Kitabı oku: «A Föld felett»

I.

A Jövő Profit Termelő Társaság

1.

Az ember egy önző lény. Vegyünk engem példának! Reggelente félkómásan az álomvilág és a szomorú valóság között egyetlenegy vágyam van, mégpedig az, hogy amikor a WC-re ülök, minden rendben menjen. Ez fontos, valljuk be! De milyen telhetetlen is az ember, legalábbis én, mert ha könnyedén, kellemesen történik meg a reggeli rutin, akkor máris újabb célok vezérelnek. Ezek a célok vezetnek az önmegvalósításhoz. Félálomban még az volt az egyetlen, hogy gond nélkül végezzem az ürítést. Remélem tudják, mire gondolok… Ha ez jól megy, akkor máris nagyobb dolgok mozgatják az agyam fáradhatatlanul telhetetlen motorját. Néhanapján például a kényelmes ülőkén ülve azon gondolkozom, hogy milyen pazar lehet a kilátás egy hatalmas felhőkarcolóból. Vajon jól lehet-e látni belőle a várost, vagy jellemzően olyan irodát kapnék, amiből a panorámát teljes mértékben megsemmisítené a szomszéd épület kevésbé izgalmas téglafala? Esetleg volna szerencsém betekintést nyerni egy másik dolgozó ember napi rutinjának titkaiba, vagy egyszerűen csak simán a saját bambuló tekintetem nézne vissza rám, és azon tűnődne, hogy ez meg mit bámul már megint? Minden bizonnyal lenyűgöző látvány lenne, ha nem az utóbbi lehetőségek valósulnának meg, és mint valami felsőbbrendű lény, a magasból néznék le a szorgoskodó hangyákra. Hiába, ember vagyok, és az emberek szeretnek lenézni. Mindenesetre ebben a felhőkarcolóban, melyben a történetünk kezdődik – annak is a legmagasabb szintjén – valószínűleg nincs ideje senkinek sem ilyen apróságokkal foglalkozni. Megkockáztatom, hogy őket ez egyébként sem érdekelné már, mert van nekik saját irodájuk jó magasan, ahonnan lenézhetnek.

– Uraim! Azért hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést, mert aggasztó híreket kaptam a cégünkkel kapcsolatban. A napokban egy újabb termékünket tiltották ki az Államok területéről egy újonnan beiktatott kormányrendelet segítségével. A fogyasztóvédelem egyre hatásosabb módszerekkel vizsgálja meg az ételek származását – szólt Edward Greenfield, a Jövő Profit Termelő Társaság igazgatója. – A mostani termékünk a „házi kenyér” volt. Tudják, az a kiscicás baromság, amit úgy reklámoztunk, hogy egyenesen a földekről.

Nelson Pitt, a cég laboratóriumi vezetője magasba emelte kezét, majd szót kért.

– Azt tudjuk, hogy milyen módszerrel sikerült rájönniük a kenyér szintetikus mivoltára? – kérdezte.

– Nem, sajnos nem tudjuk – válaszolta Greenfield nem titkolt aggodalommal az arcán. – Az új elnök személyes hadjáratot indított az egészségtelen szintetikus ételek ellen, ami igen kínosan érinti cégünket.

– Lehet, hogy tégla van a vállalat falain belül – vélekedett büszkén Nelson Pitt. – Méghozzá a labor környékére gyanakszom, ugyanis a módszerünk a szintetikus növények előállítására tökéletes. Mindenféle jöttment frissdiplomások nem lehetnek képesek kimutatni a műanyag összetételét! – érvelt büszkén a tudós.

– Azt nem vette számításba, hogy az elnök valószínűleg komoly tudósokat állított rá a dologra? Hiszen említettem már, hogy neki ez a rögeszméjévé vált. Nem foglalkozik külpolitikával, mert most az országon belül akar rendet rakni, és ez nekünk a véget is jelentheti! – emelte fel a hangját az igazgató, hogy felhívja a figyelmet a helyzet jelentőségére és veszélyére. – Kíváncsian várom a mentőötleteiket!

