Kitabı oku: «A falu jegyzoje», sayfa 45

37

Vándorynak első gondja, midőn betegét elhagyá, természetesen az volt, hogy teljes hitelességű tanúkat találjon, kik a zsidónak jelenlétökben ismételendő vallomásairól bizonyságot tegyenek. A megyeházánál volt; éppen a tavaszi közgyűlések tartattak, s így bizonyosan tudhatá, miként ha csak a nagy lépcsőn felmegy, a kisebb vagy nagy teremben mindenesetre ülésre fog akadni, honnan egypár tagot magával vihet. Ide sietett.

Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk, figyelmünket magára vonja, s az egész nép életének különös jellemet ad. Angliának világkereskedése van; Francia-országban az egész népet a hadi dicsvágy lelkesíti; Hollandiában ott vannak a csatornák eredményei s egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, mellyel e nép hazáját a tengertől előbb kiküzdé, később megőrizte s kertté varázsolá; Németországot megáldotta isten filozófjaival, kik azon határok között, hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok s bámuló hallgatóik számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kívül, azonnal – üléseink számtalansága tűnik szemébe. Kereskedés s ipar, tudományok s művészet, dicsőség, sőt még a szorgalom is oly dolgok, melyekben az elsőséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a magyar népet – e szót természetesen csak alkotmányos értelemben, azaz Werbőczi szerint a kiváltságosokra értve – senki felül nem múlja: üléseink. Nincs nép e földkerekségen, mely annyi üléseket tartana, mint mi.

Vannak, kik azt hirdetik, hogy nyolcszázados alkotmányunk még most is egész erejében fennáll. Ez nézetem szerint óriási csalódás. A magyar nemességnek fölkelési joga, melyet az aranybulla adott – a leülés s gyűlések tarthatása jogává változtatott át, s csaknem kivétel nélkül elmondhatjuk, hogy minden, mi e hazában egykor állt, az most leülepedett. E hon – hogy egészen új hasonlattal éljek – egy óriási karszékké változott, melyben a táblabírák ezrei ülnek; ki vonhatja kétségbe, hogy azon módon, melyen annyi egyes aranyeret szerez, végre e hon rejtett kincsei is napvilágra fognak jőni? Nálunk, úgy látszik, mindenki ezt várja, legalább nem tapasztaljuk, hogy a közjó előmozdítására üléseken kívül más eszközök használtatnának.

Külföldiek hazafiságunk ezen nemét hihetőképp nem méltányolják eléggé. Ők nem tudják, mi az: angaricalis gyűlésén részt venni s ülni reggel a közgyűlésben – mert szükséges, délután egyletek választmányainál – mert hasznos, este játszóasztal mellett – mert gyönyörűséges. Ha ezt életökben csak egyszer megpróbálták volna, fogadom, azt bámulnák inkább: miként találkozik e hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek magyarázatára nem tudok más okot mondani, mint hogy azok, kik legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször kelnek fel, s így legalább terhes ülési foglalatosságukból néha kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések száma, ahelyett, hogy kevesednék, naponta szaporodik; s valóban nem foghatom meg: a magyar orvosok egyesülete miért nem tűzte még ki jutalomkér-désül azon okoknak megfejtését, melyek krónikus ülési betegségünket előidézték s fenntartják? Hogy e kérdés az ő körükhöz tartozik, világos azon számos betegségi szimptómákból, melyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, s melyek annyira különbözőbb alakban mutatkoznak. Nehányan légvonalt éreznek s megfázástól félnek; egyik izzad, a másik szomjúhozik, míg a harmadik tyúkszemeit érzi; sokan ásítanak – mi, mint tudva van, a romlott gyomornak legbiztosabb jele; s egy rész – mintegy lázban – félrebeszél. Mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e betegségnél! mily szép könyveket írhatna az ülési nyavalya okairól!

