Kitabı oku: «A falu jegyzoje», sayfa 47

Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala első felelete; később azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá: hogy ha ma nála maradnak, holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán többet mondhat. – Nem messze innen – szólt tovább – , ősz óta egy gulyás lakik, ki a ti vidéketekről jött. Másképp semmi ember, nem pajtáskodik senkivel, nem kereskedik marhával, szóval haszontalan ember, de mivel onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.

– Ki lehet az? – mondá gondolkozva Csavargós – nem tudok pásztorembert, ki tőlünk múlt őszkor ideszakadt volna.

– Hát a kislaki gulyásnak testvéröccse – válaszolt a másik – , bátyja derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll senkivel.

– A kislaki gulyásnak testvéröccse? – szólt Gazsi bámulva – az nem lehet, az taval őszkor meghalt.

– Meghalt?! – mondá az előbbi még inkább bámulva – mikor tulajdon szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, s te azt mondod: meghalt.

– Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öccse meghalt – szólt Gazsi nyugodtan – ; az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akármeddig, csakhogy István gulyás öccse sohasem lesz belőle.

– De mikor mondom, hogy az – szólt a másik hevesen – azt hiszed, nem ismerem István gulyást? esztendők óta nem sokat voltam nálatok, de fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor öccse feleségét s két gyerekét idehozta, nálam hált meg. Az egyik beteges volt, de a másik szép gyerek… különb ember válik belőle, mint apjából, nemhiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is. No, hiszed-e már, hogy csakugyan a kislaki gulyás testvéréhez foglak vezetni? – tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg János szemeikkel integettek egymásnak.

– Fejemet teszem rá – mondá Csavargós a huszárhoz, midőn hosszú beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt – , az, kiről szólt, nem más, mint Viola maga.

– Magam is azt hiszem – válaszolt János halkan – , de hallgass, míg hozzá nem vezetett; ne mond gazdánknak, kivel van dolga!

– Majd bámul – mondá a másik – , ha azt hallja, hogy szomszédja, kit semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. – S ezzel Csavargós a tűz mellé heverve alvásra készült, míg az öreg János minden fáradtsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyőződve arról, hogy Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb, ha őt békén hagyja? “Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett – gondolá magában – , s minek bántsam? Tengelyi urát semmi esetre nem fogják felakasztani, s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat? s akkor ha felesége kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak, ki más lesz oka, mint én, mert alávaló espion módjára jártam utána.” Belső küzdelmé-ben Jánost csak az vígasztalá, hogy ha Violát fölkereste is, abból még nem következik, hogy őt a vármegyének fel fogja adni, s ha vele szólhat, talán módot találhat, hogy Tengelyi megszabaduljon, s Viola mégse kerüljön fogságba. “Eleget szenvedett szegény, s most bizonyosan boldog; hisz oly szép gyermekei vannak… ments meg isten, hogy én rontsam meg szerencséjét.” S e megnyugtató gondolatok között a jótékony álom végre elnyomta őt is.

Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt hosszabb ideig elveszténk szemünk elől, s kit most, mint olvasóim kétségen kívül gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk, melyhez Csavargós ismerőse a keresőket vezetni ígérte. E tanya bővebb leírását bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan legyen, ki életében gulyástanyát nem látott. S ilynemű épületek hazánkban kevés kivétellel hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a jobbak közé tartozott, s mindenesetre olyan vala, melyben szegény ember jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s kényelmes, mint az, melyet Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra kiigazítva, megőrzé lakóit az eső ellen, fehér falai tisztaságukban messze világítának a nagy róna fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga az elhagyatottság, melyben az utas szemei előtt feltűnt, a kis háznak a lakhatóság s kényelem különös színét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett, alján, hol az erdő régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sűrű erdővel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, ameddig a szem láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon, melyek itt-ott a láthatáron feltűntek, s a nagy síkon legelő nyájakon kívül semmi nem volt, mi a nézőt arra emlékezteté, hogy lakott földön jár. Közel a házhoz istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya állt, ajtaja előtt egypár bozontos kuvasz nyújtózott a tavaszi nap meleg sugáraiban.

