Kitabı oku: «Magyar népmesék», sayfa 6

Egyszer talál egy kis szép gyümölcsös kertet, hol volt mindenféle gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya. Itt gondolta magában, mivel már nagyon éhes volt: nem bánom, akármit csinálnak velem; fölment egy arany körtefára, jóllakott, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között; az pedig volt a halak királyának az udvara, ki szerencséjére, nem volt oda haza, hanem országát járni. Egyszer látja a fiu, hogy jön a halak királynéja a kertbe a kastélyából. Mihelyt meglátta, térdre esett előtte és ugy panaszolta dolgát: fölséges királyné, mi türés, tagadás, én jóllaktam az arany gyümölcsből, mert nem állhattam az éhséget. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jóllaktál, ne félj, nem lesz semmi bajod; akkor megfogta a fiu karját és fölvezette a szobájába, ott ujra inni, enni adott neki. A fiu, a mint jóllakott, lefeküdt; egyszer jön a halak királya estve nyolcz órakor, s mihelyt bement az ajtón, mondja feleségének: idegent érzek. Mi volna, nincs itt semmi. Már ne is tagadd, csak hozd elő, jobb lesz. Mi türés, tagadás, egy idegen országi gyerek akadott ide, enni és inni adtam neki. Akkor mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk. Mikor asztal mellé ülnek, mondja a király: hallod-e, fiu, gyere hozzánk; vacsorálj velünk. Köszönöm, fölséges király, már nekem elég volt. No, csak gyere, a mennyi kell egyél, igyál. A fiu fölkelt és oda ült az asztalhoz, evett, ivott, aztán megint lefeküdt. Itten a király és felesége hozzá fognak a kártyához pénzre játszani. Ekkor mondja a király: fiu! gyere velünk játszani. Dehogy megyek, fölséges király! mikor most is az elől bujdosok. Erre nem szól a király semmit, hanem hivja másodszor is, harmadszor is; a fiu mindig azt feleli. A király tehát megkérdezi, hogy mi dolog lehet az, hogy az elől bujdosna. Itt a fiu elbeszéli az ő esetének minden történetét az öreg boltosról, a ki nekik keresztapjok volt, és a kártyajátékról, melyet a hugával tett; hogy azt megátkozta, és ugy elveszett, hogy senki nem tud felőle semmit; és oda van, most is őt keresem. Itt a halak királynéja összecsapta mindjárt kezét, elszaladt a más udvarba, a halak királyának öcscséhez, kinek felesége volt a legény huga. Fölséges princzeszné! itt van a maga bátyja. Itten a leány mindjárt térdre esett és nem mehetett a bátyjához, hanem a királyné a fiut karon fogva vitte hugához; itt a mint megismerték egymást, ugy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök.

Itt vannak együtt egy kevés ideig; egyszer azt mondja hugának a fiu: hallod-e édes hugom, mondd meg az uradnak, hogy jőjön el, nézze meg a mi országunkat, mert ha nem jön, ugy is elviszlek tégedet. Akkor mindjárt megraktak tizenkét társzekeret aranynyal, ezüsttel, s elindultak haza felé hárman, de mikor haza értek, az atya és anya olyan öreg volt már, hogy ki sem birtak menni a házból, és öreg volt a boltos is már feleségestől. Mikor az atyja házához mentek, beköszön a fiu: jó estvét, öreg atyám uram! Hozta a szerencse fölséges királyfit; hogy volnék én magának apja? Ugyan öreg atyám, nem adhatna szállást nekünk hármunknak az éjtszaka? Szivesen adnék, de az én házam nem arra való. Hej, öreg atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Beszálltak ők hárman és ott virradtak fel a pitvarban. Itt reggel bemegyen öreg atyjához: ugyan öreg atyám, mit kiván a szállásért? Mit kivánnék a fölséges királyfitól! én nem kivánok semmit. Öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. Akkor hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a pitvarába; és második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám! Hozta a szerencse fölséges királyfit. Adhat-e szállást az éjszakára? Szivesen, királyfi, mert nekem is jól esett néhánykor, mikor én kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát adott nekik, ágyat is jót; ott virradtak fel. Reggel mondja a fiu a boltosnak: mit kiván a szállásadásért? Mit kivánnék fölséges királyfitól! Semmit. De nem veszem én hiába. Ugy két társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a boltos házába és maradott maguknak négy szekérrel; kiindultak a városból és menvén egy darabig, az ur isten koldus ruhában eleikbe került, s az ut mellett, a merre ők mentek, ott kéregetett, mint a koldus szokott; ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni. Másodszor, harmadszor is eleikbe került és mindig annyit leszórtak, hogy nem győzte fölszedni az öreg koldus, ki maga az ur isten volt, és azt mondja nekik: mit kivánnának az ur istentől, ha valamit tudnék segiteni. Mondja a fiu: én nem kivánnék egyebet: van nekem egy öreg apám, öreg anyám, és egy öreg boltos, feleségestől, csak azok mind a négyen olyan fiatalok lennének, mikorra oda érünk, mint mi. Ekkor csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordultak. Mikor haza értek, a négy öreg olyan fiatal lett, mint ők hárman. Akkor elbeszélte atyjának, hogy hol járt, hogy ő volt az, de nem akarta magát kimutatni, igy ezek után a leány a halak királyának öcscsével megesküdött és együtt éltek örömek között.