De hol vagyok? Vándoryt a megyeház teremébe akartam kísérni, hol a megye színe ismét ülést tart, s üléseink nagy számáról s ennek okairól szólok. E tévelygések, melyek elbeszélésem fonalát minden pillanatban félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti lelki-isme¬re¬tességemnek tulajdoníthatók, mellyel minden egyes tényt motiválok. Annak, hogy Taksony rendeit, kik az egész reggelt gyűlésben tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, mely hazánkban létezik? Más embernek könnyű dolga. Az egyik híres tudós, a másik dicső hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy úr; ha kérdezed: miként lettek azzá, s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni; a dolog úgy van – miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényírók vagyunk a szomorú kénytelenségben, személyeink minden egyes cselekvésére elégséges okokat adni elő. Mintha az életnek való képét festvén, nem lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem tudja, tulajdonképpen miért tesz egy vagy mást.

Bántornyi James úrról azonban, kit a terembe lépve az elnöki székben találunk, ezt, főképp e pillanatban nem mondhatta senki. Az állatkínzás elleni, általa alapított egyesület alakításának ki nem látja elégséges okát abban, hogy ilyetén egyesület Angliában is létezik? s ily egyesület elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni James úrnál, ki lóversenynél s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz, s így az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyítá? Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más gondolatokkal foglalatoskodott. Tudjuk, Wilberforce és mások mily dicsőséget szereztek magoknak a fekete rabszolgák felszabadítása által, melyet fáradságos küzdelmek után a brit birodalomban keresztülvittek. James hasonló dicsőség után vágyódott. Való, hogy tökéletesen fekete embereket – mi kétségen kívül sokkal szebb volna – nálunk találni nem lehet; azonban számos cigányaink legalább barnák, s anyagi tekintetben nem is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok rabszolgái valaha voltak; s Bántornyi indítványozott társasága, melyet: e haza színes népessége javát előmozdító társaságnak nevezett, legalább oly címmel bírt, mely angolra fordítva is igen szépen hangzanék. A részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol rabszolgaemancipációnak rendszerét a megyében megmagya¬rázta, a táblabírák, kik arról eddig csak rövid újságcikkek szerint ítéltek, miután megtudák, miként a fokonkénti emancipáció azzal kezdődik, hogy a szolga tíz esztendeig mint úgynevezett tanítvány hetenként legalább négy napig dolgozni tartozik, a filantrópiának ezen neme iránt különös részvéttel viseltettek, s azt úrbérünknél, hol a házatlan zsellérek oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták. Azonban, ki hinné, a cigányok magok éppen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk ilyetén javítására, s miután e nevelési rendszer a megye nehány emberbarátai által több cigányon megkísértetett, s ezek a hetenkénti négynapos munka elől megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk ily társaságnak működésére még meg nem érett, s hogy más térre kell fordítania munkásságát.

