Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 17

Estefelé elérkeztünk a jezernicai völgybe.

A bokrokkal sűrűn telenőtt hágó tetején néhány percre megállapodtunk, hogy kikémleljük az alant mutatkozó perspektívát végig a szintén porráégett falucska mellett egészen a túlsó dombsorig, mely alatt a sebesfolyású patak kanyarodik ki az északkeleti síkság felé.

Elhagyatottság és békességes csend nehezedett mindenütt a jezernicai völgyre is, mint a rudnikira.

Sehol egy élő lélek, vagy bár egy állat, vagy éneklő madár. Az itt végighullámzó harcok az összes állatokat és éneklőmadarakat elűzték más, barátságosabb, távoli vidékekre s a szegény menekülők még nem mertek visszatérni. De nem úszott a levegőben egyetlenegy ragadozómadár sem, se kánya, se vércse, de még egy szál varjú sem az egész közeli és távoli horizonton. Oly különös, szomorúan nyomasztó érzés volt ez az abszolút élettelensége a földnek és levegőnek…

Magam is szinte mozdulatlanul vertem cöveket a földbe. A leány megérintette a karomat.

– Gyerünk, – mondotta sürgetve – estig otthon kell lennünk, különben utolér a zápor. Mondtam már, hogy ebben az időszakban ezen a mi vidékünkön mindennap esik. Nézd, ott jön!

A nyugati láthatár távoli peremén csakugyan sötét felhőtömegek gyülekeztek. Engem e pillanatban azonban inkább ez a szó fogott meg, hogy »otthon«. A leány már több ízben használta ezt a kifejezést.

– Mondd csak, Regina, – kérdeztem inkább némi érdeklődéssel, semmint kíváncsian – mit értesz te azalatt, hogy »otthon«? Hol van neked vagy nekem – otthon?

A leányt szemmelláthatóan meghökkentette a kérdés. Csodálkozva meresztette rám apró, hunyorgó szemeit és sokáig nem tudta, hogy mit válaszoljon. Egész lényéről lerítt, hogy ezen a dolgon sohasem gondolkozott.

– Mit értek az alatt… hogy otthon?.. Mein Gott – mit? Igazán, magam sem tudom, hogy mit… Talán azt a helyet értem alatta, ahol először találkoztam veled és jó voltál hozzám… Mert azt a nagy hamurakást, amely a tanya helyén van és ahol valaha otthon voltam, úgy-e nem nevezhetem otthonomnak?

– Jól van, kis kamerád, – iparkodtam az érzelmesebb ösvényre való kitérést elkerülni – gyerünk hát haza és »nézzünk rá« hogy estig otthon legyünk.

Némán haladtunk tovább föl a szemben levő dombsor tetejére, ahová esti félhét óra tájban érkeztünk meg. A leány soványka tagjait – mondom – acélrúgók hajtották előre: ő ért elsőnek a tetőre, nem én. Amikor pedig fenn volt, kiterjesztette karjait és oly meleg örömmel hallatott egy örvendező kiáltást, hogy engem is egészen fölvillanyozott.

– Hála Istennek! – kiáltotta boldog gyönyörködéssel, mintha az egész tájat szívére akarta volna ölelni – megérkeztünk és most már itthon vagyunk!

Megpillantottam a leégett tanyát és tovább ezer lépésnyire saját külön nyírfámat az erdő szélén.

Nem tagadom, nagyon jól esett lelkemnek ez az ismerős kép. Én is megálltam és hangos hurrával üdvözöltem a megszokott helyet, melyet a kis Regina – ösztönének valamely ártatlan sejtésében – otthonnak nevezett el. Magasra emeltem sipkámat és egy második harsány hurrát is belekiáltottam a tájék mozdulatlan csendjébe.

Regina vörösre pirult arccal, elragadtatva, a boldog elégedettségnek szinte magánkívüli örömével tapsolt és ugrált… nyilván maga sem tudta, hogy mit csinál… mert egyszerre csak mellemre vetette magát és belekiáltotta az arcomba:

– Most már nem félek! Itthon vagyunk… itthon vagyunk!

Fölkaptam a kis kamerádot, mint egy pelyhet, körüllendítettem a levegőben, mint ahogy a pólyásbabát hintáztatja karján a dajka, azután nyilván én sem tudtam, hogy mit csinálok, mert bizony olyan katonás csókot nyomtam az ajakára, hogy akár tüzes vas érintésének is beillett volna…

De rögtön megbántam.

