Kitabı oku: «Magyar népmesék», sayfa 7

Ez alatt az idő alatt, mig Alekszánder elvégezte a Ludókius dolgát, Ludókius is el elvégezte az Alekszánder dolgát: megesküdt a feleségével, de sohasem nyult hozzá, hanem minden éjjel csupasz kardot rakott magok közé. Haza ment Alekszánder, azt mondja Ludókiusnak: barátom, kinyertem az egész utadat; eredj haza, vedd el a kisasszonyt és te fogsz uralkodni. Ludókius megköszönte a szivességét, elbucsuzott tőle és haza ment.

Lefekszik Alekszánder estve a feleségével; azt mondja neki a felesége: hallod-e, miért raktál még eddig közénk minden éjjel csupasz kardot? Ekkor tudta meg Alekszánder a Ludókius hűségét. A felesége kérdésére az felelte: az asszonyi állhatatosságot akartam vele megpróbálni. Ez napságtól fogva soha sem kellett Alekszánder a feleségének, hanem volt az udvarnál egy haditiszt és egy vén asszony. Felhivatta a vén asszonyt s azt mondja neki: hallod-e, én ezt a haditisztet jobban szeretném, mint Alekszándert; minden vacsorába mérget adj be Alekszándernek. Ugy is lett, de ő nem halt meg a méregtől, hanem nagyon elbetegesedett és elfekélyesedett. Ekkor a haditiszttel megesküdött, és Alekszándert még az udvarából is kilökte. Sok idő multával elért Alekszánder abba a városba, hol Ludókius lakott. Már ekkor három fiu gyermeke volt Ludókiusnak. Épen akkor tartott egy nagy bált, az országból még a koldusok is oda igyekeztek. Alekszánder is felment a többi koldusok közt, de ő oly fertelmes koldus volt, hogy még a többi koldusok is lökdösték magok közül. Végre nagy ügygyel bajjal feltörekedett az ajtóhoz, melyen az ételt hordták. Azt mondja az ételhordó inasnak: mondja meg a királynak, hogy egy koldus kér egy pohár bort a király poharából Alekszánder nevében. Bemegy az inas, azt mondja a királynak: felséges király! az ajtón álló koldus kér egy pohár bort a maga poharában Alekszánder nevében. Azt mondja a király: tölts neki egy pohár bort, akárki legyen az, ha Alekszánder nevében kért. Töltött neki és kivitte. Megitta a koldus és az ujjáról a régi gyürüt, melyet cseréltek, lehuzta, és belé vetette a pohárba. Azt mondja az inasnak: vidd be és tedd a király elibe. Bevitte az inas és a király egyszerre megismerte saját gyürüjét, melyet Alekszándernek adott; azt mondja az inasnak: eredj és zárd el azt a koldust, a kinek a bort adtad. Az inas kiment és elzárta.

Mikor a sokaság szétoszlott, kiment a király feleségestől a koldust megnézni, de a felesége mindjárt visszament, mert a koldus nagyon fertelmes volt. Ludókius maga maradt s azt mondja a koldusnak: hol vetted ezt a gyürüt, megölted-e érte az én kedves barátomat, Alekszándert, vagy elloptad tőle? Azt mondja a koldus: felséges király, én se meg nem öltem, se el nem loptam tőle, tulajdon az az ember adta felségednek a gyürüt vissza, a kinek felséged adta; én vagyok Alekszánder. A király ekkor nagy szomoruságba esett, hogy az ő lelki testi barátja olyan nyomoruságra jutott. Felmegy és azt mondja a feleségének: ha a mi lelki testi barátunk olyan volna, mint az a fertelmes koldus, a kit láttál, ráállnál-e, hogy gyermekeinkből vért bocsátnánk, ha segithetnénk rajta azzal, s ha vele megmosnók, olyanná tehetnők, mint azelőtt volt? Azt mondja a felesége: hogyne állnék, lelkem, mikor ő mentette meg a mi életünket a haláltól. A felesége elment a templomba, Ludókius pedig bevitt egy tekenőt, mind a három fiából vért bocsátott s a koldust megmosta benne.

