Kitabı oku: «Osszes koltemenye», sayfa 5

Pars quarta

(Negyedik ének)

1.

Fut, fárad az ember és kap ez világon,

Véli, hogy állandó boldogságot adjon;

Nem hiszi, tövébül szerencse szakadjon

Markában, s kis édesért száz ürmet adjon.

2.

Kit gyakran szerencsétlenség messzi kerül,

Valaha őrá is nagy usurával dül;

Mentül nagyobb hegyen forgó szerencse ül,

Annál nagyobb kárral és sebességgel dül.

3.

Örül az szerencse ember esésében,

Azért ő elveszi, teszi csaknem égben,

Hogy gyönyörködhessék nagyobb esésében,

Mint juhász kűsziklán kűnek görgésében.

4.

Én tinéktek példát messziről nem adok,

Noha mennyi hajam van, annyit adhatok:

Mehmet bassa esetét jól hallottátok,

Ült magassan s bizott, de lá, lehanyatlott.

5.

Boldog, az ki jóban el nem bizza magát,

De kész szüvel várja szerencse forgását;

Mind jón, mind gonoszon álhatatlanságát,

Látjuk szerencsének sokféle játékját.

6.

Ihon most Zrininek jó szerencséje van,

De még őrajta is ennek hatalma van,

Ma az törökökön nagy győzedelme van,

Holnap vitéz fejét meglátjuk karófán.

7.

Örülsz, Zrini Miklós, törököt megveréd,

Nem sokáig talán nagy árron megvennéd,

Hogy ne láttad volna az bassát, Mehmetet,

Mert halált és romlást csak ez hoz tenéked.

8.

De nékem nem szabad illyeneket szólnom,

Mert az ő szent lelke Istennél van, tudom;

Hogy Szigetvárában meghal, tudta, tudom;

Azért el nem bizta magát, én gondolom.

9.

Mert állhatatlan szerencse ajándékját

Nem más szüvel vette, mint egy piros almát,

Az kit bánat nélkül mindjárt visszaadhat,

Avagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.

10.

De talán historiánkbul mi kiléptünk,

És Sziget veszéséről elfeletköztünk.

Ugy tetszik, terhünket avval könnyebbétjük,

Ha arrul szólhatunk, kiben van sok részünk.

11.

Szerencse énvelem is gyakorta mulat.

Mind édesset, keserüt egyeránt mutat.

Mulasson bár velem, annyit nem tréfálhat,

Hogy jól ne esmérjem állhatatlan voltát.

12.

Azonban az szép nap ő szép harmatjával

Vidámétá világot ékes voltával;

Az éjelt elüzé szép pirosságával,

Mindennek fényt ada sok különb látattal.

13.

Sok hangas trombita akkor megrivada,

Sok haragszavu dob tombolva robbana;

Kiki immár fölült, jó vitéz, lovára,

Az gyalog rendben áll vitézek módjára.

14.

Fölült már Zrini is, áll az sereg előtt,

Sisakján szép strucctoll vér haragos szellőt,

Mellyét födözi vas, és ád néki erőt,

Kezében nagy dárda, s igy szól sereg előtt:

15.

“Kit vártunk Istentül, és szübül kivántunk,

Ihon, jó vitézek, most megadta látnunk;

Ihon ellenségünkön jár az mi lábunk,

Látjátok, Istennek irgalma van rajtunk.

16.

Vegyünk ezt őtüle nagy háládó szüvel,

Szolgáljunk is őnéki minden erőnkkel;

Most az mit cselekednünk hagyott ezekkel,

Megengedi talán nagyobb ellenséggel.

17.

Mi holt társainkat is itten ne hagyjuk,

De érdemek szerint mi temetést adjunk,

Mert ez lesz nekik utolsó ajándékunk:

Ilyen jótétünkért Istentül áldatunk.”

18.

Cserei Pál testét ottan lóra tévék,

Osztán az többit is földrül mind felvévék.

Két huszan voltanak megholt vitéz testek,

Ezeket fölvévék keresztény vitézek.

19.

Vitéz Farkasicsot tévék lecticában,

Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban,

De ő csak alig élt, mert feje csontjában

Nincs talán egy is, ki volna ép voltában.

20.

Az seregek között ezek hordoztatnak.

Rokoni s társai körülöttük vannak,

Szép vitéz szókkal sebeseket biztatják,

Kötözik sebeit, szánják és ohajtják.

21.

De mind ezek előtt megyen kétszáz lovas,

Mindenik fegyveres, és mindenik tollas,

Fénlik mindeniknél páncér, sisak s karvas,

Mindeniknek hátán egy haragos farkas,

22.