A leány rámbámult, azután lehúnyta szemeit és olyan sápadt lett egyszerre, mint a halott… Szinte megrémültem tőle. Az iménti boldog vérszín eltűnt vonásairól, fehéren, halotthalaványan, megdermedve feküdt karjaimban. Ijedt zavaromban azt sem tudtam, hogyan fektessem le minél csendesebben a földre és melléje térdelve, mit mondjak neki, ha majd fölnyitja a szemeit.

– Regina, – simogattam meg sápadt homlokát – tréfa volt, kis Regina… ne haragudj…

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Megérkezés az öreg nyírfa alá. – Beleesem a »Feld Fieber«-nek nevezett lázbetegségbe, nem találom sehol helyemet és minden fölingerel. – Megint az erdei barlang. – Diadalmas szerelem. – Rejtélyes eredetű lövés ér a »Pokoltorok« felől, mely összezúzza bokámat; – Regina megment.

A leány nem válaszolt. Beletelt néhány végtelenül hosszúnak látszó pillanat, míg ismét kinyitotta szemeit. Egy ideig még mozdulatlanul ülve maradt. Aztán elsimította az arcába tolakodó hajszálakat, fáradt lassúsággal fölemelkedett a földről és mintha semmire sem emlékeznék, ezt mondotta:

– Menjünk… Nagyon szomjas vagyok.

Újabb mentegetődzéseken törtem fejemet, de sehogysem tudtam megfogni a dolgot. Talán nem is szükséges. Regina szótlanul haladt oldalam mellett és sem azt nem árulta el, hogy rossz néven vette a támadást, sem azt, hogy hallgatólagosan már meg is bocsátotta. Közömbös arcáról nem voltam képes leolvasni az igazságot, pedig sokszor sandítottam féloldalvást erre a sápadt arcra, hogy kitaláljam a lelkében lappangó valót. A könnyű remegés, mely vékony ajkait egy-egy pillanatra ellágyította, semmi bizonyosságot nem árult el.

Szégyeltem magamat… no, az bizonyos! De tudja az ördög… mintha nem szégyeltem volna magam eléggé. Úgy éreztem – most legelső ízben – hogy voltaképen semmi istentelenséget nem csináltam és ez a meggyőződés mintha jókora fokú makacsságot oltott volna belém.

Sajátságos ingerültség száguldozott érzékeimben s valami nagy hajlam a kötekedésre és egy újabb támadásra…

Egyelőre azonban befogtam a számat és némán haladtam tovább. Regina is hallgatva lépegetett, Igy róttuk végig a leégett tanyáig terjedő szikkadt mezőt és haladtunk végig az egykori tanya helyén emelkedő hamurakások között. Ezeket is már földig verte a sok esőzés. Csak a falak meredeztek ki a pusztulásból. Egy hajdani sertésól épen maradt, pedig deszkákból volt összeróva. De csak most vettem észre, hogy ez az ól ép és nem égett le. Eddig nem láttam, hogy ép. Lám, be különös, hogy eddig nem vettem észre… Ott állt mellette egy négykerekű kézikocsi, a földön egy ásó és két rozsdás kapa. Ezeket is csak most vettem észre…

– Nem furcsa, hogy ez az ól meg ezek az izék… nem vesztek oda?

Regina rám nézett és megbiccentette fejét.

– Igen, – mondotta szelíden – ez elég furcsa.

Kellemes elégedettséget éreztem. Nem a válaszra voltam kíváncsi, hanem a hangra, ez pedig igen enyhe, igen megbocsátó volt, semmi nyoma benne a goromba haragnak, amelyre el kellett készülve lennem. Csakhogy belátta, hogy igazán nem tettem semmi rosszat és a vigyorgó Gonosznak nem nyújtottam oda a kis ujjamat, hogy szőröstől-bőröstől elkaphasson… Elégedettnek éreztem magamat és még sem voltam nyugodt, sem egykedvű vagy közömbös, mint eddig… Bizonyos, hogy valami történik velem, aminek nem tudok becsületes magyarázatot adni. Talán majd holnap, ha végre jól kialszom magam.

Esteledett, amikor ismét ott álltunk saját külön nyírfám mellett, amelyet Regina »otthon«-nak nevezett el.

Őszinte örömet éreztem, hogy ismét itt vagyok, ezen az ismerős régi helyen, oly hosszú idő után. Nem is volt ez az idő oly nagyon hosszú, nekem azonban roppant hosszúnak tetszett. Azóta szakállam nőtt és valóságos sörény a fejemen. Holnap – mert most már ráérek – meg fogok borotválkozni és rendbehozom sörényes fejemet is.

