Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 5

NEGYEDIK FEJEZET

Nem tudok eligazodni a vörös Regina zavaros elméjében. – Standom paradicsomi nyugalma fölborul. – Menekülés egy közeledő őrjárat elől. – Az erdei barlang. – Kétségeim vannak, hogy ellenséges őrjárat elől menekültem-e, vagy szégyenszemre a mienk elől? – Mindenáron bizonyosságot szerzek.

Roppant siralmas figura volt szegény Regina rövid alsószoknyájában, mely a mosásban még jobban összement, meg a szakadozott ingében, melyet hasztalan fogott össze mellén, hogy minél kevesebb helyen villanjon ki alóla fehér bőre, mert bizony így is csak az nem látszott ki alóla, ami előtt az ember jóakaratulag szemet hunyt. Hát hiszen ebben nem volt hiány. Jóakaratulag szemet hunytam. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mily aggodalommal iparkodik kihívóan előreálló melleit az ing rongyai mögé elrejteni… higyje, ha akarja, hogy efféle csekélységekre nem figyelek. Voltaképen nem is igen figyeltem – ez az igazság. Hozzászokhattam, mióta itt van a szemem előtt. Inkább a dolog ritka különössége foglalkoztatott egy-egy percre – okosabb megfigyelni való hiányában – semmint úgynevezett ingerlő vonatkozása a jellegzetes nőiességre. Ezzel igazán nem törődtem. Ami tőlem tellett, az mindössze annyi volt, hogy titokban meg mertem egy kicsit kritizálni a természetet, amely egy ily sovány és mindenképen vézna testecskét, mint amilyen ezé a Regináé volt, ily semmiképen hozzá nem illő női szépséggel tüntetett ki. Kárpótlásképen tette, vagy azért, hogy korlátlanul szeszélyes hatalmát a kotnyeles ember bámész szemeibe csillogtassa – én nem tudom.

Persze, nem emiatt fogott el ellenállhatatlanul a kacagás, hanem kócos vendégem általános külseje miatt, mely a maga siralmas rongyosságában módfelett hasonlított az én vidékemen szokásos madárijesztőkhöz. Nálunk felé szokás a madárijesztőkre efféle fehér rongyokat akasztani. Boldogult édesanyám is azt hitte, hogy a fehér szín hatásosabban riasztja el az ültetvényeire kiszemtelenkedő verebeket, mint a fekete, vagy a másegyéb színű ringy-rongy, amit az ilyen – egyébként semmit sem érő – madárijesztő-vázra ráakasztani szoktak. Nem ijeszt az vissza – másnap – már egyetlenegy verebet sem. Hamar megszokják – akárcsak én ezt a Regina leányt az ő szakadozott rongyaival és előre kevélykedő szép mellével.

– Könnyű röhögni!.. – fakadt ki haragosan – de honnan vegyek jobb ruhát, ha nincs?

Megnyugtattam, hogy tökéletesen igaza van. Nem járja, hogy nevetek. Könnyű a szegényt kigúnyolni, de nehéz felruházni, tanítja minden röhögő tökfilkó okulására a Szentírás is. Bizonyos, hogy ha nagytiszteletű Herepei uram meglátott volna, illedelmetlen magaviseletemért alaposan megpirongat. Azonban nagyon messze vagyon most tőlem a derék tiszteletes úr, a haragos Reginát pedig majd mindjárt kiengesztelem.

– Nem rajtad nevetek, Regina fiam, hanem a ruhádon… aminthogy te sem engem tartottál az imént butának, hanem csak azt, amit mondtam. Most tehát – kvitt! Nem tartozunk egymásnak semmivel. Akarod, hogy ne tartozzunk egymásnak semmivel?

– Jó, – bólintott békülékenyen – különben rád kellene támadnom, hogy ha utálatosnak tartasz így, adj jobb köntöst és akkor rögtön ledobom ezeket a rongyokat.

– Ruhig… ki tart utálatosnak? Most egyébként nem locsogunk többet, hanem ebédelünk. Itt a jó finom gulyás – egy püspök sem eszik jobbat! Bár ugyan olyan püspökről még nem hallottam, aki gulyást ebédelt volna.

Kikanalaztam a kokeszliből egy nagy porciót és beleraktam a sajkámba. – Nesze, Regina, egyél. Itt hozzá a kenyér is. Itt hozzá a kés is és itt a tiszta vászonkapca is – szalvétának. Nem igaz ember, aki jobbat akar nyujtani, mint amire képes.

– Ez a kincstári finom cinkanál meg arra való, hogy segedelmével e császári étel utolsó csöppjét is gondosan kikanalazd a sajkábul. Azután tisztítsd ki kenyérrel, ami még benne marad. Egyrészt azért, mert ekként semmi sem megy belőle kárba, másrészt így könnyebb kimosni. A katona mindenre gondol, Regina fiam, merthogy a sajkát neki kell kimosnia.

