Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 11

KRIZANTÉM

Mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgyse értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, percekig. Ilyenkor felriadok, bár érzem, hogy ez nem a vége, mert mozdulatlanul állnak, sőt, úgy látszik, ez lehet a “parádés jelenet”, mint mikor az artista a nagy produkciót csinálja, a zene lélegzetfojtva elhallgat, hogy ne zavarja. Próbálok kombinálni. Talán, megpillantván a daganatot, tűnődik, összeráncolt homloka mögött, lüktető kombinációkkal, hogy fogjon hozzá? Ki lehet-e emelni egyáltalán? Vagy nagyon mélyen fekszik bent, egészen bent, nincs bátorsága belenyúlni? Vagy már benne is van, fejti ki, hámozza, óvatosan, mint a vörös, vékonyhéjú narancsot? Megint átvillámlik a rettenet – miért nem hallok most egy szót sem (előbb még zavart), talán csak nem… talán csak nem vágta át az… aku… akasz… hogy mondják, a-kusz-tikusz – hallóideg. Nem, nem, ugye nem, biztosan neheztel, hogy nem feleltem, most nem kérdez többet. Erőlködöm, hogy mondjak valamit, de nagyon is fáradt vagyok hozzá, abbahagyom. Végre, mintha hallanám, egész halkan és nyöszörögve, mintha hallanám a hangom, vagy csak képzelődöm? Oda kell figyelnem erre is, hogy megértsem, mit nyöszörgök, legalább én, ha ők úgyse hallhatják. Valami sziszegő hang van benne az elején, csodálkozom, mikor végre értem, hiszen nem ezt akartam mondani.

“Szíjak… szíjak…” ezt nyöszörgöm, makacsul, nyávogva.

Hogy a fájdalomérzés teljesen megszűnt, nem nyugtat meg. Sőt egyre ijesztőbbnek találom. Valami néma, mégis egyre gúnyosabb fenyegetés van ebben, előkészület a legrosszabbra, az a kivárhatatlan idő, míg a pribék a spanyolcsizmát igazgatja, felhúzás előtt. Hiszen lehetetlen, hogy bent vájkálnak az agyvelőben, és ez ne fájjon, ez különös, vagy azt jelenti, hogy… Hiszen egy idegecske izgalma odabent, a skatulyában, ami most nyitva van, még nemrég olyan őrjítő fájdalmat okozott, hogy össze akartam törni a fejem. Hiszen mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, mi az agyvelő, hogy elég beledöfni, a koponyán át, vagy a koponyán keresztül erősen megütni, és rögtön vége az embernek… itt meg… már mióta… egészen bent… kések és csipeszek és ollók… lehetséges ez? Talán mégse szabadna?… Talán mégis figyelmeztetni kellene őket, hogy elég lesz… végre is… akármilyen nagy tudós, talán elfelejtette… hogy általában elég szokott lenni, ha beledöfnek… Talán ordítani kellene, mintha fájna?… De hogy ordítsak, mikor nem fáj? Elhatározom, hogy ordítani fogok, ha fáj, nem türelmetlenségből, vagy rémületből, hiszen nem is bánnám olyan nagyon, még örülnék is neki, csak figyelmeztetésképpen, hogy most még élek, vigyázzanak, hagyják abba. Mert mégis kicsit hosszú ez a lágy kavarás és keverés, bár egyre sebesebb és ügyesebb, nagyon ügyes, el kell ismerni. El kell ismerni, igazán. Keveri és kavarja, ez az ügyes szakács, a gyúródeszkán, bámulatos villámmozdulataival, formát kap a lisztkupac, kis mélyedést nyom bele, észrevétlenül, másik kezével már üti is be a tojás fenekét, löttyenti a mélyedésbe, pillanatra megvillan a sárga golyó, aztán kever és kavar… Bámulatos.

Ohó… csak elaludni nem… akkor végem van.

A ködfátyolképről, ami csak ezután következhetett – bárhogy erőltetem emlékezetem —, képtelen vagyok eldönteni, hogy most, műtét közben zajlott le bennem, vagy később, pár nap múlva, lázálmomban. Lehet, hogy az időzavar (amiről még beszámolok) éppen most kezdődött, s előre helyet adott egy későbbi képsornak, ami aztán, visszavetülve az időben, ideékelődött. Annyi bizonyos, hogy a szinte erőszakos gonddal előhívott, előkényszerített emlékképsorban, ahogy pergetem (félig transzban, önmagam médiuma) az agy girusai és ganglionjai közé temetett filmtekercset, itt jelentkezik. Tehát itt próbálom lerögzíteni.