Nem volt egyiknek is kopjája az harcon,

Mert inkább hordozott karabint oldalon;

Most kopját kezében tart, és kopjavason

Mindeniken török fej ráütve vagyon.

23.

Kétszáz gyalog osztán ezeket követi;

Minden maga rabját mellette vezeti,

Van kecse mindenen, deli tekinteti,

Vélnéd, lába földet hogy nem is illeti.

24.

Hat török agának hat lovas az fejét

Hordozván nagy kopján, gyalog után léptet,

Ezek után viszik az Rézmán fegyverét,

Bassa kihájáét és Mehmet bassáét.

25.

Három párducbürös hadnagy megy azután,

Azt az három fejet viszik magas kopján.

Jün pécsi olaj-bék maga ezek után;

Látod, hogy haraggal ül most is ló hátán.

26.

Osztán tizenhárom török zászló mégyen,

Eztet tizenhárom viszi gyalog legény,

Osztán az dondár is jün rendelt seregben;

Lobognak az zászlók, vannak nagy örömben.

27.

Husz nagy nyaku teve megyen sereg után,

Az basa sátorát hordozzák az hátán.

Van negyven öszvér is, és bial két hatvan;

Ez mind nyereség volt az siklósi pusztán.

28.

Mikor Szigetvárhoz közel érkezének,

Akkor mind megállnak az rendelt seregek,

Együtt hálát adván az élő Istennek,

Háromszor szent nevét hanggal kiálták meg.

29.

Zrini vitéz lovárul ottan leszálla,

Az fő hadnagyokkal szentházban ballaga,

Ott az nagy Istennek sok hálákat ada,

Mert eztet Istennek ő tulajdonitá.

30.

Az szentegyház előtt gyalog puska ropog,

Az bástyán sok ágyu iszonyuan durrog,

Füst, kiáltás eggyütt magas égben forog;

Talán az égben is hallják ezt angyalok.

31.

Az szentegyház előtt egy déván szőnyegre

Az vitéz holttestek renddel vannak téve;

Meglátá jó Zrini, az mikor kijüve,

Igy szólla őnékik ő keserült szüve:

32.

“Micsodás áldással dicsérjelek tiktek,

O, keresztény módra megholt vitéz testek?

Mi édes hazánkért elfogyott éltetek,

Minket dicsősitett ti vitéz véretek.

33.

Szűbűl kivánhatom, köztetek fekünném,

Ti szerencséteket hogy ne irigyleném,

Mert ültök Istennek ti mostan jobb kezén;

Légyen hát veletek Isten mind örökkén.

34.

Talán az az Isten, kinél vigadtok mast,

Hosszabb útat hagyott nékem, és próbálást;

Hiszem, nem sokáig ez testem, unalmast,

Itt hagyom, s meglátjuk menyországban egymást.

35.

Igy jó Zrini holt szolgáitul bucsuzék,

Hadnagyival együtt az várban bélépék;

Ottan eleiben fia, György viteték,

Melynek az atyjátul ily szép szó adaték:

36.

“Tanulj, fiam, tűlem isteni félelmet,

Tanulj fáradságot s kemény vitézséget;

Mert kell tenéked is követned engemet,

Sokat járnod s fáradnod, veritékezned.”

37.

Azonban nagy asztalok megvettetének,

Zrini gróffal vitézek ott leülének,

Vitéz olaj-béget is abbul böcsüllének:

38.

Zrini vitézeket mint jó szüvel tartja,

Kire köszön jó bort aranyas kupába,

Dicsérvén, viselte hogy jól magát harcban;

Kit szóval apolgat megajándékozván.

39.

De mihent jó bor fejeket melegété,

Kiki gondolatját mindent félre tévé,

Némely horvát dávorit nagy torkkal kezdé,

Némely hajdu táncot fegyverrel szökdöse.

40.

Ki dicséri lovát, ki erős fegyverét,

Ki társát, ki magát, ki nyert nyereségét,

Mindnyájan peniglen urok vitézségét

Fönszóval kiáltják és dicsérik őtet.

41.

Csak maga olaj-bék szomoru szüvel ül,

Bánatos gondokban feje csaknem őszül;

Sok vitéz szók között csak az ő szüve hül,

Néha nagy bánatjában csak el nem merül.

42.

Ily nagy szomoruságát Zrini hogy látá,

Vitéz Ibraimot ily szóval szóllétá:

“Lágyits meg bánatod, vitéz, ne bánkódjál,

Mostan te mivelünk bátran egyél, igyál.

43.

Az mely Isten téged most rabságra adott,

Módot szabadulásodban magánál hagyott;

Nincsen szomoruságodra néked okod,

Hogy most az szerencse veled igy mulatott.

44.