10. János vitéz

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy igen igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem találtatott. De nem csak maga volt a világon ez a király, hanem volt még egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára jártak.

Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul megkérni a szép királyleányt, kinek szépségének, jóságának, s gazdagságának már régen hire futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a királyleányhoz, s alig hogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta neki: eredj el fiam, előbb országokról országokra, szerezz magadnak tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő mulva épségben visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt birni fogod. Nagyon megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette, kész lett volna érte akármit megtenni. Elbucsuzott hát a szép leánytól, s nagy buslakodással utnak indult. Mig igy utazgat messze földeken, addig bátyja vigan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő benne is felütött a házasság szele, s meghallván, hogy öcscsét országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy mig oda jár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen s ilyen haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug: a királyleányt sehogy sem térithette magához.

Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni menyasszonyához; azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes személy. – Otthon maradt tehát a királyfi, a bátyja hazug szavára, a leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt, gondolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás után kétségbe esett, nem kellett neki sem étel, sem ital; mindig szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasitotta el kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá egyenesen. Még várok három napot, szólt egyszer szomoruan atyjához, s ha addig meg nem érkezik, lemondok e rosz világról, meghalok; hanem meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sirboltba temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen.

Eltelt a három nap is; még sem jött el a kisebbik királyfi, az én szerelmesem, szólott szomoruan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem meg kell halni; hanem a mit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, bele tették egy arany koporsóba; a várost pedig behuzták fekete posztóval. Épen mikor már sirboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik királyfi, s kérdé, a mint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete posztót: kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyült népek egy szivvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert ugy szokott lenni rendesen, a mi roszul esik, nem akarjuk hinni, a mi jól esik, ha nem igaz is, örömest elhiszszük, azért egyenesen a királyhoz ment, a kit is nagyon szomorunak találván, kérdé tőle: min buslakodik király atyám? Hogyne buslakodnám, édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt buvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sirboltba temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is busulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék buslakodni, majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki.

Ugy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s a mint az estve eljött, elment a templomba, a hová a királyleány holttestét tették. Csak ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel s alá, egyszer, a mint üti a tizet, borzasztó zugás hallik a templomban, mindenfelé recseg, ropog; egyszer megnyilik nagy ropogva a kriptaajtó s kilép belőle a királyleány. Ahá! itt vagy te csábitó? te csábitottad el jó testvéredet; ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár háta megé, maga visszalépett a sirboltba, borzasztó ropogás, csikorgás közt az ajtó becsapódott.

Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg hintóba s ment a templomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig zörgetett s utoljára is be kellett rugatni a templom ajtaját. Csak keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer, a mint az oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott s egyszeribe felült az üveg hintóba s haza vágtatott.

Csak hamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s utravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni felőle. Épen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az éjtszaka, midőn oda ért: s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba. Ő is csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden recseg ropog; üti a tizet, megnyilik nagy csikorgással a kriptaajtó, kilép a szép királyleány. Ahá! itt vagy hütelen! ha ezer lelked van is meg kell halnod. Ezzel megragadja a királyurfit, diribről darabra szaggatja; csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a kriptába; az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik.