Szakadt ingecske, hiányos alsószoknya és minden egyéb tökéletlenség el volt felejtve abban a pillanatban, amint a párolgó étel nagyszerű illata a Regina fitos orrába csapott.

Oly mohón nyult a sajka után, hogy szinte kiütötte a kezemből.

– Add!.. Éhes vagyok.

Adtam és a kis vörös evett. Én is térdem közé fogtam a »kokeszli«-t és ettem, de persze sokkal lassabban, mint Regina. Azzal tátogtam el a közbeeső időt, hogy az ő leírhatatlanul egészséges étvágyában gyönyörködtem azalatt, míg evett. Apró gyöngyfogai a legnagyobb könnyűséggel intézték el a kemény kenyérhéjat. Nekem is hibátlan fogaim vannak, ilyen produkciókra azonban nem merném őket munkába állítani. Dicséretére legyen mondva, ezúttal mégsem »falt« úgy, mint néhány órával ezelőtt, amikor az erdőben levő búvóhelyéről ide merészkedett. A száját sem a kezefejével törölte le, hanem a szalvétával. Sőt még azt is észrevette, hogy a szalvétája voltaképen nem szalvéta.

– Mondd… új vászon ez az izé… wat soll i sagen?..

Intettem, hogy az, egészen új, – azonképen nyaralt a borjumban, ahogy még odahaza kifaszoltuk a többi Ausrüstunggal.

– Mert ha már a lábadon volt…

Utánozhatatlan grimace-ra fintorodott el egész arca.

– Ná?.. kérdezte gyanakodva.

– Ná, ná… ördögöt! – tiltakoztam erélyes nyerseséggel, – háborúban sok minden lehet, – de az már csak mégsem lehet, hogy használt kapcával töröljem le a számat. Akkor inkább letörlöm a kezem fejével, mint ahogy te, meg a többi paraszt…

Gondoltam, nesze vörös a gyanusításért, – kapsz a füledbe egy kis égő taplót. Azonban nem látszott tudomásul venni a fülébe elhelyezett taplót… nyugodt maradt, s csak soványka vállait vonogatta.

– Nem vagyok paraszt, – dunnyogta egykedvűen.

– Hm… én sem.

– Azt én nem is mondtam… és nem is bánom, akárki vagy. Azt is csak úgy említem, hogy árván maradtam és akkor kerültem oda a rokonaimhoz, akik cselédnek használtak – ha rosszkedvük volt. Ha jó kedvük volt, én is épen úgy éltem, mint a nagy Regina.

– Mégis nagyságos kisasszonynak kellett szólítanod?

– Ná! Nem mindig, csak ha rossz kedve volt, vagy ha idegenek hallották – magyarázta élénken a leány – máskor nem… A nagy Regina nem volt rosszszívű, jól fog vele járni, aki elveszi.

Aha… ez az a görbe ösvény, amelyen értelme kihibban a normális kerékvágásból, – helyesen teszem, ha a diskurzussal másfelé kanyarodok. Ez a szegény lélek még most sem tudja, hogy abból a szerencsétlen nagy Reginából csak egy marék hamu maradt a porrá égett tanya többi hamuja közé keveredve… Pedig ott volt és látta a kormot, meg a hamut, sőt megtapogatta tulajdon kezével is, mégsem térítette észre a rettentő látvány.

– Jóllaktál?

– Jól.

– Nem szoktál cigarettázni ebéd után?

Rám nézett.

– Csufolódol?

– Nem én! Ma már sok kisasszony füstöl.

– Mondtam már, hogy nem vagyok kisasszony… Én nem cigarettázni szoktam ebéd után, hanem mosogatni.

– Azt is lehet, – ragadtam meg vidáman a szót – itt a kokeszli, meg a sajka, nem árt nekik, ha szakértelemmel kimosod őket.

– Kimosom, de előbb vizet kell melegíteni.

– Hozz a forrásból, – van ott elég.

A leány fejét rázta.

– Oda nem megyek egyedül… mormogta aggodalmasan.

Halt! Ez is a görbe ösvények közé tartozik… vissza! Különben megint kisiklunk az értelemmel.

– Hagyd! A mosogatással ráérünk estefelé is. Alkonyattájban majd együtt megyünk vízért és együtt mosogatunk. Most nézd meg a blúzodat, meg a többi holmidat, – azt hiszem, hogy már szárazak és fel lehet őket venni. Igaz, hogy ebben a forróságban kényelmesebb így, mint felöltözve.

