Kitabı oku: «Népdalok és mondák (1. kötet)», sayfa 13

383. BARNA PÉTER SZOMORÚ NÓTÁJA

 
Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette,
Áldja meg az isten, a ki fölnevelte. –
 
 
Fujd el, szellő, fujd el, hosszu utnak porát,
Ne lelje vármegye fakó lovam nyomát.
Nem fujta el szellő hosszu utnak porát,
Meglelte vármegye fakó lovam nyomát.
 
 
Szegény Barna Péter, be sok lovat lopott,
Románné két lánya abból ruházkodott.
Veszett volna retek fekete földében,
Románné két lánya az anyja méhében.
 
 
A pusztai csárda nem borulna gyászba,
Szegény Barna Péter nem esne rabságba,
De vármegye háza nem nyilik hiába,
Szegény Barna Pétert viszik udvarába.
 
 
A tarcsai pusztán van egy két águ fa,
Az lesz Barna Péter nyugodalmas háza.
Nyiljatok meg egek! rejtsetek el engem,
Mert a fekete föld nem veszen be engem.
 
 
Kár volna még nekem a fán megszáradni,
Lobogós gyolcs gatyám szélnek bocsátani.
Szép sarkantyus csizmám szélnek összeverni,
Fekete két szemem hollónak kivájni.
 
 
Nálunk a halottnak hármat harangoznak,
De Barna Péternek egyet sem kondítnak.
Szegény Barna Péter! Szent János napjára,
Kisérik halálra tarcsai határba. –
 
 
Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni,
Mert a szegény legényt meg szokták itt fogni.
Szegény Barna Péter gyolcs inge, gatyája,
Vérrel virágozik a testi ruhája.
 

384. CZIFRA JANCSIRÓL

 
Búra termett idő, ködnevelő szellő,
Megemésztett engem ez az egy esztendő. –
 
 
Czo fel! fakó lovam, Czifra Jancsi lova,
Messze van Imola, nem érünk ma oda.
Mikor Czifra Jancsi a lovát nyergelte,
Akkor Járdán Julcsa a bokrétát kötte.
 
 
Mikor Czifra Jancsi a lovát ugratta,
Akkor Járdán Julcsa a kapuban várta;
Várta rátottára, mézes pálinkára,
Egyél, igyál Jancsi világ boszujára.
 

(Több nincs)

385

 
Virágokbul lesz a koszorú,
Porcsalmai Palkó szomorú.
Porcsalmai Palkó, mit csinálsz?
Vad erdőben ugyan miért jársz?
 
 
Vad erdőben járok éjtszaka,
Ide kerget szivem fájdalma.
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az isten sem könyörül.
 
 
Házam volt, elégett, azt bánom;
Szőlőm volt, elpusztult, sajnálom;
Lovam volt, ellopták, az is tör;
Rózsám volt, elvitték, ez megöl.
 
 
Haj te tatár, átok lelkeden!
Forgó szél tekerjen nyergeden,
Száradjon el gégéd torkodban,
Ördög tánczoltasson pokolban.
 
 
Talán most csókolod rózsámat,
Hogy kigyó marná meg a szádat.
Boszorkány tépné el szivedet,
Sárkány csikorgatná lelkedet.
 
 
Hej mióta rózsám elveszett,
Kinban töltöm csak az életet;
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az isten sem könyürül.
 

386

 
Fehér László lovat lopott,
A fekete halom alatt;
Minden nyereg-szerszámostul,
Csikós fékkel, kantárostul.
 
 
Utána ment Göncz városa
Őtet fogni, hogy meglássa,
Egész vidék, faluibul,
És csakugyan hadnagyostul.
 
 
Isten jó nap! hadnagy uram!
Fogadj isten, édes fiam!
Kinek hivnak, édes fiam?
Majd megmondom, hadnagy uram.
 
 
Van-e neked atyád, anyád?
Igazán szólj és meg ne bánd.
Nincsen nekem atyám, anyám,
Csak van nekem egy szép hugám.
 