Igy ment, a harmadik, negyedik, ötödik estve; utoljára már embert sem kapott a király; a leánya mind fölemésztette; nagyon busult, buslakodott, hogy mi tevő legyen. Épen akkor vetődött oda egy kiszolgált katona, ki, megtudván a király buslakodásának okát, azt mondta neki: felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat adsz nekem. Nagyon megörült a király, s megigérte János vitéznek, mert ugy hivták a kiszolgált katonát, megigérte a véka aranyat. Elindult hát János vitéz, de a mint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy dolgot vállalt magára, s igy gondolkozék: bizony bolondot tettem én! ha már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is megyek én be, hanem elszököm a városból s azzal megindul szaladni hegyen völgyön. A mint által akar ugrani a várost keritő sánczon, hahó! megállj! ily szó hangzik felé. Oda fordul, hát egy öreg ősz ember állott háta megett. Mit akar kend, öreg apám? Csak azt akarom, hogy eredj vissza, a honnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz belé, hát elszaladtál; én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel s alá a templomban, hanem vigyázz, mikor a tizet üti, szaladj fel a toronyba, bujj be a középső harangba; ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony, reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öreg apádat; megosztozunk a véka aranyon.

Visszafordult hát János vitéz, s a mint az öreg megmondta, ugy tett. Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban; egyszer üti a tizet; ő is szalad egyenesen a toronyba, s belé bujik a középső harangba, de majd kiesett belőle, ugy mozgott az is, a mint megnyilt a sirbolt ajtaja. Kilépett a királyleány, s a mint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát már te is megszeged esküvésedet, király atyám? Ekkor észrevette magát, és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-visszakutatott mindent, a mint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az arany koporsóba, többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz is nagy örömmel kibujt a harangból s vigan sétált reggelig fel s alá a templom közepén. Reggel, a mint viradni kezdett, már ott volt a király az üveghintón; benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy János vitéznek kutyabaja, vigan sétál az ajtóig, meg vissza; s örömében nagyot kiáltott: nyisd ki, Jancsi fiam, az ajtót! János egyszeribe kinyitotta, a király karon fogva kivezette a templomból s felültette az üveg hintóba. A mint haza értek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s egyenesen oda ment vele, hol az öreg embert találta; az öreg most is ott volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem iedtél-e meg? Bizony megiedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka mit csináljak, hová bujjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé, szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van, öreg apám, az isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána kiáltott: de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, mig eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál; egyszer üti a tizet, ő is nagy hirtelenséggel szalad az oltár megé, s bebujik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyilik a kripta ajtaja, kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet, király atyám! mondá, de észrevette magát s nagy dühösen szaladt fel a toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni vetni, már épen a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az arany koporsóba; többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz nagy örömmel kibujt a csontok alól s vigan járt kelt reggelig fel s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, ugy gondolkozott magában; ismét karon fogva vezette ki a templomból s felültette az üveg hintóba. János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öreg emberhez, ott ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, igy szóla János vitéz, tanácsoljon öreg apám, mi tevő legyek. Ne busulj fiam! Csak mikor gondolod, hogy tiz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a királykisasszony; ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a kriptába s feküdj belé az üres koporsóba, nem lesz semmi bajod; de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Ezzel bement János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott várta a tiz órát! Egyszer üti, megnyilik nagy ropogással, csikorgással a kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! hát már katonája sincs öreg apámnak, papot küldött őrizetemre, igy beszélt nagy fenszóval, s ezzel a katedrának szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirugja maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az arany koporsóba; a királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! rimánkodik a kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel, szivem szép szerelme, kelj fel koporsómból! De János vitéz meg se piszszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy örömmel: kelj fel! már most tied vagyok örökre; neked köszönhetem életem; te szabadítottál meg e halálnál is kinosabb állapottól; ha felkeltél volna a koporsóból tizenkét óra előtt, én tán örökre ily élő halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a kisértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, haza sétáltak a király palotájába. Az öreg király a mint meglátta leányát, örömében mindjárt meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vigság között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik estve is eljött, még se vitte el neki az aranyat.