Mindent cselekedtél, ki tüled lehetett,

Isten akaratját mássá nem tehetted.

Nem ugy mint rabomat tartlak én tégedet,

De mint magátul jütt vitéz vendégemet.”

45.

Felel bék Zrininek, s szemében bátran néz:

“O, nagy hirü, nagyobb vitézségü vitéz,

Mely meggyőzettettekre kegyelemmel nézsz,

Örülök, ide hozott szerencse-szélvész.

46.

Miért szégyenleném nálad rabságomat,

Ha te röszketteted török birodalmat?

Ha te megcsorbitod mi fényes hódunkat?

Azoknak legnagyobb része vagyok én hát?

47.

Vitézségemmel is soha nem kérkedem,

Mert egyedül vitéz mindenható Isten.

Csak alázatossan Nagyságodat kérem,

Hogy illyen raboddal jó kegyelmet tégyen.

48.

Hat mázsa ezüstet váltságomért adok;

Urnak való lovat néked hatot hozok;

Vedd tülem jó nevem, kit jó szüvel adok,

Értékemet ennél mert többet nem tudok.”

49.

“Nem kell nékem pénzed (igy felelt Zrini bán),

Aranyam, ezüstem mert énnékem több van,

Hanem törökök közt egy vitéz szolgám van,

Annak szabadulását én szüvem kiván.

50.

Az szolgámat hiják Radován vajdának,

Vitézségen kivül semmie nincs annak,

Higgyed, de hallottam, és az ő sarcának

Nem tesz száma annyit, mint ajánlásodnak.

51.

Eztet szabadéts meg, osztán mentté tészlek.”

Itten megcsókolá bék kezét Zrininek,

Mert engedett az ur méltó kérésének,

Érte rabok mindnyájan lének kezessek.

52.

Azonban az gyors hir szárnyára felkele,

Sebessebben szélnél s madárnál röpüle;

Hir, melynél nincs gonoszb, s mely hamarébb nőne,

Az mely futásban nagyobb erőt venne.

53.

Valamerre mégyen, az basa veszését,

Ezer trombitával hirdeti elvesztét;

Nem nyugovék, mig nem tölté császár fülét,

Ama nagy császárét, szultán Szulimánét.

54.

Szokása szerint is hamissan hirdeté,

Hogy török várakat török mind elveszté,

És hogy Gujlirgi bassát Zrini megverte,

Harcrol egy sem szaladott, mind megölette.

55.

Császár ily rosz hirben igen megütközött,

Mert hallván ezeket ugyan felejtközött;

De tétteti magát, hogy ő nem félemlett,

És az bassák előtt mutat bátor szüvet.

56.

Nem hiszi bassának derekas veszését,

Itélvén Mehmetnek mondhatatlan eszét;

De hamar kiveté szüvébül kétségét,

Mert sebes Iszlán hozá bizonyos hirét.

57.

Harcrol csak aliglan Siklóstul szaladott,

Hozott magával is derék bizonyságot,

Mert hegyes kopjavas hátában maradott,

Fején két seb; Iszlán császárnak igy szóllott:

58.

“Uram, ki Oceanum tenger vizével

Határoztatod nevedet s az egekkel,

Kivánnám, hogy hozzád jühetnék jobb hirrel,

Hogysem az kit kell hoznom kételenséggel.

59.

Tajeléri Mehmet, az te vitéz basád

Akarván próbálni üdőtlenül próbát,

Siklósnál megszállitotta volt táborát,

Elveszté azt, vitéz fiát is, és magát.

60.

Az Zrini kardja ezt mind megemésztette,

Nem vélem, közülünk sok elkerülhette;

De végvárakban is oly ijedést vete,

Csaknem pusztán vagyon némely körülette.

61.

Én magam csak alig és futva szaladtam

Bizonnyal az bassát s fiát halva láttam

Pécsi olaj-béget kaur kézben hattam,

Mindent megemésztett az kaur kard, uram.”

62.

Császár öszvehivá mindjárt vezéreket,

Mihent bizonyossan érte ily hireket;

Mond nekik: “Mi máshun nézünk ellenséget,

Addig az horvát bán, nézd, miként ront minket

63.

Mindnyájan csufságra bizony méltók volnánk

Ha ezt mi Zrininek mostan elhallgatnánk,

Most kezünkben vagyon mi büntető pálcánk,

Hagyjunk békét ártatlan Egervárának.

64.

O, mely nagy büntetést fogok rajtad venni!

Miképpen fogtok véretekkel fizetni!

Te legelőször, vakmerő horvát Zrini

Fejeddel Tajelérit fogod fizetni.

65.