Az állatkínzásnak megszüntetése volt a tárgy, melyet magának választott, s első tekintetre úgy látszott, nem választhatott volna jobban. Mindenekelőtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol volt. Azután valószínű, hogy ez esetben azok, kiknek javítása céloztatik, nem fognak ellentmondani. A természetes rend is úgy látszik ezt követeli, miután tudva van, hogy isten az állatokat az embereknél egy nappal előbb teremté, s ha e sorozatot felzavarni nem akarjuk, elébb kell gondoskodnunk az állatok, mint az emberek biztosításáról. Azonban nem hiszi senki, James úrnak itt is mennyi nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak először részvétlenek, olyanok, kik az első pillanattól részvétlenek valának, s még számosab¬bak, kik csak később, miután megtudták, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy forint pengőt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek részvétéről ismert filantrópiájánál fogva James legkevesebbé kétkedett, rendkívül hidegnek mutatkozott, s mihelyt az állatkínzás szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekről s más hasonló tárgyakról kezdett beszélni, melyek az állatkínzással semmi összeköttetésben nincsenek. Mintha bizony nem volna meg mindennek a maga ideje, s mintha az iskolákról, a halálos büntetés eltörléséről s a botozás megszüntetéséről nem lehetne szólni később, mint azt Anglia példája legszebben mutatja, hol az állatkínzás ellen működő egyletek, mint tudjuk, a hétfarkú macskával igen jól összeférnek. A részvétleneken kívül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Cassandraként mindent mélyebben látva, valamint az első kaszinónál, a jakobinus klubot már alakultnak hivék, úgy most az állatkínzás megszüntetésének veszélyeire figyelmezteték polgártársaikat, világos levén, hogy azok, kik most csak állatokról szólnak, könnyen oly tárgyakra terjeszkedhetnek, melyek alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az első rész kilencedik címét láták megsértve, ha a magyar földesúr, a Szent Koronának valóságos tagja, oly szolgaságra jut, hogy tulajdon igáslovát kedve szerint nem is verheti meg; s mikor James úr, azon megyének példájára, mely kölcsönös tűzkármentesítést hozott be, de úgy, hogy a nemesek magokat ezen szabálynak alávetni ne kényteleníttessenek, alapszabályai közé azt vevé fel, hogy az, egyesület az állatkínzást csak a megye nem nemes lakosai között fogja megakadályoztatni, új nehézségek támadtak azon kérdésnél: mennyiben nevezhető kínzásnak az, ha valamely jobbágy előfogatra hajtatva, az utak rosszasága végett lovait megverni kényteleníttetik? s csak James úr rendkívüli tapintatának köszönhetni, hogy a társaság e csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután ti. a szabályokban kimondatott: miként állatkínzásnak nem neveztethetik azon verés, mely vonó— vagy más marhán nemesember vagy annak parancsolatára követtetik el, úgy szinte azon verés sem, melyet a jobbágy úri munka vagy előfogat alkalmával lovain véghezvisz, vagy mely szeptember hó végétől ápril kezdetéig a megye főútvonalain történik, hol ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetlen, a társaság legnagyobb ellenei elhallgattak.

James úr sokat fáradott; gyönyörű négy pej lovából kettő döglött meg: annyit járt körül a megyében, míg az egész előkelőbb nemességet részvétre bírhatá; de végre a társaság fennállt, s első elnökéül egyhangúlag alapítója választatott. Voltak az egyesületnek ellenségei most is. Vándory például – ki máskor, ha szenvedések enyhítéséről vala szó, annyira lelkesedett, s kinek az állatkínzás megszüntetése kedvenc eszméi közé tartozott – nem foghatá meg, hogy míg lenn e megye tömlöcében a rossz tartás miatt a rabok halnak, fenn a megye teremében arról folynak a tanácskozások: miként lehetne a lovak— s szarvasmarháknak szenvedésein könnyíteni; és azok, kik forintjokat, mellyel, mint a társaság tagjai, évenként tartoztak, már lefizették – szerencsére nem voltak sokan, mert a porvári társaságok tagjai is a hazaszeretettel járó dicsőséget szívesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen – , de ezek, mondom, nem foghaták meg, hogy azon pénzből, melyet a marhák javára összeadtak, még eddig a társaság titoknokán kívül senki mit sem kapott; de minden ellenségeskedés s gyanúsítások mellett a társaság fennállt, s ez kétségen kívül a fődolog.