A leány felugrott és a napra kiterített holmija felé sietett,

– Lehet, hogy kényelmesebb, – mondotta útközben – de nem szeretek így lenni.

– Tőlem lehetsz.

– Tudom, de magam előtt sem szeretek így lenni… ebben a szakadt ingben olyan érzésem van, mintha meztelen lennék.

Eközben fölvette az immár szintén teljesen száraz blúzt és gondosan bekapcsolta.

– So… mondotta megkönnyebbülve, – így mégis csak jobb. Nem kell szégyezkezni. Gyűrött és csúnya… nincs kivasalva… de mégis csak ruha.

Visszaült előbbi helyére, maga alá szedte lábait és miközben apró, hunyorgó szemeivel merőn a szemembe nézett, hirtelen ezt a kérdést intézte hozzám:

– Mondd… van feleséged? A Weib, aki várja, hogy hazamenj?

A követelő, sőt majdnem vallató hangot annyira mulatságosnak találtam, hogy nevetnem kellett rajta.

– Ne röhögj, – utasított rendre ingerülten a leány, – hanem mondd, van vagy nincs?

– Már hogy az istennyilába volna, ha nincs! Miért kérdezed?

– Nur so… Gyermeked sincs?

– Ahol feleség nincs – ott gyerek sincs… okos!

A kis vörös eltünődött.

– Ja… ez igaz – dunnyogta végül helyeselve – ez igaz… A mi Adolfkánknak ugyan nem volt még felesége, mert még csak Fratz volt, – de gyereke már volt. Odahozták a házhoz és azt mondták, hogy tartsa el. Látod – ez is lehet!

– Egy szóval se mondtam, hogy nem lehet.

– Látod, látod… hogy ez is lehet! – magyarázta diadalmasan a leány, mintha valami hamiskodáson, vagy tagadáson kapott volna rajta, – pedig a gyerek mamája is csak Fratz volt… és nagyon megverték. Ugy-e jól tették, hogy megverték?

– Bánom is én!

– És engem is megvernének… folytatta elgondolkozva, miközben hunyorgó szemei belebámultak a távolságba, – ezt mondtam mindig Adolfnak és jól tettem, hogy mondtam.

– Aztán ki volt ez a Dolfi?

– Az? Egy fiú. A bácsim fia, – a nagy Regina testvére.

– Aha! Tehát afféle házi tolvajszarka.

– Mi az?

– Most már semmi…

Nem akartam hozzátoldani, hogy most már ez a boldogtalan éretlen szoknyavadász »Fratz« is ott keveredik a többi hamuval, családjának elhamvadt pora között…

Regina tovább fűzögette a megkezdett szálat. Csöppet sem érdekelt ez az egész históriácska a sárgaszájú úrfiról, aki az apja háztája körül található szoknyák után futkos, – de hagytam, hogy beszéljen. Hátha a visszaemlékezés esetleg megnyitja elméje előtt a világosságot azon a ponton is, amely most még el van borulva?

Valami affélét mondott, hogy az úrfi csúnya fiú volt. Ennél a pontnál még a száját is fölbiggyesztette és kétszer-háromszor is elismételte azon a sajátságos dunnyogó – félig orrhangon, – amely minden volt, csak kellemes nem.

– Vörös volt… róka, mint én és épen olyan csúnya, mint én…

Megint az iménti fürkésző figyelemmel nézett rám, mintha ennek a kijelentésnek megerősítését várta volna. Gondoltam, megvigasztalom szegény kis kócos vendégemet:

– Igaz, hogy a te hajad vörös, Regina fiam, de azért nem vagy csúnya.

– Mindenki csúnya, aki vörös – folytatta meggyőződéssel a leány, s vékony vértelen ujjaival elégedetlenül tépegette ki a közelében levő fűszálakat. Egyet a szájába vett és összerágta. – Adolfunknak is mondtam, hogy csúnya… leharapom az orrát, ha meg mer fogni, mert nekem az ilyen vörös róka nem kell. S hozzá még kicsiny is volt… épen mint én. Két ilyen csúnya vörös kicsiny – a wahrer skandál… nit? – Nem lett volna az igazi skandál? Jól tettem, hogy egyszer úgy megrúgtam, hogy két napig sántikált. Attól kezdve nem mertem egyedül kimenni sem a földekre, sem ide az erdőbe, vagy a forráshoz, mert mérgében azzal fenyegetett, hogy rám les és erőszakkal is a szeretőjévé tesz. Hein… ilyen malac volt.

El voltam foglalva sérült lábam friss bekötésével hát csak úgy félfüllel hallgattam a dunnyogást. Bágyasztott a délutáni nagy forróság is, melynek pazar bőségétől saját külön nyárfám eléggé árnyékos koronája sem tudott megvédeni.

