Kitabı oku: «Eredeti népmesék», sayfa 7

JANKÓ ÉS A HÁROM ELÁTKOZOTT KIRÁLYKISASSZONY

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország – abban egy város – abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy felesége, meg egy fia. Ez a kölök sehogy se akarta az apja mesterségét folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta, hogy „ő bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, ő bizon úr lesz.“ Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettőt.

Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjjazást, bement az anyjához:

– No édes anyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgy is csak olyan tedd ide, tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába ettem az édes apám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik kerék.

Az anyja is helyben hagyta, elindult hát Jankó. A mint megy mendegél, beér egy nagy rengeteg erdőbe, meg lát egy öreg embert, a mint czipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy se tudja felvenni. Oda megy hozzá Jankó. „Adja ide öreg apám, majd haza viszem én.“ Haza is vitte az öreg ember kunyhójáig, ott letette, avval tovább akart menni, de az öreg ember nem eresztette: „Már csak fiam maradj itt egy-két napig, legalább ismerjük meg egymást.“ Jankó hát ott maradt, segített az öreg embernek mindenben.

Tán három nap mulva mondja az öreg ember Jankónak:

– Eredj fiam Jankó szedegess egy kis tűzrevalót, elfogyott a mit multkor hoztunk, a sincs, a minél egy kis kását főzzek.

Elindult Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy gyönyörű tó mellé bukkan ki. Majd hogy egészen szemmé nem változott, annyira elbámult, a mint meglátta a tavat, tele szebbnél szebb aranyhalakkal. A mint ott csudálkozik, egyszer csak hall távolról gyönyörű hattyúéneklést; ő is hirtelen elbúvik, elkezd leselkedni, hát látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott megrázkódik, leveti a hattyú ruhát, egy szép lyánynyá változik, elkezd fördeni. Fördött egy darabig, aztán megint fölvette a hattyuruhát, elment.

Jankó még fel se ocsúdott a nagy csudálkozásból, mire egy még hétszerte szebb hattyúéneklést hallott; nem sokára leszállt egy szép hattyú, levetette a hattyúruhát, egy még hétszerte szebb kisasszonynyá változott, megfördött, avval elment. Egy kevés idő mulva még hetvenhétszerte szebb hattyuének hallatszott, lerepült a tópartra egy még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még hetvenhétszerte szebb királykisasszonynyá változott, megfördött a tóban, s elment ez is.

Szegény Jankó, jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert halálosan beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig gondolni se’ mert, hogy az valaha az övé lehessen. Haza bandukolt a fával nagy szomorúan, mint a kinek az orra vére foly. Az öreg ember mindjárt észrevette rajta, hogy valami baja van.

– Min szomorkodol Jankó fiam?

– Jaj édes öreg apám, hogy ne szomorkodnám én, mikor olyan szép királykisasszonyt láttam, hogy ha el nem vehetem feleségül, meghalok bánatomban, pedig annyira reménykedni se’ merek.

Itt elbeszélte Jankó, hogy mit látott.

– Jankó fiam – mondja rá az öreg ember – tudom én, hogy miféle kisasszonyokat mondasz te, de ha az Isten segít, még is megkerítjük a legkisebbet valahogy.

Jankó majd kibútt a bőriből, hogy az öreg ember biztatta, mindjárt elkezdte kérni, hogy mondja meg, hol laknak.

– Tyhű édes fiam, fiatal legény vagy – felelt az öreg ember – de ha tiz annyi ideig élnél is, mint a meddig élsz, még se érnél oda; hanem okosabbat mondok én. Holnap délben eredj ki a tóhoz, jön először a legöregebbik királykisasszony, arra rá se hederíts, aztán jön a második, arra se nézz rá se’, hanem mikor a legkisebbik leveti a hattyúruhát, lopózz oda csendesen, lopd el tőlle, azután a kisasszonyt fogd meg, vidd haza az édes apád házához, de a hattyúruhát úgy eltedd, hogy soha szinét se lássa,

Jankó épenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz, meghúzódott egy bokor mellé, szép csendesen végig nézte, mig a két első hattyú megfördött, s elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az nem sokára, leszállt a tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uram teremtőm, olyan gyönyörű ruha volt alatta, hogy a parasztja nem is látszott a sok aranytól-ezüsttől, akkora karbunkulusok fityegtek rajta, mint egy-egy tojás; de levetette ezt is, bele ment a vizbe. Jankónak se kellett több, mikor legjavában játszadozott a tóban, szép csendesen ellopta mind a két ruhát.

