenki tisztelte Sent, mert barátságos és megértő volt mindannyiukkal szemben, de féltek is tőle; tudták, milyen kegyetlen és vad harcos, aki nem ismer kegyelmet.

Reggel indultak, úgy történt minden, ahogy Sen előző nap elmondta nekik.

Sen megbeszélte a basával, hogy az ő embereit is neki kellene irányítania, mert egy esetleges támadás esetén jobb, ha egy ember irányít mindenkit.

A basa elfogadta Sen tanácsát és utasította embereit, hogy Sen minden utasítását tartsák be.

Sen ott lovagolt, ahol a tevék, amik a basa családját szállították. Ami szólt apjának, hogy ő inkább lovagolna egy kicsit. Apja beleegyezett. A lány rögtön oda is nyargalt Sen mellé.

– Üdvözöllek, bátor megmentőm!

– Szintén, üdvözöllek, Ami úrnő! Nem kényelmesebb ott fent a tevéken?

– Nekem ez így jobb. Szeretném megkérdezni tőled, hogy tudsz-e valamit a szüleidről, hisz’ ahogy hallottam, már kiskorodban elkerültél tőlük.

– Szinte semmit, ezért akarok eljutni Volk városába, mert bízom benne, hogy valami megfelelő információt kapok majd.

Öt nap múlva a távolban nagy porfelhőt láttak. Hiába erőltették a szemüket, nem láttak semmit. Sen ekkor elővette távcsövet és belenézett. Egy lovascsapat közeledett, nem voltak kevesen. Megmutatta a basának is.

– Badinok, végünk – mondta az szomorúan.

– Kik ők? – kérdi Sen.

– Az Északi és a Keleti királyság közti területet uralják, fosztogatásból, rablásból és rabszolgakereskedelemből élnek. A karvánokat kifosztják, majd akik életben maradnak, azokat eladják rabszolgának. Ha valaki gazdagabb, a családjától váltságdíjat követelnek.

Sen összehívta embereit. Elmondta nekik, hogy rabszolgakereskedőkkel kell megküzdeniük – ez valamennyiüket feltüzelte. Odanyargalt a basához és közölte vele:

– Mi ék alakzatban fogunk támadni, nem várjuk meg, míg ideérnek. A szolgák itt maradnak magukkal. Aki netán átcsúszik az alakzaton, azt nyomban megölik.

Ezt elmondta a basa embereinek is.

Felhúzták sisakjukat és megindultak az ellenség felé, a többiek vagy lovon vagy gyalog követték őket. A támadó badinok igencsak meglepődtek, mikor meglátták, hogy a szokásos védekező beállás helyett megtámadják őket. Még le is lassítottak. Sen csapata villámként csapódott az ellenség közé, a harcosok két kardjukkal csak úgy aprították az ellenfelet. Kegyetlen harc zajlott; akik átjutottak az alakzaton, azokat a basa emberei ölték meg.

Két óra múlva a badinok csapata megsemmisült, csak páran tudtak lovon elmenekülni előlük. A basa emberei közül öt elesett, Senék három lovukat veszítették el. Kis idő múlva a basa karavánja is odaért.

– Szeretnénk az embereimmel együtt megmosakodni, lemosni magunkról a vért.

A basa intett a szolgáknak, azok levettek az egyik tevéről egy nagy dézsát és megtöltötték vízzel. Sen eközben a lovához lépett, s látta, hogy vérzik az egyik mellső lába. Megnézte, és szólt a gyógyítónak.

– Varrd össze a lovam sebét, mert elvérzik.

– Én embereket gyógyítok, nem állatokat.

Sen mérges lett, kihúzta vértől csöpögő kardját, és a gyógyító torkához szegezte.

– Vagy megcsinálod, vagy azonnal elvágom a torkodat.

Ekkor valaki megfogta a kezét. Odafordult, és Ami volt mellette.

– Majd én megcsinálom. Nagyon szépen tudok varrni, mindjárt hozok tűt és cérnát is.

Sen fogta lovának a fejét, Ami pedig elkezdte összevarrni a vágásnyomot.

Tizenöt öltéssel varrta össze, a ló pedig – mintha megérezte volna, hogy segíteni próbálnak neki – végig meg sem mozdult. A többi harcos a dézsa körül mosta le magáról a piszkot és vért. Ami megjelent Sen mellett egy lavór vízzel és egy szivaccsal.

– Az mi? – mutatott Sen a szivacsra.

– Ez, amíg élt, egy tengeri állat volt. Úgy hívják, hogy szivacs. Megengeded, hogy lemossalak?

– Ha akarod, nincs ellene kifogásom.