Egyszer, a mint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öreg ember s kérdi nagy fenszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok, öreg apám! s odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! beh megfelejtkeztünk öreg apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a palotából, a város végére egy kis kunyhóba. A mint bementek, elővesz az öreg egy kardot a szögletből s mondja nagy haragosan: most mindkettőtöknek meg kell halni. Rimánkodnak, kérik: engedjen meg nekik. Most az egyszer megengedek, mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne felejtkezzetek el a szegényről. – Menjetek haza békével.

11. A bölcs királyfi

Volt egyszer egy király; volt annak egy fia. A királyné meghalt, s meghagyta testamentomban a királynak, hogy az ő fiát bölcseségre tanittassa. Darab idő mulva eszébe jut a királynak, hogy felesége mit hagyott; tüstént levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy nála jelenjenek meg. Felmentek a bölcsek a királyhoz; azt mondja nekik a király: halljátok bölcsmesterek! a feleségem meghagyta testamentomban, hogy a fiamat bölcseségre tanittassam. Azt mondja a legelső bölcs: én egy nap alatt megtanitom, hogy annyit fog tudni, mint én; a második azt mondja: én megtanitom két nap alatt, hogy annyit fog tudni, mint én; a harmadik szinte azt mondja: én három nap alatt; a negyedik négy nap alatt; s igy tovább a hetedikig.

Elvitték tehát a bölcsek a fiut s adtak neki egy tanuló szobát, de soha felé sem mentek. Ezalatt a király megházasodott, s elvett egy fiatal királykisasszonyt, kinek a király igen dicsekedett, hogy van neki egy szép fia. Ő tehát igen kérte a királyt, hogy hivassa haza fiát, mert igen szeretné látni. A király mindjárt levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy fiát bocsássák haza látogatás végett. Kapja a hét bölcsmester a levelet, tüstént összegyülnek, tanácskoznak, haza bocsássák-e a fiut, vagy nem, mert még semmire se tanitották. Elhatározák, hogy meg fogják próbálni. Ekkor kimennek s leszakítnak egy orgonafalevelet és alá teszik a fiu nyoszolyájának lába alá. A fiu mihelyt belé feküdt, mindjárt észrevette, s kérdezte a bölcsektől: mi dolog az, hogy az ő nyoszolyája alacsonyabb, mint másszor volt. A bölcsek egymásra néztek és álmélkodtak, hogy nem is tanitották, mégis tud valamit. Ekkor azt mondják a bölcsek a királyfinak: most haza fog menni, de előbb kimegyünk és megvizsgáljuk a csillagokat, ha jó lesz-e felségednek haza menni. Kimentek és megvizsgálták a csillagokat; azt mondják a királyfinak: jó lesz felségednek haza menni. Ekkor azt mondja a királyfi: én is kimegyek, és megvizsgálom a csillagokat: ha jó lesz-e valósággal haza mennem. Kimegyen és talál egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely azt jelentette neki, hogy ha ő otthon beszélni fog, meghal, ha pedig némának tetteti magának, életben marad. Bemegyen, azt mondja a bölcseknek: halljátok-e, ti bölcsek vagytok, és azt mondjátok: jó lesz nekem haza menni; de én találtam egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely nekem azt jelentette, hogy ha otthon beszélni fogok, meghalok, ha pedig magamat némának tettetem, életben maradok. Ha nem hiszitek, jertek ki és vizsgáljátok meg. Kimennek a bölcsek, széjjelnéznek, azt mondják a királyfinak: bizon felségednek igazsága van; de ha valami baja lesz, segitségére fogunk menni.

Haza ment a királyfi, magát némának tettette; senkinek se köszönt, még az apjának se. A király igen megboszankodott, hogy az ő fiát nem hogy bölcseségre tanitották volna, hanem némává tették. Adott neki egy külön szobát, hogy egyedül lehessen, senkit ne botránkoztasson. Azt mondja a királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiuhoz és kezdett hozzá beszélni, de a fiu rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a szegény fiut, csábitgatta, s azt mondja neki: hallod-e, édes fiam! ha valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öreg ember, én pedig fiatal vagyok; a mit csak kivánsz, mindent adok. A fiu nem felelt semmit. Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját, haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel, mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták és siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs épen akkor ért oda, mikor a fiut vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hát ha meg fog szólalni. A király megkegyelmezett a fiának, hogy akkor nap nem akasztották fel. Más nap ismét, mikor vitték a fiut akasztani, jött a második bölcsmester; ez is megmentette, hogy az nap nem akasztották fel. Igy ment ez addig, mig csak a legutolsó bölcs el nem érkezett; mihelyt ez oda érkezett mindjárt felment a királyhoz és a fiut is magával vitte. Azt mondja a királynak: ha felséged ezt az egy fiát is felakasztatja, ugy lesz állapotja, mint egyszer egy öreg nemesembernek volt. Ez az öreg ember is özvegyen maradt és elvett egy fiatal leányt…