Felállt Alekszánder a tekenőből és csak olyan ember lett, mint azelőtt volt; egy néhány nap ott mulatott; azután azt mondja Ludókiusnak: kedves barátom! van nekem egy öreg apám és egy öreg anyám, hanem adj nekem katonaságot és költséget, mert meg akarom őket látogatni. Adott neki Ludókius mindent, a mire szüksége volt és egy királyi öltözetet. Elindult Alekszánder azon város felé, melyben az apja lakott. Még messzi volt a várostól, már levelet küldött az apjának, hogy ez s ez királyt várja vacsorára, mikorra oda is érkezett, a katonaságot elszállásolta a városba, maga pedig az apjához ment. Vacsora közben kérdezi az apját: volt-e valaha gyermekök, hogy csak kettecskén vannak. Azt mondja az apja: nem volt nekünk, felséges király, soha sem. Alekszánder sokáig nem kérdezősködött, hanem lefeküdt. Más nap reggel, mikor mosdani akar, látja, hogy az apja viszi a mosdó tálat; rá kiált az inasára: vedd el ettől az öreg embertől a mosdó tálat, mert nem vagyok méltó, hogy ilyen öreg ember tartsa a mosdó tálat előttem. Mikor megmosdott, az anyja ismét vitte a törülköző kendőt és megtörülközött.

Egy kis idő mulva azt mondja az apjának: tudja-e édes apám, mikor egy vacsora közben egy fülemile igen szépen énekelt az ablakon; mikor azt mondta, hogy beh bölcs, hatalmas ember volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész az a fülemile, én pedig mikor megmondottam, bevetett a tengerbe? Tovább nem tudott beszélni, mert az apja nyakába esett és örömében sirt; az anyja is hasonlóképen. Még egynéhány napig ott mulatott; végre elindult katonáival azon város felé, melyben felesége lakott. Mihelyt oda értek, tüstént megfogatta a haditisztet és a feleségét; négy felé vágatta és a várnak négy szögire akasztatta, a vén asszonyt pedig szilaj csikó farkára kötteté és mindaddig hurczoltatá, mig egy darab sem lett belőle; maga pedig elvett egy királykisasszonyt, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

12. Százat egy ütéssel

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy mesterlegény, kinek se égen, se földön nem volt egyebe egy rongyos garasánál. Elindult ő vándorolni. A mint ment, mendegélt hegyen völgyön keresztül, nagyon megéhezett. Bement hát egy vendéglőbe, s kért ott magának egy garas ára aludttejet. Csak eszi, csak eszi az aludttejet, egyszer belé száll a tálba egy szörnyü nagy rakás légy; ő is haragosan belé csap a tenyerével, s megolvassa, hány legyet ölt meg; hát épen száz volt a megölt legyek száma. Ő is fogja magát, kiirja egy táblára nagy betükkel: én vagyok az, a ki százat egy ütéssel megöltem, s kitette a táblát a hátára.

A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg, mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a királynak, hogy mi van rá irva. – Hivd be csak gyorsan azt az embert, mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta. Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom, tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam, hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja, ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig. Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba, a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek. Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.

Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az? szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király, benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s addig a legpompásabb ellátást mindennel. Megadatott neki, a mit kivánt, s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára. Mitevő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és legerősebb óriással.

Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani, hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod morzsolni, mint én, akkor birkozhatunk s megfogta a követ és széjjelmorzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve magát. Van nekem itt egy nagy buzogányom, hajitsd fel te azt, a mennyire én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja melyik világba. – Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem birkozhatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb, mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.

Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék. Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a háromnak elvágta fejét.

Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s egyszerre hozzá adta lányát.

Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam, helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas, mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek, ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek; mondá, szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a vállán maradt, de ő azért nem eresztette el. A ló most még százszorta jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván, visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a vándorló legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt megmondotta apjának, hogy ugyan miféle származásu lehet az ő férje; vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből szármozott.