A teremben csend lett. Eluralkodott az az igazi feszült, kínos csend, ahol ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Itt mindenki bölcsebbnek tartotta magát, mintsem kiderüljön, hogy a munkahelyükre csak a fizetésüket felvenni járnak, és egyetlen használható ötlet sincs a fejükben.

A chicagói irodaház bejárati ajtaján egy alacsony, rendezetlen hajú férfi lökte arrébb a nála jóval termetesebb biztonsági őrt. Ha ezt egy focimeccsen tette volna, akkor a jutalma nyolc napon túl gyógyuló sérülés lett volna.

– Elnézést, doktor úr, nem akartam fel… – mondta ijedtében a házirend őre, de mire ezeket a szavakat meghallhatta volna, az ifjú tudós már rég a lift ajtaja előtt toporzékolt, mert az ügye igen sürgős volt.

– A világ egyik leggyorsabb liftje, és ennyire lassan teszi meg ezt a 213 emeletet! – szitkozódott magában, miután beszállt a felvonóba. A teremben ideges tekintetek fogadták.

– Peter, ön elkésett! – vágta hozzá a fiatal tudóshoz Greenfield a letagadhatatlan tényt.

– Igen, uram, de minden okom megvolt rá – válaszolt mindenféle szégyenérzet nélkül Peter.

– Peter, maga tisztában van azzal, hogy milyen nehéz időket élünk? – kérdezte az igazgató egyre vörösebb fejjel.

– Minden egyes részletével, uram – válaszolt teljesen nyugodtan.

– Akkor miért nem volt képes időben letenni a ketyeréit és elindulni? – faggatózott Greenfield, majd habozott egy pillanatig, mert ha tovább vörösödik a feje, félő, hogy kipukkad, ezért inkább elgondolkozott, mert köztudott tény, hogy ha az ember kobakja léket kap, nem sok sütnivaló marad odabent. – Várjon, honnan tudja, mi történt pontosan? Netán köze van hozzá, hogy így alakulnak a dolgok? – érdeklődött gyanakvóan.

Pár másodpercre megfagyott a levegő a szűk irodahelyiségben, ahol ebben a pillanatban még a kósza porszemek sem mertek moccanni. Csak az öreg Nelson Pitt és a fiatal Peter látszott nyugodtnak, meg egy pók a falon, de ő most jelentéktelen.

– Igazgató úr! – törte meg a csendet Nelson. – Utólagos engedelmével a szemüvegemen keresztül küldtem át munkatársamnak az információt, hogy mire megérkezik, mindent megtudjon.

– A tömeggyártásra szánt bóvli okosszemüvegre gondol, amit egy értelmesebb majom is fel tud törni? – kérdezte ijedten Greenfield. – És ezt viseli egy ilyen gyűlésen?!

– Nem, természetesen nem. Azok gyerekjátékok, óvodásoknak való ócskaságok – nyugtatta felettesét az idős tudós.

– Amit mi használunk, az a tökéletes változata a fejen hordható számítógépeknek. Először is, senki sem tudja megkülönböztetni egy hétköznapi szemüvegtől, ellentétben a forgalomban lévő förtelmes kinézetű okosszemüvegekkel. Másodszor pedig: olyan adatközlési rendszert használ, amit még a titkosszolgálat sem ismer. Ezt biztosan tudom, mert nekünk viszont van ott belső emberünk.

– Engem erről eddig miért nem tájékoztattak? – kérdezte Greenfield, és gyanakodva végignézett a két kutatón. – Mi az, amiről még nem tudok?

– Azért nem tudott róla – felelte Nelson –, mert nemrég fejeztük csak be a tesztelését és nem tartottuk még szükségszerűnek. Most jön, amiről viszont még nem tud. Peter, kérlek, kezdd! – ezzel átadta a szót a fiatalnak.

Peter – aki egy rosszindulatú, komplexusos, félőrült zseni, nem kevés hatalomvággyal megáldva – elmondta, hogy a bolygó szegényebb részeiben kell keresni a cég jövőjét, ahol a technológia lemaradva kullog a jóléti társadalmak exponenciálisan fejlődő világa mögött.

– Ott, ahol nem kérdezik meg, miből van az étel. Ott, ahol az internet elterjedése nem csinált minden emberből okoskodó, semmihez nem értő pozőrt.