Sen levetkőzött, csak csizmája és nadrágja maradt rajta. Ami elkezdte lemosni véres testét és arcát.

A lány anyja szólt a basának.

– Miért engeded ezt meg? Ami nem szolga!

– Ez a legkevesebb, amit megtehet, hisz’ Sennek és harcosainak köszönhetjük, hogy még élünk, vagy nem lettünk rabszolgák. Nem is baj, ha egy kicsit összemelegednek, legalább addig ő is meg a csapata is itt lesz mellettünk.

Sen csak állt ott, miközben a lány mosta, aki némelykor átölelte, hogy jobban hozzáférhessen, vagy a nyakába csimpaszkodott. Sen is boldogan átölelte volna, hisz’ egyre jobban megkedvelte Amit, és már régebben érezte, hogy a lány is kedveli őt. Felemelte a kezét és átfogta Ami nyakát karjaival.

– Így jobban hozzám férsz.

Ami átfogta Shen derekát és úgy tett, mintha mosná, pedig csak lágyan átölelték egymást.

– Ilyen tisztítást kérek én is – lépett oda hozzájuk Sid.

– Ha végzek, téged is lemoshatlak – szólt Ami.

– Köszönöm, én már túl vagyok rajta.

Ami hirtelen elsápadt, még a szivacs is kiesett a kezéből.

– Mi a baj? – kérdi Sen.

– A karod.

– Mi van a karommal?

– Az a jel… ilyet a rabszolgákra szoktak rásütni.

Sen megfogta a lány karját és azt mondta neki:

– Gyere velem egy kicsit félre, mindent elmondok.

Félrevonultak, leültek az elefánt háta mögé, ott nem is látta őket senki. Sen elmondott mindent Aminak, aki néha könnyes szemmel hallgatta a történeteket, majd a végén megkérdezte:

– És mi lesz a hercegnővel?

– Oda nem térhetek vissza, ott csak ismét rabszolga lennék, hisz’ aki fel akart szabadítani, az már halott – mondta, és lehajtotta fejét.

Ami hozzáhajolt, és hosszan megcsókolta. Sen nem tiltakozott; sokáig ölelték, csókolták egymást, míg a vacsorát jelző csengő meg nem szólalt. Még ettek, mikor lódobogás hallatszott. Gyorsan felálltak, de csak a basa emberei voltak, akiket a csata után küldött ki, hogy derítsék fel a környezetet, nem várakozik-e rájuk más veszély is.

A felderítők jó hírrel tértek vissza: a nagy homokdűne mögött vége a sivatagnak. Ott füves mezők, nagy kiterjedésű erdők, és folyók, kisebb tavak vannak. Ott kezdődik az Északi királyság. Sen összehívja harcostársait.

– Van egy jó hírem. Holnap átkelünk az Északi királyság határán. Holnaptól mindannyian szabad emberek leszünk. Habár a billogvas nyoma mindörökre a karunkon marad, szívünk és lelkünk végre szabad lesz.

Reggel nagy örömmel és lelkesedéssel indultak el. Délutánra egy tavacska szélén, az erdő előtt ütötték fel a sátrakat a basa emberei. A basa Sen csapatának is adott három sátrat, hogy kényelmesebben el tudjanak helyezkedni, és közölte velük, hogy háromnapos pihenőt rendel el. Az állatoknak is tetszett ez a vidék: a lovak és a tevék már órák óta ott ittak a parton, s az elefánt is bement majd’ a tavacska közepéig, és ott fröcskölte magára a vizet az ormányával.

Sen és csapata a basa sátrától olyan ötven méterre állították fel sajátjaikat, egymás mellé a hármat. Az elsőben kapott helyet Sen, Sid és Peer, A többiben pedig megosztva a többi harcos – de volt, aki a szabad ég alatt aludt. Az állatokat lejjebb, közvetlen az erdő szélén helyezték el, hogy árnyékos, védett helyen legyenek. Sen szólt embereinek, hogy elmegy, felderíti a területet, három-négy óra múlva visszatér.

A basa sátrában Ami ugyanezt tette. Mondta apjának, hogy kicsit szaladgálna a virágos mezőn, meg körülnézne. Apja szó nélkül elengedte. Beljebb, az erdőben találkoztak. Ami Sen nyakába ugrott és megcsókolta. Sen is szorosan átölelte, majd kézen fogva sétálni kezdtek. Már vagy egy órája sétáltak, mikor is egy erdei tisztásra értek. A tisztás és az erdő széle között egy kis tavacska keletkezett: a belefolyó erdei patak vizét elzárta egy szikla.