“Élni, ez főcélja életünknek”: így szólt, hamarjába nem mondhatom meg, melyik híres író, az sem jut eszembe, melyik híres munkájában. Ha olvasóim nem hiszik, hogy e szavakat német mondta: fogják rám – ez eszme nem a legrosszabb indigena lesz azok között, kiket már fölvettünk, s kiknek francia, angol vagy német természetöket egy kis bajsz által, melyet rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarosítánk. Mi itt az emberi életről mondatik, áll igen sok dologra nézve a világon. Fennállnak, hogy fennálljanak, ez legfőbb céljok; a gyermeknek játék, a férfinak valami foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, s azon dolgok nagy részének, melyeket a legkomolyabb képekkel s néha homlokunk izzadságában teljesítünk, alig van más hasznuk: kiveszek természetesen minden hivatalos foglalatosságot, mely fizetéssel jár, miután itt a haszon magában a fizetésben fekszik. – A porvári állatkínzás elleni társaság gyűléseket tartott, elnökkel s választmányi tagokkal bírt, sőt titoknokát s pénztárnokát fizeté; mi kell több? Ily viszonyok között Jamesnek nem volt szüksége túlzott optimizmusra, hogy az általa alapított egyesület fennállását, sőt kiterjedését remélhesse. A magyar különös utánzási hajlammal bír: mit a külföldön lát, főképp mit az idegen szokások között feltűnőnek tart, azonnal megkísérti hazánkban is. Leghíresebb tudósunk talán azért látott széles e világ minden népeiben magyarokat, mert alig találhatunk a föld kerekségén oly valamit, mit némelyek nálunk meghonosítani nem akarnának. Ha a lófuttatás s rókavadászat Angliából áthozatott, miért nem az állatkínzás elleni egyesületek is? Én James úr ezen okoskodása ellen legfölebb azt mondhatnám: hogy a logikus egymásutánban hibázott, mely most, amennyire felfogom, a kakasviadalok meghonosítását igénylé – ez azonban csak egyedi nézetem, s James úr, látva első egyletének sebes terjedését, talán pótolni fogja e hiányt, mely miatt Anglia virágzó állapotához eddig nem vergődhettünk fel. Hogy az állatkínzási egylet virágzó állapotban volt, s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a társasági jegyzőkönyv bizonyítá. A jelen ülésnek titoknoki előadásában igen sok eset adatott elő, melyből minden elfogulatlan meggyőződhetett, mennyire terjed a társaságnak szelleme Taksony megyében. Csak néhányakat legyen szabad felhoznom.

Nem egészen két hónapja múlt, hogy a porvári nagy utcán a főügyész úr kocsisa egy fuvarossal találkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midőn kitér, lovait igen veri. A kocsis megszólítja embertelen társát, de a sár nagy vala, s a másik, ahelyett, hogy e baráti intésnek engedne, még inkább ostorozza szegény páráit. A kocsis hangosabban kezdi dorgálni a megrögzött állatkínzót, de ez felelet helyett csak káromkodik, s a lovakat annál erősebben üti. Erre a főügyész úrnak ember szerető kocsisa leugrik bakjáról, s szép szavak nem használván, a fuvaroshoz visszafut, eléri – ami annyival könnyebb volt, mert szekere éppen akkor akadt fel – , lábánál fogva lerántja üléséről, s úgy megdöngeti, hogy alig ülhetett fel ismét.

Határozat. A társaság a kocsisnak ebbeli emberszerető tettét, melyből örömmel tapasztalja, miként az állatkínzásra nézve már a nép alsó osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni, különös méltánylásra tartja érdemesnek, s a kocsisnak nevét, mely Katona Péter, dicsérettel fogja említeni jegyzőkönyvében.

N. N. a megyének egyik táblabírája, utolsó februáriusban falujáról Porvárra utazva, út közepén észreveszi, hogy lovai a mély sárban eltikkadtak. Az említett úr, nehogy a szegény állatokon baj történjék, azonnal kifogatja lovait, s kocsisa által a szomszéd faluból nyolc előfogati parasztlovat hozat magának, mellyel útját tovább folytatja.

Határoztatott: N. N. új bizonyítványát adá ezáltal is azon mívelt érzelmeknek, melyeket a társaság rajta mindig ismert, s ezen érdeménél fogva az egylet tiszteletbeli tagjának választatik, miről szóló oklevél az elnök által kiadni rendeltetik.

