Kitabı oku: «A falu jegyzoje», sayfa 46

“De hátha e vénasszony megcsalt? – szólt most egyszerre, mintegy meglepetve e vigasztaló gondolat által, mely most először villant fel agyában – ha minden, mit a zsidó vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy ha a zsidó Vándoryt csakugyan magához hívatta, s vallomásokat tett, nem vallhatott-e egészen más dolgokat? Mi oka lehetett volna arra, hogy engem vádoljon, holott mindig jóltevője valék?”

E gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatevé a mérget fiókjába, bezárta szekrényét, s szinte bámult, miként ragadtathatá el magát annyira félelme által, hogy mindjárt e kétségbeesett gondolatokra jutott. De e nyugalom nem tarthatott sokáig. Az alispánné sokkal eszesebb asszony volt, mint hogy helyzetét nyugodtabban átgondolva nem látta volna, miként az, mire minden reményét építi, legfölebb a lehetőségek közé tartozik, sőt alig valószínű… s Rétyné ismét előbbi aggodalmaiba esett vissza.

“Bizonyosságot kell magamnak szereznem – mondá végre. – A zsidó hihetőképp még él, tőle tudhatom meg legjobban, mit vallott; s ha Vándory által elcsábíttatott, talán arra bírhatom, hogy vallomását visszavegye”, s ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját, s egyenesen a zsidó börtöne felé sietett.

Már este volt; senki az alispánnét, midőn a megye setét udvarán keresztülment, nem vevé észre; s miután a börtön, melyben a zsidó feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétől többé nem félt, majdnem mindig nyitva hagyatott, Rétyné a kamarában állt, anélkül, hogy valakitől láttatott volna. S a vénasszony, ki a betegnek gondját viselte, nem kissé bámult, midőn mécse világánál egyszerre a nagyságos asszonyt ismeré meg, s tőle kérdeztetett: miként van a beteg?

– Nyugodtabban, sokkal nyugodtabban – válaszolt az asszony, fölkelve székéről, melyen első pillanatban ülve maradt. – Mikor az urak elmentek, mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szívén feküdt, sokkal jobban érzi magát. Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt tudná, hogy a nagyságos asszony is kérdezősködött felőle, sőt hogy itt is volt…

– Menjen ki kend – mondá Rétyné reszkető hangon – , s várjon reám az udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom kell a szerencsétlennel, mielőtt meghal. Kend tudja – tevé hozzá, midőn az asszonynak bámulását észrevevé – , hogy Macskaházy, kit e zsidó megölt, leghívebb emberünk volt; erről kell beszélnem vele. Ha csakugyan magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.

– Már hogy magába szállt – szólt az ápolónő, még mindig késve a kimenéssel – , az bizonyos. A tiszteletes úr egészen megtérítette. Csak mégis jobb volna talán, ha itt maradnék. A beteg szavamat jobban megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; s azután az is meglehet, hogy ismét szörnyű álmaiba esik vissza, s akkor egészen dühös, és nagysád…

– Menjen ki kend, mondom – szakítá félbe Rétyné a szólót – , s várjon reám az udvaron; s amint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni, hogy itt voltam.

E szavak oly hangon mondattak, hogy az asszony minden kíváncsisága mellett tovább a szobában maradni nem merészelt; s miután rosszkedvűen bundáját fölvéve az ajtón kiment, az uraságok büszkesége ellen mormoga valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak, de mihelyt a beteg ismét magához jő, úgyhogy tőle valami érdekest hallani lehet, az ápolót kiküldik, s csak magok beszélnek vele.

Rétyné, miután előbb az ajtóhoz ment, s kinézve meggyőződött, hogy az asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a betegnek ágyához ment, s a zsidót megszólítá.

A beteg nem felelt; egyenetlen lélegzete, a nehéz fohászok, melyek időről időre mellét emelék, míg ajkai körül s egész testén néha azon különös rángás vala látható, melyet haldoklókon észreveszünk, mutaták, hogy órái számítvák. Rétyné dobogó szívvel állt ágya mellett, s nézé az elszáradt arcot, melyet a halál már átváltoztatott, de a beteg behunyt szemekkel nem felelt megszólítására. Nyugtalan vala, mintha valamit keresne, körülkapart takaróján; de úgy látszott, tovább szunnyadott.