A nyírfa előtt levő Graben – szegény jó Morelli kapitány úr mesterműve – most is tele volt sárga, piszkos esőlével. A belerúgott üres konzervláda félig belemerülve úszott ebben a piszkos lében. A fa körül posztódarabok, cérnavégek… minden úgy maradt, ahogy itthagytuk.

Regina arcán is megjelent az öröm, amikor futólag körülnézett és megállapította, hogy itt most már semmitől sem kell tartani. Hangja élénkebb, melegebb és bizakodóbb lett.

– Szomjas vagyok, – szólt egy pillanatnyi csend után s nyomban neki is vágott az erdő sűrűjének – lemegyek a tóhoz és iszom.

– Én is megyek.

Nagyon szomjazhatott szegény, mert úgy ment, mint egy megriasztott – mókus. Őzet akartam mondani, de csak azért is mókusra gondoltam… Alig tudtam nyomába érni azon a rövid distancián, mely az erdő szélétől a kis tóig vezetett. Az alkonyat homálya ezen a csendes helyen már ráborult a bokrokra. Mire odaérkeztem, Regina mohón ivott. Nem pohárból, hanem csak úgy mezei módon – hasmánt fekve.

Elnevettem magamat.

– Be sürgős! Nem is vársz, míg előadom a poharamat.

– Mondtam már, hogy nagyon szomjas vagyok.

Láttam, hogy ez igaz. Borzasztó mohón nyelte a vizet. Bizony, a szomjúság nagy ellenség.

– Elég már, Regina, megárt. Merthogy a víz is megárt.

– Jó hideg…

– Lehet, de már elég volt. Ha nem hallgatsz a jó tanácsra, levágok erről a mogyoróbokorról egy vesszőcskét és kikapod vele a huszonötöt. Épen alkalmatosan fekszel a huszonötre.

Ismét elnevettem magamat, pedig nem volt rá semmi okom, sőt még csak jókedvem sem volt. Ellenkezőleg, inkább valami különös bosszúságot éreztem, de ennek a különös érzésnek sem tudtam volna értelmes okát adni. Nem értettem, mi történik velem. Most tör ki rajtam a sok elviselt izgalom, mely eddig jóformán hatástalanul suhant el fölöttem? Vagy csak én képzeltem, hogy így van? Érthetetlen! Eddig minden idegességet úri betegségnek tartottam, de lám… van idegesség. A természet, úgy veszem észre, még a legkeményebb tölgyet sem óvja meg a beléje furakodó szútól… Bár hiszen lehet, hogy ha – mondom – becsületesen kialszom magam, vége lesz ennek az érthetetlen állapotnak is. Tessék, hogy a patvar vigye el… még az ujjaim is remegnek s hol a meleg borzong végig ingerült tagjaimon, hol a hideg. Szinte ellenállhatatlan hajlandóságot éreztem, hogy ledobáljak magamról mindent és belevessem magamat ebbe a hideg vízbe.

Regina végre lecsillapította kínzó szomjúságát és fölemelkedett. Amikor rám emelte tekintetét, csodálkozó szemein azonnal észrevettem, hogy nyugtalan magaviseletem feltűnt neki.

Resteltem a dolgot. Olyan vagyok, mint az ablaküveg… akárki keresztül láthat rajtam.

A leány apró szemei kutatva szegződtek arcomra. Egy lépéssel közelebb jött.

– Mi bajod van? – kérdezte csodálkozva.

– Nekem? Nekem ugyan semmi – válaszoltam szinte nyersen, pedig egészen bizonyos, hogy nyugodt választ akartam adni.

Regina egy pillanatig szótlanul vizsgált, azután olyan hangon, mint ahogy az álmos gyereket szokta biztatni a dajka, ezt mondotta:

– Holnapig lecsendesedel és megint minden jó lesz…

– Most is jól van Regina – iparkodtam visszakanyarodni a rendes, megszokott ösvényre, melyen eddig minden zökkenés nélkül haladtam, – de nem fog ártani, ha egyszer amúgy istenigazában kialszom magamat. Az a fő, – és főleg ezért fogok nyugodtan aludni – hogy nem haragszol azért a rongyos csókocskáért… és beéred vele, ha megígérem, hogy soha többé nem teszem. Erre akár esküt is teszek.

Regina szelíden rázogatta vörös fejét, miközben szomorúan ezt válaszolta:

– Nem szükséges… Úgy is elhiszem.