Azért, én bassáim, mindjárt az hadakat

Visszahivassátok, az kik sebes Dunát

Én parancsolatombol általusztatták,

Mindjárt vissza zászlókat hozzám forditsák.”

66.

Szokolovics Mehmetnek megparancsolá,

Ez legfőebb s kedvesebb vezére vala;

Hogy Kadileschernek ezer juhat adna,

Ő Isten nevében sasoknak osztatná.

67.

Ezer juhat vágata puszta mezőben

Kadilescher, s eggyet sem hagya bőrében;

Ez vala szultánnál igen böcsületben,

Mert vala ő főpap és érsek hitekben.

68.

Szálla sok sas földre, s az barmot ellepé,

Rút horgas orrokkal azt szaggatni kezdé;

Szántalan sok holló kákog mindenfelé,

Tolvaj kánya, lopó héja van keverve.

69.

De csudát én tinéktek mondok ezennel:

Ihon jün egy nagy sas haragos körmével,

Hasomlit ördögöt feketeségével,

Bialt nagyságával s rettenetességgel.

70.

Háromszor kerülé szárnyon az juhokat,

Szárnyait mozgatván mint gállyavitorlát;

Végre aláforditá sebes sugárát,

Elkergeté, üzé mind az madarakat.

71.

Mikor már egy sem volt, akkor ő leszálla

Az sok dög között kegyetlenül sétála;

De ő csak egyiket is meg nem kostolá,

De egy sötét fölyhőben eltünik vala.

72.

Kadilescher ezen igen megijedett;

Tudja, jövendője ennek nem jó lehet.

Igy szóllitá meg Szokolovics Mehmetet:

“Hajts meg, uram, hajts meg szómra te füledet!

73.

Noha néked nékem sokat nem kell szólnom,

Mert ezt az jövendőt általérted, tudom;

Menésünket Szigetre én nem javallom,

Mert madarak által Isten tiltja, látom.

74.

Látád, saskesellő mint üzé aprókat,

De még az sem bántá az nyuzott juhokat.

Bizony ez jelenti az császár haragját

Miránk, hogy meg nem veheti Szigetvárát.

75.

Üzni fog bennünket erővel ostromnak,

Fogunk futni előtte, mint hollók sasnak;

Magának sem mondhatok jót az császárnak,

Mert elveszténk ködben röpülését sasnak.

76.

Mikor Egervárra hamaliát hántunk,

Ugy mutatta, valamint kivántuk magunk:

Egervárban ülni fog az mi császárunk,

Magunk is szerencséssen mindnyájan járunk.”

77.

Mindezeken sem ijedt az nagy Szulimán,

Mutat bátor orcát Mehmetnek sátorban;

Szüvében, nem tudom, ha mint szájával van,

De bal jövendőket nevet meggugolván.

78.

“Mi ugy cselekedjünk (monda az Mehmetnek),

Mint tudunk legjobban, s mint vitéz emberek,

Többit akaratjára hagyjuk Istennek,

Éhtelen madarak minket nem ijesztnek.

79.

De mi számunkra jobb jövendő nem lehet:

Tudd-é vitéz szolgám, Szokolovics Mehmet,

Miért az sok madár az dögbe nem evett?

Vár keresztény testbül mert hamar jobb étket.

80.

Holnap ha Isten egészségünket adja,

Légyen készen mindennek nyeregben lova,

Induljon Istennek szerető tábora,

Vagyon Mahometnek mireánk nagy gondja.”

81.

Elnyugvék az szép nap csendesszen azonban,

És nem igen sokára lén éjféltájban,

Illyen nagy történet esék az táborban:

Két fene ló megszabadult egy sátorban.

82.

Kifutának sátorbul nagy harcolással,

Sátorköteleket szaggatnak rugással,

Tipornak már mindent nehéz vas lábokkal,

Az egész tábort fölfutnak gyorsasággal.

83.

Kinek fejét nyomják fekve, kinek hasát,

Rá szaggatják, döntik kire az sátorát;

Ki jajgat, ki fegyvert kap, biztatja társát,

Mindnyájan gondolják kaur csalárdságát.

84.

Nem tudom, mellyiktül, egy szózat kijőve:

“Ha most bán Zrini Miklós jelen lehetne,

Hitemre mindnyájunkat öszvekeverne;

Az Isten ne adja, hogy Zrini itt lenne!”

85.

Iszkender Talismán hallá Zrini nevét,

Nem hallá szomszédnak az többi beszédét,

Véli bizonyosnak Zrini ott lételét,

Fut, bujik mindenütt, nem tarthatja szüvét.

86.

Kiált török barát: “Zrini rajtunk vagyon,

Láttam szemeimmel; bár minden szaladjon!”