13. A leghüségesebb királykisasszony

Volt egy kereskedő a világon, kinek nem volt egynél több gyermeke, a kit is neveztek Károlynak; és Amsterdam városában laktak, hol lakott maga a király is. A midőn már kitanulta iskoláit a fiu, kérdezte atyja: micsoda mesterségre szánja magát; ő pedig, minthogy a kereskedést jó formán érté, azt felelé, hogy szeretné maga is azt folytatni. Volt pedig az atyjának tizenkét boltja, tehát egyik boltjába oda adta őt, hogy magát jobban kimivelje, és mivelhogy már egyéb tudományokat jól értett a fiu, ezt is hamarjában megtanulta; s atyja általadta volt neki valamennyi tizenkét boltját. Egyszer megfogyatkozván portékái, igy szóla hozzá atyja: eredj már mostanában portékákat vásárolni, és mondotta nekie: el fogsz menni Törökországba, ott vásárolj mindeneket; megrakott neki tizenkét társzekeret pénzzel, s utnak indította. Midőn már szárazon tovább menni nem lehetett, kénytelen volt hajóra ülni, és tengeri utjából kiszállott egy nagy városba szombat napon, de nem tudá a szokást, hogy a kik oda szombaton érkeznek, vasárnapon ki nem eresztik. A korcsmáros, a hol volt szállva, mindezt megmondá nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás vagyon, hogy vasárnapokon minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megy hallgatni. Ezekre Károly megparancsolá cselédeinek, hogy vasárnap reggeli hat órakor menjenek el mind templomba, maga pedig kilencz órakor fog elmenni. A midőn cselédei elmentek, s beléptek a templomba, ottan volt egy holttest, a kit minden embernek meg kellett pökni és reá ütni. A felállított őrállók mondották: üssenek rá és pökjék meg, s azt meg is cselekedték. A midőn már visszatértek templomból, haza érve mondották uroknak: soha sem láttunk ilyen gyalázatot, mint a hogy itt szokásban vagyon, mely csufot tesznek egy holttesttel! A ki bemegy és meg nem köpi, befogatik.

Itten Károly is elmegy a templomba, de ő se meg nem köpte, se rá nem ütött. Az őr megszólította, hogy ha nem cselekszi, mindjárt befogatik. Mindaddig nem cselekszem, felele rá Károly, mig meg nem tudom, mely okból teszik e szégyent a holt emberen. A midőn ezt megértették, mindjárt mondák város birájának, hogy itten vagyon egy ember, ki a szokásba vett köpést nem akarja tenni mindaddig, mig meg nem mondják, mi okból teszik azt a szégyent rajta. Itten a város előljárói sok adósságokkal és könyvekkel mentek ő hozzá, és mondák: ha te ezt meg akarod tudni, sok pénzt készits elő. Uram! nem bánom én, ha minden vagyonomat oda adom is, de e gyalázatos szokást nem cselekszem; mivel velem életében, annál kevésbbé holta után semmi roszat nem cselekedett. Itten a biró mondja Károlynak: hozasd el pénzedet, hogy lássuk: elég lesz-e az adósság kifizetésére. Ezzel ő is mindjárt ir egy kis levelet és elküldi a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak mindjárt ide. Megérkezvén a pénz, a biró megvizsgálta számát; s mondá: hallod-e, mindez kevés. Károly azonnal parancsolta, hogy a többi hat társzekérrel is hozzák el; el is hozták. Itten látván a birák, hogy bizonyosan elég lesz, mondják Károlynak: látod-e, te ember, ha meg akarod tudni, mely okból vagyon e szégyen rajta, te neked meg kell érte fizetni minden adósságait. Ez éltében igen nagy gazdag ember volt és kevély, és senkivel jót nem tett; és a ki reá szorult, nem hogy segitette volna, hanem kinevette. Egyszer isten ezen cselekedeteiért megbüntette és megszégyenedett ugy annyira, hogy semmie sem lett, és e sok adósságot tette; innen vagyon a szégyen rajta. Elbeszélvén az okát, mindjárt összehivták, a kiknek adós maradt; és minden kocsin két ember olvasta a mondott számokat, hogy kinek mennyit adjanak; de ez mind kevés volt, hanem a tizenkét társzekeret lovaival együtt eladta, és abból valamennyiöket kielégítette ugyannyira, hogy midőn a temetést is kifizette, épen csak egy polturája volt. A midőn már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe és mondá nekie: Uram! nekem is tartozik egy polturával, ezt is odaadta. Ezek után cselédeit ott hagyta, maga pedig haza felé ment nagy szegényen elannyira, hogy koldulással lehetett tovább jutnia, és már szüléi is igen várták, minthogy portékára nagy szükség volt. A midőn már közelgetett városa felé, atyja épen akkor ki talált menni sétálni és összeakadott fiával. A fiu mindjárt megismerte édes atyját és megszólította: édes atyám, hogy vagyon? Erre az apa: te vagy Károly fiam? – Igenis! – Hogy vagy te? – Én igen nem jól vagyok; némely nagy hajótörést kelletett szenvednem, a tengeren a zsiványok reánk ütöttek, és minthogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték, és engem egy deszkára a szerencse reá vetett, igy értem a szigetnek egyik részére, hol három hónapig kelle várnom, mig csak más hajó arra nem jött.