A jóléti állam tipikus polgára a munkájában sikeres. Persze ez nem nehéz, mivel a modern társadalom a 20. század óta arra a törekszik, hogy egyre butább embereket neveljen ki, hogy ne gondolkozzanak, összefüggéseket véletlenül se értsenek meg, a logikát… Mindegy, lépjünk tovább! A lényeg, hogy egy okosabb majom, amiből mára már elég sok van, el tudja végezni a hétköznapi polgárok szellemi munkáját. Az is igaz, hogy csupasz rokonaikkal szemben nekik sikerült kiharcolniuk az óránkénti banánszünetet. Közben az ember képmutató is, és a legapróbb dolognak is nagy feneket tud keríteni. Ezt valószínűleg azért csinálja, mert igazából nem történik vele soha semmi. Önző, de ezt szerintem nem kell kifejtenem, hiszen mindenki az. Ráadásul tudálékos, mert azt hiszi, ha megnéz valamit az interneten, az azt jelenti, hogy ő tudja. Hát nem! Olvasni tud, amit ma már az értelmesebb főemlősök is tudnak, csak ők nem verik nagydobra. Végezetül pedig pénzéhes, ami talán az egyik legrosszabb mind közül.

2.

Greenfield egy 120 méteres toronyból figyelte az afrikai tájat. Meleg volt kint, de az ő irodájában kellemes 24 fok kényeztette a vendégeit. Az épület kirívó volt a sík szaharai környezetben, a körülötte lévő kerítés magasabb lett, mint a környék legnagyobb háza. Ez egy igazi erődítmény volt, amit ő szerényen csak irodának nevezett. Edward Greenfield, a Jövő PTT társtulajdonosának ráncos arcán nyugalom uralkodott, miközben gyönyörködött az elé táruló látványon. A forró homokban emberek szorgoskodtak, hogy felépüljön a világ legnagyobb élelmiszergyára, ami egész Afrikát, Ázsiát, és a ma már igen lakható Ausztráliát látja majd el táplálékkal.

– Csodálatos érzés! – masszírozta saját egóját Greenfield. – Vajon ilyen lehetett végignézni a fáraóknak is, amikor látták, hogyan épül a piramisuk? – gondolta magában, amikor szemüvegén felvillant Peter arcképe.

– Hogy vagy, drága barátom? – kérdezte boldogan.

– Csodás híreim vannak! – jött a harsány válasz. – A laboratóriumi tesztek után terepen is kipróbáltuk Amandát. Az eredmény lenyűgöző, mert sokkal jobban reagálnak az emberek, mint a majmok.

– Ezek azok a majmok voltak, amik olvasni is tudtak? – kérdezte Greenfield.

– Természetesen, de ez most teljesen lényegtelen. Az embereknél kiszámíthatóbb volt a reakció. Mintha nem gátolná őket semmi ösztön, nem úgy, mint a csimpánzokat. Gyakorlatilag irányítani tudjuk őket a szemüvegen keresztül – egy kis szüntet tartott.

– Tömegeket, Edward, tömegeket – mondta Peter széles mosollyal és gonosz hanglejtéssel.

Egy darabig csend volt. Greenfield ajkain egy felfelé görbülő ívecske látszott. Az elégedettség öntelt, mámorító érzése vette uralma alá, mikor megszólalt.

– Nagyon szép volt, Peter! Azt javaslom, azonnal utazz ide, és kezdjük el átformálni az itteniek gondolkodását! Amúgy is jól jönne egy kis munkamorál ezeknek a lusta patkányoknak.

Ezzel Peter képe eltűnt a lencséről. Greenfield az első pillanatban lekapta fejéről a szemüveget, majd hosszan bámulta, és tekintetében a félelem jelei kezdtek mutatkozni. Fejében a gondolatok őrjöngő vihara próbálgatta annak teherbíró képességét. Azon agyalt, vajon ő mennyire lehet Peter befolyása alatt most, s a döntéseit magáért, vagy Peter céljaiért hozta? Hogy nem pont ez a kis mocsok intézte-e úgy, hogy Amerikából el kelljen jönnie. Miközben ezen gondolatok kezdték uralni már-már pánikszerű hangulatban lévő eszét, bevillantak neki olyan rémképek, hogy a cége egyáltalán az ő nevén van-e még? De amúgy mi van akkor, ha Peter tényleg összedolgozik vele, és ez az egész csak félelemből kitörő rágalmazás? Persze a legvégére arra a következtetésre jutott, hogy igazából ez a gonosz zűrzavar, ami a józan eszét megemésztette és kétszer kiköpte, természetesen Peter műve, hogy ne tudjon tiszta fejjel gondolkodni.