Fut, az ki ezt hallja, kevés, ki maradjon,

Az ki bátorsággal szablyához ragadjon.

87.

Fölzöndült az tábor, minden felől futnak,

Némellyek egymás közt igen vagdalkoznak,

Esmeretlen népek ha öszvetalálnak.

Kiki maga társát alitja kaurnak.

88.

Az ki káurt kiált, ottan fejét vészik,

Mert bizonnyal káurnak őtet itélik,

Rettentő kiáltással tábor megtelik,

Embert, lovat, sátort magok közt keverik.

89.

Már Murtazán basa kiment az táborbul,

Hogy megnézze, lássa, történt ez mi okbul:

Vannak harminc százan ezek mind lovasul:

Kiküldetnek Szokolovics bassátul.

90.

De már Aigas basa, cirkasok hadnagya,

Mivel rend rajta volt, tábort körüljárja.

Volt tizenháromszáz az ő jó lovassa,

Mikor sötétségben Murtazánt meglátá.

91.

Véli, hogy ez légyen az káur csoportja

Kevés bátor szóval vitézit biztatja,

Az maga csoportját törökre inditja,

Nem kérdez, nem is szól, csak haraggal vágja.

92.

Nagy erős dárdával sokat földre vere,

Mert neki mindenik ez esmeretlenje.

De nem állhat Aigasnak senki ellene,

Erős ő maga is, s van vitéz serege.

93.

Szalad a Murtazán vissza mind népestül,

Szalad nagy serege nagy-dicséretlenül,

Aigas az Murtazánt eléri népestül;

Nézi, véli: légyen hadnagy káur közül.

94.

Buzogánnyal Murtazánt erőssen üté,

Akaratja ellen az földre teritté;

De nem bántja, tüle hogy nyelvet vehetne,

Kötözve egy tüzhöz sietve viteté.

95.

Ily zöndülést hallván az Szulimán császár,

Szántalan lovassal az tábor között jár,

Vagyon körülette sok jó puskás jancsár;

Nézi, honnan lehet köztök ily zurzavar.

96.

Zrinitül ő nem fél, mert tudja bizonnyal,

Madár sem jühetne ily hamar szárnyával;

Azért mindent biztat, az kit futva talál,

Végre csöndeszedvén, egy kis tüznél megáll.

97.

Hát ihon Murtazánt hozza Aigas basa,

Hogy megnézné tüznél, ki légyen, akarja;

Szerencsére talált ottan az császárra,

Messziről esmérvén császárt, néki szólla:

98.

“Im hatalmas császár, Zrinit hozom néked,

Egy bot-ütésemnek eztet köszönheted.”

De Murtazán kiált: “Hát ne bánts engemet,

Török vagyok én is, esmérlek tégedet.”

99.

Aigas Murtazánnak nézi bátran szemét;

Mond: “Bizony nem érdemled az török nevet.”

Ily szókkal oldozá meg kötözött kezét;

Nem meri Murtazán felemelni szemét.

100.

Ott Aigás császárnak, mint járt, megbeszéllé,

Murtazán mint futott, és miként kötözé,

Az törökökben is hogy sokat levere,

Mert nem tudják vala az jelt s nem esméré.

101.

Vitéz Aigás nagy tisztességben marada,

De Murtazán, mivel szégyennel szalada,

Az vitézek előtt vala gyalázatban,

Császár visszatére csendesült táborban.

102.

Török háromezer elveszté életét,

Mert Aigas ezeret vága, Murtazánét;

Ki maga futásban szakasztotta fejét,

Kinek puska szaggatta mellyét és fejét.

103.

Elég nagy gondja volt az vitéz basáknak,

És még magának is az okos császárnak,

Hogy az fölzendült népet megcsillapitsák;

Ám nehezen, későre, megcsillapéták.

Pars quinta

(Ötödik ének)

1.

Egyfelől Szulimán van nagy készülettel,

Másfelől horvát bán várra gondot visel,

Megtölt szorgos füle már császár hirével,

Hogy jün romlására minden erejével.

2.

Áll rettenthetlenül Zrini nagy gondokon,

Mint nagy tornyos küsziklák magas Késmárkon;

Heába küszködnek nagy szelek azokon,

Erejeket vesztik heában ostromon:

3.

Ugy Zrinit nem ijesztheti gond, sem rettentés,

Ha Atlas leromlik, ha az nagy ég leés;

Mert állhatatosra az félelem nem és,

Az ki igaz üggyel s jó szüvel fegyveres.

4.

Hadnagyokat, vajdákat előhivatá,

Az vitézlő rendöt mind elől állatá;

Mikor eggyütt lenni őket mind meglátá.