Károly atyja midőn ezen, minden kigondolt hazugsággal teljes panaszt megértette, sajnálta őt; azután, kibeszélvén magukat, haza mentek az anyához, és ennek mindent elmondottak: semmi az, csakhogy te magad itthon vagy! mondotta az anya. A fiu megint mondja szüléinek: minthogy a portéka igen szükséges, elmegyek én még mostanában. Erre az atya megrakott tizenkét gályát pénzzel és mondá nekie: menj már most Angliába. Minden rendelések megtétettek, s elindultak Anglia felé; de ott mindjárt nem vásároltak, hanem tovább kelletett menni a király városaig. Mikor a király városához közelgettek már, a város emberei azt gondolták, hogy ellenség jön reájok, mindjárt reá ágyuztak, hogy majd összetörték hajóit. Itten, a midőn gondolkozóba esett Károly: mit tegyen, vissza-e vagy tovább menjen; mindenkép roszul üt ki, azt találja mondani azon káplárnak, ki hajóján főgondviselő volt: mi tevő legyünk? Az pedig felele: ez legkevesebb. Erre kitett volt egy fehér zászlót, és ugy a városból követet küldöttek hozzája, kinek Károly elbeszélé, hogy ő kereskedő és vásárolni akar, mire a követ visszament, és megbeszélé a város eleinek. Ezek után a tenger kapui megnyittattak és igy ők is a város alá szállottak. Károly ezzel egyenesen a város parancsnokához ment, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni; a mit meg is engedtek. Az alatt az idő alatt kiment Károly káplárjával együtt a városba, hol mindeneket megnézvén, a város szélire is kiment a királyi palotát meglátni; és ottan három fehérszemélyt lát kikötve egy kőoszlopnál és látja itt is, mely nagy csufságot tesznek rajta. Hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogattak, s fölvitettek a királyhoz. Hallod-e? mondja a király, látod-e már kilenczven kilencz fej van itt felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. Károly itt csak azt mondotta: fölséges király, addig nem cselekszem, mig az okát nem tudom, mivel nekem soha semmit nem vétett. Ekkor mondotta neki a király: ha te azt meg akarod tudni, ha nagyon sok pénzed van, megtudhatod, s életed megmaradhat. Erre Károly feleli: fölséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király feleli: hogy ha vagyon annyi pénzed, mennyit az én óriásom el nem bir, megmaradhat pénzed s életed is, de ha be birja hozni, akkor pénzed, nem különben életed is el fogod veszteni. Károly itten elküldé káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek, a pénzt valamennyit hogy aranyra váltsák fel. De Károlyt mind a mellett el nem eresztette a király, hanem elbeszélette neki, mi okból szenvednek azon kikötött leányok, az óriásnak pedig huszonnégy bivalybőrből egy zacskót varratott. No már most elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik egy herczegkisasszony, Francziaországnak leánya, a kettő pedig szobaleány. Az apjával midőn háborut tartottam volna, engemet elfogatott és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős óriásom találkozott, őt meggyőztem, s atyján boszumat nem tölthetvén, leányán követem ezen szégyent.

A midőn már a pénzeket felváltották, Károly ismét berakatta az aranyakat hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, ki hóna alatt vitte a zacskót, oda mentek. A mint már odamentek, az óriás rakta zacskóba az aranyokat és valamennyi tiz gályából már belé rakta, de látván, hogy bizony belé nem megy, megrázta a zacskót és a tizenegyediket is belé rakta. Ismét látta, hogy már több nem férhet belé, lábával is csömöszölte és ugy a tizenkettediknek is felét belé rakta, de egészen belé nem rakhatta, minthogy teli volt már a zacskó. Ekkor felkapta a zacskót az óriás, a király elől ment, Károly pedig hátul. A midőn látta Károly, hogy az óriás elfárad, minthogy inai reszkedtek, fohászkodik az egekhez: hogy el ne hagyja őt s ne engedje, hogy e mérges király boszut állhasson rajta. A pogány király pedig örült magában, de a midőn a rezidenczia grádicsán nagy erősen vitte az óriás a zacskót teli aranynyal, és az utolsóra fellépni akart, visszaesett és kimult a világból, a zacskó is kilyukadt, az arany egész a kapuajtóig folyt. Erre azt mondja a király: no, Károly, vesztél volna országodban pénzeddel, herczegkisasszonyoddal együtt, csak ezen óriásom megélne. Erre mindjárt takarították gályára a pénzeket és minthogy azt parancsolta a király, hogy ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind fölakasztatja őket, igen nagyon siettek, csak hogy mentül hamarább berakhassák. Károly pedig az alatt az idő alatt káplárjával a herczegkisasszonyt és két szobaleányt föleresztették az oszloptól és magokkal a hajóra vitték. A midőn már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindultak és ugy eveztek, hogy huszonnégy óra alatt az országból kimenjenek és szerencsésen ki is mentek, ugy tehát boszuját a király rajtok nem tölthette.