Megint egy érthetetlen rébusz! Ez a bánatosan lemondó hang, ahelyett, hogy – mint eddig mindig – lecsillapított volna, most valósággal bosszantott.

Regina nem figyelt többé rám, hanem gyorsan megindult és a bokrok sűrűségében a közeli barlang felé sietett. Én még telemerítettem vízzel a vászon »Eimer«-t, azután utána mentem. Útközben alaposan leszamaraztam magamat és szigorúan elhatároztam, hogy vissza fogom vezetni magamat a rendes kerékvágásba. Nem járja, hogy a »Feld-Fieber« engem is megtámadjon.

Mire a barlanghoz érkeztem, Regina mélázó hangulata eltűnt, hogy helyet engedjen valami pajzán jókedvnek, amely a legritkább vendég volt a kis vörös kamerádnál. Toilettet is csinált, kényelembe helyezkedett, levetette az esetlenül álló köpenyt és a tökéletesen elfuserált blúzt és régi, keserves fáradsággal összevarrt kékpettyes blúzában lépett elém. Abban, amelyet már eldobtunk, de Regina időközben ismét elővette és úgy ahogy, megint csak egészet csinált a foszlós rongyból.

Míg rendre ledobáltam magamról összes holmimat és a cókmók mellé löktem Ritter-csizmáimat is, alig vártam, hogy megszabaduljak ezektől a nehéz ajándékoktól, Regina odamutatott a barlang oldalán levő kőpadra, ahol rábízott holmim állt szép rendben összerakva.

– Minden itt van, – mondotta jókedvűen – semmi sem hiányzik, amit rámbíztál és ami itt maradt. Csak a villamoslámpa és a gyufatartó hiányzik. Azokat elvesztettem valahol, miközben folytonosan a nyomodban jártam, mint a kopó.

– A vad után, akarod mondani, pedig nem is én voltam a vad, hanem te. Még egy harapást is kaptam ettől a haragos kis vadtól… Itt van nyoma a kezem fején.

– Mutasd!

– Tessék! Egészen csinos kis harapás.

– Fájt?

– Dehogy! Jól esett.

– Igazán sajnálom… és már rég megbántam, hogy úgy viseltem magamat, mintha okom lett volna rá, hogy többre becsüljem magamat, mint amennyit valóban érek. Pedig meg fogod látni, hogy többet érek, mint amennyire te becsülsz… És az is igaz, hogy én csak melletted érek valamit, azért mindig melletted akarok maradni. Ezt már sokszor mondottam, de még most sem hiszed.

– Megválik… Ha éhes vagy, kitálalom a menázsit.

– Jó.

A magammal hozott füstölt oldalas nem vallott szégyent, gyengén foghagymás ízű, igen jó szelni való volt ez is, meg a sajt is. Alaposan fogyott mind a kettőből. Regina jóízűen evett és utána megint megivott vagy három pohárnyi vizet. Én sárga hazai sligovicám legutolsó pár kortynyi maradékát kotyogtattam le a torkomon, azután fülön ragadtam az üres üveget és kiröpítettem a barlang száján a bokrok közé.

– Schluss! Egy cipelni valóval kevesebb.

Ezalatt egészen leszállt az alkony, a barlang közelében levő bokrok lassankint össze kezdtek folyni a homállyal és a leszálló sötétség mindegyre nagyobbá és áthatatlanabbá vált. Szótlanul üldödéltünk a barlang szája előtt. Regina a cipői kioldozásával bajlakodott. Biztattam, hogy holnap nekifogunk és új cipőt csinálunk.

Elmosolyodott és a fejét rázta.

– Az égből nem hull bőr.

– Az égből nem, de a »bornyú«-ból majd ki fog hullani egy akkora darab, hogy ki lehet mesterkedni belőle egy pár neked való sarufélét. Kicsi lábad van, telni fog. Elég, ha a hátizsákot cipelem, a »bornyú« felfog áldoztatni és saruvá lészen változandó.

– Az is olyan szép lesz, mint a blúz, amit csináltál?

– Beszélhetsz… Többet ér az még így fuser formáiban is, mint ez a rongy, amely alól kilátszik a bőröd.

– Nem látszik. Összevarrtam.

– Ha egyet sóhajtasz, kireped tíz helyen is.

– Nem sóhajtok.

– Nem is tanácsolom.