Rétyné, meggyőződve, hogyha a zsidóval szólni akar, időt veszteni nem szabad, midőn ismételt megszólításaira nem felelt, a beteget gyengén megrázá. A zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midőn csak egy asszonyt láta, kit hihetőképp ápolójának gondolt, ismét a fal felé akart fordulni:

– Hát nem ismersz? – szólt az alispánné remegő hangon – ne fordulj el, nézz reám, én vagyok.

– Hagyjatok békét – mondá a zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül – , amit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?

– De hát nem ismersz? – szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgő hangon – nézz reám, én vagyok, Rétyné.

– Rétyné?! – szólt a zsidó bámulva, midőn megfordulván az alispánnéra mereszté fénytelen szemeit.

– Ki más jőne hozzád? – mondá a másik nyájasan – ki gondoskodik felőled? kinek fekszik jóléted szívén?

– El tőlem, iszonyú asszony – szakítá félbe szavait a beteg – , hadd haljak meg legalább békében. Miért jössz? hisz látod, nincs erőm, hogy raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.

– Magadon kívül vagy – mondá Rétyné halkan – , hogy beszélhetsz így? ha valaki hallaná.

– Bánom is én – válaszolt a zsidó nyugodtabban – , én nem félek többé senkitől.

– Ne hadd magadat rászedni – mondá Rétyné halkan – azt mondják, ugye, hogy meggyógyulá-sodhoz semmi reménység nincs? De lásd, ezt csak azért teszik, hogy belőled vallomásokat csaljanak ki. Én az orvostól magától tudom, hogy minden veszélyen kívül vagy, csak még gyengeség maradt betegséged után hátra, ez is nemsokára elmúlik. Csak most vigyázz magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két úrral volt nálad…

Az alispánnét itt a zsidó kacagása vagy inkább hörgése szakítá félbe, melyre a félig haldokló e szavak hallatára fakadt.

– Hát azért jössz, nemde – szólt tompa hangon, midőn kiszáradt ujjaival Rétyné kezét görcsösen megszorítá – , tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimből, melyeket veled követtem el? Nyugodt lehetsz, mindent megvallottam, érted-e? mindent! Azon pillanattól, midőn Macskaházy velem először az írások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor éppen ezen írásokért Macskaházyval összevesztél, s magadhoz hívatál, hogy pár új táblát vágjak ablakodba, s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki megölné…

– Hallgass, szörnyeteg! – szakítá félbe a szólót Rétyné, midőn kezét a zsidó ujjaitól megsza-badítani iparkodott.

– Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? – mondá a zsidó, s tompa szava, midőn beszélésre kényszeríté magát, a hallgatót borzadással tölté – de hogy fogják nevezni azt, ki engem azon tettekre bírt, melyekért tőlem mindenki eliszonyodik?

– Alávaló zsidó! – szólt Rétyné – ki hisz neked, ha ellenem vádakat emelsz?

– Fognak hinni – válaszolt a zsidó – , amit én mondtam, azt mondta Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.

– Vissza kell venni vallomásodat – mondá Rétyné remegő hangon – , új tanúkat fogok hozni, s azok előtt elmondhatod, miként előbb ígéretekkel bírtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, amit mondtál, csupa koholmány, érted-e?

– Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból – válaszolt a beteg – , egy szót sem.

– Zsidó – mondá az alispánné szenvedélyesen – , ha nem teszed…

– Fenyegetőddzél másnak – szakítá félbe amaz – , reám ígéreted s fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre is e világ hatalmasai fölöttem nem uralkodhat-nak többé. De te, te – tevé hozzá végső erővel – , ki engem minden rosszra csábítál, s mikor miattad szerencsétlenné lettem, elhagytál, te bíró elébe fogsz állíttatni… börtönbe kerülsz, mint én… a vesztőhelyre. Megálmodtam betegségem alatt… Közepén te és én, mellettünk a hóhér nagy fényes karddal. Cifra is ott volt, s Macskaházy, s körös-körül roppant nép, és a székre ültettek… – Itt a beteg megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább szólt, de magánkívül vala, s Rétyné a beteg hideg kezének rángatásaiból, mellyel karját még mindig erősen megszorítá, érzé, hogy végső, halálos küzdelmeihez közeleg.

Az alispánné, miután karját nem kis nehézséggel a haldoklótól megszabadítá, mintegy magánkívül rohant ki a kamarából, hol az ápoló asszony betegét, midőn hozzá visszatért, magánkívül s végső vonaglásaiban találta.

Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom leírni. Vannak szörnyek, mint az anyagi— , úgy érzelmeink világában, melyeknek festésére ecsetet nem találunk, s miket ez asszony most szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a lépcsőn találkozott, s ki által gyertyákat s egy pohár vizet rendelt magának a szobába hozatni, elborzadott, midőn asszonyát ily állapotban látá. Arcait halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult tekintetet vetének körül.

– Nagysád talán beteg? – mondá Julis, midőn a gyertyákat az asztalra állítá – talán a főorvosért mehetnék? itt van a háznál.

– Mi közöd ehhez? – szólt Rétyné csillogó szemeit a szegény leányra vetve – állítsd a vizet ide mellém, s takarodjál.

A leány kiment, s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt. Az emberek részvétét elutasíthatjuk magunktól, de kíváncsiságukat bizonyosan nem; s ki főképp szobaleányról azt teszi föl, hogy szót fogad – ha óvakodásra intetik oly valamitől, mihez semmi köze nincs, teljes meggyőződé-sem szerint csalódni fog. Legalább a jelen esetben így volt; s Julis, mihelyt asszonyától a fent írt módon kiküldetett, szobájában magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, mint hogy azon ajtó mellett, mely őt asszonyától elválasztá, hallgatóddzék.

Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kíváncsiságát. Rétyné fel s alá járt. Leült asztalához, s írt. Ismét fölkelt, s mintha papírt tépne szét. Újra körüljárt. Felnyitá szekrényét. Megint íróasztalához ült; s Julis világosan hallá nehéz fohászait. – Később a leánynak úgy látszott, mintha az alispánné valamit keverne poharába.

– Csakugyan beteg – gondolá magában – , bizonyosan cseppjeit veszi be; mégis jó volna, ha valakit hínék.

A szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét, s csengést halla, mintha valaki egy poharat erősen az asztalra tesz; s midőn ebből asszonyának rosszkedvéről ítélve, föltételét már megváltoztatá, s célirányosabbnak tartá nem híni senkit, úgy látszott, mintha az alispánné pamlagára vetné magát, s a szobában fájdalmas nyögést hallana.

Ezt tovább hallgatni, anélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit szobaleány ildomosságá-tól kívánni lehetne, s miután Julis az ajtón többször kocogva s asszonyát megszólítva feleletet nem kapott, az alispánnénak szigorú tilalmáról, szenvedélyességéről, szóval mindenről megfeledkezve, egyenesen urához futott.

Kevés pillanattal azelőtt az alispánhoz Vándory jött. Rendkívül fel vala gerjedve, s kérdé, nem látta-e nejét?

Miután Rétytől hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt, s nyugtalansága okáért kérdeztetett, Vándory elmondá, hogy midőn éppen most Tengelyinél volt, az öregasszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, azt jelentette, hogy az alispánné éppen halála előtt nála volt, s vele hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mindazon körülményeket, melyeket az ápolónőtől hallott. – Barátom – tevé hozzá – , nőd szenvedélyes asszony; megtudta, hogy a szerencsétlen, ki most nincs többé, előttem s többek előtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat, s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá, s nyugtasd meg. A zsidó vallomásában nincs semmi, mi által nőd veszélyeztetnék. Becsületszavamat adhatom reá, a szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.

A lelkészt e szavaknál Julis szakítá félbe, ki a szobába rohanva mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.

– Jerünk, jerünk hamar! – kiálta Vándory – talán még elég jókor jövünk. – S a férfiak a jövő percben az alispánné ajtaja mellett álltak.

Az ajtó zárva vala. Benn a szobában nyögés hallatszott.

– Fel kell törni! – kiálta Vándory, s miután Rétyvel együtt egész erővel az ajtónak rohantak, a gyenge zár engedett.

A cél, miért jöttek, nem vala többé elérhető. A pohár, mely az asztalon állt, s melynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg arsenicummal, Rétyné tette iránt nem hagytak kétséget. Segíteni nem lehetett többé.

Midőn férje a szobába lépett, a szerencsétlen asszony még élt; reá függeszté szemét, s úgy látszott, mintha szólni akarna; de midőn Réty a pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé, s férjére meredt szemei elveszték fényöket.

Ő nem vala többé.