Greenfield leült, és már az a tény is megnyugtatta, hogy lehet, csak fizikálisan, de ebben a pillanatban az igazgatói szék az övé. Kinyitotta az asztalában lévő kis ajtót. Egy 62 éves Dalmore whiskyt vett ki belőle teljesen természetesen, és a külön erre az italra tartogatott poharába töltötte. A kupakot gondosan visszacsavarta az üveg tetejére, de miközben a keze újra az ajtó felé lendült, hogy a whiskyt visszahelyezze méltó helyére, egy pillanatra mintha valami, egy láthatatlan kar megfogta volna csuklóját és megállította. Egy gondolat volt.

„Ezt a whiskyt vizezni bűn, de vajon meginni nem az? Hiszen amikor ténylegesen 62 éves volt, akkor is egy vagyont ért már, annak pedig sok-sok évtizede.”

Egy ideig habozott, de hamar meggyőzte magát, hiszen ő Edward Greenfield. Ő az, aki megihat ilyen kincseket. Az egyik legritkább italt kortyolgatva, az igazgatói székben ülve arra gondolt, hogy „igen, Greenfield, te leszel a világ ura és ezt a kis veszélyforrást, akit anyakönyve szerint Peternek hívnak, hamar kiiktatod majd”.

3.

Azt szokták mondani, hogy Afrikában az egyik legrosszabb dolog a homokvihar. Azt hiszem, ezt az állítást, Peter jelen helyzetében határozottan alátámasztaná és vitathatatlan tényként vonultatná be a történelembe. Most még azzal sem lehetne meggyőzni, hogy egy kígyómarás után kiszáradni a napon sokkal kilátástalanabb. Főleg, hogy a hallucinációktól nem lát semmit az ember, és a kiszáradás halálos. De Petert ez sem érdekelné jelenleg, hiszen ő éppen egy homokvihar közepén van, és egyetlen kígyó sem marta meg. A látótávolság: 0 méter.

Amikor Peter Afrikába érkezett, azt mondták neki, hogy meleg lesz. Az volt. Mondtak neki még olyan dolgokat is, hogy nagyon érdekes az élővilága, amit ő majd szórakozásból jól kipusztít, mivel totálisan feleslegesnek tartotta az állatokat. A kísérleteiben sem értette, hogy miért kell velük bajlódni. Emberből is van elég, és úgyis mindent nekik készített, nem az állatoknak.

Amikor megérkezett, tiszta volt az ég. 43 fokot mondtak be a magánrepülőgépén, miután megkapták a leszállási engedélyt. Belépve Greenfield irodájába szíves fogadtatás várta. Csak a szokásos protokoll, az ölelkezés, a kézfogás és a totál közhelyes „Hogy vagy, barátom?”.

– Foglalj helyet, kérlek! – mondta Greenfield. – Alig várom már a személyes beszámolódat.

Peter nagy levegőt vett, előredőlt, és mélyen a partnere szemébe nézett. Érezte, hogy ma ő van nyeregben, hiszen ott van a találmánya Edward fején. A találmány, amivel mindenkit irányítani lehet.

– Edward, most őszinte leszek hozzád. Te végighallgatsz, és semmit sem fogsz tenni az elkövetkező események ellen! – mondta Peter, majd hátradőlt, egy szivart vett elő mellső zsebéből és meggyújtotta. – Tudod, csúnyán kijátszottalak Amerikában. Minden az enyém lett – az ottani céged, a pénzed, és a szabadalmak sem a te nevedre mennek. Elkezdtem terjeszteni a csúcstechnológiát a vezetők körében, akiknek fogalmuk sincsen, hogy mentálisan én irányítom őket. Képzeld el, hogy az ország vezetői támogatják a Jövő PTT-t! Azt hiszik, hogy ez a cég a legjobb, a legemberbarátibb, a legegészségesebb a világon.