 
Az én hugom fehér Anna,
Az lovamnak fehér lába.
Nem kérdem én a lovadat,
Sem a te kedves húgodat;
 
 
Hanem kérdem a nevedet;
Különben rosz lesz te veled.
Fogjátok meg a hunczutot,
Az akasztófára valót.
 
 
Fehér László az én nevem;
Megmondani mindig merem,
Hogy engemet annak hivnak,
Oh utánam nagyon vannak.
 
 
Vigyétek le a tömlöczbe,
Annak is a mélységébe.
Kezét lábát vasra verve,
Kivallatok mindent vele.
 
 
Fehér Anna hogy megtudta,
Hogy a bátyja fogva volna:
Fogd be, kocsis, a lovakat,
Tégy mellém sok aranyokat.
 
 
Isten jó nap, hadnagy uram!
Fogadj isten, gyöngy madaram.
Miért jöttél, szép aranyom?
Az bátyámért, hadnagy uram.
 
 
Ha a bátyámat kiadná,
Az isten is megáldaná.
Kiadom én a bátyádat,
Ha egy éjjel veled hálok.
 
 
Nem szól arra Fehér Anna,
Csak elmegy a folyosóra.
Folyosórul az rostélyra,
Hogy akadna az bátyjára.
 
 
Isten jó nap! édes bátyám!
Fogadj isten, édes hugám!
Én most tégedet kiváltlak,
Hadnagy urral vele hálok.
 
 
Ne hálj vele, az hunczuttal,
Az akasztani valóval.
Szüzeségedet elveszi,
Bátyádnak fejét veteti.
 
 
Nem szól arra Fehér Anna,
Csak elmegy a folyosóra,
Folyosórul palotába,
Lefekszik a nyoszolyába.
 
 
Aluszol-e, Fehér Anna,
Kincsem adta, szép Diána?
Nem aluszom, nem nyughatom,
Mert a sok lánczzörgést hallom.
 
 
Csak aludjál, édes kincsem,
Te vagy rubinom, mindenem.
Szép a képed, a termeted,
Érted adom mindenemet.
 
 
A béresek fáért járnak,
Azok nagy lármával vannak.
Aluszol-e, Fehér Anna?
Kipiroslott kisded alma.
 
 
Nem aluszom, nem nyughatom,
A sok puskalövést hallom.
Csak aludjál, csak nyugodjál,
Csak engemet szivedbe zárj.
 
 
Aluszol-e, Fehér Anna,
Oh te kincsem, szép Diána?
Nem aluszom, nem nyughatom,
Mert a sok kardzörgést hallom.
 
 
Csak aludjál, csak nyugodjál,
A bátyádnak vége van már. –
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Átkozott légy, hadnagy uram!
 
 
Viz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyon nyomjon.
 
 
Mosdó vized vérré váljon,
Kendő ruhád meggyuladjon,
Az kenyered kővé váljon,
Az ég téged meg se áldjon.
 

* * *

 
Ezen verseket csinálta,
Fehér László két barátja,
Itt lóg egyik jobb kéz felől.
Másik pedig a bal felől.
Középett a Fehér Laczi,
Szeretője volt szép Manczi.
 

387

 
Egyszer szombat este végig mék az utczán,
Amott galambomnál eloltják a gyertyát.
 
 
Zörgetek az ajtón, senki ki nem nyitja,
Ha te ki nem nyitod, kinyitja a Panna.
 
 
Bemék a kis házba, ledőlök ágyára,
Szűrömet, kalapom vetem a ládára.
 
 
Lehajtom fejemet karton vánkosára,
Csordulnak könyeim fehér karjaira.
 
 
Egyszer éjfél táján kivezetnek engem,
A biró házánál vasra vernek engem.
 
 
Oda jön galambom, sirva keres engem,
Ne sirass galambom, lám itt kell engednem.
 
 
Se meg ne halj érttem, se el ne jőj vélem,
Sem piros véreddel földet ne fess értem.
 

