Sadece LitRes`te okuyun

Kitap dosya olarak indirilemez ancak uygulamamız üzerinden veya online olarak web sitemizden okunabilir.

Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 12

Yazı tipi:

TRELLEBORG FELÉ FUT EGY FÉL FEKETE EB

Ezek után elmúlik két valódi nap, amiről alig van emlékem. Feljegyzések kerültek a kezembe, néhány oldal írás, feleségem lefirkálta olykor, amiket összebeszéltem. Nem érdemes idézni, hasonlatosak azokhoz a kórleírásokhoz, amiket locsogó skizofrénekről vesznek fel a tébolydában: tudákos filozofálás, “műveltségem” fitogtatása, pedáns megjegyzések, lényegtelen dolgokról. Az egész úgy hat rám most, mintha valaki betörés után leltárt csinálna lakásában – minden felbukkanó vagy kívülről jött képet kicsinyesen megforgattam, hogy megvannak-e még a hozzá tartozó képzettársulások: a porcelán garnitúrából, amire úgy vigyáztam, nem hiányzike egy darab? Így locsogtam én is, úgy látom, öntudatlanom aggodalmasan vizsgálta betört fejem tartalmát. “El kell küldeni azt a levelet, a fontos levelet, oldalt bélyeg van rajta, a postaigazgatóság miatt, Kerstin adja fel, bár a nők logikája nem megbízható, arra talán alkalmasak, mint az az izé is mondja, az a francia, mindjárt eszembe jut a neve.” Ájulásból magukhoz térőknél sokszor figyeltem, hogy aprólékos dolgok érdeklik őket, a zsebkendőjük vagy valami kis tárgy, hogy nem vesztették-e el? Nem nagyszerű “meglátások” élet és halál küszöbéről, ahogy a regényes rajongók és a rossz megfigyelők hiszik. Emellett sok a vicc és paradoxul tréfás fordulat a feljegyzésekben, erre valószínűen külön vigyáztam.

Érdekes, hogy ez a két nap kiesett, ellenben a három utána következőről megint kísértetiesen erős látomásom van, holott ezúttal nem számoltam a napokat, nem is voltam magamnál, csak rövid időkre.

Arachnitis (agyburokgyulladás) jelentkezett, negyven fokos láz kíséretében, ezt később tudtam meg, mikor már túl voltam a veszélyen.

A falon nincs tükör, mégis mintha kívülről látnám magam az egész idő alatt. S mintha az egész idő alatt egy helyzetben lennék.

Mindig ugyanabban a helyzetben. Fekszem, jobb oldalamon, elfordulva az ablaktól, szemben az ajtóval, a kilincset nézem, mereven. Begörbülve fekszem, összehúzódva, mint akinek a hasa fáj. Fejem profilban, a lepedőn, nem a párnán, a párnát hátratoltam. Amennyire csak lehet, előrehajtom a fejem, az ágy szélére, félig lelógatva a pereméről.

Órákon át fekszem így, gondolkodva pislogok. Nem panaszkodom, nem hívok senkit, nem kérek semmit. De azért várok, feszülten. Ha valaki bejön, nem mozdulok, fekszem tovább, lefelé nézek, mintha nem érdekelne. De mikor ki akar menni, megszólalok. Egyhangú, kicsit éneklős hangon. Mindig ugyanazt mondom. Jól megfogalmazott rövid nyilatkozat és kérdés, olyan, mint egy hivatalos beadvány vagy interpelláció. Minden szavára pontosan emlékszem, arra is, mikor fogalmaztam, hogy jól megértsenek.

– Kérem, egy percre. Tessék figyelni. Tudom, hogy komplikáció állott be. Felnőtt ember vagyok, jogom van tudni, mi történt. Családom is van, és intézkedni óhajtok. Tessék pontosan megmondani, hány napot élhetek még?

Mindig semmitmondó válaszokat kapok, mégis makacsul elmondom újra mondókámat, mint egy betanult leckét, sietve, nehogy kimenjenek közben. Miután kimentek, magamban elismétlem a kérdést, aztán elhallgatok. Komoran figyelem, milyen nehéz és kábult és meleg a fejem, mint egy óriási ólomgolyó – egyensúlyozva tartom az ágy szélén, úgy érzem, ha kicsit jobban előredőlnék, nagy koppanással zuhanna a padlóra. Mintha összeforrott volna a kötéssel, egynek érzem az egészet, azért olyan rettenetesen nagy – a testem hozzá képest vézna és hitvány. Érzem, hogy sovány vagyok.