– Szóval, nem tetszett neked a Dolfi gyerek – válaszoltam, csakhogy épen mondjak valamit.

– Ná! – hangzott a fitymáló lekicsinylés – inkább megfojtottam volna magam a kötényem szalagjával… Meg is kellett volna magamat fojtanom, ha be tudta volna váltani fenyegetését, de nem tudta. Vigyáztam magamra.

– Úgy is kell.

– Úgy… Fáj a lábad?

– Nem nagyon, csak amennyire kell.

– Én is be tudom kötni… segítsek?

– Köszönöm, már megvan.

– Szívesen segítek…

Ez a csendes dunnyogás oly szokatlanul melegen hangzott, hogy szinte megütköztem rajta. És meglepett az is, hogy e már jó félórája tartó fecsegés közben egyetlen zavaros félreugrást sem produkált a kis Regina.

– Elhiszem, hogy jó szívvel vagy hozzám, – válaszoltam a tőlem kitelhető legnagyobb nyájassággal, – de amint látod, már készen vagyok.

– Neked mindent szívesen megteszek, – mormogta maga elé a leány, miközben ismét letépett néhány fűszálat és egyet megint csak szájába vett, mert te szép, nagy vagy… és nem vagy vörös és jó vagy… Irántam legalább az vagy… és ami fő, nem vagy vörös és csúnya, mint én, vagy az a szemtelen Fratz.

Ebben a pillanatban kezdtem nem jól érezni magamat. Ösztönszerű sejtelmem támadt, amely nem egészen helytelen gyanunak is beillett volna… öl akartam emelkedni helyemről, hogy véget vessek a további diskurzusnak, a kis Regina azonban hirtelen hozzám csúszott és oly erővel ragadta meg a kezemet, hogy majdnem a körme is tenyerembe mélyedt. Ohó szent Indibalanc, s ti többi kegyelmes bakaszentek… mit akar ez?

– Ha megígéred – lehelte fülembe meleg, de majdnem követelő hangon, – hogy ezután is jó leszel hozzám… mondok valamit…

Lehúzta fejemet egészen az arca elé és úgy furta nyugtalanul égő tekintetét a szemem közé.

– Mondok valamit – suttogta még halkabban.

Nem adtam mindjárt választ, mert elsőbben is azon kellett mesterkednem, hogy kiszabadítsam arcomat a kezei, helyesebben szólva – körmei közül. Vigyázat – járta meg fejemet a gyanakvó aggodalom – mázolva… Ha behajlítja körmét és beleereszti mind a tizet a pofámba, bizonyos, hogy aképen fogok festeni, mintha valamely macskával harcoltam volna. Valami nagyon erélyesen sem akartam végrehajtani ezt a pofamentő műveletet, nehogy durvaságnak lássék – tehát csak szép lassan, csínyján és elég gyöngéden iparkodtam ez idő szerint még karmolatlan arcomat minél távolabb elmesterkedni a körmeitől.

Csak azután szólaltam meg.

– Semmit sem kell megígérnem, Regina fiam, mert magad is látod, hogy sem eddig nem ettelek meg, sem pedig ezután nem foglak megenni.

– Látom – dunnyogta a leány.

– Ebben nyugodj meg – és mosd ki ügyesen a kokeszlit, meg a csajkát, akibül ettél. Remélem, jól laktál?

– Oh… jól. De most mondani akarok valamit. A csajkát, azt mondtad, majd estefelé együtt fogjuk megmosni… arról hát ne beszélj, hanem gyere közelebb és hallgass ide.

Intettem, hogy beszélhet, ha akar. Elég közel vagyok és különben is nagyszerű füleim vannak.

– Azt akarom mondani, – folytatta lassú hangon – hogy ha nincs otthon senkid, veled megyek. Tudod… itthagyom azokat és elmegyek veled, akármeddig kellene is mennem. De csak ha ezután is jó leszel hozzám és ha igazán nincs otthon se feleséged, se szeretőd, se gyereked… ha egyedül vagy, mint ahogy én egyedül vagyok. Tudod… én innen már nem fogok többet hazamenni, hanem elbújok, ha a bácsim vagy a nagy Regina, vagy az a büdös Fratz erre találna jönni… megvárom, amíg elmennek és akkor elmegyek veled… jó? Nem bánod, ha elmegyek veled? Amint beesteledik és nem fog ilyen forrón sütni a nap, – elindulunk. Én jól ismerem az utat – vezetni foglak… jó?

Mit felelhettem erre a zavaros beszédre? Majd nagyot nézne Morelli kapitány úr, ha visszajövet nem találna helyemen, hanem megtudná, hogy mint egykoriban a mese Bolond Istókja, elindultam nagy bolondjába Debrecenbe…

Azonban megmaradok azon a különben elég keskeny értelmi-ösvényen, mely már eddig is legcélirányosabbnak bizonyult.