388

 
Fölmegyek a hegyre,
Lenézek a völgybe,
Ott látom galambom
A kovácsműhelybe.
 
 
Lovat akar venni,
Hadba akar menni,
Tudtomra sem adja,
Hogy el akar hagyni.
 
 
Állj előmbe, rózsám,
Hadd bucsúzzam tőled;
Ha el nem bucsúzok,
Bujdossunk el ketten.
 
 
Ird fel a nevemet
Kalapod szélire,
Ha fejedbe teszed,
Hadd jussak eszedbe.
 
 
Selyem zsinórt vettem,
Kösd a lóringodra,
Ha beérsz Budára,
Megemlegetsz róla.
 

389

 
Egy vén paraszt egykor feleségül vett
Egy városi csinos lánykát,
De a menyecske egy huszárt szeretett,
S kérte ravaszul urát,
Hogy hozzon egy kocsi szénát,
Szénát, szénát, hogy hozzon egy kocsi szénát.
 
 
A vén paraszt dörmögé most magában,
Ugyan mi furja fejed?
Várj, várj, csak elindulok este felé,
S elbúvok a kapu mellett,
Mintha mennék hozni szénát,
Szénát, szénát, mintha mennék hozni szénát.
 
 
Im ugrat egy lovag a faluba be,
Öltözve, mint báb, csinosan,
Jelt ád ablakból a kis menyecske,
S ajtót nyit előtte lassan;
Mond: férjem ment hozni szénát,
Szénát, szénát, mond: férjem ment hozni szénát.
 
 
Szivéhez szorítja a szép jövevényt,
S ajkára nyom tüzes csókot,
E tréfa leshelyéből sérti a vént,
S betöri a záros ajtót,
Véltétek hogy hozok szénát,
Szénát, szénát, véltétek hogy hozok szénát?
 
 
Kiugrik a lovag a nyilt ablakon,
Mint tolvaj, ha más közelít;
Oh férjem, engedj meg, igy szól az asszony,
Ő becsületből vala itt.
Gondoltuk, hogy hozol szénát,
Szénát, szénát, gondoltuk, hogy hozol szénát.
 
 
Lánczhordta huszárja! ha mérföldekre
Mennék is én hozni szénát,
Kikérem ám máskor az illy időben
Ezen veszedelmes tréfát.
Az ördög hoz nektek szénát,
Szénát, szénát, az ördög hoz nektek szénát.
 

390

 
Berki, Berki, szegény Berki,
Mért halt meg a szegény Berki?
Azért halt meg szegény Berki,
Mert nem adtak jó bort neki.
 
 
Adtak volna jó bort neki,
Jó bort adtak volna neki,
Adtak volna jó bort neki,
Most is élne szegény Berki.
 
 
De nem adtak jó bort neki,
Azért halt meg szegény Berki,
Adtak volna jó bort neki,
Most is élne szegény Berki.
 
 
Hát ne mondja nekem senki,
Hogy meghalt a szegény Berki,
Azt se mondja nekem senki,
Mért halt meg a szegény Berki.
 
 
Azért halt meg szegény Berki,
Mert nem adtak jó bort neki,
Adtak volna jó bort neki,
Most is élne szegény Berki.
 

391

 
Megkérette anyámat
Czifra szabólegény;
Engem is megkéretett
Szegény kapáslegény:
Öröme anyámnak
Czifra szabólegény,
Siralom én nekem
Szegény kapáslegény.
 
 
Nagy lakzit csap anyámnak
Czifra szabólegény;
Engem csendesen elvisz,
Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak sat.
 
 
Szép ruhát varr anyámnak
Czifra szabólegény,
Nekem vesz rása szoknyát
Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak sat.
 
 
Magas ágyban hál anyám,
S czifra szabólegény;
Engem szalmásba fektet
Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak sat.
 
 
Bottal költi anyámat
Czifra szabólegény;
Engem galambcsókjával
Szegény kapáslegény;
Örömem én nekem
Szegény kapáslegény;
Siralom anyámnak
Czifra szabólegény.
 

