Kitabı oku: «Népdalok és mondák (3. kötet)», sayfa 11

7. Az özvegy ember és árva lány

Nem tudom mellyik országban, és annak mellyik vármegyéjében, a vármegye mellyik járásában, a járásnak mellyik falujában, a falunak mellyik utczájában, az utczának mellyik részén volt egy szegény özvegy ember; nem messze hozzá egy módos özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy igen szép lánya, az özvegy asszonynak két nem igen szép, de idősebb lánya. Az özvegy ember az özvegy asszonynyal egybekelt, s gazdaságukat összerakva együtt éldegéltek. Az özvegy, vagy is már uj házas ember épen ugy szerette uj felesége két lányát, mint a magáét, de a vén menyecske jobban szerette saját két lányát, mint férjének egyetlen leányát, a két idősebb leány is szerette apját anyját, de a szép lányt nem szerette. Ezen a szegény ember nagyon szomorkodott, de rajta nem segíthetett.

Egyszer a falutól nem messze eső városban vásár esett; a vásárra a szegény embernek mennie kellett. Nem volt szeri száma a sok öltözéknek, mellyet a két nagy lány, és azoknak szerető anyjok a vásárról hozatni parancsolt: de a szegény ember ártatlan szép leánya száját se merte feltátni kérés végett.

Hát neked lányom, mit hozzak? mond a szomoru szegény ember, szólj már te is, te érted is leesett a varju a fáról.

Ne hozzon nekem egyebet, válaszol a kis szép lány, csak három diót, elég nekem annyi; kis lánynak még nem kell czifra ruha.

A szegény ember megjárta a vásárt; elhozta a temérdek sok czifra ruhát, piros czipőket, karkeztyűket; hányta vetette a két szép lány egyik rakásból a másikba a sok drága portékákat, a sok pántlikát, krongolt gyürűt, csinált rózsát; illegették fejökre a török kezkenőt, próbálgatták arczokon a pirositót; ugráltak, danoltak örömükben, anyjukat vigan ölelgették, apjok választását dicsérgették, s kifáradván a nézegetésben, a maga részét mindenik saját szekrényébe rakta. A kis szép leány a három diót szomoruan kebelébe bocsátgatta.

Alig várhatta a két czifra lány a vasárnapot, badárosan felöltözködtek; orczájukat kipirosították, harangszó után templomba siettek, s a legelső székbe bigyesztették magokat. A kis szép lánynak meg igen szemetes buzát adtak, s ráparancsoltak, hogy azt, melly egy fél vékányi lehetett, mig ők a templomból haza jőnek, kiszemelje.

A kis lány hozzá fogott a szemeléshez sirdogálva, s könyeit hullatta a buzaszemek közé. De sirását meghallotta az isten, s elkülde hozzá egy sereg fehér galambot, mellyek az előtte állott buzából a konkolyt és szemetet egy pillantás alatt kiszedték, s egy percz alatt visszaröpültek oda, a honnan jöttek. – A kis lány hálát adott a jó istennek, s többé nem sirt. Elővette három dióját, hogy azokat megegye. Hát a mint a dió haját ketté választja, az elsőből egy gyönyörűséges réz öltöző ruha, a másikból ezüst, a harmadikból ragyogó arany ruha esik ki! Neki se kellett több! a két diót, mellyekben arany és ezüst ruha volt, elzárta, a réz öltözetet magára vette, sietett a templomba, s beült a legutolsó székbe, a vén asszonyok közé. Hát az egész templom feláll; a pap majd elakadt a predikáczióban, s a két éltes lány csudálkozva néze hátra, látván, hogy azon idegen lánynak szebb a ruhája, mint az övék. Ott volt a templomban azon ország királyának a fia is, melly országban az a falu is volt, mellyben a szegény ember, és annak uj felesége lakott. A réz ruhában ragyogó tündér szépségü lány mindjárt szemébe tünt a király fiának, ki most az egész országban feleséget keresett magának.