– Erről még beszélünk, Regina – máskor. Ma még bajos erről beszélni, mert egyelőre ide vagyok parancsolva és itt kell maradnom.

– Úgy?.. Neked is parancsolnak?

– Meghiszem azt!

– Te nem vagy cseléd a bácsidnál… mégis parancsolnak?

– Persze! Nem látod, hogy katona vagyok?

– Látom.

– No, csakhogy látod.

– De azt is látom – folytatta eltünődve – hogy most nincs itt senki, aki parancsoljon. Egyedül vagy, magadnak pedig azt parancsolhatod, amit akarsz… nem?

– De nem ám!

– Furcsa…

– Dehogy furcsa! Tudhatnád, hogy a katona – úgy értem, hogy a becsületes és bátor katona – sohasem hagyja el azt a helyet, ahová állították.

Regina fejét rázogatta erre a neki nyilván csöppet sem értelmes magyarázatra.

– Akkor sem szabad innét hazamenned, ha azok a disznók idejönnek és korbáccsal vernek… mint ahogy a bácsit verték? Akkor sem, ha be akarnak dobni a tűzbe? Vagy elhurcolnak a kazlak mögé – mint a nagy Reginát? Mondd… akkor is itt kell maradnod? És akkor is itt kell maradnod, ha megkötöznek és puskával ütnek?

Aha! Megint arra a bizonyos görbe ösvényre kanyarodunk. Jó lesz tehát megint megállni félúton, mint az imént.

– Az más, Regina fiam – válaszoltam megnyugtatva – ha túlerő találna meglepni, annak ki kellene térni az útjából.

– Akkor elfutnánk?

– El.

– Különben nem?

– Nem.

A leány kiköpte a szájában tartogatott fűszálat és valami effélét mormogott maga elé:

– Akkor szeretném, ha azok jó sokan jönnének…

– De nem jönnek!

– Csak annyit mondtam, hogy szeretném, ha jönnének…

– Nem igaz beszéd ez, Regina.

– De… igaz.

– Megfeledkezel róla, hogy te is itt vagy.

– Nem! Tudom, hogy itt vagyok.

– És elfelejted, hogy téged is megfognának.

– Nem felejtem – válaszolta elszántan a leány – de nekem könnyű… I helfet mer schon! És tudod, hogyan segítenék magamon? Úgy, hogy kötényem szalagjával fölakasztanám magamat arra az ágra… arra, amelyik erről a fáról lelóg és olyan közel van, hogy még az ilyen vézli is elérheti, mint én.

Ezt olyan komolyan mondta a kis vörös, hogy nem volt lelkem szembenevetni érte. Megvártam, míg szokása szerint kétszer-háromszor is megismétli a dolgot, azután elkezdtem neki magyarázni, hogy hasonló hősies elhatározásra egyelőre nem kerülhet a sor, mert az ellenség messze van. Semmi kilátás, hogy hősies elhatározásokra alkalmat szolgáltasson.

A leány rám meresztette tekintetét.

– Mi sem gondoltuk, hogy jönni fognak, mégis eljöttek.

– Az más!

– Miért más?

– Azért más, mert itt most mi vagyunk az urak.

– Más nincs itt senki, csak te.

– Ez alatt a fa alatt csak én, de amoda túl a láthatáron…

– Ami ott van – szakított félbe rosszaló hangon a leány – az ott van és nincs itt! Azoktól, akik ott vannak… százszor is elveszhetünk. Die Schweine kennen kommen… és sokan jöhetnek… és mindkettőnket idekötözhetnek ehez a fához.

Erre az aggodalmas hangú mesebeszédre azonban már nem adtam választ. Szótlanul gubbasztottam nyírfám árnyékában és szívtam a cigarettámat. Regina egy ideig szintén szótlanul tépegette maga körül a füvet, azután megvonogatta vállait, elszántan fölbiggyesztette száját és megérintve ujjával a vállamat, így szólt:

– Nem bánom, várok, ameddig kell, de azután veled megyek.

– Jól van.

Magamban természetesen nem így gondolkoztam. Megesnék bele – együtt maradni ezzel az összekonfundált lelkecskével! Csinos kis komédia volna, ha a hadjárat végeztével ily sovány hadizsákmánnyal érkeznék haza, mint ez a Nemtudomkicsoda Regina. Bizonyos, hogy még két világlustája erdőkerülőm is félrehúzná a száját. Hát csak beszéljen és tervezzen szegényke.