Peter felnevetett és Edward arcába fújta a füstöt, majd folytatta.

– Kár, hogy ennek te már nem leszel a része. Tudod sokat agyaltam, hogy vajon meghagyjam-e Edward Greenfieldet, hogy képes lenne-e úgy elismerni engem, hogy én tettem többet a cégért és ezért én lehessek az igazgató? Persze hamar rájöttem, hogy amíg élsz, addig csak másodhegedűs lehetek. Edward, én nem szeretek hegedülni! – kiáltott Peter, amire a vele szemben ülő meg sem moccant. – Szerencsére téged lekötött, hogy új terepre költözzünk és éveken át itt építetted a gyárad. Tudod, azt hittem, okosabb vagy. Anno Chicagóban említettem, hogy menekülni kéne az USA-ból, később rájöttem, hogy tök fölösleges. Természetesen te már itt voltál akkor.

Mosolygott egy nagyot, és önelégülten szívta a győzelmi szivart.

– Be kell, hogy valljak neked valamit, kedves volt igazgató úr! Mikor eljöttél ide, az Isten háta mögé, már akkor tökéletesen működött a szemüveg manipulatív része. A tiedbe például folyamatosan olyan képeket vetítettem, hogy Amerika egyenlő a cég bukásával, hogy börtönbe csuknak, és ott amerikai zászló lobog. Apróságokat, tudod, amiket az agyad összekapcsol tudat alatt, és a döntéshozatalnál: bumm! Látod már te is, nem? Itt élsz a semmin uralkodva és elvesztettél mindent.

Elnyomta a szivart az asztalon.

– Amíg itt üldögéltél a teveszaros erődödben, én tovább kutattam. Meggyőztem a NASA-t is, hogy velem dolgozzanak. Nem volt nehéz, elhiheted – közölte öntelten és egy pillanatra elgondolkozott, majd összehúzta szemöldökét. – Oh, most jut eszembe, hogy te mennyire rossz házigazda vagy! Nem gondolod, hogy önthetnél egy italt nekem? Például abból a biztosan nagyon finom whiskyből, amit úgy dugdosol mindenki elől.

A kérésre Edward rezzenéstelen arccal kinyitotta a kis ajtót, elővett egy a direkt ehhez a whiskyhez szánt poharat, töltött, majd átnyújtotta Peternek, aki elégedetten folytatta partnere totális kivégzését.

– Köszönöm, így máris jobban érzem magam!

Nagyot kortyolt belőle, és a földre öntötte.

– Erre vagy olyan büszke? – kérdezte gúnyosan. – Tudod mit? Megbocsátok, csak tölts még egyet!

Edward ugyanazzal a rezzenéstelen arccal töltött, mint előtte.

– Szóval – folytatta –, a NASA-val tovább kutatgattunk és rájöttünk egy olyan módszerre, amivel nemcsak a tudatalattit tudjuk befolyásolni, hanem a tényleges cselekedeteket is. Amiért, gondolom, te most nagyon dühös vagy. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, mert biztos, hogy az egyszerű mezei elméd fel sem tudná fogni… A lényeg, hogy most te is teljesen az irányításom alatt vagy.

Peter lehúzta az italt, felkelt a székből és fel-alá kezdett mászkálni, mintha a dicső római hadsereg vezéreként vonulna a nép előtt egy hatalmas győzelem után.

– Időközben a NASA talált egy új energiaforrást, ami át fogja venni az eddigi erőművek szerepét. A Jupiter egyik holdján, az Európán található ez az anyag. De nem is ez a nagyszerű része az egésznek, hanem az, hogy az is a Jövő PTT tulajdona. Hát nem csodálatos? Uralni fogjuk a világot!

Ezen nagyot nevetett, és hátat fordított a porig alázott Greenfieldnek.

– Hoppá, ne haragudj, te nem fogod!

Ismét nagyot nevetett, majd a kezében lévő poharat a falhoz vágta, de az asztal felől monoton, lassú tapsot hallott.