392

 
Bakonyi Jutka, hol valál?
„Pápa városában,
Kukoriczát daráltam
A grófnak malmában;
Bezzeg az ám a malom,
Ehhez képest mind álom,
Nincs mása Bakonyban.“
 
 
Bakonyi Jutka, szépek-e
Pápán az uj tornyok?
„Az ország tornyainak
Azok ám az anyjok.
Vetekednek felhőkkel,
A csillagos egekkel,
Arany a fedelök.“
 
 
Bakonyi Jutka! még azt is:
A templom mint tetszik?
„Oldalai szült márvány,
A boltját most festik;
Bár csak abba mehetnék,
Férjhez ott esküdhetnék,
Be szerencsés lennék!“
 
 
Bakonyi Jutka! van-e még
Pápán sárga répa?
„A piaczon átmenvén
Láttam, de nem szép a;
Azért nem is kérdeztem,
Mert soha nem kedveltem;
Mit csúfol kend véle?“
 
 
Bakonyi Jutka! mondjadsza,
Épül-e a város?
„Mondhatom azt, nincs ottan
Már egy ház is káros;
Merő cserépfödelek,
Oldalai jó kövek,
Czifrább ám most Pápa!“
 
 
Bakonyi Jutka! jövel hát,
Lakjunk mi is Pápán!
„Ha elvesz kend, nem bánom,
Sem anyám sem apám.“
Fogjunk kezet ízibe,
Menjünk pap eleibe;
„Félek ám én kendtül!“
 

393

 
Szapora Margit, hol voltál?
Budán a tornyok közt.
Ott vala vélem az öcsém,
Szőtt a sok selyem közt.
Tétova járánk ide is,
Tétova nézénk oda is,
Bámula szemünk, szánk.
 
 
Szapora Margit, szépek-e
A budai csárdák?
Fogd meg az orrod! paloták
Vannak ott, nem csárdák.
Mindenik olly nagy, mint a vár,
Több vár ollyan volna bár,
Torony ott minden ház.
 
 
Szapora Margit, szépek-e,
Ott a kontyok, párták?
Bódul a Buda, nincs ott konty,
A pártát elhányták.
Taréjos ottan minden búb,
Beléje férne egész zsúp,
Sátor ott minden konty.
 
 
Szapora Margit, van-e táncz?
Dudaszót hallál-e?
Éjjeli nappali ott a táncz,
Azt kérdd, ha eláll-e?
A duda volt-e de bőgött,
Furulya volt-e? de fütyölt,
Szüntelen a rip rop.
 
 
Szapora Margit, üstököt
Nyom-e ott a csákó?
Hátul az üstök, és csak egy,
Hosszu, mint a kákó.
Kalapok alatt lisztes zsák,
Hajokat boltbul hordatják,
Magokét eladják.
 
 
Szapora Margit, olcsó-e
Ott a bor vagy drága?
A hol a czégér ollyan sok,
Nem lehett ott drága.
Minden könyves piros ott,
Minden kardos tántorog,
Kurjongat minden ház.
 

394

 
Amott megyen egy kis lány,
Selyemczipő a lábán,
Utána egy kapitány,
Daru szőrü paripán.
 
 
Mondd meg nekem, te kis lány,
Szeretsz-e még igazán;
Ha nem szeretsz igazán:
Ne járass magad után.
 
 
Szeretlek én igazán,
Járatlak magam után;
Ha nem szeretsz, hadd abba,
Nem varrtak a nyakadba.
 

395

 
Három legény áll az utczán,
Három legény áll az utczán;
Gondolkodnak ők magukba,
Hová mennek mulatságba.
Már az egyik kigondolta:
Menyecskéhez, az ablakra.
Beszólottak hajdu módra;
Itthon vagyon-e a gazda?
Ott maradnak virradóra.
Nincsen itthon most a gazda,
Elment ő ma hosszú utra,
Maradhattok virradóra.
 