– Pedig volna rá okom, – folytatta lassú hangon a leány, miközben fölkönyökölt és tenyerébe fektette sovány kis arcát – különösen, ha a holnapra gondolok, amely bizonytalan. Akárhogy erőlködöm, nem tudok belelátni… Egyébre nem is gondolok, csak mindig… mindig erre… Minden más emlékem, egész eddigi életem olyan, mint ez a sötétség, mely percenkint nagyobb és nagyobb… Egyetlen gondolatom a holnap. Mi lesz holnap és mi lesz velem ebben a bizonytalan holnapban?.. Nem tudok, nem érzek, nem sejtek semmit, csak azt tudom egész bizonyosan, hogy holnap is melletted leszek.

Ismét az iménti mélázó, bánatos hang… S oly nagy melegség égett ebben az alig hallható hangban, hogy még a legdurvább lelket is megfogta volna. Úgy kell lennie, hogy csakugyan a háború útálatos láza fertőzött meg engem is, mint a többieket, mert megint visszájára hatott rám a leány érzelmes melanchóliája: fölbosszantott, ahelyett hogy megindított volna…

Kinyújtottam utána a karomat és kényszerítettem, hogy közelebb üljön hozzám.

– Hol lennél, ha nem velem! – kiáltottam rá oly kíméletlen nyerseséggel, hogy szinte magam is meghökkentem tulajdon hangom durvaságától s ez csak még jobban föllázított – a véletlen sodort mellém és nekem ajándékozott így, ahogy vagy. Hol lenne a helyed, ha nem itt?

Reginát nem rémítette meg az ingerült nyerseség, melynek keserves fáradsággal összevarrt blúza is áldozatul esett. Épen a közepén feslett ki ismét, úgyhogy megint csak kivillant alóla mellének fehér bőre… ezt a blúzt ebben az életben többé nem lehet összevarrni. De nem is vette észre, hogy ujjaim szorítása alatt fáradságos munkája tönkrement. Mintha egy villámgyors pillanat alatt egyszerre és egészen megváltozott volna ez a vézna kis teremtés, az arca, a szája, a szeme nem az volt, ami eddig, hanem valami egészen idegen… és egészen más. Tömött vörös haja, mint egy égő korona, szinte lángolni látszott fején. Szája megduzzadt, szemei háromszor oly nagyok voltak, mint ahogy eddig láttam őket és meg voltak telve valami gyönyörű ragyogással. Amikor egészen közel csúszott hozzám, hogy majdnem ölembe kuporodott és rámfüggesztette csodálatosan megnőtt szemeit, megláttam magamat ezekben a nagy szemekben, a forró nedvességben, mely bennök égett, a kígyóbűvölő mereven rámszegzett lenyügöző tekintetében és éreztem, hogy ettől a merev tekintettől elszédülök. Elfordítottam arcomat, hogy ne lássam, a vörös Regina azonban megfogta az arcomat és kényszerített, hogy ismét közvetlen közelből bámuljak bele félelmes nagyságra megnövekedett szemeibe. Úgy rémlett, mintha mosolygott volna, de ez a mosoly is annyira idegen és kegyetlen volt, mintha rögtön utána egy vad harapást is éreztem volna az arcomban… és a vér sós ízét, mely a seb szélén kifolyt. Hallucináltam… egészen bizonyos. A vörös Regina merev tekintetétől azonban nem bírtam szabadulni. Minél közelebb tolta szemeimhez ezt a kegyetlen tekintetet, annál erősebb szédülés remegtette meg tagjaimat is, nemcsak a fejemet. Képtelennek éreztem reá magamat, hogy kiszabaduljak ebből a bűvöletből. Vergődtem, mint egy elítélt. Suttogó hangja úgy zúgott a fülembe, mint egy vészharang…

– Szeretlek… nagyon szeretlek… – lehelte arcomba.

Semmit sem értettem abból, amit mond, csak rémlett, mintha folytonosan azt suttogta volna, hogy szeret… tízszer, húszszor egymásután és mindig csendesebben, végül már úgy, mint aki zokog… Erőlködtem, hogy válaszoljak és én is azt mondjam neki, hogy szeretem… szeretlek szegény kis vörös Regina… de nem tudtam kinyitni ajkaimat. Talán félreértette hallgatásomat, mert kétségbeesetten kulcsolta át a nyakamat és olyan fuldokló zokogás rázta meg vézna testecskéjét, hogy majdnem megbolondultam… Mégsem bírtam szóra nyitni a számat, hiába kínlódtam, hogy megnyugtassam. A következő pillanatban egyet fordult velem a világ és elkapott valami leírhatatlanul kedves vágy, hogy ezt a nekem ajándékozott lelkecskét mindenáron megnyugtassam. Semmire sem gondoltam csak erre. Ne értse félre némaságomat, melyet nem bírtam megtörni, hiába erőlködtem, hogy megszólaljak… Karjaimba emeltem, mint egy gyermeket és a kis vörös Regina nem ellenkezett. Engedelmesen kulcsolta át a nyakamat és ott, ahol voltunk, a kedvesem lett.