A káprázat nyilván abból áll, hogy kivetítem magam a terembe. A nagy lusztert eloltották, hogy egységes legyen a fény.

Olivecrona (vagy lehet, hogy én magam vagyok az) homlokán a pánttal előredől: lábával félrerúgja a köpeny sarkát, ami a magas, kerek, támlátlan kis székbe csavarodott. A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe. A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült, jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel.

Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag belsejében, vörös, jókora göb: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormű. Mint egy nagy kámea, amibe, saját anyagából, mintát véstek. A minta, elmosódottan, női felsőtestet ábrázol – karjaiban, erősen arcához szorítva, pufók csecsemőt tart. Az anya fején olaszos csipkekendő, a bambino profilba fordul, belekapaszkodik az anya nyakába.

Szinte kár érte, hogy most pusztítani kezdi. Körülégeti, óvatosan, de irgalmatlanul, a kámeát, melynek egész tömege élesen elemelődik a környező, sárga szövettől. A relief halványodik, beesik, elmosódik, az egész összesül. Most le kell fejteni, kikanalazni. Egy éles, laposvégű kés, lámpácskával a végén, kecsesen és bravúrosan szaladgál, besüpped, kanyarodik. Sehol nem szalad be az agyvelőbe. Olivecrona behúzza alsó ajkát. Iskolás korában, ahogy tussal húzta ki az ábra szélét vagy térképfestésnél, vagy a szabadkézi rajzban, amikor ki kellett festeni zölddel és pirossal az élesen előrajzolt területet, vigyázott így, titkos elégültséggel, hogy nem megy ki a festék. Most könnyen megy a munka, hiszen az egész különvált, kezében van. Mint egy gumigömb, ami egy másik nagyobb gömbben lebeg szabadon, valami híg folyadékban – lebeg és forog “keserű levében” – a golyó. Az oldalán jókora vasdarab. Isten tudja, hogy került oda, talán átfúrta a külső burkot valami, mikor rohant és száguldott a kocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve és zihálva – vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is szabad lőni?

Nem, nem erről van szó.

Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát. Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt, egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb, legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos, mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont, kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és kihívóbb – mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a választ! És csűrés-csavarás nélkül – igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve másról is van szó… a mondatot hagyja befejezni… halló, halló! halló… ó… ó!

A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat. Rövidzárlat! Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek burkolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le, fejti fel, emeli ki.

Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden elhárítja – vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr, tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen… tanár úr… de nehéz… nagyon nehéz… Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik. Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is. Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog, hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a véráram tágította a vékony ereket – és az egyiknél tokocska keletkezett —, így kezdődött az egész. Igen… értem… de értsen meg, tanár úr engem is… hát lehetett tűrni… hát lehetett tűrni… az igaztalanságot… a mohó, önző indulatot… Már gyermekkoromban… ártatlanul vádoltak… nem hallgatták meg a védekezésem… rám csapták az ajtót… tomboltam, rúgtam, döngettem… nem lehet tűrni… De igen, lehet tűrni és kell is. Értem… értem… szóval… Igen, szóval, csendben… könnyedén, lazán… laza tartás, érti. Igen… már csinálom is… No lám – ugye, jobb így? Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor…

Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső közöny ringatott.

Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem kifelé.

Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé, mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy, fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a köpeny szélét néztem – éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó, jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már. Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De hisz a krizantémnak nincs szaga.

És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen – ravatalon fekszem?

De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom fölfelé van már fordítva, nem lefelé.

Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.

TÉR ÉS IDŐ

Vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtől kapott információkkal, a műtét utáni napokra vonatkozóan. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok vele, hiszen utóbb el kellett ismernem, hogy helyzetem belső felismerése térben és időben súlyosan megzavarodott.