396

 
Háromféle szeretőm volt,
Lutheránus, pápista, tót,
De megmondtam ő kemeknek,
Hozzám többet ne jőjenek.
De az egyik föl sem vette,
Csak sarkantyuját pengette.
A gazdasszony meghallotta,
A gazdát is felhajtotta.
 
 
Kelj fel, kelj fel, te jó gazda,
Valaki jár a házadba.
Mig a gazda gyertyát gyujtott,
Addig a legény elugrott.
 
 
Megszorítá jobb kezemet,
Adjon isten jobb szerelmet;
Jól megnézd a személyemet,
Mert soha nem látsz engemet.
 

397

 
Van Pozsonyban három sárga paripa,
Van is annak egy szép barna kocsisa,
Még pénteken jó bort ivott hitelben,
Már szombaton ki volt terítve szépen.
 
 
Huzd meg babám, azt a hármas harangot,
Hogy sirjanak a berencsi leányok.
Meghúztam már azt a hármas harangot,
Sirhatnak már a berencsi leányok.
 

398

 
Kinek varrod rózsám, azt az inget?
Neked varrom; katonának visznek.
Ha meglőnek, jó lesz a sebedre,
Vagy ha meghalsz, hideg tetemedre.
 
 
Kiáll édes anyám, kapujában,
Látja kedves fiát indulóban.
Ne sirj édes anyám, a kapudba,
Se te édes rózsám, a szobádba.
 
 
Az én bucsúzásom nem lesz hosszú,
Csak egy szóbul álló, de szomorú.
S hagylak az istenre, szép galambom,
Gyönyörűn zöldellő virágszálam.
 

399

 
Három árva sirdogálva
Áll a temető árkába;
Kelj fel, kelj fel, édes anyám,
Lerongyollott az én ruhám.
 
 
Nem kelek fel, édes fiam,
Lelankadt már az én inam.
Van ti néktek most anyátok,
Van az úrnak gondja rátok.
 

400. A FALOPÓ

 
Minapában hogy kimentem
Az erdőre fát vágni,
Elfáradva ledűltem én
Az árnyékba fekünni.
 
 
Alig kezdtem szenderedni,
Hát egy hunczut kerülő
Jól rám vágott, kelj fel, ugymond,
Te, álomba merülő!
 
 
Hát te megint, te rosz ember,
Ide jöttél fát lopni?
Megállj, hunczut! oda viszlek,
Hol fog állad felkopni.
 
 
Gyere velem az udvarba,
Vedd fel a fát hátadra,
Mert ha nem jösz, majd kötelet
Hurkolok a nyakadra.
 
 
Oh, nagyságos kerülő ur!
Csak most egyszer engedjen,
Ha még másszor engem itt ér,
Árestomba rekeszszen.
 
 
Ámbár szegény legény vagyok,
Senki semmit nem tud rám,
Geczi pajtásomon kivül,
De ő ki nem mondja rám.
 
 
Ha mondani akarná is,
Csak nem mondja magára:
Mert ő maga hítt engemet
Lopni el a vásárra.
 
 
Ott sem loptam csak tiz gombot,
Esküszöm a hátfámra,
Ki nem hiszi: most is itt van,
Tekintsen bár ruhámra.
 
 
Nem vagyok én ollyan ember,
Mint valaki… gondolja,
Az apámnak mindennemü
Teteme azt mutatja.
 
 
De nem használt a beszédem,
Engemet ugy behajtott,
Mint bikát a tilalmasbul,
S váltságom lett harmincz bot.
 

401

 
Hallottad-e hirét
Székes-Fehérvárnak?
Nem hallottam hirét,
Nem is tudom nevét.
 
 
Salutát izentem
A Lekner Antalnak,
Hogy irjon levelet,
A Gábor Évának.
 
 
Nem irhatok néki,
Mert nem is irhatok,
Most fekszem betegen,
Halálos ágyamban.
 
 
Vártam vacsorára,
Egy pár pogácsára,
Egy arany gyürűre,
Selyem kezkenőre.
 