Nem fogom olvasóimat több jegyzőkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen elég mondanom: hogy a közszellem, mely mint nehány megyében, úgy Taksonyban is két-három ember által képeztetik – már egészen az egyesület mellett nyilatkozott, s bármit mondjanak nehányan a közszellem ellen, melyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek többsége mégis e szerint fordítja köpönyegét, s sokszor kezébe veszi előtte kalapját, csakhogy valahogy le ne fújja fejéről.

Midőn Vándory a terembe lépett – mert egyenesen ide vevé útját, hol tanúkra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott – , éppen igen érdekes vitatkozások folytak egy szamár fölött, ki tulajdonosa által megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra vala osztva. Az egyik, a túlsó baloldal, jótéteményeit minden létező állatra ki akará terjeszteni; a másik, mely e társaság megrögzött konzervatívjeiből állt, az egylet működését csak a lovakra kívánta szorítani, míg a harmadik, mely mint Ancillon, e túlzó ellentétek közvetítésén fáradott, az egyesület fontolva haladó pártja, a szamarakat vevé pártfogása alá, kiket a lovak kiváltságos állásában részesíteni kívánt. Ez utolsó párt a legközelebbi gyűlésben már nagy győzelmet vívott ki, miután keresztülvivé, hogy az öszvérek fájdalom – hogy Taksony megyében ily állat nem létezett – ezentúl lovaknak tekintessenek; innen a szamarak emancipációjához csak még egy lépés vala, s olvasóim gondolhatják a lelkesedést, mellyel ezen párt a jelen, őt oly közelről érdeklő esetben küzdött.

Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi mintái a magyar szónoklatnak, melynek szabályai szerint a legszárazabb politikai tárgynál majdnem épp annyi költői szótag kívántatik, mint szerelmes jelenetekben édes nagysám s kedves teins uram címzések – bármennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak füleit egyes szónokok, míg elleneik a lovak által régi időben e haza iránt tett rendkívüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra emlékeztetve, mely elkövettetnék, ha azon állatok nem részesíttetnének különös kiváltságokban, melyeken apáink Hunnia földjére jöttek, s minden csatáikban győztek, úgy, hogy a régi dicsőségnek majdnem fele őket illeti, s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a magyar nemességből, ha valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory, úgy látszott, az egész vitatkozást nem méltatá figyelmére, s miután előbb Völgyesyt, ki anélkül, hogy tanácskozásaiban részt vegyen az ülésnél, s azután Bántornyi Lajost, kinek testvére kedveért az egyesületi ülésből elmaradni nem lehetett, félrehívá, s ezzel is az ablakok egyikében suttogva beszélt, a három férfi látszólag a legnagyobb sietséggel elhagyá a termet.

De mennyivel több közönyösséget mutatott Vándory az egyesület tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, s főképpen az, hogy sietve távozván, Bántornyit s Völgyesyt magával vitte, kik azt, mi velök kétségkívül közöltetett, hallva, annyira meglepve s érdekelve látszottak, hogy az első tulajdon testvérének legszebb beszédét még végig sem hallgatta, a másik pedig kesztyűit is az asztalon hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a másik inkább azon: miért ment el, főképp miért hítt még egypár embert magával? míg sokan legmegfoghatatlanabbnak azt tarták, hogy éppen Völgyesyt s Bántornyit hítta magával, hol kívülök még annyi mást találhatott volna.

A hipotéziseknek egy egész serege támadt, melyek között majd az, hogy Völgyesy s Bántornyi egy bizonyos, akkor igen beteg ügyészhez hívattak el, kit végakarata elkészítésére mindeddig senki sem bírhatott, s kit Vándory talán reávett; majd az, hogy tanúságuk valamely házasságnál kívántatik, látszott a valószínűbbnek. Az érdek, mellyel az egyesület tanácskozá-sait eddig mindenki követte, e perctől lankadott, s James úr, miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a jelenlevőket szórakozásukból a tárgyhoz visszavezesse, nem tűrhetve többé az ide s tova járást s a suttogásokat, kénytelennek látá magát az ülést feloszlatni, miáltal a szamarak igazságos igényeinek elismerése egy nappal későbbre halasztatott.