Ily szókkal hozzájok bölcs száját megnyitá:

5.

“Nem véletlen dolgot szerencse ránk készit,

Nem teszi váratlanul ránk, az kit épit;

Kit nagy szüvel vártunk, vitézek, vagyon itt,

Had, fegyver előttünk, mellyet pogány készit.

6.

Hatalmas török császár szultán Szulimán

Huzza ránk haragját, mint dühös oroszlán,

Minket elveszteni és rontani kiván,

Vagyon reménsége szántalan sok hadán.

7.

Minden reménsége az sereg sokaság,

Hatalma, ereje szántalan jancsárság,

Biztatja veszélyünkre sok számu lovasság,

Sok világszegletről öszvegyült pogánság.

13.

Nem gondolhatjuk azt, hatalmas vitézek,

Hogy az mi kezeink, bár készek s kemények,

Véghez ily rettenetes próbákat vittek,

Mellyekért tisztelnek minket az emberek:

14.

Nagyobb erő volt az, mert az nagy Isten volt,

Az ki miérettünk hatalommal harcolt,

Kezünknek erőt, szüvünknek bátorságot

Csinált, és az pogánytul elvette aztot.

15.

Ihon mit cselekedett értünk Siklósnál

Az kegyelmes Isten számtalan tatárral:

Mint az terhes fölyhő, jütt ránk sokasággal,

Minket kész prédának tartott ő magánál.

16.

Az Isten azoknak elrontá rendeket,

Megtompitá nagy szüvöket s fegyvereket,

Azért nem akarának várni bennünket,

Vágtunk le őbennek kétszer két ezeret.

23.

Előbb elfogy éltem, oh, erős vitézek,

Hogysem kimondhassam kegyelmét Istennek,

Most sem hágy el nagy hatalmu keze tiktek,

Ti is ő szent nevéjért serénkedjetek.

24.

Mindenfelől ránk néz az nagy keresztyénség,

Mi vitéz kezünkön van minden reménség,

Soha még mireánk nem jütt rut szégyenség,

Azért rakva hirünkkel föld, tenger és ég.

25.

Mostan megnevelnünk kell az mi hirünket,

Avagy tisztességgel végeznünk éltünket;

El nem rontja üdő cselekedetünket,

Valamig világ lesz, és lát ember eget.

26.

Az is minekünk nagy tisztességünkre van,

Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán,

Kit mi ha meggyőzünk, mint reménségünk van,

Világbiró császárt meggyőztük az harcban.

27.

Harcolnunk peniglen nem akarmi okért

Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,

Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért,

Magunk tisztességéért és életünkért.

28.

Előbb halva lássa pogány eb testünket,

Hogysem elveszessük megszámlált kéncsünket,

Hogysem ő porázon hordozzon bennünket,

Szabadságunkkal eggyütt rontván hirünket.

34.

Ez a’ hely s ez az vár légyen dicsőségünk,

Avagy madár gyomra mi koporsóhelyünk.

Mindenképpen emberek s vitézek legyünk,

Ugy marad meg örökkén az mi szép hirünk.

35.

Fejem fennáltáig lészek én veletek,

Esküszem seregek élő Istenének!

Kivánom, hogy ti is igy cselekedjetek,

Éles  szablyát kézben tartván esküdjetek.”

36.

Vitéz Zrini szavával megbátorodtak,

Az egész szigetvári vitéz leventák

Előtte megrendelt seregben állottak,

Mezételen fegyvert kezekben tartottak.

37.

Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad,

Ama sürü fenyős erdő közben akad,

Támaszt zugást nagyot, nem reked s nem lankad,

Hajol előtte lágy, és kemény ág szakad:

38.

Illyen nagy zöndülés esék ő közikbe,

Mert fölforr az haragos vér mindenikbe,

Kivánja mindenik: ellenség vérébe

Hamar kezét fösthesse, és az szüvébe.

39.

Ott Farkasics Péter (mert meggyógyult vala

Abbul csapásbul, kit Rahmattul nyert vala)

Szablyát hüvelyéből gróf előtt kiránta,

Az egekben nézve igy esküszik vala:

40.

“Halld meg te, igaz Isten, én beszédemet,

És te, o, vitéz gróf, én esküvésemet!

Hazámért kéméllem hogyha életemet,

Ha vigan nem ontom, a’ hol köll, véremet;

41.

Hogy ha, meddig élek, elhagyom uramat,

Vagy gondolok az hely ellenpractikákat:

Isten, bosszuálló köveddel magamat

Üss meg, és lelkemet vesd pokolban hanyatt.”

42.

Volt Farkasics Zrininek főkapitányja,

Ő serege kétszázharmickettő vala,

Mindeniknek páncér, karvas és sisakja;

Mindnyájan fölszóval igy esküsznek vala.