Bár hiszen az is bizonyos, hogy valamit okvetlen csinálni kell vele – csak tudnám, mit? Addig, míg itt vagyok, el lehet itt is, de ha elparancsolnak innen, vagy a század visszatér, vagy más valami történik, ami ennek a posztnak elhagyására kényszerít – nem maradhat mellettem. Ez olyan világos, mint a vakablak… hogy az ördög vigye el! Semmiképen nem tudtam egy jóravaló gondolatot fülön csípni. S minél többet morfondíroztam a dolog fölött, annál inkább kiderült, hogy a folytonos haszontalan ismétlések körbenforgóját járom – mert mindezeket néhányszor már mind eltáncoltam, anélkül, hogy egy egészséges gondolatban meg tudtam volna állapodni.

A délutáni nagy forróság segítségemre sietett, mert elnyomott az álom. Leragadtak a szempilláim – nem morfondíroztam tovább. Úgy ültömben aludtam, ahogy voltam, csak éppen sérült lábamat raktam át a másikra, nehogy valahogy ránehezedjék.

Félálomban úgy tetszett, mintha egy kis vörösfejű hegyimanó kuporgott volna oldalam mellett.

*

Nem tudom, mennyi ideig szundíthattam ebben a lankasztó délutáni forróságban, mely úgy rebegett a mezőségek fölött, mintha a földet belülről fűtötte volna valamely láthatatlan gondviselés.. félálomban azonban megint csak úgy tetszett, mintha a közelemben kuporgó hegyimanó fölriadt volna mozdulatlanságából és megrázott volna…

– Kelj föl! Kelj föl… stéh auf! – kiáltotta fülembe rémült hangon.

A hang annyira éles és riasztó volt, hogy rögtön kirepült szemeimből az álom.

– Mi baj?

A leány hozzám csúszott és reszkető szájjal mutatott a leégett tanyán túl tovahúzódó távoli láthatár felé.

– Nézz oda…

Odanéztem.

A láthatár távoli vonalában fel-feltünedező fekete pontok mutatkoztak. A távolság igen nagy volt – egy lovas alakot és valami harminc különálló fekete pontot azonban még így – szabad szemmel is meg lehetett különböztetni. Föltámadt aggodalmam közben is megcsodáltam a kis Regina rendkívül finom látását, mely a még csak alig kivehető pontokat is azonnal észre tudta venni. Alapjában véve nyugodt természetű ember vagyok – különösebb izgalom nem igen telik tőlem – de amennyi izgatottság ki tudott belőlem váltódni, az most egy szempillantás alatt kiváltódott.

Legfőként azért, mert a tökéletes biztosság tudatát hirtelen a bizonytalanság érzése váltotta föl.

Összeszedtem minden éleslátásomat, hogy a feltünedező pontok hovatartozandóságát fölismerjem. A mieink-e, vagy nem a mieink? Jóbarát, vagy ellenség? S e bizonytalan kérdésekkel kapcsolatban: itt maradjak-e, vagy elmeneküljek? Mert ha a mieink közelednek és én itthagyom őrhelyemet, ahova kirendeltek – nem fog használni semmi mentegetődzés, irgalmatlanul ki fog nevetni nyúlszívűségemért még a legtejfölösebb szájú regruta is. Éreztem, hogy nagy csomó vér fut az arcomba és egész testemet megborzongatja valami nyálkás hideg…

Regina merőn nézett a láthatár alá húzódó fekete pontokra, azután megragadta karomat és talpraszökött.

– Gott… én már látom… én már látom – rebegte kétségbeesve, miközben fölkapta nagykendőjét és riadt szemei az üldözött vad rémületével fordultak az erdő felé, —azok jönnek ott… Szent isten…

– Jól látsz, Regina? – vetettem oda, mialatt holmimat a legnagyobb sietséggel szintén összeszedtem.

– Jól látok… szent isten, szaladjunk az erdőbe! Csak az erdőbe… az erdőbe… ott nem fognak meg! Siess, az istenért… amíg nem késő! Még messze vannak, de az egyiknek lova is van…

Nem voltam bizonyos a dolgomban, egy megmagyarázhatatlan ösztön azonban arra unszolt, hogy hitelt adjak a leány szavainak. Hátamra raktam mindent, amit el bírtam vinni. Regina fölkapta pokrócomat, bakancsaimat és vitte. Kenyeres tarisznyámba bedobáltam egy csomó konzerves dobozt – a többit belerúgtam az árokba és oly gyorsan sántikáltam sérült lábammal az erdő felé siető leány után, amilyen gyorsan csak tudtam.