Ezek azonban csak visszatérő állapotok, az ébrenlét ritka percei. A többi hosszú, hosszú, sötét, egybefolyó álom. Egybefolyó, mert mihelyt elalszom, folytatódik, ahol abbamaradt.

Az ágy és a lelógó fej és az ajtó és a lecke, amit elmondok, kibukkanó szigetek egy fekete, zúgó süketség tengerében. Ez a tenger üres. Felszíne nincs, csak mélysége van és mégis határtalan és végtelen és parttalan.

Ennek a határtalan és parttalan és időtlen süketségnek mélységében nyargalok én. Nyargalok lihegve és szüntelenül, és mégis mindig egy helyben vagyok, a középen, egyforma távolságban céltól és indulástól. Nem jutok előbbre, és nem tudok elmaradni se. És magasra tartott fejjel vonítok ennek a lehetetlenségnek kínjától.

Barnás-fekete eb vagyok, sovány nagy kutya, valami átmenet a vizsla és a dán dog között. De csak egyik oldalról vagyok egész és hibátlan.

Ezért rohanok Trelleborg felé, az éjszakában. Trelleborgban kettészelt a vonat, hosszában, és én, a fél eb, most hideglelős elszánással rohanok Trelleborgba, a sínek mentén, hogy megtaláljam elveszett másik felemet, amíg nem késő, míg ebben a maradékban tart a maradék élet.

Hidegen, kétségbeesetten számolok. Pontosan tudom, hogy kilenc és fél óráig tartott az út, vasúton, idáig. Egy száguldó kutya tizenöt óra alatt talán lefutja, ugyanazt, visszafelé. Persze, tekintetbe kell venni, hogy csak két lábon futok. A bal mellsőn és bal hátsón, ennek a hátránynak viszont előnye, hogy fél súlyt kell csak hordanom. Az is jó, hogy bal oldalon lévén egyetlen szemem; nem láthatom jobb oldalamat, e szörnyű sebfelületet, aminek borzalmától elalélnék, és nem tudnék tovább futni.

Nem is vonítanék, leszegett fél fejemmel szorgalmasan iszkolnék előre, csak ne szaladna velem a táj! De az a dermesztő, hogy a táj velem szalad, fordítva, mint a vasút ablakából, ahol ellenkező irányban fut, jelezve a haladást. Erre nem számítottam, a gyaloglásnak erre az ijesztő felfedezésére. Kajánul fut velem az éjszaka, nem tehetek mást, gyorsabban kell futnom, hogy mégis előbbre jussak. Néha mintha sikerülne, de néha nem, ilyenkor vonítok és szűkölök a rémülettől.

Az éjszaka hideg és derült. Ideutazásom révén jól ismerem a tájat, el tudok igazodni, ha egy pillanatra szem elől tévesztem a síneket. De lehetőleg azért tartom magam hozzájuk. Mellettük futok, néha közöttük – csak néha rebbenek riadtan félre, mikor hátam mögött mintha vonatdübörgést hallanék: a láthatatlan vonat dübörgését. De a dübörgés többnyire elhallgat, és én visszakanyarodom a sínek közé, loholok tovább – ez már csak képzelődés volt. Képzelődés – mint az a másik is… a vízen vergődő kutya, Szentendre és a sziget közt, mögöttem, az alkonyatban.

Erősen fázom. Az ég felhőtlen, tudom, hogy a hold is süt, közel a hátam mögött. Mikor vonítás közben felemelem a fejem, szeretném megpillantani, már csaknem látom is, de a hátrafordítástól fáj a nyakam. Ám bűvös fényét látni a mezőkön, holdfényben fürdik a vidék, a végtelen fenyvesek, dombok és völgyek és piros házak, néha a fák közül kikandikáló kék tavak fodra megcsillan. Jó volna megpihenni, de nem lehet, el kell érnem Trelleborgot, amíg nem késő, míg tart az élet. S azért is sietnem kell, azért is szorongok, mert a Hold leszállhat, vaksötétbe borulhat a táj, akkor nem látom többé egyetlen irányvonalamat, a síneket. Igen, a Hold kell, ez a kis világosság, ami éppen hogy elég. Néha átborzong rajtam, hogy talán nem is Hold, talán maga a Nap ez a halvány pislákolás, de nekem már csak ennyi maradt belőle. Annál inkább kell igyekeznem. Valami huhog, s a hideg ilyenkor dermesztővé válik. Ez a Szél Leánya, az elfelejtett gyermekkori meséből, akit oly fájdalmas vággyal szerettem volna megismerni, hatéves koromban, a péceli Boszorkány-sziget erdejében. S nem láttam meg soha. Most itt huhog, és nevet magában, de most se láthatom, nem játszhatom el vele azt az ájulatosan édes és szörnyűséges játékot, amit kiterveztem magamban, amiről csak én tudok.