 
Elvagyon készitve
A láda fiában;
Nem is került kézbe,
Mód kézhez adásra.
 
 
Lekner Antal ágya,
Majorána fája,
A főtül valója,
Rozmaring bimbója.
 
 
Bár ne csikorogna,
Bár csak fenyő volna,
Hogy a Lekner Antal
Könnyebben nyughatna.
 

402

 
Peringer kertjében,
Liliom mellette,
Ki volt a kertésze,
A ki azt ültette?
 
 
A ki azt ültette,
Miska volt a neve,
Szép piros hajnalban,
Szépen öntözgette.
 
 
Fölkelt már a csillag,
Az ivó kut felé
Ballag a kis Miska
A Liszkája felé.
 
 
Talán meg is virad
A mig oda ballag;
Gyönge szerelmének
Hamar vége szakad.
 
 
Miska volt a neve,
A ki azt ültette,
Szép piros hajnalban
Szépen öntözgette.
 

403

 
Meghalok, meghalok,
Még beteg sem vagyok;
A pesti temetőn
Nyugodni akarok.
 
 
Csináltatsz-e nekem
Diófa koporsót?
Bizony csináltatok
Márványkő koporsót.
 
 
Hát behúzatod-e
Fekete fátyollal?
Bizony behuzatom
Fekete bársonynyal.
 
 
Kivereted-e majd
Szép sárga szögekkel?
Bizony kiveretem
Tiszta arany szöggel.
 
 
Eltemetsz-e engem
Temető szélébe?
Bizony eltemetlek
Virágos kis kertbe.
 

404

 
Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én.
Jőj be hozzám szelid lányka, pihenni,
Öreg anyám majd gondodat viseli.
 
 
Sötét felhők tornyosulnak az égen,
Hull a zápor a tiszai térségen.
Barna kis lány, selyem kendőd megázik,
Gyönge vállad, hószin nyakad megfázik. –
 
 
Szétoszlanak már a sürű fellegek,
Isten hozzád, kedves legény, én megyek.
Élj boldogul, a jó isten áldjon meg,
Ollykor ollykor rólam is emlékezz meg.
 

TIZENEGYEDIK KÖNYV

JÁTÉK ÉS GYERMEKDALOK

405

(Egy fiu és leány kezöket összefogva s jól feltartva kiállanak; s ezek kapusok. A többiek hosszu sorba fogózva jőnek, amazok feltartott keze, mint kapu, alatt átbuvandók. A sor vezére igy köszön):

Vezér.

 
Kakas! isten jó napot!
 

Kapus.

 
Récze, rucza fogadja.
Hát ki népei vagytok?
 

Vezér.

 
Lengyel László jó királyé.
 

Kapus.

 
Az is nékünk ellenségünk.
 

Vezér.

 
Miről való ellenségtek?
 

Kapus.

 
Minapában itt jártatok,
Hidunk lábát lerontátok,
Fel sem ácsolátok.
 

Vezér.

 
Ácsok vagyunk, ácsmesterek,
Fenyőfábul kifaragjuk,
Ingyen aranyozzuk.
 

Kapus.

 
Hát hol kapjátok az ingyen aranyat?
 

Vezér.

 
Fel-felfutunk Boldogasszonyfalvára.
Kérve kérjük, adva adják,
Tekenővel mérik.
 

406

Vándor

 
Jőjetek révészek, jőjetek át!
 

Révészek

 
Nem megyünk, nem megyünk!
Mert mérges a szél,
Sötét az éj.
 

Vándor

 
Jőjetek, honfiak, jőjetek át,
Vándor jött, majd ezüst pénzeket ád.
 

Révészek

 
Nem megyünk, nem megyünk,
Mert sötét az éj,
Mérges a szél.
 

Vándor

 
Jőjetek véreim, jőjetek át,
Mit kértek, megadom, megadom hát.
 