Viola boldog lehetett új lakhelyén. A menedéket, melyet keresett, feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint ő, tőlök sokat szenvedett, s csak új üldözéseket várhat, már magában egy neme a szerencsének; boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk csak jelen helyzetünktől függne. – Miután azonban ez nem így van, az öreg János erősen csalódott, midőn őt szerencsésnek gondolá. Már csak az, hogy életének előbbi színhelyét elhagyni kényteleníttetett, elkeseríté örömeit, ha reá új körében ilyenek vártak volna is. Valamint műveltebb ember, kinek a természet szívet adott, honából kitiltva, soha megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a szerencse rá halmozná minden adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s elhagyottnak érzi magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a honhoz, de születésök helyéhez. Életök szűkebb körökben foly le, s az összes hazának eszméje tőlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti, mint oly valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek nagysága előtt meghajlik s mi iránt magát háládatossággal lekötve érzi, hasonló szeretettel ahhoz, mellyel az ember isten iránt viseltetik; de a szegény embernek valóságos hazája az, melyet szívének semmi nem pótolhat ki – a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait tölté. Helyhezd őt tíz mérföldre születése helyétől, s a gondolat, hogy a magyar korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát, mellyel falujától megvált. A hely, hol első éveit tölté, s szüléinek szerény laka vagy talán sírja áll, a kis mező, melyen évekig dolgozott, a fák, melyek alatt annyiszor megpihent, a kút, melynél talán kedvesével először találkozott, kipótolhatatlanok… emlékei nem a nemzet, hanem családja vagy szomszédai történetéből állanak, s ha új lakhelyén az emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról beszélhetni, melyeken kívül, való érdekkel előtte semmi nem bír! Nem fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem éppen úgy, mintha honát hagyta volna el? – mintha falutornyának láthatárán kívül nem volna más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S nem egy egész-e életünk, melynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet, melynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát emlékeink föltételezik? s mi volt akár Viola múltjában, akár jövőjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a nyári vész, mely a bércen átvonulva, azt nemcsak zöldjétől s virágaitól fosztja meg, de néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel, mely fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei termettek, elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a szív örökre terméketlenné vált – s ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az emberek igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté? felejtheté-e, mit önmaga tett, s mi előtt, valahányszor reá gondolt, egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertőzteté-e embervér kétszer kezeit? s miként reméljen szerencsét ő, kit lelkiismerete soha nyugodni nem hágy, ki a jövő pillanatban mindentől, mit még tulajdonának nevez, megfosztva láthatja magát? A jövő szüntelen fenyegetve állt a szerencsétlen előtt. Még senki az egész vidéken nem ismeré valódi nevét, s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás öccsének tartják őt; de nem függött-e egész biztonsága egy hajszálon? Ha egykori ismerősei közül valaki e vidékre jő, vagy valamely véletlen által kisül, hogy idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni minden? s akkor mi vár reá, ki már halálra ítéltetett? Violának remegni kelle minden embertől, kit tanyájához közelgeni látott; remegni tulajdon kisfiától, hogy ártatlan beszélgeté-seivel szüleit el ne árulja; s van-e kín ennél nagyobb? Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna helyzetét, s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté magát. A végzet, mely az embernek önhelyzete meghatározására oly kevés befolyást adott, pótlékul úgy alkotá szívét, hogy minden helyzetbe végre be tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint reménylé, boldogan láthatja, szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt érzett, talán megfeledkezhetett volna mindenről, még a veszélyről is, mely őt szüntelen környezé; hisz maga Damocles kardja, ha valakinek évekig feje fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztő hatalmát. De ez nem történt.

Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala ő azon lények közül, kiknek isten, midőn a földre küldé, hivattatásul azt adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, ő boldognak érzé magát. Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg életének minden pillanatait nekik szentelheti, míg rólok gondoskodhatik, míg értök dolgozhat, ő nem kíván többet. Midőn e szegény asszony férjét szabadon látá, s gyermekeivel a kislaki gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott, egészen boldognak érzé magát. Életének legfőbb reménye teljesült, s minden, amit szenvedett, elenyészett a boldogság érzete előtt, mely lelkét tölté. Távol az emberektől, messze eddigi élete színhelyétől, hol senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez vala évek óta egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midőn új tanyája küszöbén átlépett, s forró imájában, mellyel istenhez emelkedett, csak mély háláját mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még kérnie lehetne.

E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a világon, melyek csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek, s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a szeretet, mellyel övéit öleli, öröklő leend; ha ezektől megfosztatik, van-e valami, mi őt bánatában vigasztalhatná? S ez történt.

Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. – Miként is lehetne másképp! – szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arcain azon szomorú kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek legbiztosabb jele – keservet szítt emlőimről, s keserű könnyeimmel mostam le arcairól a mosolygását. Szelíd kék szeme, mióta megnyílt, nem látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne a szegény gyermek szomorú? – A nyugtalan életmód, melyre anyja az utolsó időben kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek osztozott vele; a hideg őszi levegő, melynek órákig ki volt téve, s végre a sebes út, midőn az egész család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak úgyis bizonytalan egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje életéért aggódott, Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig ért új házához, hova pár nappal később Viola is megjött, midőn a veszélyt gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményről is lemondott. – Nehány nap múlva, melyet a legnagyobb aggodalomban töltött, a gyermek meghalt, s egy kis sír a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedveséből maradt.

E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor fájt volna, mert e csapás boldogsága közepette váratlanul érte szívét; de midőn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában istennek büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége, s legyőzé még anyai keservét is. – Ki tudja – szólt sokszor – , talán jobb volt gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett. Talán isten csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte nagy boldogságunkban el ne bízzuk magunkat – s végre nem marad-e kis Pistám, ki naponként nő, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben láttam? – S neki igaza volt; míg egy gyermeke marad a nőnek, kinek egész szeretetét adhatja, kesereghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem hagyja magát. A gyenge kéz, melynél gyermekét vezeti, egyszersmind legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista csakugyan szeretetreméltó gyermek volt. Víg, egészséges, minőt anya csak kívánhat, s emellett oly nyájas s szerető, mintha sejdítné, hogy kis testvére halála után anyjának egész boldogsága tőle függ.

Tél közepe táján Pista himlőbe esett. Az anyának gondjait, melyekkel a beteget ápolá, nem fogom leírni; csak, ki anyát ily helyzetben látott, képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak ő tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor szívét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének nehány derült pillanatot szerezzen; egyedül ő ismeri azon erőt, mely míg használhat, mindent elbír, és soha nem lankad el. Három kínos hét után, melyet remény s aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a szegény asszony, midőn e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ezután semmi nincs a földön, mi őt még boldoggá tehetné.

Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségéről, sőt elkövetett mindent, hogy fájdalmát férje előtt titkolja; de a sápadt arc, melyet mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá, hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre remegni kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló cseppeket ne lássa, érthetőbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét, hogysem általa megcsalathatnék. Ő meglátta a titkolt könnyek nyomát a kedves arcokon; megérté a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd lelkét bánat töltötte el, keserűbb, mint melyet eddig életében érzett. Szenvedni látnunk, kit véghetlenül szeretünk, s érezni egyszersmind, hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a világon ennél kínosabb érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért mentetett meg a haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserűbb cseppjét kóstolják ajkai. – Én szerencsétlen – szólt egykor magában, midőn a mezőn magányosan legelő marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végigjártatá – , nem volt-e hát elég, mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha kiszenvedtem volna a halálbüntetést, könyörült volna isten gyermekeimen, most a mindenható kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertőzteti, de mit tehet Zsuzsim, mit tehetnék erről szegény gyermekeim? Irgalmas isten, mit vétkezének ők ellened?

Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza mögött emelkedett, midőn figyelmét a tanyáról szokatlan kutyaugatás vonta magára, s szemeit arra fordítván egy idegent látott egyenesen feléje közeledni. – Viola, mint helyzete javaslá, egészen elkülönözve élt, maga a kislaki gulyás, mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg őt; s a vidék pásztoremberei s szegény legényei tapasztalván, hogy Viola velök semminemű cimboraságba ereszkedni nem akar, ritkán jöttek tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése már magában is figyelmet gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása, midőn a közelgőben, kinek vonásai előtte már távolról ismereteseknek látszottak, végre az alispán huszárjára ismert, s általa saját, rég nem hallott nevén szólíttatott meg.

János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetőjének megköszönte fáradságát, s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával bizalmasabban szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt szemének, midőn az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában, a hosszú utazás alatt megnőtt szakállal látá maga előtt.

– Kend az, János? – mondá bámulva, midőn szemeit a jövőre mereszté – s ily öltözetben?

– Ugye furcsa – válaszolt a másik jókedvűen – , hiába meztelenül születtünk, s meztelenül fektetnek a sírba vagy legföllebb gatyába; a katona paraszt, volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s végre ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én, sokáig begombolva, járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik. Első napokban úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.

– De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? – kérdé az előbbi.

Az öreg János, ki jelen járatának helyességéről egészen meggyőződve sohasem volt, megzavarodott e kérdésnél. – Hát csak meg akartalak látogatni – mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará – , azaz fel akartalak keresni – tevé hozzá még nagyobb zavarban – , fontos beszédem volna veled. Nem kell azért megijedni, öcsém – szólt tovább, midőn a bámulást, mellyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé – , abból, mivel megígértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled, s azzal vége, te tehetsz, amit legjobbnak látsz. Belőlem ugyan a teins urak, ha megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel soha életemben.

Violának kíváncsisága e szavak által még inkább növekedett; s az öreg János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak előadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas elbeszélésében kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének, olvasóimnak úgysem lehetne fogalmuk.

– Mily átkozott teremtés vagyok én – mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midőn Jánostól Tengelyi helyzetét hallá – , akihez csak közelítek, gyűlölve vagy szeretve, szerencsét-lenné teszek mindenkit. – Viola kezével takarta szemeit, s elmerülve fájdalmában hallgatott.

– Látod-e – szólt megnyugtatva az öreg huszár – , nem kell hinned, hogy Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöcben, hanem szobában tartják; enni, inni amennyi kell; én magam szolgálom, s gondolhatod, Ákos úrfinak jövendő ipjára van gondom; csak az az átkozott kriminális per, vagy nem tudom, hogy híják, ne volna! nem tudni, mire ítélhetik, ha nem sül ki ártatlansága, és akkor…

– Nem akartam-e javát? – szólt, a beszélőt szenvedélyesen félbeszakasztva Viola – ember nincs a világon, kinek annyit köszönhetek. Feleségem— s gyermekeimet fogadta fel házában; éltemet adtam volna érte; egy embernek vérét ontottam, mert azt hívém, hogy haszna kívánja… s hová vezetett háladatosságom? Hogy őt, a világ legbecsületesebb emberét tömlöcbe hoztam; s ha te nem jössz s helyzetéről nem tudósítasz, általam talán vesztőhelyre jut. Oh, János, miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az, melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a háztól, melynek kenyerét ette, hogy jóltevőit szerencsétlenné ne tegye; lám, én rosszabb vagyok a veszett kutyánál… legjobb barátimat rontom meg.

Az öreg János mélyen meg vala hatva Viola fájdalma által, s amennyire lehetett, azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami módot találhat, miáltal Tengelyin segíteni lehet.

