Kitabı oku: «Giroflé és Girofla: Regény (1. kötet)», sayfa 2

– És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics, szentül megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.

– Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy nem fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem veszekszem s nem keresem a házasság veszedelmét.

– Inkább elutazik.

– Inkább elutazom.

– S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől? Maga nem ötven esztendős.

– Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától kéri számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet mindenkitől megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást hordozni ártatlanul.

– S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a helyrehozhatatlan ostobaságot?

– Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell kérnie!.. Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a leányok erősek. Valami érthetetlen fegyverök van, amelytől félek, mint ahogy a zuluk félnek a fehérember Winchester-fegyverétől. Különben nagyon részeg lehetek, mert bölcselkedem.

Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva, nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett.

– Ahá, az új lakóim!

– Kiadta a főhadnagy szobáját?

– Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

– Csinosak? Érdemes megvárni őket?

– Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő figura; olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd meglátja, milyen jó alak.

Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.

Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.

Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

– Honnan jössz? – kérdezte tőle Vidovics rácul.

– A fogadóból, – felelte a kocsis.

– Csak a podgyászt hozod?

– Nem, az uraságok is benn ülnek.

Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés felől kiváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kiváncsi fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

– Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?

A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan nyitotta ki a bárka ajtaját.

A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgásu öreg hölgy pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.

– Sáros nekik az udvar, – szólt magában Vidovics Feri. – Ejnye be kényesek!

A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból, akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba vigyék.

Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért le nem vette róluk a szemét.

– Úgy ugrálnak mint a gazellák, – monologizált, mialatt amazok felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban. – Egyik sem lehet idősebb tizennyolc esztendősnél… Hátha egyszerüen bemennék hozzájuk?

De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja előtt.

– Maga még most is itt van, Feri?

– Látni akarom az énekes madárkákat.

– Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

– Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

– Most mindjárt?

– Természetesen.

– Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor…

– Másodszor is van?

– Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni a hódításait.

– Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?..

– Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy zeneprofesszor az apjok.

– Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?

– Annyira testvérek, hogy ikrek.

– Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?

– Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

– S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot visel.

– Amint mondja.

– De hisz ez Giroflé és Girofla, az operette!

– Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

– Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?

– Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek még nem ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy maga három napig ivott?!

– Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem láthatnám őket az ablaknál?

– Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.

– Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy legkésőbb szombaton.

– No, addig nem fogja elcsábítani őket.

– De büszke a lakóira!

– Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate ogni speranza.

– Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire tisztelem e házat: megyek.

– Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez is három napig ivott volna, szegény.

Elbúcsuztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette lovát a kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda ne tekintsen arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.

Két leányfejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta jól az arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták őket, de amit látott, azzal megvolt elégedve.

Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy tetszett neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az üdvözletet.

– Lám, nem is olyan haragosak! – szólt magában s az utcasarokhoz érve, visszapillantott az ablak felé.

Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a kanapéjára s menten elaludt.

Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár, gyászos baldakinu, könnyü ladikon; szemközt vele, a homályban, sötét alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér ruhában, átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem tudta, él-e még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s remegett, hogy a ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva leste, merre láthatná a partot, de csak a koromsötét eget s a fekete vizet látta; sehol, semerre egy fénysugár. A sötét alakok hangtalanul eveztek s szorongását rémítő félelem váltotta föl; a torka összeszorult, homlokát hideg verejték borította el s szíve őrülten kalapált. Egyszerre valami megcsillant a vízen. Már azt remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten vette észre, hogy komor ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a szigettemető csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát verik vissza a vízre… Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett haladtak el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani akart, de hang nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire fölnézett, a fehérruhás nő már nem volt a ladikban. Kétségbeesve tekintett hátra, de maga mögött csak a fekete kőkereszteket látta s mintha egy elhaló hang a nevén szólította volna… A zokogás kitört kebléből s fölébredt.

– Igazán sokat ittam, – szólt, megtörölve a szemét. Mintha valami ónsulytól szabadult volna. De érezte, hogy a szíve még most is sebesen ver.

Megnézte az óráját. Esti hét óra volt.

II

Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá, hogy szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz sejtelmeinket s elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet már-már urunknak és parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked zaklatott, háborgó: állj a zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy pár óráig más szemmel nézed az egész világot.

Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a fürdőszobájából, teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről, mely őt Van der Kerkhoven kisasszony képében fenyegette; egy pillanatig se foglalkozott azzal, hogy rosszat álmodott s nem emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora ködében, két leányfejet látott, amelyek mintha integettek volna feléje a fehér jácintok és rózsaszínü gardeniák közül.

