Kitabı oku: «Eredeti népmesék», sayfa 4

Az ARANYHAJÚ HERCZEGKISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany könyű hullott a szeméből.

A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult, hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.

Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába esett minden fáradozása.

A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja – feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz; „mert úgy már csak még se’ esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se legyen.“

Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra. Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz vén asszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt, hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.

Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép köszönte volna meg!

Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta, ahova leült.

Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával, a herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a király a feleségének.

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:

– Mit mondott az uram?

– Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.

Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától, sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.

Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.

– Hát most mit mondott az uram?

– Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.

Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.

Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

– Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:

– Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?

– Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!

Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két szemét.

Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony, sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon, csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.

Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint hátra szólt a király.

– Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz, mindjárt otthon leszünk már!

Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:

– Hát most mit mondhatott még a király?

– Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.

A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték a vizbe, ahol legmélyebb volt.

Akkor a vén égetnivaló a levágott arany hajat felrakta a szobalyány fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya maradt volna az.

Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna, úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az isten meg akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r…óra is rá lehet a szép menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták, meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé, hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a királyt úgy rá merte szedni.

Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága. „A fiam meg – gondolta magában – majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt a szobalyány.“ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’ testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette a kardját.

A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi, hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott, könyörgött álmában a vén királynénak: „Jaj ne vágják le a karom… ne szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!“ Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a hazájába.

Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig mellette volt, de gyógyult is a herczegkisasszony szemlátomást, napról napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze és a szeme nem gyógyult, hanem bizott a jó istenben, hogy majd csak meggyógyítja azt is.

Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba – mert közel volt hozzájok, – ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a király, és hogy mi történt a bátyjával? mert ő nem is gondolta, hogy a vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg halász, megtudott mindent, a mi történt. Haza ment nagy búsan, elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a tömlöczben kínlódik. Elszomorodott nagyon a herczegkisasszony, sajnálta a bátyját hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász biztatta, hogy majd jóra fordul e’ még, majd kiderít még az isten mindent.

Egyszer érezte a herczegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem fűsülködött már. Nézi a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogarkát, megörült neki, megfogta, kérdezte hogy mit csináljon vele? A herczegkisasszony mondta neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte, ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta neki a bogarakat, kinálta, hogy vegye meg.

– Hát mennyiért adná kend? – kérdi a királyné.

– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két asszonyi kézért od’adom, azt kerítsen felséged.

Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az? hol vegyen ő két asszonyi kezet? magáét csak nem vághatja le! már majd kihajittatta a halászt, hanem épen akkor ment be a fiatal királyné. Ez amint megtudta, hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a herczegkisasszony két levágott keze ott hányódik-vetődik valahol a kamarában a lom közt; mindjárt szaladt érte, megkereste, od’adta a halásznak.

Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak birt haza; otthon a herczegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy oda ragadt, mintha soha se’ lett volna levágva.

Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szeme hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga; megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfűsülte, befonta, evvel eltöltötte az időt. Egyszer, mikor fűsülködött, talált megint a fejében hat kis arany bogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit igérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén királynéhoz, hogy megint hozott hat kis arany bogarat, ha megvennék.

– Hát hogy adod? kérdezi a királyné.

– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két szemért, azt kerítsen felséged.

Rá kiáltott a vén királyné.

– Tán megbolondultál, hogy mindég olyanokat kérsz, két kezet, két szemet! másszor ha idejősz, ebrúdon vettetlek ki.

Megijedt az öreg halász, el akart menni, de épen az ajtóban találkozott a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné:

– Mit hoztál öreg, tán megint bogarat?

– Azt biz én felséges királyné, de a miért adnám, nem ád érte a felséges királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.

Mindjárt eszébe jutott a királynénak a herczegkisasszony két kiásott szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is indult keresni, s csakugyan meg is találta a láda fiában. Vitte be nagy örömmel, od’adta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy nevetve a napának, hogy milyen jól jártak evvel a bolond emberrel, hogy mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis arany bogarakért, nem pedig valami drágaságot.

Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt haza felé, mintha kergették volna; amint haza ért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel, beillesztette a helyére, úgy oda ragadt, mintha soha se lett volna kivéve, csak úgy látott vele a herczegkisasszony. Ettől fogva még szebb lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre járt, mindenütt arany folyó folyt utána, ha sírt aranykönyű hullott a szeméből; a nap a homlokán – a hold a mellén – a két csillag a két orczáján még szebben ragyogott, mint azelőtt.

De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a herczegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöczbe zárva. Egyszer eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne egygyel a lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahoz a tömlöczhöz, ahol a bátyja van, a halász szivesen megtette, elvezette. Amint ott járkáltak a tömlöcz ablaka körül, lenézett a király a palotájából, hát látja, hogy épen olyan lyány áldogál ott, mint a milyet ő elvett: a homlokán nap van, a mellén hold, a két orczáján két gyönyörű csillag, ha megy valamerre, arany folyó foly utána; mindjárt szaladt le a király hozzá, hogy megtudja, valjon ki lehet? mert neki is épen ilyen jegyese volt.

Amint meglátta a szép herczegkisasszony, hogy megy a király feléje, megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki könyörögni.

– Várj meg szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom ha itt hagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a két szép szemed közé!

Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a herczegkisasszony, – megvárta. A király megölelte, megcsókolta:

– Valld meg szivem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál, mert akárhogy mint szakitott el az isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz más.

Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a herczegkisasszonynak, jól azért, mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy kegyetlenséget, amit rajta végbe vitetett, a király csak elbámult, kérdte hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta? a herczegkisasszony eleinte el se’ akarta beszélni, hogy csak ne tetesse magát, hiszen ő parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre, földre, hogy ő nem tud semmiből semmit, hát csak elbeszélte, a mi vele történt.

A király mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte hogy engedjen meg neki, hogy ő az egészről semmit se’ tudott, ő ártatlan, de majd megtorolja a kegyetlenséget. A herczegkisasszony felemelte a földről, össze-vissza ölelkeztek csókolóztak, a herczeget, mindjárt felhozták a tömlöczből, úgy mentek együtt be a palotába.

A vén királynét, meg a szobalyányt befenekeltette a király egy tíz akós hordóba, felvitette egy magos hegyre, onnan legördíttette, hogy mire leértek, a csontjok is összetört,

Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri-módon tartották. Azután nagy lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész világ, olyan szép volt.

Lakodalom után a herczeg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment, hogy most már addig megy, mig olyan szép lyányt nem talál, mint a testvére, ha pedig nem talál, kibújdosik a világból is.

A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

AZ ŐZIKE

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy özvegy ember, meg egy özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy kis fia, meg egy kis lyánya; az özvegy asszonynak nem volt egy csepp gyermeke se’. Egyszer hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember, elvette az özvegy asszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt se’ engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kis lyány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kis fiu, sokat búsult rajta, hogy nekik milyen rosz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer is amint egy éjszaka ott sirdogált az ágyában, hallja, hogy az apja, meg az anyja beszélgetnek a házban. Oda hallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lyány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyék; a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, a mit elibök tettek; egyszer a kis lyány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

– No apjuk szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán – úgy is vasárnap lesz – megöljük, nagy dinomdánomot csapunk belőlök.

Ugy is lett. Szombaton este az asszony oda tette a sok vizet a tűzhöz, hogy ha majd felforr megfüröszti őket benne. Hanem a kis lyány se állhatta tovább, félre hítta a kis öcscsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még az nap megszöknek. De az anyjuk mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kis fiu csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utczára. Az asszony restelt utána menni, a kis lyánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis lyány is kiszaladt, utol érte az öcscsét, hej de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan, járt utakon, egyszer a kis fiu megszomjazott. Azt mondja a kis lyánynak:

– Jaj édes kis testvérem be ihatnám!

– Elég baj az édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatsz.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vizzel. Nagyon megörült a kis fiu.

– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.

– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kis fiu szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vizzel. Megint megörült a kis fiu:

– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.

– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kis fiu, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiu olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vizzel. Azt mondja a kis fiu:

– De iszen kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.

– Ne igyál édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.

A kis fiu nem hallgatott rá, hiába kérte a nénje, ivott a vizből, menten őzikévé változott. Sirtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak? de biz már azon nem lehetett segíteni.

A kis lyány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, ugy vezette maga után. Igy ballagtak aztán nagy búslakodva, egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni, féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kis lyány egy nagy lyukat vájt, oda búttak mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az isten-adták, úgy összebújtak mint a szegény ember malaczai.

Hát épen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások közt. Oda ment a király is megnézni, hogy mit ugat a kutya, de ő se’ látott semmit. „Már pedig – gondolta magában, – akárhogy mint, de itt valaminek lenni kell.“ Bekiált a lyukon:

– Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

– Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:

– Ki van, mi van ebben a boglyában? szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kis lyány, kibútt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy hogy került, mint került oda? A kis lyány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öcscse őzikévé? A királynak nagyon megtetszett a kis lyány, haza vitte a kis őzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is nevekedett a kis lyány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott setlenkedett körülötte.

Egyszer – hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani – beleszeretett a király a lyányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes irást, a mibe azt irta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke. Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások, rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bizta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, mig ő oda lesz. Hej pedig inkább bizhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vizben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú lyánya, azt akarta elvetetni a királylyal. Örült a vén asszony, mikor rábizta a király, gondolta magában hogy majd elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő mulva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany ezüst hallal. A királyné amint ott nézegeti, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, bele lökte a vízbe. A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép arany kacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, bele fúlt, visszament a palotába, mint a kinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút, megverte az ellenséget, haza ment nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva, ríva, elmondta neki, hogy az őzike épen most lökte bele a királynét a halastóba, – olyan folyvást hazudott, mintha irásból olvasta volna – még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnapra meg kell ölni.

A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban – sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment:

– Élsz-e még kis öcsém?

– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében. Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.

– Élsz-e még kis öcsém?

– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is neki a kést, akkor azt a grácziát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négy szem közt. A király megtette a kivánságát, bevezette a maga szobájába; ott a kis őzike azt kérdte tőle, hogy nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy valaki járt körülötte, mert ez s ez volt itt. A király nagyon megörült neki, csak azon csodálkozott hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

– Jaj felséges király – felelt az őzike – azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém arany kacsa képébe.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:

– No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e kedvemért egyet?

– Meg én felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, rántsd le az abroszt, ezért meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te, avval ne gondolj.

Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki meg egye, Pista se kérd, se hall, neki megy az asztalnak, mint a kinek elment a sütni valója, – lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony imhogy ki nem csikarta a két szemét, ugy neki ment, de Pista avval nem gondolt.

No ez eddig meg volt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral (méhkas), ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a hires tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép legénynyé, hogy keresni kellett párját.