– Mi azt illeti – szólt Viola valamivel nyugodtabban – , ne aggódjék kend. Három nap alatt Porváron lehetünk; az irományok, melyeket Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az egészet, amint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.

Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. – Öcsém, nem hiszem, hogy jó lesz – mondá. – Ily dolgot jobb előre meggondolni.

– Odamenni könnyű. Itt vagyok, én, Viola öltem meg Macskaházyt – ezt minden gyerek elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, s arra kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz bántása, maga a vicispán is ígérte; de végre, ki tudja? Amit az urak ily szegény embernek ígérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy hiszem, tanácsosabb, ha előbb más módot próbálunk meg. Teszem, az írásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor az írásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád meg.

– Nem fogják hinni – vágott szavába Viola.

– Jól van – folytatá a huszár – , ha magamnak nem hiszik, még egy tanút hívok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a szomszéd gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk magát a gulyást harmadiknak. Így el kell hinniök. Te addig, míg mi Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz, mikorra érted ide jőnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e ez jobb?

– Nincsenek többé gyermekeim – szólt Viola, s arcain mondhatlan fájdalom kifejezése vala látható – , az utolsót, kis Pistánkat, most két hónapja temettük el.

– Pistát? – mondá az öreg János – kis Pistámat? hej, öcsém, az szörnyűség!

– Őt s kisebb testvérét – folytatá az előbbi remegő hangon – , gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit. Napról napra fogy; hej, szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a fákon most hajtanak!

A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel.

– Bizony, öcsém – szólt végre az utóbbi meghatott hangon – , isten tudja, miért bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy helyre jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasíroznánk a másvilág felé; de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak, néha elveszthetik türelmöket. Az elsők fölemésztenek mindent, övék az egész dicsőség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben először éltem ily nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra, s én háború idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám, öcsém, épp akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert először, ha az ily szolgálatnak vége van, okos generális mindig a legutolsókat dicséri s jutalmazza meg a többiek előtt, s bizony az úristen is csak így tesz majd a másvilágon; s azután nem tudja senki, miként fordul még a szerencse. Hála istennek, feleséged még megvan. Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz olyan, mint a kis Pista volt, oly kedves gyerek nincs s nem egyhamar lesz széles e világon, de gyerek, s lám, én mindig azt mondom, akinek még gyermeke lehet, az nem tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked, bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még mindig időd marad.

Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de midőn János, feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan rázá fejét. – Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, másképp nem adná e tanácsot – így válaszolt. – Ne adjam magamat bíráim kezébe, s kerüljem el büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e, hogy az, mit így szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél, melyet reám mondhatnak? Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem; de mi egy halál a legkínzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, melyben élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre mentem el onnan hazulról; de mi húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki fölkereshetett, vagy véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé jőni láttam, hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdőben; ha uram, vagy másvalaki előbbi életemről kérdezett, hányszor nem érezém a vért arcomba tolulni, midőn remegve, mint gonosztevő bírája előtt, oly kérdésekre feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül tétettek. Így élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli kínoktól mentenek meg.

– Már felakasztani nem fognak – szólt közbe János biztatva. – A vicispán, hála istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más emberré lett. Megígérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s ő bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet – tevé hozzá – , de ki tudja, bír-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha…

– Ne szóljon kend nekem erről többet – szakítá félbe a szólót Viola – , tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Higgye el, mióta gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jő, s Tengelyi úr szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként, csakhogy a kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielőtt kis Pistám meghalt… a szegény gyerek úgy el volt csúfítva himlői által, kend nem is ismert volna reá, csak édes szelíd szava maradt meg, még most is mintha fülembe csengeni hallanám… mit is akartam mondani? – tevé hozzá szemeit kezével törülve – ha fiamra gondolok, megfelejtkezem mindenről… Igen, mielőtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt mindig csak arra kért, hogy többé zsivánnyá ne legyek. Ugye apám, nem lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tőle hallottam; s ha itt maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jöjjön a legalávalóbb gonosztevő, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem kényszeríthet-e csak azáltal, mert titkomat tudja, minden alávalóságra, sőt a legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája vagyok, s így becsületességem csak a véletlentől függ.