Regina gyerekes testecskéjét, mintha acélrugók hajtották volna, oly gyorsan ment és oly fürgén furakodott keresztül az egymásra nőtt bokrok össze-vissza gubancolt buja sűrűségén, hogy csak a legnagyobb fáradsággal tudtam nyomában maradni. Most én botorkáltam, nem ő. És persze hogy lépten-nyomon odaütöttem sérült lábamat, ahová nem kellett volna. Lehet, hogy sokkal nagyobb biztossággal botorkáltam volna utána, ha meg lettem volna győződve, hogy jól látott és csakugyan nem a mieink közelednek, hanem az ellenség valamely előretolt őrjárata, vagy detachementja, csakhogy épen erről a leglényegesebb dologról nem voltam meggyőződve. Tisztára és kizárólag a Regina szemeire és ösztönére bíztam magamat, amikor elhittem neki, hogy ellenségről van szó és nem jóbarátról. Magamban forrón óhajtottam, hogy igaza legyen. Borzasztóan szégyelném, ha saját katonaságunk elől kerekedtem volna sántító nyúllábra, anélkül, hogy a valóságról előbb kétséget kizárólag megbizonyosodtam volna. Bár hiszen az is igaz, hogy ez a kétségtelen bizonyosság esetleg a fejembe és ennek az előttem haladó lelkecskének az életébe kerülhetett volna…

Nehéz ügy. Jobban lenyomja a habozó ember értelmét, mint vállait egy mázsa só.

Csakhamar a forrásnál találtam magamat, ahol a nagymosás folyt. Regina azonban nem állt meg, hanem átbújt a baloldali bokrok alatt és tovább sietett.

– Maradj mindig a nyomomban, vezetni foglak, – szólt hátra, miközben egy kiszáradt vízmosás hepehupás medrébe lépett.

Szótlanul követtem és amennyire tudtam, iparkodtam a nyomában maradni. Mert – hiába – nem igen tudtam. Akármilyen jelentéktelen volt is lábamon a sérülés, de akadályozott a járásban és fájt, ha odaütögettem botorkálás közben a kövekhez, meg a kiálló fagyökerekhez. Arról, hogy bakancsot húzzak rá, egyelőre szó sem lehetett. Örültem, hogy az a foltos nyomorult nincs a lábamon, eleget kínzott, amíg ép volt a lábam. Az is a nemezis ádáz munkája volt, hogy épen az a lábam sérült meg, amely a miatt az átkozott folt miatt már amúgy is eléggé megszenvedett.

– Siess! – parancsolta erélyesen a leány, amikor észrevette, hogy megállok és fájós lábamat emelgetem.

– Nem szaladhatok, – válaszoltam egy kicsit fölpaprikázva arra a furcsa gondolatra, hogy ez a semmiség parancsolgat nekem.

A leány megfordult és hevesen rámkiáltott:

– Azt akarod, hogy utólérjenek?

– Persze, hogy ilyen bolondot akarok…

– És megfogjanak?

– Hogyne!

– Hát akkor siess.

– Csak amennyire lehet.

Regina bosszúsan rázogatta vörös fejét.

– Viszem a topánodat, pokrócodat, meg a magam rongyait is, téged nem vehetlek a hátamra, mert nem birlak el. Magadnak kell jönnöd… gyorsan… különben utólérnek.

– Jó, jó…

– Mondtam már, hogy én hamar végzek magammal, ha úgy fordulna a szerencsétlenség, hogy megfogjanak, – folytatta elszánt ingerültséggel a leány – én hamar megfojtom magamat a kötényem szalagjával… te azonban a kezük közé kerülsz…

Tessék, most már meg sérteget is ez a hegyi manó.

– Rosszul beszélsz, Regina, – iparkodtam a veszélyben forgó tekintélyt megmenteni – élve én nem kerülhetek a kezük közé.

– Ne is kerülj!.. riadt fel összerázkódva a leány, – inkább te is fojtsd meg magadat a kötényem szalagjával… Det soll aber no warten, ha sietsz és idejében elbújhatunk, nem lesz semmi bajod. Gyere, vezetlek!

– Voltaképen hová vezetsz?

– Mindjárt meglátod… csak gyorsan…

Tovább bujkált előttem a vízmosásba mélyen lehajló lombsátor alatt és én követtem. Be kellett látnom, hogy igaza van. Hasonló gonosz helyzetben az okoskodás csak fölösleges időpazarlással jár és egy likas mogyorónál nem ér többet. Csak a bizonytalanság… a bizonytalanság… Ez nem akart sehogysem megnyugodni. A menekülés föltétlenül okosabb elhatározás volt a maradásnál, – igyekeztem nyugtalanságomat lecsillapítani – csak a kigúnyoltatás torzfigurája ne leskelődött volna a háttérben. Minduntalan egy-egy ilyen csufondáros figura nyelvöltögetését véltem megpillantani a levegőben előttem, mellettem és mindenütt… még a hátam mögött is. Sőt még a Regina apró, hunyorgó szemeiben is… Teringettét! Hátha egy szó sem igaz az egészből? Hátha csak meg akar félemlíteni és most »visz« magával… az ördög tudja, hogy miért? Az ilyen nem normális teremtés értelme felette bonyolult lelki műhely. Nem szabad csodálkozni a legképtelenebb bukfencen sem. Ennélfogva…

Nem fűzögethettem tovább a minden előzmény nélkül hirtelen fölvillant gyanut. Regina megfordult és rámkiáltott:

– Itt vagyunk! Siess… siess…

Futni kezdett.