Mikor észre vette a szép kis lány, hogy a szent ige vége felé jár, kiszállott a székéből, és sietett haza, hogy mire mostoha anyja, és testvérei haza jutnak, levetközhessék. A király utána inditá szolgáját, megparancsolván annak, hogy jegyezze meg a kaput, mellyen a gyönyörüséges lány bemenend: de a futós lányka gyorsabban ment, mint sem őt a király inasa elérhette volna. Hirtelen levetkezett, mire a két mostoha testvér, legények kiséretében, haza érkezett, ő réz öltözőjét dió szekrényébe zárta, s midennapi, tiszta ruháját magára vette, s a káposztás fazék mellé tüzet szított, gazdasszonykodott.

Jaj árva testvér! nem láttál te semmit! mondának a vig mostoha testvérek, templomban volt a király fia; velünk épen szembe ült. Ugy nézett ránk egy darabig, mint az igézet, nem láttál te semmit; a szent beszéd kezdetén egy ollyan szép leányt tiszta tündöklő ruhában, millyet még soha élő ember szeme nem látott!

Láttam biz én azt a szép lányt, a mint amott az utcza szögletén ment.

Honnan láttad? kérdék egyszerre az irigykedő mostoha testvérek.

Hát a lajtorján felmásztam a kémény mellé, s onnan néztem.

Ugy! hát te bámulással töltöd az időt! majd ad neked édes apád, ha a buza nincs meg szemelve; és siettek az asztalhoz.

De a buza olly tiszta volt, mint a mosott arany; még a konkoly és gaz is ki volt hordva a házból.

Már dél után a lajtorja el volt a ház elől téve, hogy az árva ne bámulhasson.

Dél után is beharangoztak. A két nagyobbik lány még pompásabban felöltözött s templomba ment. A királyfi is ott termett. A kis árvának két annyi buzát tettek, s megfenyegették, hogy ha akkorra ki nem tisztitja, mikorra haza jőnek, megkinozzák. – A kis lány nagy busan munkához fogott. De a fehér galambok ismét előröpültek két annyi számmal, mint reggel. S a buza egy percz alatt tiszta lett, mint az arany. Hirtelen kinyitja a kis lány a második diót, mellyből fehér ezüst ruha ömlött ki, min a holdsugár. Templomba ment, beült reggeli helyére. A királyfi elővette szemüvegét, s ugy nézte az ezüst ruhás kis lányt, majd megette szemével. Csak kevés ideig mert helyén ülni, s mikor senki sem nézett rá, kisiklott a templomból s haza futott. A királyfi inasa most sem akadhatott nyomába. Mikorra két testvére haza jutott, a lány a szemelt buzát rakta tarisznyára, s készült azt padra vinni.

Ne vidd még, várakozzál, mondának mindketten a testvérek, mig élsz se látsz ollyat, mint mi láttunk. A reggeli tündér kisasszony tiszta ezüst ruhában volt most a templomban. Ollyan volt mint a ragyogó holdvilág.

Láttam én azt, mond jámboran mosolyogva az árva lány; felállottam a keritésre, a palánk felső deszkájára, mikor a templom küszöbén átlépett, akkor is láttam.

Hát a buza? nézzük csak! most elbámultad a szép időt, majd ad neked édes apád! mondának az átkozottak.

De a buza tiszta volt, ha még annyi lett volna is.

Az utczakerités betöviseztetett, hogy a szegény árva onnan se nézhessen többé.