38

Minden ember, a legszegényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemettetik. Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki egész éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyűlnek össze, ki örökös akadályok miatt semmiképp nem haladhatott, annak temetése előtt a tömeg kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon használhat végső ítéletig, anélkül, hogy tilalom-törésért büntetnék. A halottat részvét s tisztelet fogja körül – s miért? Azért talán, mert ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel, s az emberek többsége alig tehet okosabbat életében, mint hogy tőle búcsút vesz? vagy talán azért, mert meggyőződésünk szerint a halott azt, mi mindnyájunkat egyiránt érdekli, de mit a legokosabb is csak hisz – végre megtudta? – Igaz, a halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete becséről kétkedik, s nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte fáradjon: az első esetnél, hol ismerősei közül valaki meghalt, tisztába jöhet. Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, címerek vagy csak a puszta név a koporsón, a sír felett mauzóleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási költségei különbözők, de melyek egyenlőn elhagyatva állnak; egy rövid beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy hirdetés a honi hírlapokban, vagy talán nekrológok a külföldi hírlapokban is – egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap múlva csend s közönyösség – ez a dicsőség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést? gazdagoknál: kié legyen az örökség? – ez az, mi a bírt szeretetre emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások után valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát azzal, hogy a kivételek közé tartozik.

Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az egész megyében több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta volna a közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott, s a legszebb ruhákban járt, egyszerre meghal, a dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál minden illő formák megtartattak, s a beteg, csak miután fölötte két orvosi tanácskozás tartatott, múlt ki a világból. De mi ez az alispánné esetéhez képest? A főorvos akkor hívatott, mikor Rétyné már magánkívül volt, s ő minden tudománya mellett nem mondhatott mást: mint hogyha csak öt perccel előbb jő, a nagyságos asszonyt bizonyosan megmenthette volna. Serer, ki éppen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz jött, csak azon meggyőződését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony ivott, bizonyosan nem volt cukros víz; de orvosi tanácskozásról, vagy patikáról! nem lehetett szó, még annyi idő sem maradt, hogy Serer mandulatejét, mely, amint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg vala mérgezve, s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség; s valamint Taksony megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett törvényes közbenjárásának ilyetén elmellőzése ellen: úgy a porvári társaság egész szorgalmát arra fordítá, hogy e szörnyű történet titkos indokait felkeresse.

A Réty család, s azok, kik hozzá – mint Vándory vagy Kislaky Kálmán – közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék. A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magnéziával élt, melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egypár nappal előbb a patkányok kiirtására vett arsenicumot elzárá; szerencsétlen tévedés, mely este a gyengén világított szobában oly könnyen történhetett, megmagyaráz mindent. A közönség, mely önként ajánlott magyarázatot elfogadni nem szokott, s soha nem kételkedik inkább, mint ha valami hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e magyarázatnak; s mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszívesebben csalja meg önmagát, inkább gyanítások-ban kerese világosságot, miben ez alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idő óta mutatott szomorúságáról, főképp rendkívüli magaviseletéről, melyet utolsó nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja zárva találtatott, szinte erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett véleménykülönbség, mik az alispánnét e határozatra bírák.

Maga Réty, nejének halála iránt, nem szólt senkivel; akár elmebetegség volt legyen szörnyű lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik, amint mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének tartották; akár az bírta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként Ákos s Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni, mint hogy annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak tartott; akár végre, mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot magyarázták, az alispán kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága által, mellyel a szerencsétlennek valamely kívánatát ellenzé, gyilkolta meg feleségét, mint erre a világon számtalan példa van; Réty nem szólt senkivel, de kik őt ismerék, észrevevék a hatást, melyet neje halála reá tett.

Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérő szeretetének lett legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy midőn oly házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy meghal, a másik, mint egy csuda által a meghalt iránt, keblében egyszerre véghetlen szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet súrlódásai között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jótulajdonokról: úgy, ha életünk társaitól örökre elválasztanánk, többnyire csak jótulajdonaik emlékét tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk úgy hozza magával, hogy majdnem mindent kincsnek tartunk, mihelyt tőlünk visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty bánatának azonban nem ez vala oka. Való szeretetet e nő iránt nem érzett soha, s ha egykor érzett volna is, oly oldalról tanulta ismerni újabb időben, hogy erről többé szó nem lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta mindenki észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül látott, nagy részben nem ő maga volt-e oka? Neje halála után egy megkezdett levelet talált íróasztalán, melyet a boldogtalan asszony hozzá intézett, s melyben egész szerencsétlenségét neki hányta szemére, s nem volt-e ez legalább részben igaz? Midőn a múltra visszatekintett, nem kelle-e Rétynek megvallani, hogy mindazon dolgok, melyeknek neje egyik áldozatául esett, nem történnek, ha ő maga reájok alkalmat nem ad? Ha nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége magával hozta, nyíltan szól, a szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének testvére, megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory követelései ellen biztosítani akarta. Saját túlzó engedékenysége volt az, mi nejét azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyűlölség, melyet iránta utolsó időben mutatott, bírta e nőt kétségbeesett határozatára, mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok Réty lelkét mély fájdalommal tölték el, s maga Vándory szelíd vigasztalásaival sem bírá földeríteni szomorúságát.