Itt megállott a bölcs és nem beszélt. A király vágyott volna tudni az öreg nemesember történetét; kérte a bölcsmestert, hogy beszélje el; de ez csak azzal a feltétellel akarta, ha fiának megkegyelmez a király. Megkegyelmezett. Ekkor megszólal a bölcsmester:

Felséges király! az az öreg nemesember elvett egy fiatal leányt, mint tulajdon felséged; de ez a fiatal személy minden éjtszaka kijárt a városra. Egyszer az öreg ember észrevette, hogy felesége nincsen mellette; felkél és megnézi az ajtót, ha nyitva van-e, s ugy találja. Kiment és kereste a feleségét, de nem találta; ekkor jutott eszébe valami az öreg embernek; bement és bekulcsolta az ajtót. Később jött a felesége haza, de az ajtó be volt zárva. Bekiáltott az ablakon az urának, hogy nyissa ki az ajtót, de nem akarta, hanem azt mondta neki: nem nyitom ki, mert fajtalankodni jártál; majd eljőnek hajnalban a bakterek, jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a felesége: hallod-e lelkem, én nem jártam rosz czélból, hanem az anyám halálán van, őt voltam megnézni; de az öreg ember nem akarta kinyitni. A felesége felvett ekkor egy követ, s az ablak alatt levő kutba lökte, hogy a férje azt gondolja, hogy a kutba ugrott. Az öreg megbánta tettét és kiment keresni a kutban; a felesége pedig, ki lesben volt, mig az öreg kereste, bement és lefeküdt. Észrevette az öreg ember, hogy megcsalatott, indult be, de az ajtót zárva lelte. Azt mondja a feleségének: hallod-e, bocsáss be. Nem bocsátlak, vén lator, mert a városba jártál latorkodni; hanem majd hajnalban eljőnek a bakterek és jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a vén ember: nem voltam sehol, hanem megbántam a tettem, és kerestelek; azt gondoltam, hogy a kutba ugrottál. Semmit se használt a kérelem; nem bocsátotta be, de eljöttek a bakterek és jó huszonötöt kapott. Azt mondja ekkor a bölcsmester: ha felséged a fiát felakasztatta volna, igy lett volna állapotja.

Ekkor szólalt meg a királyfi, s azt mondja az apjának: ha engem most felakasztatott volna, ugy járt volna, mint egyszer egy öreg ember, kinek volt egy fia, mint én vagyok felséges király atyámnak. Egy vacsora közben az öreg ember ablakán egy fülemile igen szépen énekelt; az öreg ember igen gyönyörködött benne; s azt mondja a fiának: beh bölcs, hatalmas volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész ez a fülemile. Azt mondja a fia: édes apám, én meg tudnám mondani, de ha megmondom, megharagszik rám édes apám. Az apja biztatta, hogy ne féljen. Azt mondja ekkor a fiu: ez a fülemile azt fütyörészi, hogy én belőlem olyan hatalmas ember lesz, hogy édes apám fogja tartani a mosdó tálat, édes anyám pedig a törülközőt, mikor mosdani fogok. Erre az öreg ember megboszankodott, felkapta a fiát, vitte és bevetette a tengerbe: eredj hunczut! még én neked inasod lennék valaha! A fiut Alekszándernek hivták. Azt mondja ekkor a királyfi, ha én beszélni tudtam volna, ugy jártam volna.

