Kitabı oku: «Élet. X. évfolyam 19. sz. 1918. május 12», sayfa 5

– Igen, atyám. Azóta szaladgálok mindenfelé állás után.

A szerzetes bólintott. Main úr pedig izgatottan dörzsölte össze hosszú kezét és folytatta.

– Még egy-két dolgot el akarok mondani, amit eddig nem mondtam el.

– Kezdje csak. Mondjon el mindent.

Main úr rövid habozás után elkezdte.

– A minap említést tettem arról, hogy van egy kevés megtakarított pénzem. Ez igaz. De nagyon kevés. Most, hogy összes számláimat kifizettem, alig maradt harminc-negyven fontom… Azt azonban nem említettem, hogy a feleségem könyvet írt…

A barát figyelmesen nézett rá.

– Könyvet?

– Igen, és pedig eléggé sikerült könyvet. Bár én nem olvastam el…

– Nem olvasta?

Main úr küzködött önmagával, míg újra szóhoz jutott.

– Nem… Pedig a könyvet rögtön elfogadták és csinos összeget fizettek érte a feleségemnek. De… én nem tudom helyeselni a könyv tartalmát. Nagyon kíméletlenül írja le benne néhány ismerősünket.

Hilarius atya megütközve nézett rá. (Folytatjuk.)

Kultura

SZÍNHÁZI ESTÉK

GÖRÖGTŰZ

HEVESI SÁNDOR HÁROM FELVONÁSOS VÍGJÁTÉKA

ELŐSZÖR ADTÁK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN MÁJUS 3. – ÁN

Hevesi Sándor premiérjére mindig kiváncsi várakozással megy az ember, nem mintha már maradandó értékű, nagy színpadi munkák jelölnék az útját, sőt épenséggel nem ezért, hanem az ellenkezőjéért; mert tőle mindig remélhetni a meglepetést titokban, hogyha egyszer a benne élő színpadi iró eléri a színpadi teknikust, rendezőt, dramaturgot. Elsőrangú színházi ember, kit frázisok nélkül is lehet európai mértékkel mérni s ha a színpadi író igénytelen is a benne élő színpadi teoretikus mellett, azért érdekességnek se utolsó vele mint íróval szembenállni. Igazi modern ember, gyors, eleven s ha könyvtárakra menő fóliánsokat is böngészett már át, inkább cikkeket ír; Shakespeareról is, Molierről is, a színpadról is, mint fóliánsokat. Rendez operát, görög tragédiát, Shakespearet s bohózatot s ha kell operettet is bizonyára. Eddig természetesen csak adminisztrációs munkában láttuk s hogy van-e színházi programja; ebből a rendező keveset mutathatott. Egyszer lobogtatta meg a régi Thália alakulásokon, hogy mit is akarna, de csak rövid ideig. Körülötte fiatal írók, szinészek álltak, akik ma már beérkeztek s nevükből rakéta vált. Akkor különös nevek cikáztak a levegőben, de aztán minden forrongás megnyugodott, kiérdemesült és elaludt s ma a kitünő Hevesi Shakespeare mellett néha groteszk háborús klasszikusokkal találkozik össze.

Uj vígjátéka, a Görögtűz, a színpad világát rajzolja, azt az életet, melyben minden tűz, láng, de csinált tűz, rakéta. Ebbe a színdarabba is egy kívülről jövő ember hozza az igazi életet; egy vidéki földbirtokos, ki Genfben egyetemi tanára a pszikológiának. Ez az Adorján nevű úr beleszeret a híres színpadi csillagba, Murányi Évába s mikor megkéri a kezét, egyszerre előugratja komoly szándékával a színésznő mellett próbálkozó csélcsap udvarlókat s a fiatal báró is, az író is komolyan versenyezni kezdenek Éva kezéért. Ennek a három kérőnek a helyzete adja a vígjáték összes bonyodalmát. Jól kipróbált, vígjátéki trükk, franciás könnyedséggel tartva, de operettes stílusából hiányzik a szellemesség, a könnyedség. Legnagyobb részében teljesen agyoncsépelt; ismerős helyzetekkel, alakokkal találkozunk. A darab egészében szintelen és még a célját se éri el; előre látni az egyszerűen bonyolított cselekményt, nem is érdekes, nem is mulattató. Még az átlag-közönséget is fárasztani és untatni fogja, sőt talán épen az átlag-közönséget igazán. A darab bizonyára nem a fiatal Hevesi Sándort reprezentálja, kinek más szándékai voltak a színházzal s hisszük, hogy ma is vannak. Hogy a vígjáték legtöbb szereplője kiesett akarva nem akarva a darabból és keservesen, esetlenül feszengett a helyén, azért most ez egyszer az iró Hevesi Sándor a felelős és nem a rendező. – c.