A mélységből megint kibukik egy sziget: nyílik az ajtó, pislogok, lógatom a fejem. Orvos jön be, nem Olivecrona, de ismerem, csak nem tudom a nevét. Nézeget, fölém hajol, méreget, halkan suttog valakivel. Mikor kifelé tart, gépiesen szólalok meg:

– Felnőtt ember vagyok. Tudom, hogy komplikáció állott be, jogom van tudni, mi történt?

És a többi.

Aztán tovább, a Trelleborg felé kanyargó sínek között.

Egyszer aztán megint egy sziget. Több, mint sziget, oázis. Ez már a hosszú lidércnyomás vége felé lehetett. Szemben az ajtó és kilincs mozdulatlan, a szoba üres. Mégis magamhoz térek, nem vagyok egyedül. Valahonnan, a szomszédban, zongoráznak. Ezt nem is tudtam, hogy zongora van az osztályon, a betegek szórakoztatására – úgy látszik, a meglékelt fejeknek jót tesz a muzsika. A hang egész lágyan ér ide, csak a húrok zengése, a billentyűk kopogása elmosódott. Csodálkozva és hitetlenkedve állapítom meg, hogy a fekete rettegés és harag mintha fölengedett volna, fejem tiszta és könnyű, és olyan irtózatosan fáradt vagyok, amilyen fáradt csak elvégzett feladat után lehet a lélek. Mint halálra tikkadt Szahara-vándor fekete ínyén, az utolsó percben egy korty nedvesség, úgy szivárog fülembe a zongorahúr szelíd, enyelgő, békítő rezgése.

“Für Elise” – Beethoven aprósága ez, amit egy tízéves kisleányhoz írt a vén óriás, hódolattal selypítve és tipegve el a Szépség Hajnala előtt, esetlenül egyszerű és bűbájosan szemérmes medvetáncát. Úgy szívom magamba, mint újszülött az első lélegzetet, elámulva és szégyenkezve a boldogságtól. Mi ez?… Mi ez?… – suttogom – lehetséges… lehetséges, hogy életben maradok? Beethoven meghalt, de én még élni fogok. Lassan, akadozva folynak torkomba és a lepedőre könnyeim.

Később bejött feleségem és Olivecrona. Erővel felültetett, sokáig vizsgált, figyelt. Nem volt egy szavam se ezúttal. Észrevettem, hogy felélénkül.

– Szóval – mondta, mikor felegyenesedett —, mióta is tart?

A feleségem valamit magyarázott.

– Nna – mondta a tanár határozottan. – Akkor ennek most véget vetünk, éppen elég volt. Jövök mindjárt, magam.

Kifordult. Feleségem biztatni kezdett, hogy ne nyugtalankodjam, semmi az egész. Nem értettem, miről beszél, nem is érdekelt. Olivecrona egy perc múlva visszatért, hatalmas tűvel, ami széles pravaszból állt ki.

– Egy kicsit megcsapolom – magyarázta —, görbedjen előre, amennyire csak tud.

Előregörbedtem.

– Most mesterművet fogunk látni – hallottam a feleségem hízelgő hangját. Nyilván hálából udvariaskodott, amiért a tanár személyesen végzi ezt az egyszerű munkát.

Kár volt szólnia (pedig jót akart), lehet, hogy Olivecrona pillanatra zavarba jött. Pechünk volt, mindhármunknak. A következő pillanatban akkorát ordítottam, mint egy sakál. A tű, úgy látszik, pont egy idegdúcba szaladt bele, Olivecronával is talán először történt életében. Egy pillanatig tartott, de soha életemben ilyen émelyítő fájdalmat nem tapasztaltam. Egyébként egész betegségem alatt ez volt az egyetlen nemtetszés-nyilvánítás, ami torkomat elhagyta.

Utána rögtön tárgyilagos lettem, és megkérdeztem, mennyi folyadékot kapott a gerinccsatornán át? Fél teáscsésze eddig, felelte, szintén nagyon előzékenyen, de még lesz belőle.

