Kitabı oku: «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)», sayfa 14

NYOLCADIK FEJEZET

Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan következik a nagy összeomlás

Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik. Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel. Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is haza kell mennem.

Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.

– Jó nagy kapu, nagyanyóka.

– Ujra ültetjük.

– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.

– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban. Örüljünk.

– Igaz, igaz, örüljünk.

– Adjunk hálát az Istennek.

– Adjunk, adjunk.

Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa, egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült. Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a lopás nem lopás, hanem „menekités“.

A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.

Szóval: kezdhetjük ujra.

De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam össze.

– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.

Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd elutasitják.

– Hát irják össze.

Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát. Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával. Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda élhetetlenség!

Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a Néptanitók Lapját. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja ennek: sajnálkozva mosolyogják le.

Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha legalább egy mázsát kapna valahol!

– Talán lesz nálam.

Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab – tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.

– Mit fizetek?

– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?

– Tudom. Ötvenhat korona.

– Ugy van. Tehát ennyit fizet.

Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni a fülének. „Tán bolond ez az ur?“

Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.

Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek. Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.

De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes. A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők. Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal, szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.

Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet, szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy – elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.

Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók. Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.

S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de gazdasági munkához egyáltalán nem ért.

Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh. Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező – Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták, hogyan ereszthették ellenség elé.

Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is tudom, hogy elvesztettük a háborut.

Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár, már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha viszik, – felemelik a kezüket.

Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit. Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek? Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel együtt harcoltak az olasz szabadságért.

Lehetetlen el nem vérzenünk.

*

Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.

Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk, éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe, ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni. Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában. Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12 diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak! Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. „Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“

Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.

…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el minket, öregeket, csak őket ne temesse el!

*

A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad, toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony, a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.

– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?

– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.

– S még mindig birja a kaszát?

– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt, mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?

– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.

– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!

Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!

*

Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? Az, aki a mezők liliomát?

Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…

Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan jár-kél az uccán.

– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van aknázva.

Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.

…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a tüzbe.

Az ország szivében kitört a forradalom.

KILENCEDIK FEJEZET

Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen beszélni

Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!

S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti tanács, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.

Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A nemzeti tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad! S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni! Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.

– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és társaságát.

Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…

– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.

Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég.

– Nos, hány éves vagy?

– Hetven.

– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek s onnan – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a 19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?..

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek – szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.