– Bravó! Nagyon ügyes – érkezett a gúnyos dicséret a tapsot kísérve. – Egy dolog, ami engem zavar ebben – jött a hang Peter háta mögül. – Hogy lehet az, hogy egy ilyen elmés ember nem vesz észre egy aprócska problémát? – kérdezte haragosan Greenfield.

Peter ijedtében elejtette volna a poharat, de az már nem volt a kezében. Lassan fordult meg és döbbenten látta, hogy Edward már egy pisztollyal a kezében állt az asztala mögött.

– Hogy lehet ez? – kérdezte fojtott hangon Peter.

Greenfield hátrahúzta a kakast stukkerén, ami egyébként már évszázadok óta nem volt kiegészítője a kézifegyvereknek, de ő szerette a régiségeket, és a kezében egy ősi hatlövetű revolver ékeskedett. Úgy érezte, sikerült kellőképpen megijesztenie Petert. Jól érezte.

– Azt gondoltam – mondta Greenfield –, hogy a szemüveg képes manipulálni a döntéseket. De azt, hogy teljesen irányítani lehet vele a cselekvést, azt nem. Bámulatos, Peter, gratulálok! Szerencsémre jól tippeltem, hogy mindehhez a fejen kell lennie. Jól mondom?

– Az ott hamis? – érdeklődött Peter remegő hangon.

– Ez itt hamis – jött a hideg válasz. – Te pedig, Peter, halott ember vagy!

Célba vette a tudóst, akinek legkisebb baja talán az volt ebben a pillanatban, hogy alsót kéne cserélnie.

– Kérlek, kegyelmezz meg! – könyörgött Peter. – Nélkülem nem jutottál volna idáig sem – folytatta a reménytelen győzködést. – Én sajnálom! Elvakított a hatalomvágy, te tudod, milyen az, ismered, nem? – próbált szánalmat kelteni Greenfieldben, de ez nem sikerült.

– Jól figyelj rám, te áruló! – érkezett a határozott válasz Greenfield szájából. – Adok egy lehetőséget, hogy megúszd ép bőrrel. Gyere velem! – utasította Petert.

Greenfield lekísérte volt munkatársát a magas toronyból. Most az egyszer nem a liftet választotta, mert úgy gondolta, sokkal jobban fog esni egy kis testmozgás Peternek. Néha-néha – na jó, nem is olyan ritkán – belerúgott úgy, hogy az 10–15 lépcsőfokot gurult lefelé. Amikor kiértek az épületből, még mindig meleg volt – nagyon meleg –, de a levegő felébredt álmából és a homokszemekkel közösen egy gyilkos keringőbe kezdtek. Ez volt a fent említett homokvihar kezdete. Petert levetkőztették anyaszült meztelenre. Mintha izzó parázsba lépett volna, talpát úgy égette a homok.

– Edward, kegyelem! – ordított elkeseredettségében.

– Indíts! – jött a kegyetlen válasz.

Így került Peter a világuralom helyett egy kellemes afrikai homokvihar közepébe meztelenül, letörve. Összeesett és zokogni kezdett, s közben a homokszemek úgy bökdösték testét, mintha ezer tűvel szurkálnák. Az égi áldás elvonult és Peter ott hevert félholtan a tűző napon, ami semmivel sem volt kegyesebb, mint maga a vihar. Nem volt vize, mozdulni is alig bírt, amit finoman megjegyzek, nem kellett volna, mert közben megijesztett egy kobrát, amely éppen napi rutinját végezte a túlélésért küzdve. Amikor az ismeretlen, hatalmas test megmozdult, szegény kígyó annyira megrémült, hogy gondolkodás nélkül megmarta azt, majd bőkezűen telepumpálta mérgével. Peter története ezzel véget ért. Kiszáradás közben belehalt egy kígyó marásába.

Greenfield felfuttatta a Jövő Profit Termelő Társaságot. Szerencséjére Peter nem magát, hanem a céget égette bele az amerikai kormány agyába, így a hirtelen vezetőváltás fel sem tűnt senkinek. Pár év alatt a cég a világ összes országába betette lábát, azt lemosdatta, majd szarba lépett, újra lemosdatta, és így tovább. Ez volt a kezdete a Jövő PTT diadalmas hódításának.