A kis műtét után elszunnyadtam megint. Ezúttal éltem át lázálmom utolsó fejezetét. Ébrenlétem alatt, úgy látszik, a fél kutya szerencsésen elérte mégis Trelleborgot. Hajnal volt, egész jól lehetett látni az alacsony faházakat, a pályaudvar épületét és a dokkokat. A vérnyomokat már megtaláltam, most ezek mellett kúsztam, szimatolva, a tengerpartig. A nyomok a víz felé vezettek, óvatosan igyekeztem befelé. Egy kis zátonyon ott feküdt a másik felem, amit besodortak a szelíd hullámok. Csaknem teljesen feloszlott. Zavartan kezdtem nyalogatni, belekapaszkodtam, hogy partra vonszoljam. De azt is éreztem már, hogy ez csak kegyelet, nincs szükségem rá, megint egészben vagyok.

Késő délután panaszkodni kezdtem, hogy szeretnék felülni. Azt nem lehet, de hátamra fekhetem, majd alátámasztják a fejem.

– Csak harminchét hat a hőmérséklet – dicsekedett Kerstin.

Gőgösen bólintottam, hiszen természetes.

– Huszonnégy órával a műtét után elég szép – mondtam.

Boldogan nevettek.

– Huszonnégy óra? Holnap reggel lesz éppen egy hete.

“OLDOZZÁTOK EL KÖTELÉKEIT”

Ezek már megint napok, felismerhetők és ellenőrizhetők, neve és száma van mindegyiknek, huszonnégy órából állanak, s folytonosan és megszakítás nélkül kapcsolódnak egymásba, mint ezelőtt, a teremtés kezdete óta, vagy legalábbis az özönvíz kalandos ötlete után, amikor megmondatott a szivárvány óriás hirdetményén “s elrendelem, hogy éj és nap, hő és hideg, fény és sötétség, változatlan rendben váltsák fel egymást”. Igen, hideg és meleg, szenvedés és öröm, félelem és remény, hit és kétségbeesés, a napok közönséges körforgásában.

Minden napnak megvan a maga gyötrelme és megvan a maga gyönyörűsége. A mai reggel például istenien kezdődött, a reggelinél megállapítottam, hogy az ételnek megint íze van – a régi gyönyörűséges, ismerős ízek! – s méghozzá új változatokban! De hiszen ez a köményes sajt, amit soha nem ettem, pompás és egész jó a lekváros lazac is és a “szmör gusz burt” egyéb különlegességei. Ízek, ízek, nyelv és íny mámora és boldogsága hát visszatértetek hozzám? Úgy köszöntlek benneteket, mint az újszülött az első korty tejet, mikor langyosan és habosan lefut a torkán.

Örömre persze jön az üröm. Pár óra múlva már öngyilkossági tervekkel foglalkozom, a szégyentől és haragtól, hogy a különben is megalázó külsőségek közt alkalmazott beöntésnek egyelőre nincs hatása. Katétert is ma kaptam először életemben, restelltem a dolgot, mint a kutya, ha kilencet kölykedzett, különösen ez a kérlelhetetlenül hűvös és tárgyilagos női kiszolgálás idegesít, a sok szőke haj és tejfehér arcbőr, mely nem ismeri a pirulást.

Később lágy és elnéző leszek, s mikor Olivecrona bejön, forró hála önt el, valami nagyon szépet szeretnék neki mondani. De Olivecrona ezúttal mogorva és szűkszavú, siet, szórakozott. Még a tartalmában hízelgő nyilatkozatban is, ahogy az ajtóból visszafordul, türelmetlenséget és szemrehányást érzek ki.

– Kicsoda ön a hazájában? – kérdi gyanakodva. – Elárasztanak levelekkel Magyarországból, melyben hölgyek és urak gratulálnak, hogy megmentettem az életét.

Mikor kimegy, mosolyogva nézek magam elé, Heine verse jut eszembe, és félhangosan, magamban szavalva, izenem Olivecronának:

Ich bin ein… Dichter

Bekannt in… Land

Nennt man die besten Namen

So wird auch der meine genannt

Délután megérteni vélem, miért volt Olivecrona rosszkedvű.

Négy óra felé, mikor elmentek a látogatók, néhány kiszármazott magyar, Leffler, a kedves magyar követ, a kalandos Grundböck kapitány és Trulson konzul úr, egyedül maradunk feleségemmel. Látom, hogy nyugtalan, felugrik, kisiet, megint bejön, nem figyel.