*

Másnap reggel fölébresztettem egy gyöngéd csókkal. Úgy tetszett, mintha tegnap óta csodálatosan megszépült és megnőtt volna. Amikor hirtelen kinyitotta szemét és talpra szökött, egy pillanatig tétován tekintett rám, azután lehajtotta fejét és mélyen elpirulva sütötte le tekintetét a földre. A szemérmes szégyenkezés ez ösztönszerű varázslata azonban csak egy rövidke pillanatig tartott. A következő pillanatban ismét fölemelte fejét és nyugodtan, mosolyogva, végtelen odaadással nyugtatta rajtam tekintetét. Meglepve bámultam a változást, melyen egész lénye keresztül ment. Apró, hunyorgató szemei eltűntek… ezek a szemek, melyek most nyugodtak rajtam, nagyok és boldogan mosolygó asszonyi szemek voltak, tele öntudattal és mosolyukban is valami sejtelmesen érett komolysággal.

Kezét nyújtotta és most már a zavar legkisebb jele nélkül üdvözölt.

– Jó reggelt! Helyesen tetted volna, ha hamarább fölébresztesz. Túlságosan sokáig aludtam.

– Ránk fér, kedvesem, én is csak egy félóra óta vagyok ébren. Legalább jól aludtál?

– Köszönöm, jól. És te?

– Én is.

– Akkor minden rendben van. Most el fogunk menni a tóhoz és megmosdunk, még pedig alaposan, mert ez is ránk fér. De leszel szíves nem beletörölközni az ingedbe, mint tegnap, hanem majd ezt használjuk törölközőnek.

Kikeresett a cókmókból egy darab színes vásznat és mosolyogva felmutatta.

– Ez egykori szoknyám maradéka! Tisztára van mosva, mint a patyolat, bátran föl merem neked ajánlani. Gyerünk! Lökd válladra a fegyvert és gyerünk.

– Minek a mosdáshoz fegyver?

– Kell, kell… nem lehet tudni! Csak hozd, különben elvihetem én is.

Elindult, hogy kihozza, de ezt persze nem engedtem, hanem magam löktem vállamra hűséges barátomat. Eként, fegyveresen, vonultunk az erdei tavacskához megmosdani, ami akadálytalanul meg is történt. A mosakodás eléggé hoszszadalmas művelete alatt ismét elbámultam a roppant változáson, melyen a kis Regina egykori furcsa lénye teljesen és nyomtalanul úgy ment keresztül, hogy a régiből semmi sem maradt. Magam elé idéztem régi lényét és összehasonlítottam azzal a most szemeim előtt levő nővel, aki annyira diszkrét és ügyes mozdulatokkal intézi el a mosdás műveletét, hogy semmit sem árul el rongyai alatt. Már pedig ez ezekben a hiányos köntösfélékben ugyancsak nagy művészi feladat volt és méltó a legteljesebb csodálatra.

A mosdási művelet elvégzése után indítványoztam, hogy nézzünk el néhány percre saját külön nyírfámhoz is. Onnan messze kilátás nyílik északnyugat felé az egész tájra, hamar meg lehet róla győződni, hogy tiszta-e a levegő vagy nem. Ez mindenesetre szükséges.

Regina bólintott, hogy igen, ez szükséges.

Kimentünk az erdőből és közeledtünk egykori őrhelyemhez.

… És itt olyasmi történt, amit mai napig sem tudok megérteni.

Alig hogy a nyírfához értem, valahonnan a kénes »Pokoltorok« felé vezető ösvény ciherjei táján eldördült egy puskalövés. Egyetlenegy magányos puskalövés… semmi több… És sehol senki. Nem láttunk sehol egyetlen teremtett lelket sem az egész tájon.

A lövést követő pillanatban éles fájdalmat éreztem a ballábam bokájában. Le kellett ülnöm, különben lerogytam volna.

– Szent Isten… – rebegte elsápadva Regina és hozzám ugrott, hogy támogasson.

– Eltalált a fickó… azt hiszem, hogy összezúzta a bokámat… Segíts, drágám, húzzuk le a csizmámat.

Regina reszketve sietett segítségemre. A rémület egész energiáját megsemmisítette, olyan volt mint egy gyámoltalan gyermek. Folyton csak azt rebegte, hogy ha megölt volna az a nyomorult… ha megölt volna Szent Isten, ha megölt volna!..