Nem emlékszem rá, de egybevágó leírásban hallottam később, hogy magamhoz térésem után kellemetlenül nyugtalankodni kezdtem. Először hátamra fordultam, aztán, nyilván a fej helyzetének szokatlansága miatt, erővel fel akartam ülni – talán túl magas párnának éreztem a koponyámra csavart hatalmas kötés-turbánt, s arra akartam figyelmeztetni ápolóimat, hogy húzzák ki alólam.

Ettől persze mindenki megijedt, és nekem estek, hogy azonnal feküdjek vissza. Ez nagyon elkeserített, és méltatlankodó ellenállást váltott ki belőlem. Úgy látszik, sértőnek találtam, hogy ítélőképességemben kételkednek. Először magyarázni próbáltam (meg voltam győződve róla, hogy összefüggően beszélek), hogy ez nemhogy ártalmas volna, de nagyon is helyes, statikai szempontból, mert a test különféle közlekedőcsövei egyensúlyban vannak. Látván, hogy szempontjaimat nem akarják méltányolni, rögtön átcsaptam illetékességem felsőbb rangjának védelmezésébe. Miután megállapítottam, hogy csupa nő van körülöttem, feleségemet is beleszámítva, karakterológiai fejtegetésbe kezdtem, melynek lényegét a női ész alacsonyrendűségéről kialakult véleményem képezte. Szavamat nem válogattam, mert alaposan méregbe jöttem. Mit értenek ehhez a nők? Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy a tudomány kilencven százalékban mégiscsak az előbbihez tartozik, utóbbiakban, a teendőket illetve, az élet minden pillanatában józan, minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget csináló ítélőképességünkre vagyunk utalva. Feleségem, miközben kétségbeesetten nyomkodott vissza, sziszter Kerstint emlegette, aki utasítás alapján parancsolta meg, hogy feküdjek – ezzel végzetesen elvesztette a vitát, tudnia kellett volna, hogy mindent elviselek, csak a tekintélyekre való hivatkozást nem. Kijelentettem, hogy a nők mind ostobák és nagyképűek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt, készpénznek vett formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni, mindent jobban akarnak tudni. Ami Kerstint illeti, vegye tudomásul, eddig nem akartam mondani, épp olyan ostoba liba, mint a többi, udvariasságom és bizalmam nem az eszének szólt, csak a kedves, szelíd természetének. Igenis, ostoba liba, ismételtem, és ezt nem haboztam több nyelven nyilvánosságra hozni, hogy ő is hallhassa, ha bent van a szobában. Eine dumme Gans, a stupid goose, une oie stupide.

A pillanatnyi meghökkenést diadalnak könyvelve el, rögtön rácsaptam, hogy kihasználjam, és átvegyem a parancsnokságot. Derékban kiegyenesedve felültem, és kajánul követelőzni és fenyegetőzni kezdtem. Észrevettem, hogy a legnagyobb rémületet azzal váltom ki, ha a fejemet mozgatom. Tehát, mint Varus kardját, ezt dobtam a serpenyőbe. A legkisebb ellenállásra, vagy pláne ellentmondásra lóbálni és lengetni kezdtem a nyakamon ingó behemót búvárharangot, mintha csakugyan búvár lennék, nyakig a vízben, aki tüstént visszamerül a tenger mélységes fenekére, kihalászott kincseivel együtt, amiket felhozott – visszamerül, és örökre eltűnik, ha nem teljesítik feltételeit.

Hitetlenkedve és értetlenül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ezek a feltételek nem álltak arányban a fent vázolt logikus gondolatmenettel. Feleségem esküszik rá, hogy barackpálinkát kértem, igen határozottan, s miután rám hagyták, hogy kapok barackpálinkát, vérszemet kaptam, és kijelentettem, hogy teniszezni akarok, ami annál meglepőbb, mert soha nem teniszeztem, és nem is éreztem hiányát. Könnyen lehet, hogy az ország királya iránt érzett hódolatomnak és hálámnak akartam, öntudatlanul, kifejezést adni, akiről tudtam, hogy hajlott kora ellenére kitűnően teniszezik, s pár nappal ezelőtt hallottam, hogy megnyert egy nemzetközi bajnokságot.