Ha nem akartam szem elől téveszteni, gyorsabban kellett utána sántikálnom. Ez meg is történt. Összeszedtem minden putyerámat és fájós láb ide, fájós láb oda, iparkodtam, mint egy sánta medve, néha féllábon is, nehogy elveszítsem szem elől. Nehéz munka volt. Ilyenkor jó, ha a legény kicsi. Az ilyen magamforma nagy darab embernek már csak az önmaga súlyának tovalódítása is jókora fáradságába kerül, hátha még meg is van rakva egy csomó mindenféle cókmókkal, mint ahogy én meg voltam rakva. A saját nyolcvankét kilómon kívül legalább harmincöt kilónyi súly cipelése nehezedett komiszul engedelmeskedő lábaimra.

Azonban a vízmosás, hála istennek, elfogyott. Kiérkeztem egy alig négy lépésnyi tisztásra. Jobbra-balra mindenütt sűrű bokrok. Mögöttük sziklás domb emelkedett ki a rengeteg levélzetből. Elhagyatott, csendes, vad hely. Regina pedig nem volt sehol.

Körülnéztem.

Fiatalabb és öregebb fák, bokrok, indák, kúszó növények nagy sokasága. Minden úgy nőtt és terjedt, amint a természet nagyszerű ereje széthajtotta.

Nem tudtam, merre menjek. Lehetetlenségnek látszott kibújni ebből a mindenfelé felém ütköző és utamat elálló sűrűségből.

Bármily figyelemmel vizsgálódtam is, nem voltam képes a kiutat fölfedezni. Ez pedig nem volt kicsi dolog, gyakorlott erdész-szemeimet nem oly könnyű munka zavarbahozni. Kénytelen voltam végleg megállani.

– Regina!

A leány épen velem szembe bukkant ki a sűrűségből.

– Látod, – suttogta elégedetten, miközben ajkain megjelent egy még elégültebb mosoly – ez jó hely… ez nagyon jól elrejtett hely… itt nem találnak meg, ha akármeddig keresnek is. Jőjj utánam, bevezetlek a barlangba. Ez az a barlang, amelyben el voltam bújva, amíg az éhség ki nem űzött.

Megfogta kezemet és vitt. Keresztül bújtam a sűrűségen s néhány pillanat múlva benn voltam a Regina barlangjában. Közönséges, újabb képződésű, sziklabarlang volt ez is, mint az erdei barlangok általában. Bejárata – két szűken összehajló szikla közt – medvének való, benn azonban eléggé tágas és ami fő – száraz. Az ilyen helyen szokásos nyiroknak sehol semmi nyoma. Ez volt az egyetlen érdekesség, ami megragadta figyelmemet. Sok ily eldugott erdei barlangot láttam már életemben, az én hegyes vidékemen néhány száz van belőle, kicsi és nagy, ily abszolut száraz üreget – erdőben – azonban még egyetlenegyet sem láttam. Itt nem fogja megtámadni Mannlicheremet a rozsda, sem elemózsiás kincstáramat a penész.

Leraktam magamról a cókmókot és leültem, hogy kissé kifújjam magamból a fáradtságot.

Ha nem fájt volna a lábam és ha bizonyosan tudtam volna, hogy erre a menekülő bújkálásra elkerülhetetlen szükség volt, még jól is érezhettem volna magamat ebben a medvebarlangban. Igy azonban folytonosan ott motoszkált fejemben a kétség.

A kis Regina meg volt magával elégedve. Otthonosan elhelyezkedett és tízszer egymásután is elmondotta, hogy semmitől sem kell tartanunk. Azok nem fognak ily mélyen bejönni az erdőbe és ha be is jönnek, nem találnak meg. Egy baj azonban van és ez a víz. Az egész környéken nincs egy aprócska forrás sem. Legfölebb esővizet lehetne felfogni. Esőre pedig nincs kilátás. Tehát mi legyen a vízzel?

– Van a forrásban elég, – válaszoltam a folytonos kérdezősködésre – majd elindulok és hozok.

Regina végignézett rajtam.

– Esel… dunnyogta megvetéssel.