– De nem ölt meg, – iparkodtam rémületét eloszlatni – csak megsebesített.

Amikor végre sikerült a csizmát lehúznom, kegyetlen fájdalom nyilait bele az agyamba, cseppbe mult, hogy föl nem kiáltottam kínomban, annyira gyötört a seb. Regina most egyszerre magához tért és a gyámoltalan siránkozó gyermekből egy szempillantás alatt ismét gyorsan cselekvő jóbaráttá változott át. Gondolatgyorsan kötötte le az erősen vérző sebet. Amikor ezzel készen volt, fölragadta a földről Manlicheremet és villámló szemekkel vizsgálódott abba az irányba, ahonnan a lövés döreje idehangzott. Nagy fájdalmaim között is láttam és ez végtelenül jól esett, hogy a párját féltő tigris rettenetes gyűlölete lobog égő szemei mélységében…

De hiába leskelődött, nem látott semmit.

– Széttépném azt a kutyát… sziszegte fogai közt.

Mindhiába. Élőlénynek az egész környéken sehol semmi nyoma.

– Mit csináljunk? – fordult ismét felém, miközben letérdelt mellém és szeretettel megcsókolta fájdalomtól izzadó homlokomat – nem tudsz a lábadra állni… úgy-e, nem tudsz?

Intettem, hogy nem. Össze van zúzva a bokám.

– Istenem, mit csináljunk… mit… Óh, már tudom! – kiáltotta egy segítő ötlettől megkapatva – maradj itt, drágám, mindjárt jövök.

És már futott is, mint a zerge, egyenesen a leégett tanya felé. Nem telt bele egy negyedóra és már vissza is jött, maga után húzva azt a négykerekű kézikocsit, mely a sertés ól mellett csodálatosképen épen maradt.

– Rá foglak emelni és húzni foglak – mondotta határozottan. – Előbb azonban lemegyek a barlanghoz és elhozom a holmit. Azt nem hagyjuk itt annak a bitangnak, akit verjen meg az Isten…

Két fordulóra Regina mindent elhozott és elhelyezte a kis kocsin. Azután engem segített föl. Ez keserves munka volt szegénynek, bár mindent elkövettem, hogy magamtól tápászkodjak föl. De nem bírtam egészen a magam erejéből, a gyalázatos fájdalom miatt, amely egészen elgyengített. Nagy darab ember vagyok, sokat elbírok, ez a hasogató fájdalom azonban egy bivalynak is elég lett volna… Éreztem, hogy összezúzott bokámból többé sohasem lesz ép boka… sántítani fogok egész életemben. És ez a gyanu talán még jobban fájt, mint maga a seb…

Mit mondjak még?

Amikor végre elhelyezkedtem a kis kocsin, Regina húzni kezdte és ereje megfeszítésével fáradhatatlanul húzta az erdő mellett a legközelebbi falu, az ide körülbelül öt-hat kilométernyire fekvő Osztrok felé. Hálával és tisztelettel csodáltam hősiességét. Nélküle elpusztultam volna. Ily kétségbeesett erőfeszítésre férfi talán nem is képes. Szegény kis Regina… sovány tagjai majdnem megszakadtak a szívós erőlködéstől, de nem engedett, minden pihenő után ismét azzal a makacs energiával húzta tovább a kocsit, melyet ebben a csodálatos teremtésben már annyiszor megbámultam. Szeretettel, megilletődve tekintettem rá. Amikor kértem, hogy pihenjen, letörölgette keze fejével homlokáról a verejtéket és végtelen gyöngédséggel ezt kérdezte:

– Úgy-e, drágám, már nem fáj olyan nagyon?

Mit felelhettem? Lelkem mélyéig éreztem, hogy sebem neki is fáj, igyekeztem hát megnyugtatni, hogy ne fájjon neki az én fájdalmam.

Késő estére tudott bevonszolni Osztrokra. Ott már annyira ki volt merülve, hogy majdnem ájultan rogyott össze. A boldogság azonban ott csillogott a szemeiben, hogy keserves erőfeszítése nem volt hiábavaló, A faluban néhány emberből álló hadtáp-detachement tartózkodott, amelynél jelentkezhettem. Ez meg is történt. Az őrmester – derék magyar ember – el sem akarta hinni, hogy így kerültem ide, ahogyan ide kerültem. Barátságosan megszorongatta a Regina kezét és azt mondta neki:

– Igazán szép volt, az Isten éltesse!