Nehéz volt a két nagy lánynak bevárni a jövő vasárnapot; mert azon ruháikat akarták mutogatni, mellyek még testükön nem voltak. Eljött a vasárnap. A milly czifrán felöltözködhettek, olly czifrán öltöztek fel a nagy lányok, gyürűiket felrakták, pántlikáikat felbokrozták, czipőiket, orczáikat kipirosították. Harangozás után egyszerre siettek. A királyfi ismét jelen volt; néhány pajtása is volt vele. A nagy leányok ugyancsak illegették magokat, szájukat kicsinyre igazították, fejöket jámborul félre tartották, pántlikáik bokrait ugyancsak igazgatták. Ha a királyfi, vagy annak pajtásai rájok tekintettek, szemeiket szemérmesen lesütötték, s a kezökben lévő majorána-csomón bibirkéltek. A kis lányt most is otthon hagyták; elibe három annyi igen szemetes buzát öntöttek, s megfenyegették, hogy ha haza jövetelökre tiszta nem lesz, apjával keményen megrakatják. A szép gyermekhez most is galambok szálltak segíteni, három annyi számmal mint az előtt, s a csomó szemetes buza egy percz alatt tisztább lett az aranynál. – Kinyitotta a kis lány a harmadik diót, a belőle kifejlett arany öltözőt magára vette, templomba sietett, s a régi szokott helyére leült. Most bámultak ugyan csak az emberek; az asszonyok és lányok ülő helyökből felugráltak; a papszóra nem figyelmeztek, s mig csak jól nem laktak a tündérszépségü lány bámulásával, addig mindig suttogtak. A királyfi elhatározá, hogy akármint teszi szerét, az lesz az ő felesége. De a szép tündöklő lány elfutott; futott nyomában a királyfi szolgája és a kapufélfa hasadékába, mellyen a kis lány bement, egy arany rózsát szurt. Ezt a kis lány észre épen nem vette.

Futva jöttek haza a dicsekvő lányok. Ha ezer esztendeig élsz, se látsz olly szépséget, millyet mi láttunk; egy tiszta aranyba öltözött teremtést láttunk mi, millyen csak egy van e világon.

Láttam én is, mond nevetve a kis lány, fölállottam az eperfára, az utczasarktól egész a templomig kisértem szememmel.

Hát a buza meg van-e szemelve?

Megsegített az isten, mond a jámbor lélek, az segíti meg az árvákat.

Az eperfa délutánra kivágatott.

Dél utáni templomkor már nem jövének hirrel haza a lányok. Nem kérdék: ha ki van-e tisztítva a buza, mert látták, hogy mostoha apjok neheztel rájok, hogy lányára ugy irigykednek. A szegény apa kis lányát bekérte a falu végén álló kunyhóba egy özvegy asszonyhoz, kinek gyermeke épen nem vala, ott táplálta szük eledellel néhány hétig.

A királyfi több vasárnapon nem ment templomba. Hanem három hónap, három hét és három nap mulva, dél utáni három órakor, három fertálykor és három perczkor gyalog jött el azon faluba, mellyben a szép leányt látta. Csak szolgája kiséretében jött. Minden kapufélfát megtekintettek. Meglelték az arany rózsát, mellyet a szolga a kapufélfába szurt. Bementek a házba, mellyben egy öreg asszony ült, könyörgést olvasgatva.

Van-e e házban leány? kérdé a királyfi.

Van felséges királyurfi, szól a vén asszony, van kettő; akármellyik megérdemli a királyfi szeretetét.

Szólitsd elő öreg anyám, mind a kettőt, megisméri lelkem közülök a magáét.

Itt vannak, uram királyfi, mond a mosolygó anya felöltöztetvén fél óra alatt két lányát, a mint csak tudta.

Nincs köztök az enyém, mond szomoruan a királyfi. Nincs több lányod, jó asszony? hozd el a harmadikat is, ha boldogságomat szereted.

Nem adott nekem isten többet! elég ez a kettő, ennél szebbet, jobbat nem találsz e faluban.

Nincsen férjed, s nincs férjednek leánya? kérdé buslakodva a királyfi.

Férjem megholt, mond a vén banya, három esztendeje, hogy sirba kisértük.

Menjünk tovább, uram királyfi! mond a szolga, ha isten akarja, megtaláljuk.