Kijött a királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta, elkezdett sírni. Jankó oda ment hozzá, a királykisasszony mindjárt megszerette, de még is könyörgött, hogy adja vissza a ruháját.

– Jankó, szivem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok, ha vissza nem megyek a kiszabott időre, nagy büntetés vár rám.

– Dehogy adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek feleségül, ásó-kapa választ el bennünket.

A királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni? csak bele nyugodott.

Elindultak haza felé, útközben találtak egy várost, ott eladták az aranyos ruhát, kaptak érte annyi pénzt, hogy alig birta haza Jankó. Az öreg csizmadia alig hitt a szemének, mikor a sok pénzt meglátta:

– No fiam, soha se’ hittem volna – ha az édes apám mondta volna is – hogy ilyen úr lesz belőled.

Itt nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.

Egyszer Jankó kiment vadászni, a hattyúbőrt od’adta az édes anyjának, hogy viselje gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa. Alig hogy kihúzta a lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony könyörögni:

– Édes napam asszony – az Isten is áldja meg – mutassa meg nekem azt a hattyúruhát, a szinét is elfelejtettem már.

– Jaj édes lyányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.

– Nem nyúlok én hozzá se’, csak meg akarom nézni.

Addig-addig kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. A mint ott nézegeti, egyszer kikapja az asszony kezéből, magára kapja, – éppen nyitva volt az ablak – kirepült rajta. A csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor csapkodta össze a tenyerét, mikor már kivül volt.

Haza jött Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.

– Hát édes anyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? kérdi tőlle.

– Hogy ne sírnék, édes fiam, mikor igy meg igy jártam.

Itt elbeszélte az egész esetet. Jankó nagyon elszomorodott rajta.

– No édes anyám, engem addig nem látnak, mig a feleségem elő nem kerítem.

Elindult Jankó, ment mendegélt, egyszer beért abba az erdőbe, a melyikben az öreg ember lakott. Bement hozzá:

– Jó napot adjon isten, öreg apám!

– Fogadj Isten, édes fiam! hát mi járatban vagy?

– Jaj öreg apám, nagy búba-bánatba estem én most, tegnap, mig kint voltam vadászni, a feleségem elkérte az anyámtól a hattyúruhát, magára vette, elrepült vele, most hát egyenesen kendhez jöttem tanácsot kérni.

– Jól tetted, hogy egyenesen hozzám jöttél, mert csak én tudok tanácsot adni ebben a dologban. Nesze, itt van egy pár csizma, ennek az a tulajdonsága, hogy minden lépéssel hét mértföldet lehet vele lépni, ezt húzd fel, ez elvezet a világ végére, egész addig a hegyig, a melyiken a feleséged lakik; a majd aztán a te dolgod lesz, hogy hogy mégy fel rá, de azt előre megmondom, hogy azon a hegyen még soha sem volt halandó ember, mert a teteje üveg, az alja viz, a mellett olyan állásu, mint egy báránybőr süveg. Ennek a hegynek a tetején van egy arany palota, abban lakik a feleséged két testvérjével együtt.

Megköszönte Jankó a jó tanácsot, avval útnak indult. Ment-mendegélt, minden lépéssel hét mértföldet lépett. Hét egész álló esztendeig mindég ment, akkor meglátta az üveghegyet csillámlani. Mire a tövéhez ért, elszakadt a csizma, nem lehetett többet hasznát venni.

Elkezdte Jankó kerülgetni az üveghegyet, gondolkozott, hogy lehetne arra feljutni? Csak kerülgeti, csak kerülgeti, mint a gezemiczével körül rakott boglyát az éhes ökör, egyszer meglát három ördögfiut marakodni. Oda megy hozzájuk:

– Hát tik mért czivakodtok?