A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron mindenkire annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre célozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezőbbé. Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már előbb is kevesen kételkedtek: de ez a jegyző iránt létező gyanút inkább nevelé. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó vallomásában is állított, egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit bírhatá a gyilkosság elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a bűntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemű tanúnak vallomása nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos bűnjelek ellenében, melyeknél fogva a jegyző vádoltatott, fölmentő ítéletet építeni lehetne. Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha Viola, az igazság kezébe kerülve, Macskaházy ellen elkövetett bűntettét megvallja. Ez volt a jegyző barátjai— s ellenségeinek meggyőződése, s ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél múlt, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyta; s nem látszott valószínűnek, hogy miután az ország minden törvényhatóságai Viola fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy, szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e célra mindent elkövettek, az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.

Valószínűnek látszott, hogy Peti cigány Violának hollétét ismeri; de a barna kályhafűtő, Ákosnak minden kérései s ígéretei dacára, mindig csak azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta: s ezen állításon kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tőle hallani nem lehetett. A kislaki gulyásból, kiről tudatott, hogy Viola elszökése után feleségét s gyermekeit lovain ő vitte el, szinte nem lehete kivenni többet. Szerinte ő Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig vitte, hol a szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a családdal később, nem tudja; s Kálmán hasztalan kért s káromkodott, ígért és fenyegetődzött, többet az öreg gulyás kínpadon sem mondott volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, mellyel Tengelyi egész családja s főképp Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hosszan mentegetődzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy habár tudná, sem lehetne őt arra bírni, hogy megmondja.

– A teins úrfi tudja, mennyire szeretem – mondá egyszer Ákoshoz, midőn tőle ismét kérésekkel ostromoltatott. – Kit is szerethetnék inkább? A többi gyermekek, kiket mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi maradt meg; de ezt ne kérje tőlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi urat, tenném; de, hogy Júdássá váljak, azt ne kívánja senki. Tengelyi úrnak barátjai vannak, meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen tartják, s háznépéről gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végső ínség vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám a nyelvemet, mint hogy eláruljam.

Mindazok, kik Viola hollétéről valamit tudhatának, eszerint úgy látszott hallgatásra határozták el magokat; s ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy istenben bízzanak, úgy látszott, e bizodalom nem egyhamar fog igazoltatni; legalább János, miután kétheti keresés után a legkisebb nyomra nem akadott, már maga is kétkedni kezdett, fogja-e adott ígéretét teljesíthetni.

Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem Csavargós nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószínűnek látszott, hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János minden stratégikus ismeretei mellett sem felelhetett. – Bizony ez a Viola átkozott gyerek – mondá többször pajtásához – , úgy retirált, az ördög sem tudna reáakadni. Hej, milyen generális válhatott volna belőle!

– Mi az: retirálni? – kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki mióta az öreg Jánossal járt, nem szűnő gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s mióta a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteiről hallott, szinte megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a katonaélettel nem mérkőzhetnek.

– Hallott-e ilyet a világ?! – mondá bámulva a huszár – hát azt sem tudod, mi a retirálás? De nem csuda – tevé hozzá rövid gondolkozás után – , nem szolgáltál háborús időben, hogy megtanulhattad volna. Hát, öcsém, a retirálás csak az, mikor az embert visszafelé kommandí-rozzák.

– Értem, értem – szólt a másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel hallgatá – , mikor az embert az ellenség megkergeti.

– Bohó! – mondá a másik hevesen – hisz akkor jóravaló ember sohasem retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi győztünk, és mégis hányszor nem retiráltunk! – Olvasóim tudják, hogy János, ki maga mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésé-ben vonult vissza az ellenség elől, azon meggyőződésben élt, hogy szolgálatának egész ideje alatt seregeink nem győzettek le soha. – A retirálás csak az – folytatá előadását – , mikor az ember az ellenséget jól megveri, és azután visszamegy. Érted-e most?