43.

Mihant félre álla az vitéz kapitán,

Jün százötven karddal Novákovics Iván;

Haragos tigrisnek vagyon bőr az hátán,

Kegyetlen sastoll van szegezve paisán.

44.

Novák Debeljáknak nemzetiből való,

Cselekedeteivel is bizony hasomló,

Törött lába alatt sokszor török zászló,

Hevert ő alatta sok török, sok holt ló.

45.

Száz meztelen szablyát Dandó hoz ez után,

Maga van előttök, jár mint egy oroszlán,

Ez is ugy esküvék, félre álla osztán,

Utánna érkezék százzal Orsics István.

46.

Ennél nem szülhetett anya mérészebbet,

Erős testtel biró sem termetessebbet,

Azt tudnád, hogy Márs jár, mikor látod őtet,

Sokszor szemeivel törököt kergetett.

47.

Jün Szecsődi Máté, nagy tarka kecsével

Befödözve magát, és páncér fegyverrel,

Nagy meztelen pallost tart erős kezével;

Megesküvék ez is száz erős legénnyel.

48.

Hát Alapi Gáspár négy ötven szablyával

Jün, van befödözve párducnak hátával,

Vitéz módra ékes szép daru tollakkal,

Bővölkedik vitézséggel s okossággal.

49.

Jüsz te is, kegyetlen Radován Andrián,

Mert urad kiváltott az olaj-bég sarcán.

Higgyétek, nem fenébb ennél az oroszlán,

Mikor török seregben keveredve van.

50.

Küldött már hatszázat törököt pokolban,

De még küld ezeret, van ollyan szándékban,

Száz seb vagyon testén, mellyet nyert harcokban,

Nem régen legtöbbet, hogy esék fogságban.

51.

Ihon Stipán Golemi rettentő testtel

Lépik, mint egy halom, rettenetességgel;

De ennek nem árthatni soha fegyverrel,

Mert keményebb bőre vasnál s kemény kűnél.

52.

Im Bata Péter is deli öltözettel

Jün eggyütt haragos Patatics Péterrel,

Papratovics Farkas jün könnyü testével;

Ez mindenik vala száz-száz jó legénnyel.

53.

Maga Kobács Miklós kétszáz legényt vezet,

Mert hadnagy Cserei Pál társa elveszett.

Bizony ezeret is ez méltán vezethet,

Mert ravaszabb nálánál hadban nem lehet.

54.

Jün Balázs deák is nagy Győri Mátyással,

Medvei Benedek hatalmas Bikával,

Mondom, bizony hatalmas Bika Andrással,

Ki lovat s törököt öl csak egy csapással.

55.

Geréci Berta is ötven legént vezet,

Mert többi Olaj bék keze miát veszett;

Maga is Geréci fején sebesedett

Legutolsó harcon, kiben basa veszett.

56.

Juranics Lőrinc is zászlótartó vala,

De nem régen történt vajdája halála,

Azért érdeméért tevék most vajdává,

Mert sok vitézségét harcokon mutatá.

57.

Iffiu Juranics, melynél szebb iffiat

Soha az nap szeme világon nem láthat,

Vezet maga után ez két ötven szablyát,

Orostoni Péter utánna más százat.

58.

Hoz Horvát Radivoj száz legényt ez után,

Eztet százzal követi Bajoni Iván;

Guszics András százzal az ő nyomába van,

Ez megtartá Zrin-várát töröktül bátran.

59.

Ihon Deli Vid is, törökök ostora

(Mert tanitja üket gyakor szaladásra),

Jün maga ez utól hatalmas leventa,

Véle jün haragos ötször ötven szablya.

60.

Kevés hasomlitanom ezt oroszlányhoz,

Mert hasomló hadverő haragos Márshoz;

Látszik az szemén, is hogy halált s lángot hoz,

Ez négy ölni vas dárdát kezében hordoz.

61.

Selyem páncér ünggel öltöztette testét,

Nagy nyusztbőr kápával befödözte fejét,

Azon kerecsen szárny mutatja szépségét,

Egy nagy nehéz paizs sulyositja kezét.

62.

Nagy mamuz az lábán kemény földet szántja,

Kemény fringia-kard oldalát támasztja;

Ez volt szigeti leventáknak virágja,

Bölcs, erős, gyors, haragos, mikor akarja.

63.

Ezek mind esküvének szigeti grófnak,

Hogy véle az várban meghalni akarnak,

És hogy ó mellőle holtig el nem állnak,

Hanem hivek lesznek néki s az országnak.

64.