János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.

– Látja kend, aki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halnia – folytatá az előbbi – , sokszor gondolkoztam erről, s látom, hogy ez természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha bíráim elítéltek, nyugodt leszek; anélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni. Igaz, nem volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy gyilkosságomért szenvedjek; s mit ér, ha ellene küszködöm?

– Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? – mondá János mély fohásszal.

Viola egy ideig hallgatott; arcain leírhatlan fájdalom kifejezése vala látható, ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet kezében tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. – Mit fog Zsuzsi csinálni halálom után? – szólt végre remegő hangon – oh, ha erre gondolok, elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény asszonynak keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy teljes meggyőződésem szerint, még szerencsétlenebbé halálom által nem válhatik – nincs kín a világon, melyet nem tűrnék el. Ha lelkiisméretem furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem minden napjait, ha tudom, hogy örökre elkárhozom: higgye el, János, én elviselném mindezt panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására van. De szegény asszonynak szíve telve van színig keservével, abba sem új bánat, sem vigasztalás nem fér, sőt jelenlétem csak azon egy könnyebbségtől fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon sírhatna. Ahelyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát, melyet előttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére. Nem, nem! – folytatá szenvedélyesen – ezt nem tűrhetem tovább; történjék, minek történni kell, egyszerre. Talán, ha én is meghaltam, megkönyörül rajta isten s elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát szerették, úgy sincs nyughelyök; s ha nem, legalább, ha engem felakasztottak, nincs többé mitől félnie, s jó emberek majd gondját viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen Porvárra, ez legjobb, mit velem tehet.

János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. – Utoljára is talán igazad van – mondá rövid gondolkozás után. – Felakasztani nem fognak, arra fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti, az ostobaság volna. Ha magad akaratából jössz, érdemednek fogják tulajdonítani, s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná: Violát az öreg János fogta meg.

– Jól van – szólt Viola rövid gondolkozás után – , ha kend jobban szereti, menjen előre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb négy nap múlva Porváron leszek. Bojtárom nemsokára hazajő, marhámat arra bízhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy, ha elmegyek, meg ne ijesszem; úgyis elég nehezen fogok megválni.

– Mindenesetre legjobb lesz, öcsém – szólt az öreg János – , ha már rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Később, ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a vicispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb lesz. Ne félj, öcsém – tevé hozzá, Viola vállára ütve – , még végre minden jó lesz, egypár esztendőre bezárnak, s azután ismét mint becsületes ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell – szólt körültekintve – ; Zsuzsi hazajöhetne, s ha nálad lát, főképp ily ruhában, bizonyosan megijed. Isten veled, öcsém. – S ezzel az öreg huszár ismét a ház felé indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre megfordult, s visszajött. – Tudod-e, öcsém – mondá Violához, ki az előbbi helyen megállt – , elfelejtettem mondani: ha határozatodat megbánod, ne jöjj. Tőlem bizony, míg magad el nem jössz, senki tanyád helyét megtudni nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled. – S ezzel János, anélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s Viola nemsokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve elhagyá.

– Hát életemnek legalább valami haszna lehet – így szólt magában – , Tengelyi jótevőm, meg akartam hálálni tettét, s csak új szerencsétlenségbe kevertem; ettől meg fogom menteni. Oh, de Zsuzsimból mi lesz!? – Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva ült ott, mikor neje hazajött, s őt megszólítva mély ábrándjaiból fölébreszté; neki úgy látszott, hogy férje sírt; de a szegény asszony gyermekei sírjától jött, s e könnyekben nem látott semmi feltűnőt.