Azonban Alekszánder jól tudott uszni és felkapott egy sziklára. Arra mentek a gályások, felkéredzett rá és felvették. Egy néhány nap utaznak a tengeren, végre egy város alatt kikötöttek. Alekszánder megköszönte szivességöket és bement a városba; beállt inasnak a király tiszttartójánál, mert a király ebben a városban lakott. Ennek a királynak kastélyára három holló járt károgni; akárhová ment a király, a három holló mindig a feje fölött károgott éjjel, nappal. A király igen megfélemlett és még a kastélyából sem mert kimenni. Hirül adta az egész országban, hogy a ki megmondaná, miért jár oda az a három holló és eltávolitaná onnan, az egész királyságát és lányát annak fogná adni. Sokan felmentek a hir hallatára a király udvarába, ezek közt az Alekszánder gazdája is, de senki sem tudta megmagyarázni, miért jár oda a három holló; a hogy felmentek, ugy ismét haza mentek. Kérdezi Alekszánder a gazdájától: ha volt-e ember, a ki megmondotta volna, miért jár a három holló a kastélyra. Nem volt, felelé s kérte őt Alekszánder, hogy menne fel a királyhoz és mondja meg, hogy ő meg is fogja mondani, miért jár a három holló a kastélyra, el is fogja üzni. Felment az Alekszánder gazdája és bejelentette a királynál; a király mindjárt felhivatta Alekszándert és igéretét ismét kimondva, unszolta Alekszándert a magyarázásra. Ő pedig azt mondja a királynak: ha felséged szavát állja, elmondom és el is üzöm a három hollót. A király azt mondja: én, fiam, szavamat állom, és királyi koronámra esküszöm, hogy amit igértem, meg is adom. Ekkor azt mondja Alekszánder: felséges király, az a három holló azért jár ide, hogy tegyen köztök, mint király, itéletet, mert az egyik tojó holló, a másik gunár, a harmadik pedig a kettőnek fia. A tojó holló azt kivánja, hogy őtet illeti a fiu holló, mert ő kiköltötte, a gunár azt kivánja, hogy őtet illeti, mert a tojó holló elhagyta mig kicsin volt és ő messzeföldről táplálta. Most tegyen felséged közöttök itéletet. A király kimondta az itélet, s ugy elment a három holló károgva, hogy most is oda van.

Ekkor azt mondja a király: hallod-e Alekszánder! vedd el a lányomat; légy király, mert én már öreg ember vagyok, nem igazgathatom az országot. Azt mondja Alekszánder: felséges király atyám! még nem veszem el a lányát, mert egy bölcs királyt hallottam, elmegyek hozzá még egy esztendeig bölcseséget tanulni. Azt mondja a király: nem bánom, ha elmégy is, most is sokat tudsz, de azért hasznát veszed valaha. Szedett ekkor magához Alekszánder kincset, aranyat, a mennyi csak kellett neki és utnak indult. Darab idő mulva beért abba a városba, hol a bölcs király lakott. Szerencséjére ételhordó inas nem volt a királynál, s őt mindjárt megfogadták. Ennek a királynak is volt egy igen szép lánya; volt még a király udvarában egy más inas is: Ludókius, de ez csak külső dolgokat végzett, ennélfogva a királykisasszonyt soha sem láthatta. Ez a Ludókius mindenben igen hasonló volt Alekszánderhez; senki se ismerte egymástól, és csak hamar lelki testi barátok lettek. Egyszer valami különös dolga akadt Alekszándernek, a miért az udvart el kelle hagynia. Tehát megkérte barátját, Ludókiust, hogy végezze el érte az ételhordást, fel is vállalta és senki se ismerte meg, hogy nem Alekszánder. Bevitte Ludókius az ételt a kisasszonynak, és egyszerre ugy belé szeretett, hogy a hideg mindjárt kilelte. Meg érkezett Alekszánder, kérdezi tőle: barátom, Ludókius, mi bajod? Azt mondja Ludókius: barátom! nincs az a doktor, a ki meg tudná mondani, egyéb az istennél. Azt mondja Alekszánder: én tudom, kedves barátom, mi bajod; téged a szerelem bánt; no de ne félj, majd segitünk a bajon. Elment mindjárt a piaczra, és vett egy drága arany köntöst, felvitte a királykisasszonynak és általadta a Ludókius nevében. Azt mondja a kisasszony: mi dolog az, Alekszánder, hogy te másnak keresed a hasznot, nem magadnak? Más nap ismét vett Alekszánder még drágább köntöst, és felvitte ismét a kisasszonynak. A kisasszony elcsudálkozott s kérdezte: Ludókius szegény inas létére ilyen drága ruhákat bir venni ajándékba? Azt mondja erre Alekszánder: felséges királykisasszony! vehet ő, mert nagy királynak a fia; hanem arra kérem a kisasszonyt, ereszsze be vagy egyszer egy pár szóra magához. Azt mondja a kisasszony: mondd meg Ludókiusnak, holnap estve jőjön az ablakomra, kopogtassa meg: beeresztem. Lement Alekszánder, mondta Ludókiusnak a hallottakat, ez is örömében mindjárt meggyógyult, alig várta a kitüzött időt, s midőn eljött, tüstént ment az ablakra, megkopogtatta, a kisasszony mindjárt beeresztette, és igen nagy szerelembe estek. Igy folyt egy darabig az idő, mindig bejárt titokban az ablakon.