– Hogy ne czivakodnánk – felel a legnagyobbik – most halt meg az apánk, nem volt neki egyebe, mint egy piszkos nyerge, egy rongyos bocskora, meg egy rossz kóczmadzag ostora, de ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha valaki felűl a nyeregre, felhúzza a bocskort, egyet pattant az ostorral, s azt mondja, hogy: „hip-hop ott legyek, a hol akarok“ – mindjárt ott terem; most már ezeken nem tudunk elosztozkodni, mert egyik a másik nélkül semmit se’ ér.

– No hé, tudjátok mit? – mondja nekik Jankó – én felállok egy dombra, elhajitok egy krajczárt, a ki elébb visszahozza, azé legyen mind a három.

Az ördögfiuk megörültek az okos tanácsnak. Jankó elhajított egy krajczárt, az ördögfiuk utána iramodtak, ott hagytak mindent, Jankó pedig hirtelen felhúzta a bocskort, ráült a nyeregre, nagyot cserditett az ostorral, elkiáltotta magát: „hip-hop ott legyek, hol akarok“ – mindjárt az üveghegy tetején termett. Onnan aztán visszahajított mindent, hogy legyen azé, a ki a krajczárt megtalálta.

Bement Jankó az arany palotába, épen ott sepregette a felesége a pitvart, amint belépett. Nagyon megijedt, a mint Jankót meglátta.

– Jaj szívemnek szép szerelme, hol jársz itt, a hol még a madár se’ jár?

– Érted jöttem, kedves feleségem.

– Nem mehetek én innen sehova, kedves uram, el vagyunk átkozva a testvéreimmel együtt, hogy akár hol vagyunk, mindenünnen csak ide vágyjunk vissza, te tőlled is azért kellett eljönnöm; egy csúnya veres ördög átkozott el bennünket, a mért nem mentünk hozzá feleségül.

– Hát most már hogy lehetne felszabadítni benneteket az átok alól?

– Nem egyébképen, mint hogy azt az ördögöt meg kellene ölni.

– No hát majd megölöm én a beste lélek rongyos ördögét!

– Jaj szívem Jankó, nem olyan könnyen megy az, sokan próbálták már, de mindnek az életébe került, azért jobb lesz, ha visszamégy, még most nem késő.

– Deiszen már vissza nem megyek, ha mingyár’ itt halok is meg. Hanem mondd meg, mi módon lehet legkönnyebben megölni azt az ördögöt?

– Ha már épen csakugyan rá akarod adni a fejed, hát megmondom: most nincs itthon az ördög, bújj el ide a ruhák közé, majd ha haza jön, keres mindenütt, mikor legközelebb lesz hozzád, ugorj ki, vágd le a fejét, de azt megmondom, hogy egy csapással ha egészen le nem tudod vágni, akkor halál fia vagy.

Jankó úgy tett mindent, a hogy a felesége mondta, elbútt a fogas alá, a ruhák közé, kihúzta a kardját, ugy várta az ördögöt. Nem sokára haza is jött, még az udvaron el kezdett kiabálni: „Phű-phű, idegen szagot érzek“ – avval hányt-vetett mindent össze-vissza, oda ment a fogashoz is, elkezdett kotomászni a ruhák közt, Jankó is hirtelen kiugrott, úgy levágta a fejét, mint ha ott se lett volna.

Volt öröm, meg vigság a palotában, de Jankó nem felejtkezett el az apjáról-anyjáról, hanem mondta a feleségének, hogy elhozza azokat is. „Legalább legyenek itt az esküvőnkön.“ A felesége se ellenezte. „Jól van, kedves uram, nem bánom, ha elmégy is értök, itt van egy gyürü, ha ennek a fejét befelé fordítod, olyan üveg híd terem innen a földig, a milyen nincs a világon, ha pedig ki felé, akkor megint leomlik magától. Most eredj az istállóba, mondd meg a kocsisnak, hogy fogjon be.“

Ugy tett Jankó, a hogy a felesége mondta, befogatott, felült a gyönyörű hintóba, mikor a hegy szélére értek, befelé fordította a gyürűt, mindjárt egy üveg híd termett ott, azon leért a földre, akkor kifelé fordította a gyürűt, megint leomlott a híd. Repült a hat paripa Jankóval, mint a villám, vagy tán még annál is sebesebben, úgyannyira, hogy három óra alatt az apja házánál volt. Bemegy az udvarba, épen kint találja apját-anyját.

– No édes apám, édes anyám jöjjenek velem, ne is kérdezzék, hogy hova, csak jöjjenek.