Hogy James úr a dolgok ezen fordulatán bosszankodott, s Vándoryra, mert jött, s Völgyesyre s tulajdon bátyjára, mert az ülést otthagyák, neheztelt, nem veheti senki rossz néven. Keveset ismerek, ki a közfigyelmet másokkal szívesen megosztaná, s ki, elnöki székről a legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni s ide s tova járni látja, mint James úr, annak ülés után egy kis rosszkedvet mindenki megbocsáthat; volt azonban a megyeházban valaki, kire Vándory magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett – Rétyné.

Az alispánné éppen hálószobájának az udvarra nyíló ablakánál ült s dolgozott, midőn Vándoryt a zsidótól kijőni s sietve a megyeház lépcsői felé menni látta. A dolog Rétynének feltűnt, de nem aggasztá őt. Mióta tudta, hogy a zsidó egészen magánkívül van s felgyógyulá-sához semmi remény nincs, nem kérdezősködött többé felőle, s oly nyugodtnak érzé magát, mintha már meghalt volna. Most, midőn Vándoryt a zsidónak tömlöcéül használt kamarából kijönni látta, a szerencsétlen ismét eszébe jutott. “Mit bánom, akár él, akár nem – így szólt magában – , a zsidó magánkívül van; e hígvelejű pap bizonyosan ismét papolt neki valamit, miből amaz egy szót sem értett, s most megelégedve, hogy mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyane hangon tovább beszéljen.” S az alispánné folytatá munkáját, mindazon megvetéssel gondolva a lelkész hasztalan fáradozásaira, melyet úgynevezett praktikus emberek olyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok— s garasokban felszámít¬ható hasznot nem aratnak. – Miután azonban rövid idő múlva az udvaron ismét lépéseket hallott, s lenézve Vándoryt látá, ki Völgyesy s Bántornyi Lajos kíséretében a zsidó börtönébe visszament, s mindjárt azután a beteghez rendelt ápolóné onnan kijött: az alispánné szívét nyugtalanság tölté el.

“Mi lehet ez? – gondolta magában. – A zsidó magánkívül volt; felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? Különös, igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvédje, s Vándory… hátha a zsidó mégis jobban érzené magát, és?… Meg kell tudnom! – szólt magában tovább. – Az asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó előtt, neki mindent tudnia kell.”

Az alispánné leküldé szobaleányát, s kevéssel azután nem kis bókkal az öregasszony lépe be szobájába. A szegény egészen meg vala zavarodva, annyira bámulá, hogy a nagyságos alispánnéhoz fölhívatott.

Az alispánné, amennyire lehetett, titkolá fölgerjedését, s miután a még mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e zsidót kit most is ártatlannak gondol, s hogy éppen ezért nagy részt vesz sorsán, s miután őt eddig szorgalmas ápolásaért megdicsérte, dobogó szívvel kérdé, miként érzi magát a beteg most? s nem tudja-e, miért ment Vándory még két úrral éppen e pillanatban tömlöcébe?

Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak el, nem valának olyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sőt még nagyobb aggodalommal tölték lelkét. A zsidó, kinek eszmélete tökéletesen visszatért, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok, melynek felfödözése előtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg nyugodtan, miért küldetett ki ez ma, mikor a lelkész betegével egy óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos s Völgyesy miért hívattak a beteghez, ha nem azért, hogy tett vagy teendő felfödözéséről tanúságot tegyenek?

– Kend nem tudja – kérdé az alispánné remegő hangon, miután az asszony elég hosszas előadását a legnagyobb figyelemmel végighallgatá – , a zsidó tiszteletes Vándory úrral miről szólt?

– A tiszteletes úr kiküldött – mondá a másik nyugodtan – , bizony pedig nem volt semmi szükség reá, nem voltam bőbeszédű soha, s az én koromban, úgy hiszem, csak rám is lehetne már bízni valamit. De a tiszteletes úr kiküldött, s így nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy alkalmasint gonosztetteit vallotta meg.