Egyszer az Alekszánder apjoka levelet ir, hogy eltelt az esztendő, menjen haza, mert ő tovább nem bajlódik az országgal. Alekszánder felment a királyhoz, megköszönte szivességét és lement Ludókiushoz, azt mondja neki: édes barátom! én már tovább itt nem leszek, mert atyám levelet irt, hogy menjek haza; hanem arra kérlek, vigyázz magadra, ki ne tudja a király, hogy a kisasszonyt szereted, mert felakasztat. Most pedig kedves barátom! cseréljünk gyürüt; olyannak fogom nézni, mintha tégedet látnálak. Ez megtörténvén, elbucsuztak egymástól; ő utnak indult; s helyére beállt inasnak egy Vályi nevü ember. Ez alig volt ott egy hétig, már észrevette, hogy Ludókius a kisasszonyt szereti; felment a királyhoz és bejelentette. Azt mondja neki a király: hogy lehet az, mikor Ludókius régi szolgám; te pedig egy hete, hogy szolgálsz, már is észrevetted? Azt mondja ekkor Vályi: ha nem igaz, kihivom Ludókiust egy szál kardra, és ha nekem lesz igazságom, én vágom le, ha pedig neki lesz, ő fogja levágni az én fejemet. Felhivatta a király Ludókiust, s azt mondja neki: Vályi azt mondja, hogy te az én lányomat szereted; s kihítt egy szál kardra, hogy ha neki lesz igazsága, ő vágja le fejedet, ha pedig neked, te vágod le az övét. Ludókius igen szomoru lett, és ment egyszerre a kisasszonyhoz, elbeszélte neki, mi történt vele. Erre azt mondja neki a kisasszony: hallod-e, Vályi erős vitéz, te pedig gyenge ember vagy, le talál vágni, és nekem is végem lesz, hanem menj be atyámhoz, és kérd meg, bocsásson haza, mert az atyád igen beteg, levelet irt, hogy ha nem sietsz, életben nem kapod; te pedig, ha elbocsát, siess Alekszánderhez, és kérd meg, hogy jőjön, vivjon meg érted Vályival. Fel is ment Ludókius a királyhoz, és a király elbocsátotta, a bajvivás napját hátrább rendelte. Elindult Ludókius, és elért abba a városba, a melyikben Alekszánder lakott; felkereste és elbeszélte a sorsát. Azt mondja neki Alekszánder: barátom, nagyon roszkor jöttél, mert holnap akarok esküdni feleségemmel, hanem igy fogunk segiteni a bajon: minthogy igen hasonló vagy hozzám, te fogsz megesküdni az én feleségemmel, és addig, mig oda leszek, mig érted víni fogok, itt fogsz lenni. Ekkor elindult Alekszánder, és elért abba a városba, hol az ő barátja Ludókius lakott. Bement a királyhoz és mondja neki: felséges király! visszajöttem a rendelt időre; de én most is azt mondom, hogy a királykisasszonyt soha sem szerettem; hiszem az istent, hogy megsegit; levágom a Vályi fejét. Más nap kimentek egy szál kardra, de mind a kettő igen erős vitéz volt; reggeltől estig mindig viaskodtak; végre Alekszánder levágta Vályi fejét s felvitte a királynak. Azt mondja neki a király: hallod-e Ludókius! (mert a király sem ismerte meg, hogy Alekszánder) látom, hogy neked volt igazságod; most már vedd el a lányomat és uralkodj. Azt mondja Alekszánder: felséges király! az atyámat még sehogy sem hagytam, mert a bajvivás napjára siettem, azért elmegyek, és megnézem, ha él-e vagy meghalt?