Másnap reggel parasztszekérre tettek és elküldöttek a legközelebbi Feld-Spitál-stációra, ahol megvizsgáltak és különböző jegyzőkönyveket vettek fel rólam. A kis Reginát itt is megdícsérték, az ezredorvos azonoban mintha megcsóválta volna a fejét, amikor sebemet alaposabban megvizsgálta. Éreztem, hogy a szívem nagyot dobban…

– Micsoda maga, fiam, civilben? – kérdezte odavetve.

– Erdész vagyok, ezredorvos úr.

– Szeret vadászni?

– Igen.

– Hát ez egy kicsit most már lassabban fog menni, – folytatta mosolyogva az ezredorvos – hivatalát azonban egy jó erős bot segítségével akadálytalanul elláthatja.

Lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy ebben a pillanatban nemcsak a sebem fájt, hanem mellembe is belenyilallott egy fájdalmas bizonyosság… Nem vagyok többé ép ember.

Hely hiányában egy parasztházba kerültem, amíg valamennyire felépülök. Reginának megengedték, hogy közelemben maradhasson és ápolhasson. Nagy szeretettel, odaadó, kedves gyöngédséggel végezte ezt a feladatát is. Százszor elsimította napközben a párnáimat és mindannyiszor fülembe súgta, valahányszor csak arcomhoz dörzsölte finom kis arcát:

– Ne búsulj, drágám… Lásd, én olyan rossz vagyok, hogy még örülök is, mert legalább az enyém maradsz…

Egészen helyes volt újonnan beszerzett vászonruhácskájában, mely tagjai véznaságát valamenynyire elleplezte. Vörös haját az öreg ezredorvos határozottan szépnek találta.

Nyolc nap mulva tovább transzferáltak Lembergbe, ahonnan a munkácsi kórházba kerültem. Hat hét mulva innen is elbocsátottak és végleg abfertigoltak. Elmehettem haza a rokkantak szomorú országútján, ballábam bokája merev maradt a gyógyulás után és nem lehetett rá semmi reményem, hogy bot nélkül valaha használhassam. Regina vígasztalt és bátorított. Olyan szívhez szóló, kedves igyekezettel cselekedte szegény, hogy nem volt lelkem hangosan is kimondani azt a keserűséget, mely torkomat fojtogatta.

*

Amikor egy hét múlva megérkeztem Reginával régen elhagyott erdészházamba, volt egy naiv örömem is. Nem két lusta erdőkerülőm megnyúlt pofája okozta ezt az örömet, akiknek hosszú tunyálkodását megérkezésemmel nyakonszegtem, hanem a »Zsandár« kutyám. Az a magánkívüli öröm, amit ez az állat mutatott! Vinnyogott, szűkölt, eszeveszettül forgott maga körül, csakhogy épen fel nem döntött nagy boldogságában, hogy itthon a gazda és ő ismét hozzátartozónak érezheti magát.

Cseppbe múlt, hogy a kis Regina el nem pityeredett ennyi ragaszkodás láttára. Megszorította kezemet és mélázva így szólt:

– Ez az állat is szeret téged…

Éreztem a célzást és elnémítottam ajkait egy hálás csókkal.

Amikor néhány nap mulva valamennyire rendbe jöttünk és kijelentettem neki, hogy feleségül veszem, komolyan bólintott. Jól van. Legyen úgy, ahogy akarom.

Csodálatos! Még a hangja is egészen más volt, mint régen. Dallamos, komoly, meleg. Valamikor cérnavékony volt és többnyire bántóan éles. Hát csak mondják nekem, hogy csodák pedig ezen a világon nem történnek. Dehogy nem történnek! Hová sorozzam a kis vörös Reginát, ha nem a csodák közé?

Azonnal átvette a háztartás vezetését és hónapról-hónapra ezt a feladatát is a legnagyobb komolysággal töltötte be. Egész napja el volt foglalva. Csak estefelé ért rá, hogy odahúzzon egy széket az erdőre nyíló ablak mellé és szorgalmasan varrogasson. Sokszor megleptem így munkája fölé hajolva, amint elmélyedve dolgozott és alig látszott megjelenésemet észrevenni.

Egyszer jobban odanéztem és akkor láttam, hogy mi az, amin ily nagy buzgalommal dolgozik.

– Nini, Regina szívem, hiszen ez babakelengye!

Mosolyogva emelte rám szégyenlős tekintetét.

– Kelleni fog… mondotta csendes hangon és ismét belemélyedt a munkájába.

(Vége.)