– Mi baj? – kérdem egy hosszabb szünet után.

Küszködik magával, végre kitör.

– Nem hagy békén a viking (csak így hívjuk magunk között). Már harmadszor figyelmeztet, hogy mondjam meg magának.

Megint szünet.

– Úgy. Na miről van szó?

– Mit tudom én. Nem tudom, mért olyan sürgős. Hiszen talán még…

Összeszedem magam. – Szóval?

– Szóval izé… úgy látszik… hát kérem, szóval azt üzeni… hogy az életét megmentette, de…

– De?

– De a szeme világát már nem tudja visszaadni.

Óriási a zűrzavar, ami a váratlan robbanásra visszhangzik bennem. Eleinte nem ismerem ki magam, tulajdon lelkemben. A gondolatok száguldoznak oda és vissza, küszködnek, veszekednek, az egyik szenvedélyesen sikoltozni akar, a másik gúnyosan leinti. Érzem, hogy őnagysága aggódva figyel, nyilatkoznom kell.

Fintort vágok.

– Eleget láttam életemben.

Több szavam nincs. Kínos hallgatás, őnagysága nem ismeri ki magát. Könnyeket várt, kétségbeesést, legalábbis szenvedélyes kérdéseket. Igazán időszerű kérdések. Honnan veszi Olivecrona ezt a lesújtó ítéletet? És hogy értsem – arról van szó, hogy megmaradok ebben a félhomályban, vagy befejezést nyer a folyamat, amit a pesti szemorvos jelzett, a tökéletes éjszakáig? Későn jött mégis a műtét, a szemfenéken összegyűlt vércsomók szempontjából? Hiszen igaz, megmondták, hogy már elfajulási pontok jelentkeztek – ez az, amit már nem lehet visszacsinálni? Az elfajulás most már elvégzi romboló munkáját?

De nem kérdezek semmit. Őnagysága zavartan feláll, az ablakhoz megy. Nem tudja mire vélni a dolgot. Hősnek tartson, vagy ostobának?

Holott nem vagyok se hős, se ostoba. Megmondjam az igazat?

Önök bizonyára ismerik Sztrogoff Mihály izgalmas és elbájoló történetét, utazását Moszkvától Irkutszkig, amelynek legbonyodalmasabb fejezetében elfogják a cár futárát, aki nem tudja végignézni, hogy édesanyját megkorbácsolják előtte. A tatár vezér megvakításra ítéli, a tábori diadalünnep után fához kötözik, s a hóhér fehéren izzó pallost suhint el közvetlenül a szeme előtt. Édesanyja aléltan omlik össze, de mielőtt kiadná lelkét, a megvakított, lepörkölt szemhéjú fiú odakúszik hozzá, és fülébe súgja: “Anyám, ne szólj senkinek, titokban kell tartanunk, hogy eljuthassak Irkutszkba a cár üzenetével. De neked megsúgom: látok! A megcsonkítás nem sikerült! Talán azért, mert tele volt könnyel a szemem, ahogy utoljára rád néztem!”

Nos, anélkül hogy a legenda eszembe jutott volna, valami ilyesfajta történhetett bennem, azért nem jutott el a gyászos híradás tudatom gyökeréig. Már reggel óta holmi vidám, szinte kaján kis nevetés bugyborékol és ficánkol bennem, egyre erősbödő, hetyke gyanú, csak nem akartam szólni róla, míg nem válik bizonyossággá. Már Kerstin arcán is észrevettem valamiképp kifejezőbb és határozottabb vonásokat, amik újak a számomra. Olivecronán is azért bámészkodtam el, azért nem válaszoltam kérdésére, mert ráeszméltem végre, hogy kék a szeme, hidegen és figyelmesen, de jóságosan kék.

És a tányér és a kanál és a paplan…

Ezért nem törtem ki szenvedélyesen. Ellenkezni még nem mertem, míg nem hihetek magamnak egészen, hogy rácáfolok a szigorú és hatalmas tudományra.