Felöltöztek mind a ketten az ünneplő ruhájokba, úgy indultak el, de az asszony sehogy se akart beleűlni a hintóba; utoljára mégis beletuszkolta Jankó. Mikor az üveghegy aljára értek, Jankó megint befelé forditotta a gyürűt megint ott termett az üveghíd; de már arra csakugyan nem akart rá menni a csizmadiáné.

– Én bizon nem koczkáztatom az életem senki szépségéért, hiszen leszakad az a rongyos híd, – alig tudta Jankó megtartani a hintóban, de még akkor se nyugodott bele: „No fiam, ha meghalok, a te lelkedre halok meg.“ Csak akkor örült aztán, mikor bent volt az aranyvárban, mikor meglátta a menyét.

Jankó is megörült, mert a felesége még hétszerte szebb lett, mint az előtt volt, mindjárt megesküdtek még egyszer, olyan lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országra szóllott a híre. Meghallotta ezt a két királyfi is, azok is elmentek a lakodalomra, ott megszerették a két nagyobb királykisasszonyt, el is vették mindjárt. Erre még nagyobb lakodalmat csaptak, együtt maradt mind a három házaspár, a csizmadia, a felesége, – az öreg ember, mind ott maradt, nem volt olyan boldog háznép több széles e világon.

AZ ÖRDÖG ÉS A KÉT LYÁNY

Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony, mind a kettő özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy lyánya, csakhogy az ember lyánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél.

Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztó teknője. Azt mondja a lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőlle egy dagasztó teknőt, mig megdagasztunk benne.

Átment a lyány a szomszédba:

– Szomszédasszony, azért küldött édes apám uram, ne sajnáljon kend egy dagasztó teknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök.

Haza ment a lyány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a szomszédasszony. Megdagasztottak hát nagy ügygyel-bajjal, be is fűtötték a kemenczét, de már szénvonójuk nem volt a mivel a kemencze alj át föltisztítsák. Azt mondja az ember a lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy mindjárt vissza viszed.

Átment a lyány megint az özvegy asszonyhoz:

– Szomszéd asszony, azért küldött édes apám uram: ne sajnáljon kend egy szénvonót adni, mig a kemencze alját föltisztítjuk.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is.

Haza ment a lyány, elmondta, hogy mit mondott a szomszéd asszony, nagy nehezen elkészitették hát a kemenczét is, meg a tésztát is, csak be kellett volna vetni, de nem volt vető lapátjuk. Azt mondja a szegény ember a lyányának.

– Eredj át még egyszer lyányom ahoz az asszonyhoz, próbáld meg, ha adna egy vető lapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt semmi baja, nem eszszük mink meg, ebbe a nyomba vissza viszed.

Átment a lyány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van; mit izent az apja, de az özvegy asszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem adja: „Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is, lapátotok is.“

Haza ment a lyány, elmondta az özvegy asszony izenetét; szeget ütött ez a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni, lám akkor lenne dagasztó teknője is, szénvonója is, vető lapátja is; úgy annyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is a lett belőle, hogy elvette az özvegy asszonyt. De bezzeg nem úgy ütött ki a dolog, a hogy azt a szegény ember kigondolta, mert alig, hogy megesküdtek, az asszony lett az úr a háznál, mindenből a parancsolt, férjem-uramnak pedig ajtó mögött volt a helye. A szegény lyányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga csúnyánál is csúnyább lyányát mindig cziczomázgatta, tejbe-vajba fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatá a lyány ezt a keserves életet, bement az apjához.

– No édes apám uram, én tovább nem leszek senki lába-kapczája, csak úgy bánnak itt én velem, mint ha a szél hajított volna ide, el megyek világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot.

A szegény ember se’ nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizon neki magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés becsülete van a háznál; elindult hát a lyány. Sütött neki a mostohája hamu pogácsát:

– Legalább ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót.

Ment mendegélt a szegény lyány, előtalált egy kis házat, abba bement, mert el volt fáradva, de oda bent nem talált mást, csak egy kis fehér macskát. Leült a lyány a patkára, elkezdte eszegetni a hamu pogácsát. Oda megy hozzá a kis fehér cziczus:

– Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!