Oláh Gábor: Balgatag szerelem. (Elbeszélések.) Az új magyar irodalom egyik legérdekesebb és értékesebb egyéniségével rövidesen „Arcképsorozat‟ rovatunkban foglalkozunk. Oláh Gábor elhelyezkedése, sikerei és csalódásai igazi korkép abban az irodalmi tülekedésben, amely a pompás jelszavak mellől sohasem tudta lekapcsolni az egyéni érvényesülést. Nem is akarunk elébe vágni ezzel a rövid lélekzetű kritikával Oláh Gábor arcképének, amely tanulságos és kimerítő lesz, de mégis foglalkoznunk kell legújabb kötetének elbeszélésével, ha másért nem, azért, mert manapság ritkán akad kezünkbe becsületesen megirt könyv. Nem úgy értjük ezt, mintha minden morális elvünkkel viszhangzó írásművet becsületesnek tartanánk és becstelennek minden olyant, mely az ellentétes világnézletet szolgálja. Mi becsületesnek tartunk minden írást, melynek írója nem adta el meggyőződését sem pénzért, sem az olcsó tömegnépszerűségért. Oláh Gábor tragikuma épen az, hogy még jóbarátainak sem tudta eladni magát; a magyar puszta förgetege lázong benne és a Hortobágy délibábjának pókhálós szinein is tud olvadozni. Mélyre hangolt, szubtilis líra és vad, zúgó szenvedély a két szélsősége, – olykor degenerált, sápadt, szenvedő magyar úr, olykor durva, konok, trágár paraszt – de mindig őszinte a maga egyenes módja szerint. Mondanivalóját nem csiszolja, nem válogatja, a testiség igáját szinte dicsekedve viseli, erotikus és szabadszájú, majd betegesen halk és gyöngédszavú, Nyugat kultúrája megremegteti szilaj vérét, el tud lágyulni érzékiesen puha szentimentalizmusba (Balgatag szerelem) és nekivadultan száguld magyar vére a leggyönyörűbb, mostanság megírt magyar novellában (Vass Mihály jó napja). Sajnáljuk, hogy a vidék zsurnalisztikájának is tett engedményt. „A kém‟ cimű novellája például primitíven köznapi, feldolgozása, humora a régi vidéki újságok „Csarnok‟ rovatára emlékeztető és azt jelzi, hogy Oláh Gábornak nagyon is kell figyelnie irodalmi fejlődése kontinuitására. Szertelensége a jó ízlés határait surolja s a szuggesztiv kulturáltság és ösztönös kulturátlanság kevés írónkban jelentkezik olyan bizarr szuverénitással, mint Oláh Gáborban. a. j.

Szemere György: Két leány. Regény. A regény, ahogy gyerekkorunkban élveztük, voltaképen kiveszett. A mese bűbájos változatossága, pazar szinei, fantasztikus valószinütlenségei Jókai óta valósággal a mesevilágba süllyedtek vissza. A realitás hideg keze és éles szeme az életet tépdesi és láttatja, s az újabb magyar regényirodalom (de meg e külföldi is) vagy úgynevezett szórakoztató, limonádés szerelmi históriákat ad, vagy véresen torz valóságokat. Az analitikus regények sem követik Bourget valamikor annyira divatos útját, analízisük viviszekció, kegyetlen boncolása vérző sziveknek és lázadó érzékeknek. Szemere György újabban mesélni kezd. Romantikus módon, de nem ösztönös, hanem tudatos fantáziával. Nyilván valami külön képet alkotott magának a modern magyar olvasóközönségről és valahogyan a mai magyar társadalmat is ilyen tudatos prizmán keresztül látja. Nem akar elmaradni a divatos áramlatoktól, de nem is tud lépést tartani velük. Ezért mindig szép, igaz és természetes, ahol a magyar életet írja le és erőszakolt, elkényszeredett, mihelyest úgynevezett újszerűt akar adni. „Két leány‟ cimű regénye pompásan indul, erős, jellemző szinekkel, magyar humorral és régi jó, tiszta levegővel s az olvasó és kritikus nem tudja elképzelni, miért kellett a turáni tendencia és az okkultizmus zavaros misztikumába fulladnia. A regény első része: a régi Szemere György – a második: olyan valaki, aki nem akar elmaradni az újabb nemzedék raffinált előretörései mögött. Holott Szemere György akkor nem marad el, ha talentuma saját gyökerétől lombosodik. Vannak talentumok, amelyek nem birják az átültetést és nem türik az idegen napot. a. j.