Egyszer találtak egy kis várost, a hol is megállottak tizenöt napra. Itt minden cselédeinek mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségtek vagyon és vásároljatok be magatoknak. Az alatt az idő alatt a fehérszemélyek ruhát csináltattak és régenti szinöket megkapták; kivált a herczegkisasszony fölötte szép volt, ő pedig csináltatott egy pár gyürüt, másikat szinte, a William nevü herczegkisasszonynak. Tizenöt nap lefolyása után elutaztak Amsterdam felé; midőn közeledtek, Károly parancsolá cselédeinek, hogy három ágyut süssenek el, hogy tudhassa jövetelét atyja. A városban nem tudták, mire vélni ezen lövést, a király igen megiedt, minthogy katonaságai épen otthon nem valának, hanem kiüttetett egy fehér zászlót, hogy szabadon bejöhet a városba. A mint bemennek a városba, látta a király, hogy ez nem ellenség; s midőn a szép herczegasszonyt és az aranyokat is látta, miképen hordják haza felé, azt gondolta, hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Atyja nem igen bánta, hogy portékát nem hozott, sőt megörült a külső országból hozott szép pénzen; kinek is azt mondotta, hogy a megszabadított herczegkisasszonyt feleségül fogja venni. Ezen főkép megörvendezett a herczegkisasszony és monda nekie, ugymint Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk menni az én atyám országába is; hanem minekelőtte elmennénk, látod, ime, ezen fakó lovat, én festettem, menj el és akárhol keress efélét és hozd haza. Elméne Károly föl s alá országában, de sehol sem látott ő olyan formát.

Egykor, a midőn már visszajőne, lát egy öreg embert egy kocsival, a mint a sárból nem tudja kihuzni a befogott két ló. Azzal leszáll a maga lováról, hozzá fogja és igy kihuzatja a kocsit. Ez idő alatt elérkezett a szegény embernek hátramaradt csikója. A mint meglátta Károly, gondolá: efélét még nem láttam. Ezzel kiveszi a festett lovat, és egészen hasonlónak lelte hozzája; adott száz aranyat érette anyjostól; de minthogy a szegény ember sajnálta csikaját, ezt pedig ő észrevette, ugyanazért adott neki két száz aranyat. Azután haza méne a vett csikóval, megmutatá a herczegkisasszonynak, a ki is azt mondotta: ez a csikó épen olyan, mint az én atyámé volt, hanem, mondja, édes Károlyom, add jó cseléd keze alá, hogy pihenje ki magát, azután el fogsz menni Párisba édes atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, melyben meg lesz irva, hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz irva, hogy jőjön ő ide hozzám, különben ha én megyek előbb oda, szerencsés nem leszek. A midőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindult Károly és egy dereglyén, vizen ment egész Francziaországig, és a lovacskát is magával vitte, meg a királyi ruhát. A mint szárazra lépett, kikötötte a dereglyét, felöltözött királyi ruhába, felült a lovára; és a ki látta, mind azt mondotta, hogy ő lenne a párisi király. A midőn beért a városba, a rezidencziánál kverauszt kiáltottak. Leszállván lováról, meg sem köté azt, hanem csak ugy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarább elindulhasson, mivel nem akarta magát fölismértetni. Fölméne hát a királyhoz, köszön, átadja neki a levelet, melyet is nagy örömmutatással viszonzott a király, ő lejött és elnyargalt. A midőn felnyitá a király a levelet, mindjárt az elején olvasta, hogy ez a fiu, a ki engem a szégyentől megszabadított, hanem jőjön érettem és keressen meg; itt vagyok Amsterdam városában. A midőn már megértette a levelet, azonnal utána küldött Károlynak a király, a kit is, minthogy tengerre még nem szállhatott, elvittek a király elibe; ki neki ezt mondotta: mint mertél házamtól oly hamar elindulni, nekem igen nagy érdemet tettél, s melyet neked megjutalmazni tartozom. Én mostanában el nem mehetek oda, hanem adok hat gyalog ezredet egy generálissal, menj és ugy hozd fel leányomat. Itten mindjárt gályára ültek és a mint közeledtek már Amsterdam városához, kéri Károly a kommandírozó generálist, hogy a vele jött katonákkal lövessen el három ágyut; a melyet midőn ellőttek, a király azt gondolta, hogy Károly ismét valamely országot nyert és ujonnan atyjához jő.