– Értem – válaszolt Gazsi – , csak azt nem tudom, miért megy hát vissza az ember, ha az ellenséget megverte?

– Hát bohó – szólt a másik könyörülő mosollyal – , azért megy, mert kommandírozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, főbe lövik.

– De miért kommandírozzák hátrafelé? – kérdé Gazsi tovább, ki kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.

– Az nem a mi dolgunk – felelt János rosszkedvűen, mert épp ezen kérdés vala az, melyet magának százszor tett s soha megfejteni nem tudott – , a katona azt teszi, mit neki parancsol-nak, a többi mást illet. Miért kommandírozzák hátrafelé? – mormogott tovább – ostoba kérdés! Hát talán hogy avandzsirozzanak; mert aki legtöbbet retirál, azt leginkább avandzsiroztatják; vagy meglehet, azért, hogy az ellenség megint összeszedhesse magát, s újra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona lennél, s ily kérdéssel állsz elő, főbe lőnek.

Hasonló beszélgetésekből Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, míg az öreg János bennök nem kis gyönyört talált, olyannyira, hogy mióta Ákos felnőtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának célja azonban mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is csak azt mondá, hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más feleletet nem húzhatott ki belőle, s ha mást kérdezett, szintazon felelettel utasíttatott el.

– Mintha összebeszéltek volna – mondá János sokszor rosszkedvében – , mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Éppen úgy tesznek velem, mint lovászunk. Az is, ha a lótisztításról vagy abrakolásról neki valamit mondok, azzal áll elő, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják, hogy nem tudnak semmit. Azt, miről az ember szólni akarná, azt mindenik tudja már; ami iránt kérdez, arra senki nem felel. – De e panaszok sem a gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani nem akartak, nem bírhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak tanyáról tanyára, s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.

Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez életmódot megszokta, János pedig napokig erdőn, réteken s posványon keresztül lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember semmi magasabbat magánál nem lát – e hasztalan keresés végre mindkettőjöknek kellemetlenné vált. – Oly célok után fáradunk majdnem valamennyien, melyekről mások, sokszor az egész világ tudja, hogy általunk eléretni nem fognak – sebaj! csak mimagunk tudjuk megtartani ellenkező meggyőződésünket; de ha végre azt vesztjük el, s csak azért haladunk még tovább, mert kötelességünk vagy becsületérzetünk, vagy hiúságunk, mely sokszor az előbbinek éppen ellenkezője, úgy kívánja, akkor – sóhajtsunk fel – az öreg János káromkodott – , s menjünk tovább. Az öreg huszárnak filozófiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva is, tovább megy, mindig messzire jut, sőt végre az elérhetetlennek gondolt célt is elérheti, mint azt a keresők jelen esetben tapasztalák.

Április azzal vádoltatik közönségesen: hogy változékony. Nem tudom, mennyire árthat ez a hónap jó hírének, legalább hazánkban, hol éppen nem szükség áprilisra várnunk, ha förgeteg után, melytől szinte elborzadunk, véghetlen nyugalmat – könnyzápor után egyszerre derült-séget, borút s napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendőben, hol János és Csavargós Violát keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté. Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midőn naponként csontig megázott, eleget átkozá ápril kétségbeejtő állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.

A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan hazulról. Reggel óta lovon ültek, s már dél elmúlt, midőn Csavargós végre öreg pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová őt vezetni ígéré, nem tudja feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz mérföldnyire minden pásztorembert ismer: az öreg azon reményben, hogy itt végre Violának nyomára jön, eddig mindent eltűrt, most keményen megtámadá vezetőjét; de mit vala tennie? Erdő közepén voltak, utat veszítve, s habár János megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel, minő Gazsi, útra nem indul többé, most nem tehete mást, mint hogy bundáját, amennyire a szél engedé, összefogva, magát a gondolattal vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s hogy azalatt Csavargós után tovább ballagott, ki minden fát megnézve letördelt, vagy az úton keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegénylegények az erdőben útjaikat megjelölik.

Már az est közelgett, midőn a sűrűből feléjök világító pásztortűz a tévelygőket jó útra vezeté. Az erdő közepén végre a tanyához értek, melyről Gazsi szólt; s azon öröm, mellyel János a jó tűz mellé feküdt, alig lehet-e nagyobb annál, mellyel az itt tanyázó gulyás Csavargóst fogadá. Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több munkát végzett együtt, mint mi a megyének valaha tudomására jött.