Révészek

 
Egy aranyat,
Egy madarat,
Add nekünk vándorka, add magadat.
Sajka sajka, fuss a habnak, hozd ide, hozd ide Tercsikát,
Jőj hát, jőj hát, szép vándor, révészek, honfiak, véreid itt.
Sajka, sajka, fuss haza most, vidd haza, vidd haza Tercsikát.
 

Mind együtt

 
Vígan, vígan zengjük most az éneket,
Tercsit, Tercsit elhozták a révészek.
Tánczra tehát,
Üsd a bokát.
Pannika, fogd meg a szép madarkát,
Rajta tehát!
Rajta tehát!!!
 

407

 
„Jertek által, jó révészek!“
‚Ki népei vagytok?‘
„Lengyel László jó királyé.“
‚Az is nekünk ellenségünk.‘
„Miről való ellenségtek?“
‚Hidunk lábát eltörette,
Meg sem csináltatta.‘
„Ácsok vagyunk,
Ácsodozunk.“
‚Miből ácsodoztok?‘
„Mind ezüstből és aranyból.“
‚Hol vettétek?‘
„Mind ezüstöt, mind sár aranyt,
Boldogasszonytól
Kérve kértünk.
Fenyőfából kifaragjuk,
Még is nektek adjuk.“
‚A kapunak váma vagyon.‘
„Micsoda váma?“
‚Egy szép lány,
Egy arany alma.‘
„A szép leányt megadhatjuk,
Az arany alma most bimbódzik.
Bujj, bujj, zöld ág,
Zöld levelecske!
Nyitva vagyon arany kapu,
Csak bujjatok rajta.“
 

408

(Bizonyos tér hidnak képzeltetik, hol egy pár a hid tulsó végén állván, a tulfelőliek által igy szólíttatik meg):

Tulsók.

 
Ereszszetek jó révészek!
 

Innensők.

 
Nem eresztünk!
Mert a minap itt jártatok,
Hidunk lábát eltörtétek,
Meg sem csináltátok.
 

Tulsók.

 
Arany kulcscsal koczogtatjuk,
Még is megcsináljuk.
 

Innensők.

 
Hidnak is van váma.
 

Tulsók.

 
Micsoda váma?
 

Innensők.

 
Egy kemencze kalács, egy szép leány,
 

(Most szabad az átmenet. Kettő kezét összefogva feltartja, s a többiek illy éneklés közt átbujnak):

 
Bujj, bujj, bokrostul,
Bokron innen által.
Vagyok bátor, jó vitéz,
Megyek hidon által.
Haj liliomszál!
Liliom, liliom, hányat termett a mogyoró?
Tizet, tizenkettőt, haj liliomszál.
 
 
Kivirágzott a diófa,
Nagyott vetett az árnyéka.
Alatta van szép vetett ágy,
Benne fekszik Márton diák.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
Márton diák rozmarinszál,
Rozmarinszál, levendula,
Levendula, szép viola,
Oh hajnáré! czifra czukornáré.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
A szép leány szintég ollyan,
Mint kis kertben kinyilt rózsa.
Eső éri, illatozik.
Oh hajnáré, czifra czukornáré.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
A vén asszony szintég ollyan,
Mint erdőben borzas macska.
Eső éri, ossad, possad,
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
Hej fürjecske, fürjecske!
Gyönge a te állad;
Életed is kesereg,
Mint a szegény árva.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
Happ, most, ifiak,
Most vagyon kedvetek,
De ha megvénültök,
Nem leszen kedvetek.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
Az árnyékos kis madár
Sem szól minden ágon,
Én sem fekszem mindenkor
A paplanos ágyon.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
Ipsilány, ipsilány,
Ipsilányi rózsa!
Rózsa volnék, piros volnék,
Még is kifordulnék.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
 
 
Zöld selyem rosta,
Két garas héja,
Szederszemű szép Pannika,
Fordulj angyalmódra.
Bujj, bujj bokrostul,
Bokron innen által.
Vagyok bátor jó vitéz,
Megyek hidon által.
Haj liliomszál.
Liliom, liliom! hányat termett a mogyoró?
Tizet, tizenkettőt, haj liliomszál.
 