Csak arra gondolt, hogy egy pár nap mulva San-Remo olajfái között fog bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk zord, szigoru időszak. Találgatta, vajjon átrándul-e a galamb-lövésre s előre örült az excentric alakoknak, az átutazó Héróknak és Juliáknak, akikkel a vendéglő-élet vásári zsivajában köt majd ismeretséget „pour une éternité“, ami nála annyit fog jelenteni, hogy: a soha viszont nem látásra.

De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy órával előbb tökéletesen kialudta magát? Az ember elmegy a színházba, mint mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek megvannak a maga külön törvényei, ez az a hely, ahol élned és halnod kell. Ha éhes vagy: megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv pirosra festi képed: narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem tudod miért, elfog a spleen: pezsgős pohárral a kezedben várod Hamletet, mert arcod víg a bánat idejében…

Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot:

– Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod Gyurkának, hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a tiszttartó bejönne, nem kell befogni.

Aztán kisétált az utcára.

A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a piactérhez; csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt Berény város szívében.

A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó csikorgása. A villámos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető, sötét alakokat. A roppant térséget, ahol egy negyedórával ezelőtt még bunyevác, magyar, sváb és rác parasztok tarka sokasága nyüzsgött, birtokba vette a csend és homály. A tér északi szélén magánosan álló nagy templomot mélységes sötétség környékezte, s mögötte, az egész tájékon, vak homály és kisérteties némaság ült.

Csak délnyugatról, a Metropole-szálló oszlopos homlokzata felől hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére enyhült szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.

Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a köröskörül békén pihenő, rengeteg sikságot, melyre oly kegyesen tekint a jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá semmiféle civilizáció: se a villámos lámpák fényüzése, se a Metropole-szállóba importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke őrzőinek egész szárazföldi lovas és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere, mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent, Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.

Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan, könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az arcukat nem láthatta, de lehetetlen volt a járásukat meg nem ismernie. Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek fejbiccentve fogadták az üdvözlést.

– Ezek az én szinész-kisasszonykáim, – szólt Vidovics Feri magában – akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vajjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelidíti az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.

De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a víg emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.

Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltünt a színház tájékán.

– Lám, lám – tünődött – az operette-írók nem találhatnak ki olyan bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen. Tessék: Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín szalaggal. Őszintén szólva: nem hiszek ebben a poézisben. A természet, amire tart valamit, nem produkálja mindjárt két példányban. A csiperkegomba nem sokat különbözik a szomszéd csiperke-gombától, de ki látott valaha két Maréchal Niel-rózsát, amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik rajzára, szirmaik összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus bájára úgy hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek mulatságosak, ha akarom: kedvesek is, de azok az ikrek, akiket össze lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek poétikusak.

Ekközben utólérte a szinészt, ki mélabúsan sétáltatta ujonnan vasalt pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén.

– Mondja, Kékessy úr, – szólította meg, – ön tapasztalt ember… honnan van az, hogy minden szinésznő rosszul öltözködik?! Hogy – május avagy december hó – minden művésznő másképp jelenik meg a napfényen, mint a többi páváskodó szép?! Hogy ha szegény, egy korona értékü cafranggal, akarja, nem akarja, föl kell tünnie s hogy ha annyi a pénze, mint a polyva, nem tud úgy öltözködni, a hogy – bocsássa meg – az úriasszonyok?! Hogy ha egyszerü és finom akar lenni, cifrább, mint egy mór épület s hogy egy öreg, tudós asszonyban is rá lehet ismerni az egykori művésznőre?!

– Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka, – felelt nyugodtan Kékessy úr s kifejtette, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a vidéki szinészet érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad egyéb föltételhez kötni, mint egy közönséges erkölcsi bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni a nyugdíj-ügyet, véget kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak s végül szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A szubvenció szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy valóságos ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a főispánsággal, amely kedvező helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak.

– Igaz, – szólt hirtelen, merész á-propos-val, – a szezon vége szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!..

– Igen, a Haller-lányok! – felelt szomoruan a yorkshirei művész. – Most már pláne párosával kapjuk a primadonnákat! Hová sülyedtünk! Shakspere korában…

– Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok, – rögtönözte Vidovics. – Persze, az operette!..

– Az operette még hagyján, – sóhajtott Kékessy úr, – de most már az operát is a nyakunkra hozzák! Kinek kell itt az opera, ha szabad kérdenem? Zampa és az Alvajáró Vásáros-Berényben! Nevetséges! Ha az Országos Szinész-Egyesület…

– Opera-énekesnők? – vágott közbe Vidovics.