Mustrát elvégezvén szorgalmatos Zrini,

Várnak állapotját kezdé látogatni,

Ágyukat bástyákra rendel felhuzatni,

Fegyvert vitézeknek és port osztogatni.

65.

Mindenféle profontot, hadi szerszámot,

Bort, kenyeret és hust, és elegendő sót,

Sok kapát, lajtorját, mindenféle ásót,

Tüzes mesterséget, föcskendő tüzótót,

66.

Sok deszkát, taligát és égni való fát,

Salétromot, kénkűt s égett mogyorófát,

Sok kemény tölyfábul temerdek gerendát;

Egy szóval, az mi kell várnak, mindent hozat.

67.

Meghagyá azután: senki ellenséggel

Beszélni ne merjen, az pogány törökkel;

Mert ha találtatik, megfizet fejével,

És nem lészen néki semmi kegyelemmel.

68.

Istrázsákat osztán körül az palánknak,

Hogy mind éjjel-nappal eztet renddel járják.

Futnak, szorgoskodnak az sok vitéz vajdák,

Magok személyek szerint várat vigyázzák.

69.

Mikor mind ezeket Zrini vivé rendben,

Mikor hivatalját tudja immár minden,

Tartozása szerént irá egy levélben

Magyarországi királynak ilyenképpen:

70.

“Vagyon immár két heti, Felséges Uram,

Hogy az török császár késziti kardját rám.

Bizonyos emberimtül eztet hallottam,

Azért Felségednek ezt tudtára adtam.

71.

Az mint lehetett is, készültem mindennel,

Vitéz szolgáimmal, mindenmód fegyverrel,

Szorgos vigyázással és minden jó renddel;

Vége szerencsének de vagyon Istennél.

72.

Irhatom bizonnyal aztot Fölségednek,

Hogy provideáltam Sziget szükségének.

Ha kézbül maradást rendelt Isten ennek,

Ez tartja meg, az mely ir te Felségednek.

73.

De félek, más véget tett Isten ez várnak,

És az várral eggyütt az te hű szolgádnak,

Mint fövénynek mondják mert számát pogánnak;

Azért csak kűvel is itt beburithatnak.

74.

De csak az te fejed legyen egésségben,

Örömest meghalok én ebben Szigetben.

Kérem Felségedet, hogy emlekezetben

Fiaim légyenek nálad, s kegyelemben.

75.

Mostan én örökkén bucsuzom tetüled,

Mert tudom, nem látom soha Fölségedet,

Azért, ki teremté földet és az eget,

Az az mindenható Isten légyen veled.”

76.

Elvégezvén levelét, bepecsételé,

Osztán fiát, Györgyöt, szépen megölelé,

Okossan, röviden néki igy beszélle,

Az gyermek atyja szavát igen fülelé:

77.

“Fiam, én utolszor most látlak tégedet,

És azért is áldom az én Istenemet,

Hogy hallanod hagyta végső beszédemet;

Halld meg fiam, kérlek, az én intésemet.

82.

Fiam, annak szolgálj és járj azon uton,

Kit fia Istennek rendelt ez világon,

Ez ád néked erőt az török pogányon,

Ez ád jó szerencsét ezen a világon.

83.

Osztán emlékezzél az én sok próbámrol,

Ne légy, mint elfajzott galamb kemény sastul,

Karddal te keressed hiredet pogánytul,

Mondhassák, igazán fajzottál Zrinitül.

85.

Ezt  az levelemet vidd gyorsan királyhoz,

Tudhasson idején készülni az hadhoz,

És nyulni jó móddal az ország dolgához,

Mert sietséggel jün Szulimán az várhoz.”

86.

“Kemény szivü atyám, mit kegyetlenkedel?

(Igy iffiu Zrini az nagy bánnak felel)

Engemet magadtul kergetni akarsz el,

Hogy tüled elváljak örökös üdővel?

87.

Nem igy fia sasnak én igaz sas lészek,

Hanem elfajzott veszteni való kölök,

Ha én halál előtt oly igen félemlek,

Kit vig szüvel keressz, én aztot kerüljek?”

91.

De atyja igy felele okos elmével:

“O, nagy szüvü gyermek, s teli bölcsességgel!

Mennyire bővölködöl te keménységgel,

Annyira tüzedet illik óltanom el.

95.

Nem mienk az lélek, hanem az Istené,

Te fogsz-é kedvedre sáfárkodni véle?

Tarts meg, fiam, magadat nagyobb szükségre,

S szegény romlott hazánknak jobb üdejére.

96.

 Szükség, hogy én itten végezzem napomat,

Mert Isten rendelte itt végső órámat,

Most utolszor mutatnom kell mivoltomat;

Kövessed, mikor kell, te is nagy próbámat.”