A mint már valamennyien kiszállottak a szárazra, William herczegkisasszony elejökbe jött, és mondotta: édes Károlyom, most nem voltál szerencsés, mivel atyám nem jöhet. Itten a generálist a kereskedő házába bekvártélyozták, a többi katonaságot pedig a városba, és az egész idő alatt ingyen tartották nem kellett fizetni ételük, italukért. De minthogy a herczegkisasszonynak nem volt már maradása, reábeszélte Károlyt és elindultak Francziaországba az ő atyjához, a király pedig a legnagyobb pompával kisértette ki a városból.

A herczegkisasszony, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között a midőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a herczegkisasszonyba és gondolta magában: ha én Károlyt el nem vesztem, el nem érhetem kivánságomat. Igy a midőn már jó messze voltak Amsterdam városától, találtak egy szigetre, a hol szép sétáló hely volt. Károly kiméne sétálni, mit a generális látván, azonnal parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek. A gályán az egész dolgot senki sem vette észre, hanem csak az őr, de a kit megesketett és megajándékozott a generális, hogy csak senkinek se szóljon, ha pedig haza érnek, feljebb viszi. És elindultak a nélkül, hogy Károly észrevette volna, s a leány is aludt az alatt; s a midőn fölkelt, kereste Károlyt, s kérdezte a többitől, hogy hol volna, de senki sem tudván róla szólani, azon gondolatra is jött, hogy tengerbe ugrott volna, és föltette magában, hogy Károlyról soha meg nem felejtkezik.

A midőn már haza értek a királynak legelső kérdése is Károly volt, hogymintléte felől tudakozódott, a generális azt felelte: nem tudom; a leányzó sem tudott felőle semmit. Már jó ideig volt otthon a herczegkisasszony, de mindig szomorkodott szeretett Károlya után. A generális megkérette ugyan, de azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel Károlyát várja; atyját pedig megkérte, hogy adjon neki egy esztendőt, egy hónapot és egy napot, mig utána várakozhassék; és a város végére csináltatott egy kocsmát s parancsolatul adá, hogy Károly nevére mindent ingyen adjanak; ő maga mindennap kiment oda s a maga szobájában sirván, csókolta gyürüjét, melyen rajta volt Károly neve.

Károly már esztendeje, hogy azalatt mindig gyökerekkel élt és soha senkit sem látott arra menni; hanem egykor arra jön egy öreg ember, kit magához intett. Az öreg oda menvén, igy szóla: állj be csónakomba. Erre szinte megváltozott Károly és kérdé: hogy tudod, jó öreg, hogy engem ugy neveznek? Engemet jól ismersz, csak a nevemet megmondjam. Ez általvitte őt és adott neki három aranyat, mondván: én vagyok azon ember, a kit Törökországban magad költségén megszabadítottál; én voltam a holttest a templomajtó mellett, neked köszönhetem, hogy élek; eredj már most Párisba; szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végén csináltatott nevedre egy kocsmát, ott minden ember, a ki csak nevedet tudja említeni, ingyen kap, a mit akar; a herczegkisasszony mindennap kijár. Eredj oda, szerencsés leszesz. Ezzel elbucsuztak egymástól; s megköszönvén az öregnek jóakaratját, Károly elindult Páris felé. Párisba érve, mig pénzében tartott, beszállott a kocsmába és kért magának egy külön szobát. Már harmad napig éldegélt ott a maga pénzén s épen akkor eresztgette el obsittal katonáit a franczia király. A többi között egy épen arra ment; egyik kezében az obsit, másikban pedig négy krajczár és káromkodék: huszonnégy esztendeje, hogy szolgálom és csak négy krajczárral fizetett ki! Károly meglátta és magához felhítta az obsitost, s kérdezé tőle: mi bajod? mire mindeneket elbeszélt a katona, Károly pedig mondá: miért nem kére kend többet tőle? Kértem én, de nem adott. No, várjon kend, adja ide munkáját, elmegyek én a kend személyében; maradjon itt addig. Felöltözött katonának, elment a kocsmába és mondá: adjatok enni, inni; pénzt is, mivel nagy szükségem van, a Károly nevére. A kocsmáros kérdi: mennyi kell; felelé: három tuczat arany; a melyet meg is kapott és visszament szállására, s mondá az obsitosnak: lássa kend, ime kaptam három tuczatot, de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni, talántán jól el fog sülni a puska.