– Igen; az operette derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a kisebbiknek.

– A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?

– Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben csak egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.

– De nagyon hasonlítanak egymáshoz?

– Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s egyformán öltözködnek.

– Egészen a kék és rózsaszín szalagig?

– Igen; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín szalagra egyébként semmi szükség, mert a hasonlatosságuk csak addig tart, amíg az egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen, ami bennük, hogy úgy mondjam, egyéni.

– Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.

– Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban, mint két kis Patti, pedig még csak most végezték el az opera-iskolát. Szentül meg vannak győződve, hogy fényes jövő várakozik rájok, amelynek első stációja: Vásáros-Berény, a második: Budapest s a harmadik: Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a fejöket efféle szamárságokkal; az öreg Svengali egyszerüen bele van őrülve a leányaiba. Nincs az az igazgató, aki megférjen vele. Azzal kezdte, hogy beleszólt minden próbába, kikötött a karmesterrel s reformálni akarta az egész társulatot. Ide már csak úgy szerződtették őket, hogy a direktor kikötötte Svengali papának a visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a városba, a szerződés fölbomlik. Valóságos csapás rájok nézve az a vén ember. Az egész télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti szegényeket; úgy látszik, arra számít, hogy főhercegekhez adja őket feleségül.

– Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?

– Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le. Most vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak azért, mert még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál voltunk: Balajtinál Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért bennünket ez a szerencse. Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon ülnek s előadás után sonkát meg sajtot vacsorálnak.

– És ők ezt mulatságosnak tartják?

– Várják a főherceget.

– És mindjárt kettőt!

Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből egy szivarozó alak nagyot köszön feléje.

– Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk?

– Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap Lear király-t adtuk; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy, Cordeliát Ilonka: s tizenöten voltak a szinházban. Ma pláne a Bőregér megy s még ma is csak félházunk van.

– Hja, vásár után vagyunk.

– De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak akkor kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés…

– Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.

– Mit csináljak, kérem? Az ember bele öli a vállalatba egész vagyonát s hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még boldogult nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot. De nekem már a véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.

– Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek.

– Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik olyan muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.

– Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben többre vinnék, mint így kettecskén.

– Ó, nagy jövő vár rájok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az Alvajáró-t, Zampá-t, a Remete csengetyű-jét, Hoffmann meséi-t… Apropos, valamire bátorkodnám kérni a szivességét. A vidéki operák ügyében egy szerény memorandumot szerkesztettem; holnap vagy holnapután küldöm el a belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék utazni, kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes urat.

– Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom ugyan, de olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze kétszer vagy háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk. Nagyon kevéssé ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett meg rólam. Ez akkor történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták. Nagyon dühös volt s elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így szólt egy közös rokonunkhoz: „Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri.“ Az én ajánlatom tehát nem sokat használna az ön memorandumának. De majd beszélek a sógorommal; az nagyképü ember s a szava sokat nyom a latban.

Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a szinházba.

Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi föltünés nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségü bácskai földet mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó termete volt; talán mint szegény fiu is szembe tünt volna, de így bajos volt észre nem venni. Aztán meg a szinházi közönség megszokta ugyan a jövését-menését, de ma senkit sem vártak a jeunesse dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak – de egyszersmind érdeklődőknek – azt adta hirül, hogy az árokszállási dáridó, mely Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes formájából, immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a szinpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsu értelmiség hölgytagjai kiváncsian pillantottak az üres páholyokra: nem bukkan-e ki valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali szinészpáholy összes messzelátói mozogni kezdtek.

Még a szinpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy Eisenstein esete

 
Fura eset, ha-ha-ha!
Soha ilyet, ha-ha-ha!
 

hirtelen összesugtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:

 
Márki, szivem,
Higyje nekem,
Hogy bánt ez a dolog,
Mert csak aki vak,
Mondana olyat,
Hogy én szobalány vagyok.
 

Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége az a fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó fiunak ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az egész színtársulat ott vénült volna meg Berényben.

Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet és a delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt fordult a szinpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal megtalálta, amit keresett. A két leány ott ült a második emeleten, egy baloldali páholyban, közel a szinpadhoz. De mintha nem igen akartak volna mutatkozni; meghuzódtak a nézőtér felé eső sarokban. Az egyiknek, aki bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott ki; a másik pedig, aki lentebb, az előtérben foglalt helyet, minduntalan hátrahuzódott a páholy belsejébe. Vidovics nekik szegezte turfmesszelátóját s várt türelmesen.