– Honnan gondolja azt kend? – kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan fölgerjedése most az öregasszony figyelmét is magára voná.

– Hát én bizony nem hallgatóztam – mondá amaz – , ha akartam is volna, füleim gyengébbek, semhogy a zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak úgy hiszem, hogy arról szóltak. Soha a tiszteletes urat oly meglepett képpel nem láttam, mint mikor a zsidótól kijött. Isten tudja, mi szörnyű dolgokat hallhatott tőle! A zsidó, mikor én a szobába visszajöttem, egy percig nyugodtabbnak látszott, de alig ültem ott s megint újra türelmetlenné lett. – Ha akarják, hogy valamit valljak – mondá többször hozzám – , miért nem jőnek már? – Mondtam neki, hogy a tiszteletes úr csak most ment el, s hogy maradjon nyugodtan. De ő mindig hánykolódott és sóhajtozott; szörnyű volt látni, nagysás asszonyom, hogy bántotta lelkiismerete, s nem is volt nyugta, míg a tiszteletes és az urak vissza nem jöttek. Akkor csak azt kérdezte: ezen urak előtt mondhatja-e el vallomását? s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugodtnak látszott; engem pedig kiküldtek. De nagyságos asszonyom – tevé hozzá bámulva, midőn a halványságot, mely arcait elborítá, észrevevé – , talán nagysád is rosszul érzi magát?

Rétyné összeszedé minden erejét. – Nem, jó asszony – mondá a lehetőségig nyugodtan – , menjen le betegéhez, az urak hihetőképp mindjárt ki fognak jőni.

– Igaz, nagyságos asszonyom – szólt amaz – , úgyis a nyomorult nem él holnap reggelig, de ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No, csakhogy az igazság süljön ki végre. Ugye nagyságos asszonyom, az a fődolog?

– Jól van, jól – mondá Rétyné elfojtott hangon – , majd ki fog sülni az igazság. – S ezzel a vénasszony kezet csókolva visszavonult; míg Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az ajtót elzárva, pamlagára veté magát, s egy ideig néma kétségbeesésbe merült.

A zsidó mindent megvallott; Rétynének erről, azok után, miket az asszonytól hallott, kétsége nem lehetett, s remélheti-e, hogy Tengelyinek leghívebb barátai valamit, mi a jegyzőnek hasznára lehet, akármi áron elhallgatnának?

– Mit tegyek? – szólt magában elborzadva a helyzet előtt, melyben magát látá – nincs-e semmi mentség? – Rétyné felugrott pamlagáról, s mély gondolatokban sokáig fel s alá járt szobájában. – “Nincs semmi! – mondá végre, megállva. Tengelyi esete nagyobb lármát ütött, hogysem most ítélet nélkül elsimíttathatnék; s kire bízzam magamat szörnyű helyzetemben? kitől kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok? Férjemre?! – arcain leírhatlan keserűség látszott – tőle kérjek pártfogást? s minek? szeretett-e valaha? nem gyűlöl-e most, mennyire csak gyáva lelke ily érzésre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon percben, melyben veszélyben lát, elhágy, sőt nehogy az ellenem emelt vádak reá is kiterjesztessenek, üldözőimhez áll?… Nem! inkább akármit, mint hogy magamat ez ember előtt megalázzam! De mit tegyek?” – Az alispánné ismét fel s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából, mellyel időről időre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát addig semmire nem határozhatá el. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat villanna át, megállt, s szemét a szoba egyik szegletében álló írószekrényre függeszté. Nem – mondá elborzadva – , ez nem szükséges, ez nem lehet! – S mintha futni akarna gondolatjai elöl, még sebesebben folytatá járását. A szekrény varázserővel magához vonta tekintetét; úgy látszott, nem szabadulhata iszonyú gondolatától, s bármerre ment, szemei akaratlanul a szekrényhez tapadtak. – “Megbódulok! – szólt végre, midőn szemeit kezével takarva, a szoba közepén megállt – mióta ez iszonyú gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tőle. Istenem! istenem! segíts rajtam!”

Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szíve dobogott, melle feszült, mintha szét akarna repedni, s könny nem áztatá szemeit. – “De miért volna e gondolat oly iszonyú? – fűzé tovább gondolatait, nyugodtabban, miután kétségbeesésének első rohama lecsillapult. – Meghalni… miért borzad szívem e gondolattól? A halál csak attól foszthat meg, mit e földön bírunk, s nekem van-e valamim, minek veszteért kesergenem lehetne? Gyermekeim nincsenek, nem is kívántam soha magamnak; de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e földhöz. Férjemet utálom. Azon állást, mely után vágyódtam, nem érhettem el… s most csak szégyen s büntetés vár reám. Balgatagság volna tovább kétkedni.”

Rétyné szekrényéhez ment, kihúzá egyik fiókját, s egy elég nagy üvegpalackot vőn ki, mely fejér, a cukorhoz hasonló porral vala félig telve. – “Így – szólt félhalkan, midőn a palackot remegő kézzel maga elébe tevé – , ezen arsenicummal a fél megyét másvilágra küldhetem. Míg ez kezemben van, büntető ítéletet nem fog fölöttem mondani senki!” Az alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni hihetőképp olvasóim s mindenesetre bírálóim is, kik azt, hogy Rétyné, mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószínűtlennek hírlendik; azonban ily vád a lehetőségig igazságtalan volna. Sem abban, hogy Réty házában, mint annyi úri magyar házakban, patkányok voltak, sem abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta, s e célra a legközönségesebb eszközt használá, valószínűtlenség nincs. Az, hogy Rétyné az arsenicumot, melyet ugyene célból hazánkban száz háznál találunk, mindig magánál s zár alatt tartá, ritka gondosság, de olyan rendes gazdasszonytól, minő ő vala, kitelik. Ki pedig talán a méregnek mennyiségét hiszi valószínűtlennek, az mint tiszta teoretikus szól a dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak patikában nehéz kapni, míg kereskedőknél fontszámra veheti, akinek tetszik, s magam egy festőinassal találkoztam egyszer, ki mestere számára egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utcán végig. Ki ezen kétkedik, kérdezősködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi rendőrség fenntartása illet.

“De azt mondják, méreg által a halál kínos – így szólt hosszabb gondolkozás után, szemeit az előtte álló palackra függesztve Rétyné magában. – Hallottam emberekről, kik órákig iszonyú fájdalmakat szenvedve, s csak borzasztó szenvedések után, melyek alatt önmagokat elátkozták, tudtak meghalni. Hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erős természetem a méregnek ellentállna, ha órákig ott kellene feküdnöm élet és halál között, érezve, mint szakítja szét a szörnyű méreg belsőmet, miként küzd testem minden egyes tagja az enyészet ellen? s e hosszú haldoklás, e határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel látná, senki, ki szerető kezekkel a halálos verítéket hideg homlokomról letörölné?! Tűrni mindezt magányo-san, vagy olyanoktól körülvéve, kiknek minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim, de létem megszűnte az, mire vágyódva várnak?” – Borzadott, s mintegy akaratlan mozdulattal tovább tolá a palackot.

Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat, más menekvést maga előtt, s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt néma kétségbeesésben, előtte a méreg, melyhez szeme akaratlanul mindig visszatért, mely után néha kezével nyúlt, s melytől ismét borzadással elfordult. “Sokat fogok bevenni, beveszem mind – szólt ismét magában, s ujjai görcsösen szoríták a palackot, melyet ismét kezébe vett – , úgy legalább nem fogok szenvedni, egy perc, s mindennek vége van… De meghalni most, midőn még húsz évig élhetnék!” Rétyné ismét elereszté az üveget, s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.