Ezek után, nyilván fogyatékos tárgyilagosságom büntetéseként, altatót kaphattam, mert harcias kevélységem egyelőre szünetelni látszik. Magamhoz térve nagyon örültem, hogy világos van, és számolni kezdtem, a magam szakállára. A számítás alapjául, úgy látszik, a primitív népek impresszionista módszerét választottam, akiknek még órájuk sincs: világosság és sötétség váltakozását figyelve csak, semmi mást. Ebből lett aztán a zűrzavar s keserves veszekedések forrása. Megszoktam; hogy csak magamban bízhatok, de mivel a naptár már rég nem érdekelt, ezúttal – először életemben – ez a bizalom túlzottnak bizonyult. Mondom, nagyon örültem, hogy nappal van, s eszembe se jutott kételkedni benne, hogy ez már egy következő nap, vagyis meg voltam győződve róla, hogy délelőtt van s nem délután. Az éjszakát bizonyára remekül átaludtam, s most szépen kivárjuk majd a következőt. Az ebéd és vacsora elmaradása nem tűnt fel, nem volt étvágyam, és arra gondoltam, hogy ezt az orvosok is tudják, s okosan békében hagynak ezzel, valamint a mosdatásokkal és forgatásokkal is. Az ápolók lábujjhegyen jöttek-mentek, nem kérdezősködött senki, s ha mégis kérdeztek valamit, mogorván motyogtam, hogy hagyjanak békén. Feldolgozni való gondolatanyagom elég volt, bár az a gyanúm, alapjában semmi egyébbel nem foglalkoztam, mint időméréssel, akár a rabok, vagy az alvó ember alsó tudata, aki azzal aludt el, hogy reggel fél nyolckor fel kell majd kelnie. Így semmi rendkívülit nem találtam rajta, hogy megint sötét van, illetve hogy megint álmos vagyok. A nap szegényes benyomásait fáradtságomnak tulajdonítottam, s elégedetten regisztráltam el, amint, úgy látszott, megint békés éjszakába fordult. A toronyóra búgó, öblös hangját sokszor hallottam, de nem számoltam az ütéseket, az se tűnt fel, hogy mindig sokat üt, sohase keveset. Egyszer láttam Olivecronát is, alakjáról ismertem fel, az ajtóban állt, fehér köpenyben, nem jött közelebb, biztatóan és elégedetten bólintott.

Tizenkétszer lett így sötét és megint világos, s én egyre fokozódó önérzettel számoltam tovább, további kombinációk érdekében. Az se tett gyanakodóvá, hogy milyen egyformák ezek az időközök. Hogy mindig ugyanazok jönnek és mennek, ugyanazokat kérdezik, és ugyanazokat motyogom, s hangulatom nem változik lényegesen. S hogy Olivecrona is – ötször vagy hatszor – mindig ugyanígy jelenik meg, ugyanott az ajtóban, fehér köpenyben, nem jön közelebb, biztatóan és elégedetten bólint és eltűnik.

A “déjá vu”-nek (“jelen emlékének”, ahogy Bergson nevezi) sajátos, megfordított esete volt ez – nem két, vagy több képet (emlék és benyomás) vegyítettem eggyé, hanem az egyszerű benyomást bontottam szét tizenkét egyforma képre. Minden elbóbiskolásomat és minden felriadásomat gondosan összegeztem.

De az utolsó felriadásnál valóban homályos volt már. Feleségem valamit irkált az ablakhoz tolt asztalon.

– Mikor veszik le a kötést – kérdeztem, igazán minden civakodó szándék nélkül.

– Jaj, maga ébren van?! Fáj valamije?

– Nem fáj semmi. Mikor veszik le a kötést?

Nevetett.

– A kötést? Kicsit korán kérdezi. Hát majd ha kell. Talán úgy gondolja, mikor váltják? Nem fogják váltani. Egyszer s mindenkorra eltávolítják.

– Csak holnap?

Megint nevetett.

– Holnap? Majd nyolc-tíz nap múlva.

Kezdtem szép csendesen felforrni.

– Három hétig hagyják rajta? Ez talán túlzás, vagy rosszul hallotta.

– Hogyhogy három hétig?

– Hát azt mondta, nyolc-tíz nap múlva.

– Na igen.

– Meg tizenkettő, az három hét.

– Micsoda tizenkettő?

– Micsoda, micsoda, hát nem tizenkét napja operáltak meg?

Ezúttal kicsit hideglelősen nevetett.

– Na, ne bolondozzon.

– Hát mikor operáltak?