409. GYERMEKDAL

(mellyet körbe fonódva, s körbe járva egyetemesen énekelnek, s e szavaknál: ropp, ropp, ropp, mindnyájan tenyereikkel csattognak)

 
A kassai rózsafa tetején
Két szál vessző.
Szőtték, fonták,
Összeroppantották.
Ropp, ropp, ropp!
 
 
Körtéfa, körtéfa!
Kőrösi, kerepesi körtéfa!
Városi gazda, gyöngyösi táncz.
Könnyüjáró kis menyecske.
Dob, szerda!
 
 
Termett a megyfa, hajlott az ága,
Kendermorzsa, szép kis menyecske,
Jövel, csókold, a kit szeretsz.
Ezt ölelem, ezt csókolom.
Adjon isten lassu esőt,
Mossa össze mind a kettőt.
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök.
Dob, szerda!⁷
 
 
Szántottam gyepet, vetettem gyöngyöt,
Hajtottam ágát, szedtem virágát.
Engemet, mátka, hárman kéretnek,
Adjál tanácsot, mellyikhez menjek.
Az elsőnek is az neve Zsigmond,
Ha ahoz megyek, az kurvának mond.
Az másodiknak az neve Péter,
Ha ahoz megyek, perpatvar lészen.
Az harmadiknak az neve János,
Kinek konyhája szüntelen zsiros.
Kincsem, galambom, Szegedi János,
Fujjad a sipot, járjuk a tánczot.
Fürdik a csóka fekete tóba,
Fiához készül Lengyelországba.
 
 
Elment az uram, bolond karafi,
Cserfa erdőbe almát keresni.
Adná az isten, hogy oda veszne,
Talán még engem más is elvenne.
Ollyat ugrok, mint paripa,
Megfordulok, mint karika.
 

(Itt ugranak és megfordulnak)

 
Borsodba mentem, borsos bort ittam,
Mézesdbe mentem, mézes bort ittam.
Törökvárra mentem, uj csizmát vettem,
Megpatkoltattam, egy tallért adtam.
Hull a borsó,
Nincsen korsó!⁸
 
 
Zabot, zabot a lovának,
Gyöngyöt, gyöngyöt a lovának.
Gyöngykoszorút a lányának,
Arany páczát a fiának.
 
 
Ég a gyertya, ha meggyujtják:
Mig egy pár tánczot eljárják.
Járjad, járjad jó katona,
Hadd vigadjon ez az utcza.
 
 
Ez az utcza ollyan utcza,
Piros alma terem rajta,
Ollyan poshadt, mint az iró,
Egye meg a szolgabiró.⁹
 

410

 
Kivirágzott a diófa,
Nagyot vetett az árnyéka.
Alatta van János diák,
János diák, édes szivem.
Keziben van rozmarinszál,
Rozmarinszál, apró virág,
Apró virág, levendula,
Levendula, édes szivem!
 
 
Szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt,
Hajtottam ágát, szedtem virágát.
Az igazmondás nem emberszólás.
Holtig valóság, holtig valóság.
 
 
Szedem szép rózsáját,
Kötöm bokrétáját,
A fejébe rakom
Gyöngyös koszorúját.
 
 
Erdő hátán gilicze,
Barna szemü menyecske,
Mondd meg nekem nevedet,
Kinek hínak tégedet.
 
 
Vén banya, száraz tuskó,
Vesd a kemenczébe,
Szép menyecske, piros alma,
Fordulj az ölembe.
 
 
Városi biró, gyöngyösi kutya,
Roppants egyet, kis menyecske,
Öleld, csókold a kit szeretsz.
Ezt ölelem, ezt csókolom.
Csir ide, csir oda,
Kecskevári dombra.
 
 
Huzd meg czigány azt a nótát,
A kit régen megtanultál.
Hadd ugorjak kettőt, hármat,
Szeretőmmel járok tánczot.