Mikor a kapufélfánál mentek, kirántotta a szolga a hasadékból az arany rózsát, és azt szélnek eresztette. Az arany rózsa csendesen repült a királyfi és szolgája felett. Imádkozva kisérék a szerencsekeresők a rózsát, melly a falu végső házának kapuja előtt földre esett.

Ide menjünk be, uram királyom! ide segített minket könyörgésünk.

Ha isten hí, megyünk szolgám, mond a királyfi.

Kakas kukoríkolt az ajtó verőczéjén, mikor beléptek, s egy igen szegény asszony lépett a vendégek elfogadására. Van-e lányod öreg anyám? szól kegyesen a királyfi. Nincsen uram, soha sem is volt, mond a vén asszony szomoruan.

Hát árvát nem tartasz? isten az árva mellett megtartja az árva tartó anyát is.

Van jó uram, de ruhátlan, nem arra való, hogy te nézzed. Rosz, dologtalan, mostohája azért veré hozzám; édes apja titkon hozza el mindennapi kenyerét.

Ad az isten, kinek nincsen, mond a királyfi; hozd el őt, bármilly csuf, bármilly ruhátlan, én az árvákat szeretem boldogítni.

Elővezeté nagy nehezen a ronda vén asszony a nagyon szegény, de igen tiszta öltözetü kis leányt, kinek orczája akár a harmat. Messziről megismeré a királyfi a szép termetet, a gyönyörüséges arczot.

Nem sajnálom többé fáradságomat, mond a királyfi; ölébe vette a szép leányt, gazdagon megajándékozta a szegény asszonyt, s rég ohajtott kedvesével utnak indult.

Utjok közben a szolga emlékeztette urát, hogy illy együgyü öltözetben nem szép lenne királynak mátkáját haza vinni. – A királyfi helyesnek találta szolgája figyelmeztetését.

Csak három mérföldet kellett már gyalogolniok az országig, mellyben a királyfi atyja uralkodott. Egy kerek tó szélén állott egy nagy szomorú füzfa, annak galyai közé ültették a leányt s azt tanácsolták neki, hogy addig le ne szálljon a fáról, mig ők arany öltözettel, s királyi hintóval vissza nem térendenek. Mikor ezt elmondták, elmentek.

A kis leánynak kebelében volt a három dió; hogy mátkáját meglephesse, fölvette arany öltözetét, s abban várta királyi mátkáját.

Alig végezte be öltözködését, egy sereg czigány asszony ment a fa alá, mellyen ő ült aranyos ruhában. A czigány asszonyok kikérdezték, miért ül ott, kit vár, s hova szándékozik? ő, minthogy a jó lélek senkitől nem fél, előadta származását, kiállott szenvedését, mostani állapotát, s azt is megmondta, hogy királyi mátkáját meg akarja tréfálni; megmutogatta dióit, és azokban levő ragyogó ruháit. A czigány asszonyok közül a legszebbik szép szin alatt felmászott hozzá a fára; elkérte dióit nézegetni, s mikor észre sem vette, a fáról a kerek tóba lökte. De a czigányok nagy csudálkozására ő arany kacsává vállott, s a tó közepeig repülve ott leszállt, s ott uszkált. A czigány asszonyok sokáig hajigálták az arany kacsát; de az mindig viz alá bukott. Végre valahára kifáradtak a hajigáló asszonyok, s ott hagyták az arany kacsát a tóban, a czigány asszonyt pedig a szomoru füzfa galyai közt.

A királyfi napszállatkor elért a fához, mellyen szép mátkáját hagyta. Hát meglátja, hogy ott egy arany ruhás asszonyember! Csudálkozik drága öltözetén, s kérte, mondaná meg, hol tehetett szert az arany ruhára. A czigány asszony elmondta, a mit a lánytól hallott, s engedelmet kért, hogy ezt akkor nem mondta, mikor legelőször meglátta az özvegy asszonynál; s elhitette a királyfival, hogy csak azt akarta kitudni, ha szereti-e őt szegény öltözetében.