Adott neki a lyány; a kis macska megette, aztán megint kért, mig a pogácsa mind el nem fogyott, akkor felkuporodott a lyány ölébe, ott fonogatott szép csendesen. Egyszer csak megzörgetik kivülről az ajtót:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Nyisd ki neki.

A lyány kinyitotta, bekullogott egy nagy csúnya ördög.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám rakj tüzet!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát rakd meg neki.

A lyány tüzet rakott.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyany mátkám főzz ételt.

– Jaj cziczuskam-miczuskám mit csináljak?!

– Hát főzz neki.

A lyány meg is főzött, ki is tálalt.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyer’ egyél.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát egyél vele.

A lyány jó izűt evett, mert éhes is volt.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát bontsd el neki.

A lyány elbontotta.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát feküdj mellé.

A lyány mellé feküdt.

– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe.

– Jaj cziczuskám-miczuskam mit csináljak?!

– Hát nyúlj bele.

A lyány bele nyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé, hát mi volt? Nem egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy alig birta kihúzni a lyány.

Megint megszólalt az ördög:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a jobb fülembe.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?

– Hát nyúlj bele.

A lyány bele nyult, hát mit húzott ki? – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám – nem egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat czifra, sallangos paripával.

Ezeket az ördög mind a lyánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind felrakatta a hintóba, maga is beleült, avval haza hajtatott.

Otthon a háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se’ tudta senki elgondolni, hogy juthatott ehez a sok kincshez, a lyány meg nem mondta senkinek, csak az apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte, hogy tovább ne adja.

A csúnya lyánynak majd kifúrta az oldalát az irigység, hogy a mostoha testvérje úgy meggazdagodott; utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem tudott otthon maradni, megmondta az anyjának, hogy ő is elmegy szolgálatot keresni: „Lássa kend édes anyám, az a kutya csak három napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom, hátha nekem is szolgálna a szerencse.“ Az anyja is helybenhagyta, hogy: „A bizon jó lesz,“ – sütött is neki az útra pogácsát, de hej nem hamuból ám! hanem olyan tiszta búzának a lisztjéből, a milyet a galamb hord össze.

Elindult a lyány, ment-mendegélt, ez is elért ahoz a kis házhoz, be is ment; hogy nem talált odabent senkit, leült a patkára ez is, várni a gazdát. Csakhamar eszébe jutott, hogy neki pogácsája is van, elővette hát, s elkezdte eszegetni. Oda ment hozzá a kis fehér macska.

– Nénikém-nénikém adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot.

De a lyány nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a lyány akkor se’ adott, hanem még kinevette:

– Oh szegény kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem tanácsot adni, ilyen haszontalan létedre?

A szegény kis macska meghunyászkodott, félre ült a kuczikba, a lyány meg a patkán eszegetett. A mint ott eszeget, a mint ott eszeget, egyszer csak megzörgetik az ajtót:

– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!

Akkor már oda szaladt ám a lyány a kis macskához.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne ereszd be.

A lyány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót, mikor bent volt, megint elkiáltotta magát.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám főzz ételt!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne főzz neki.

A lyány nem főzött, az ördög nem szólt értte semmit, hanem csak mikor maga meg is főzött, ki is tálalt, akkor szóllalt meg.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyere egyél!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne egyél vele.

A lyány nem evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint csak rákezdte a nótát:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne bontsd el.

A lyány nem bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni. Meg is ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne feküdj mellé.

A lyány nem feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög megint rákezdte:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe!

A lyány hogy látta, hogy az ördög idáig nem hogy bántotta volna, de még egy rossz szót se szóllt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott nagy mérgesen:

– Majd én abba a piszkos füledbe nyúlkálok!

Az ördög még erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb fülébe, kihúzott belőle egy vas hintót, meg négy tüzes paripát, a hintónak alól egy katlanja volt, abba az ördög tüzet rakott, a lyányt belezárta a hintóba; avval a négy lovat neki csapkodta, azok repültek, mint a sárkány, a hintó mindég jobban jobban át tüzesedett, utoljára olyan lett, mint a láng, a lyány izré-porrá égett benne.

A szép lyány meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, a mit az ördög adott neki, nem sokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg, gróf volt-e, vagy báró; herczeg-e, vagy királyfi? de bizonyosan valamelyik a négy közül.