– Ma reggel.

Nem feleltem, oldalamra dőltem, hátat fordítottam. Végtelen keserűség öntött el. Hát ennek meg mi az értelme, miféle agyafúrt kínzás, orvosi nagyképűség, beadni a betegnek, “magasabb orvosetikai szempontból”, hogy túlbecsülte az időt, csakhogy nagyobb türelemre bírják, a továbbiakra való tekintettel. Ostobaság, azt hiszik, most mindent beveszek, mert az agyam meg van sérülve?

A kérdésekre nem válaszoltam, úgy tettem, mintha pihennék.

Feleségem próbált mulattatni, dicsekedett vele, hogy egy nagy svéd lapban megjelent a hosszú beszélgetés, amit a napokban folytatott velünk egy fiatal újságíró. Kép is volt benne, mindkettőnk fényképe. Őróla külön írtak, nagyon dicsérték, mint orvost és mint “érdekes megjelenést”. Konokul hallgatok. Hát persze, az egészből csak az érdekli; ami vele történik, de hiszen régen tudom én ezt. Én egy szegény, hülye beteg vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem – különben is mi az igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nőket soha nem érdekelte az igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg komor tekintete, haragos üstöke – igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy megmutassam Neked, feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!

Úgy teszek, mintha elaludtam volna, alig várom, hogy feleségem kimenjen. Rögtön hátamra fordulok, csengetek.

Maga Kerstin jön.

– Ne tessék erőlködni…

– Jó, jó… Csukja, be az ajtót, fröken Kerstin. És jöjjön közelebb. És most mondja meg nekem, de kertelés nélkül – mikor operáltak meg engem?

– Hogy hány órakor kezdték? Hát nyolckor.

– Azt tudom. De mikor nyolckor?

– Hát ma reggel.

– Ú… ú… úgy. Na, köszönöm. És milyen nap van ma maga szerint?

– Hétfő.

– Ú… ú… úgy. Na jó. Nem kell semmi.

– Megigazítanám a párnát.

– Hagyja csak, jó lesz.

– De tessék csak hagyni…

Kerstin azt állítja, hogy egy darabig szótlanul tűrtem a párnaigazítást, aztán egyszerre, mikor a fejemet gyengéden oldalt tolta, villámgyorsan kinyújtottam karom a paplan alól, és a kezére csaptam, mint egy ragadozó, aki lesben figyel. Ő azt hitte, fájdalmat okozott, bocsánatot kért, és gyorsan kiment.

Nem emlékszem erre, de azt biztosan tudom, hogy nem okozott fájdalmat. Lihegve, fuldokolva feküdtem, és káromkodtam.

Hát most megfogtak. Erre nem számítottam a napok számolgatása közben. Hogy mások is vannak, akik úgy számolnak, ahogy nekik tetszik. És egyszerűen fütyülnek az én erőfeszítésemre, amivel a tényeket regisztrálom. Nekik, valami okból, szükségük van rá (orvosi érdek! nagyképűség!), hogy engem félrevezessenek, és most egy húron pendülnek, az egész összeesküvő banda. Kezeik közt vagyok, nem tehetek semmit, ha akarják, felfordítják az egész Gregoriánus-naptárt. Fuccsba ment minden bizakodásom, reménykedésem, tizenkét napos szülésem. Itt fekszem, vasdoronggal leütve a kocsma előtt, amiből kidobtak, a vidám tivornyázók az ablakból néznek, és röhögnek rajtam. Ma tegnap van, és tegnap holnap lesz.

Olivecronát már ravaszabbul fogadtam. Nem tettem fel neki egyenes kérdést.

– Köszönöm, tanár úr – jól érzem magam. Kérem, tanár úr – szabadna egy percre?… Igen, bocsánat… Nem tudom, jól fejezem-e ki magam… bizonyára méltóztatik ismerni Kant diszciplínáit, tér— és időérzékletünk formáiról… Én nem nagyon ismerem – csak azt szeretném hozzátenni… na igen, mint orvos, lehetségesnek tartja tanár úr, tessék jól figyelni, hogy időérzékletünk adottság, amely a szemlélettől függetlenül, vagy pedig a posteriori…

Megveregette a kezem.

– Na látom, egész jól van.

És gyorsan kiment.