A királyfi elhitte, mit a czigány asszony beszélt, s kérte: szállana le a fáról, ülne kocsiba, hadd vigye haza király atyja palotájába.

A mint a czigány asszonyt a füzfáról a királyfi leemelte, igen különösnek tetszett neki mátkájának barna arcza.

Nem voltál te illy fekete, kedvesem, mikor itt hagytunk, mitől lettél illy barnává?

Gyenge bőrömet nagyon megsütötte a verőfény, mond a hamis lelkü. Ha árnyékban leszek, néhány nap mulva ismét olly szép leszek.

A királyfi elhitte, s kérte vélt mátkáját, ülne kocsiba.

Mig azt arany kacsát le nem lövöd, addig nem mehetek, abból szeretnék enni lakodalmam napján, monda az átkozott menyasszony.

A vőlegény és szolga sokáig czélozták az arany tollu madarat, sok puskaport és serétet elvesztegettek, de az arany kacsát nem találhaták, mert az mindig a viz alá bukott.

Szomoruan ült a fekete asszony a királyfi hintajába, de a sok szép beszéd által megjött a kedve, s kevés idő alatt haza értek. Az öreg király nem szerette barna menyét; de midőn fia megbiztatta, hogy az néhány nap mulva tündér szépségü lesz, megnyugodott.

Mikor már sok hónapig együtt voltak, s a menyasszony mégis csak fekete maradt, a királyfi hidegebben kezdte magát iránta viselni. Ezt észrevette a czigány asszony. – Hogy kedvre hozhassa királyi férjét, kihirdette városában, és a környékbeli falukban, hogy a király palotájában ezentul minden héten háromszor tollfosztás fog lenni, s oda szegényt boldogot meghivnak, és a királyné mindeneket szivesen fog látni.

Az arany kacsa, mikor a királynét haza vitték, utána repült a hintónak; és leányformáját ismét fölvevé, a király szomszédjában szolgálatba állott s szorgalmatosan dolgozott.

A legelső tollfosztás alkalmával ő is elment, s az asztal végin senkinek sem szólva megült és fosztogatott.

Ugyan királyné hitvesem, monda a király, beszéld el jó munkásainknak azt a szép történetet, melly akkor esett, mikor téged mostoha testvéreid tomplomba bocsátani nem akartak; mondd el, kik segítettek neked buzát szemelni?

A czigány asszony mindezekről semmit se tudott; s beszélt a mi nyelvére jött, hogy nevezetesen ő a kapu kulcsának a lyukán buvott ki, és hogy a szomszédból összehivta a lányokat, s azoknak segítségével végezte el a buzaszemelést.

Nem ugy volt az, felséges királyné, monda egy gyönyörü hangu leány, kinek öltözete igen selejtes, de igen tiszta volt, a kémény mellől mondá az árva lány, hogy leskődött, meg a palánk tetejéről, meg az eperfa ágai közűl; de az mind ártatlan fillentés volt a szegény árva lánytól, kit a királyfi megszeretett, kit mostoha testvérei máshoz hajtottak, kit a királyfi szolgájával együtt keresett, és kit a szomoru füzfára ültetett, és kit te a tóba vetettél, kit férjed meg akart lőni; és az az árva lány én vagyok.

A királyfi megismerte kedvesét. – Felesége elájult.