Pásztor József: Rangosan. (Alföldi történetek.) A vérbeli magyar írók figyelme az utóbbi években feltünő módon terelődött a népélet felé. Volt régebben is divatja a „népies elbeszélések‟-nek, de ezek az elbeszélések a régi népszínművek kurtított kópiái voltak, hazug romanticizmussal, émelygős frázisokkal és lehetetlen viaszfigurákkal. A modern magyar írók a nép lelkének egyszerűségét lesik el, azt rögzítik meg, ahogyan ebben az egyszerű, de fényes síkban visszatükröződik a modern élet reflexe. A visszatükröződés az író szeme szerint változik, hol durvasággá, hol trágársággá, hol finom, tiszta lelkiséggé. A két véglet itt Móricz Zsigmond és Gárdonyi Géza, mindakettő őszinte és tisztán lát, de Móricz többnyire csak a zordat, a testiséget látja tisztán, Gárdonyi a magyar lélek tiszta, ősi szépségeit s ez a látásuk dönti el irodalmi poziciójuk értékét is a jövendő itélőszéke előtt. A tanítványok ízlésük, hajlamuk és talentumuk szerint egyik vagy másik iskolához sorakoznak s bizony gyakran a fegyelmezetlen végletek torzításába esnek. Pásztor József eleven és mindig friss talentumát épen lapunk hasábjain, egyik könyvéről írt kritikánkban mi tereltük a népélet felé. Tősgyökeres magyar ember, akit sokszor emlegetett mostoha irodalmi viszonyaink egy időre a divatos, felületes és léha novellisztika felé sodortak – ötletes, érdekes dolgokat produkált itt is, de nem mélyedhetett el abban a frivolításban, amiben maga sem hitt. Ez a kötete, a „Rangosan‟ biztosan és tisztán mutatja magyar szeme visszatükröző képességét. Gyengéd és ártatlan humorú fényt vetít felénk, jólesőt és könnyű mosolygásra késztetőt. A parasztlélek egyszerű síkján tömérdek szines, élénk, változatos képet mutat írói kaleidoszkópja, forgatjuk, élvezzük, nem unjuk meg, – mondhatnám gyermekiesen tiszta az örömünk, hogy valami ilyen komor felhőtlenség nélküli szépségekre akadtunk és eszünkbe se jut, hogy a magyar lélek mélységei és csodálatos magasságai nem tárultak elénk. „A harang‟ cimű novelláját kivesszük ez alól az általánosítás alól, ez a novella kikivánkozik a kaleidoszkóp színes, de szűk perspektívájából mélységesen igaz, meghatóan emberi és magyar vonatkozásaival. Azzal biztat, hogy az író is meg tud szabadulni, ha akar, azoktól a korlátoktól, amelyeket talentuma elé a könnyű siker és a vasárnapesti gyönyörködtetés hívságos vonzósága emelt. a. j.

Molnár Jenő: Amit csak ketten tudnak. A mai átlagirodalom úszik az erotikában; ennek a novelláskönyvnek a címe is ékesen hirdeti, hogy a kötetben bévül milyen írásművekkel találkozunk. Molnár Jenő egészen névtelen és jelentéktelen író s csak azért írunk róla minden értéktelensége mellett is, mert megjelenése a mai viszonyokban tipikus. Teljesen napi fogyasztásra szánt novellákat tartalmaz a kötet, agyonírt témákat variál a szerző s még a megírásban sincs semmi újság, pedig ezzel meglehetősen elkényeztetnek bennünket a modern írók. Stílus-és formaérzéke van a modern átlagirodalomnak is, de Molnár Jenőben nemcsak hogy gondolat nincs, de a formája s a stílusa is gyatra, szürke. A novellák egymás mellé sorakoznak, meséjük előre ismert, agyoncsépelt, egyik se emelkedik a másik fölé s ha Maupassant minden kiválósága mellett se számítjuk a klasszikusok legelejének, ezekkel a hatodrangu XX. századbeli fiók-Maupassantokkal mitévők legyünk? – c.