De nem sokára magához jött. A czigány asszonyt gonosz tetteért a király példásan megbüntette, felnégyeltette, megégette, a kis árva lányt pedig feleségül vette. Mostoha anyját tömlöczbe vetette, annak két lányát megnyiratta, hajokat megégette, s szélnek eresztette. Az árva lány udvarába hozatta apját; az özvegy asszonynyal, kinél a szép lányt megtalálta, összeházasitotta. Az árva kis lánynak, és édes apjának lakodalma együtt tartatott… Enni, inni volt elég, még az árva gyermek is riskását evett. Az ajtó megett Tisza, Duna egy zsákban volt. Én is ott voltam a tánczoló személyek közt, csizmámon hoszu szalma sarkantyu volt; valaki meg talált lökni, sarkantyum a zsákba vágódott, mellybe a Tisza és Duna volt; a zsák kilyukadt, a viz szerte szanaszét ömlött, engem elragadott, s itt nem messzire tett ki, s ide kerűltem; ha nem hiszik, most is itt vagyok. –

8. A titkolódzó kis fiu és az ő kis kardja

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt. Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és a mint a kis fiu nőtt, úgy nött vele a kardtok is; ugyanazon a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel. Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért álmomat! –

Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem teljesedik. –

Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és ha meg nem mondod, majd megraklak.

Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe, letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága, hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette, hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállott, s belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen sirt.

Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította, menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül megverte. – Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.

A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő vele, ő fiának fogadná. –

Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. – Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába, s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a leányát, mellyik legszebb, neki adja.

A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis fiától, ki ismét keservesen sirt. – A kocsiról a kis uj királyfi lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta, a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!

Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád? mondá a király.

Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.

Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?

Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem teljesedik.

Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.

Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.

Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a király atya.

Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek. Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.

Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek sem akar kivallani.

Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.

A kis fiu fejét rázta.

De megmondja nekem, mond a középső.

Nem én, mondá a kis fiu haragosan.

Nekem fogja megmondani, – szóla hizelegve a legkisebbik.

Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem teljesedik, – megverem a ki kérdezni meri, mondá fenyegetve a kis fiú. –

A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való ő királyi palotába. –

A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők laktak. – Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu, hogy már tizenhét esztendős lett. – A király nagyobb lányai a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott, s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon el tőled.

A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.

Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.

A király városának napszállati oldalán magas akasztófa ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy asszony fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét. A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. – A lármázó nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa alatt megállott, abból a magyarok királya kiugrott, és a lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani, mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat ki, ha beteljesedik.

Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja annak.

A kard megcsördült a szép legény oldalán. – Átadta a király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve kéré, mondaná ki titkát.

Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény, mig be nem teljesedik. –

Majd kimondod leányomnak, – monda mosolyogva a magyarok királya.

Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan megcsördült.

Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény. A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához, s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. –

Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündér országból? illyet asszony még nem hordott karján.

Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.

Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány, ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki a szép királyleányt össze-visszacsókotta.

Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne, ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban lész lakása, szivem közepén a tanyája. – Az atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába, hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el egy hét, a tündéri szépségü leány legszebb ruháját magára vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa és titkát belőle kivegye.

Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből, csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem hallott. – Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád? ha kitalálod, tied leszek.

Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény, neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.

De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult az orra vére.

Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!“ és lánya arczát, s orrát mosogatni kezdte.

Még azon a napon összehivatta a király a városban levő minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz, hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak megmondani a királynak, hogy a munka készen van. De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni, mellyen egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives, tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s haza sietett.

Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal közé tétetett.

De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét, vitt neki könyveket, a millyeket kért. –

A király minden harmadik nap megnézette a foglyot szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt. A király csudálkozott.

Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához; a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt; a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte: miért busul király atyám olly szertelen?

Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király, nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt, s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.

Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja buslakodását.

Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik pedig a viz színén marad, az a nád vége.

A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának az álmot, mint azt szeretőjétől tanulta. A király megcselekedte, mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek, mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár nem küldött háborut a magyar királyra.

Egy esztendö mulva ismét irt a törökök császára a magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót; a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani: hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra.

A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka buslakodásának.

Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három csikót, s azt irja, hogy ha meg nem mondom: hogy azon csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat hoz országomra.

Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s közlé vele atyja baját és szomoruságát. –

Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény, feküdjél le, és aludjál el… Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni, hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben, vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad, hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.