De már ott bujkál bennem a törvény ítéletét egyéni önérzetünk, “kivételességünk” nevében megvető csakazértis. Lehet, hogy orvosi szabály szerint megvakulok, de a diagnózis elfelejtette, hogy rólam van szó. Csak alkalomra vártam…

Öt órakor őnagysága elment, de itthagyta nekem társaságul a kedves Annit, egy pesti barátunk feleségét, aki éppen itt tartózkodott Stockholmban. Anni romantikus lélek, a képzőművészet és más szépségek varázslatában, éppen kapóra jött nekem. Miután hosszasan meséltettem magamnak a városról, csatornákról és gyönyörű kertekről és színes vitorlákról és tarka hidakról, amiket most majd én is megismerek, átvettem a szót. Költőkoromból sok szép magyar és német vers raktározódott fel bennem, most kipróbáltam, jól működik-e már memóriám. Órák hosszat szavaltam Anninak, csaknem ülőhelyzetbe támaszkodva fel, s affektált álszerénységgel élveztem a sikert, mint az idegen tollakkal ékeskedő színész. Utána egy sereg viccel kedveskedtem, szelíddel és borsossal vegyesen, hogy a humorista is babérhoz jusson.

Jól aludtam, a porokból csak fél adagot kértem, mert másnap délelőttre kilátásba helyezték a kötés eltávolítását.

Ez fél tizenegykor következett be. Olivecrona és Söjkvist együtt végezték az ünnepélyes aktust. Behunyt szemmel, mámoros boldogsággal élveztem a halk pattanásokat és nyisszanásokat, ahogy átvágják és lefejtik a hatalmas köteg gézt és vásznat, szinte grammonként éreztem a megkönnyebbülést, ahogy a súlyoktól megszabadulok, mint a felszín felé suhanó búvár, ahogy egyre kevesbedik feje fölött a vizek rétege. Utána megnézhettem magam a kézi tükörben. Könnyű vászonsapka volt rajtam, nagy örömmel értesültem a tükörből, hogy elöl nem is nyírták le, ahogy hittem, koponyám hátsó részén is sarjadzni kezd már a hajzat. Reggel különben is megborotváltak, az arcom sima volt. Sima, csak rettenetesen sovány és petyhüdt – őrülten komikusan hatott rám, ahogy fülig érő nagy szám és vaskos orrom biztatóan és szemérmetesen mosolyogni próbált, mint egy boldog menyasszony a mirtuszkoszorú alatt.

Könyörögtem, hogy oldalt ülhessek az ágyra, és lelógathassam a lábam, de erre még nem kaptam engedélyt. Délben egy átutazó magyar újságíró rontott be, széles jókedve átragadt rám, előzően néhány kupica svéd puncsot hajtott fel. Friss pletykákat hozott Pestről. Mikor Olivecrona benézett egy percre, elébe állt és hajmeresztő németséggel beszédet intézett hozzá: “In Namen von Ungarn”. Olivecrona zavartan szabadkozott, és elhagyta a csatateret. (Később óvatosan megkérdezte, mi volt ez, gratuláltam neki, hogy alkalma volt megismerkedni a telivér magyar temperamentummal.)

Három órakor egy percre egyedül maradva, óvatosan körülnéztem, és nekifogtam a kitervezett ellenőrző kísérletnek. Éjjeliszekrényem üveglapján ott feküdt a kikészített könyv, Thomas Mann “József”-e, magam elé tettem a paplanra, felvettem rendes szemüvegemet, amit három éve használok. Aztán lapozni kezdtem, dobogó szívvel, mint a kártyás, amikor “gusztálja” a lapot, amire élete legnagyobb tétjét feltette. Nem sokáig kellett lapoznom, a 73-ik oldal be volt hajtva – ez volt az az oldal, ahol hat héttel ezelőtt abbahagytam az olvasást, megértvén, hogy a jókora betűket még nagyítóval se látom már. Innen előre lapoztam, körülbelül annyit, amennyit Rózsi részletekben felolvasott, betegágyamon. A 237-ik oldalon megálltam. Emlékeztem rá, körülbelül ott tartunk, mikor Józsefet a vándorkereskedő izmaeliták megtalálják a veremben: a vezető leküldi fiát, Kedmát, hogy hozza ki a mélységből.

Mikor feleségem bejött, megállítottam, és csendesen azt mondtam neki.

– Most pedig idefigyeljen. A következőket üzenem a vikingnek.

S még kissé akadozva és vontatottan, de már összefüggően olvasni kezdtem:

“ott ült kötelékeiben, lehorgadt fővel és dohszagot árasztott…”

“sebei elvarasodtak, és meglehetősen begyógyultak odalenn, és szemeinek duzzadása is annyira lelohadt, hogy ki tudta nyitni… Ferdén feltekintett alóluk… kíváncsian nézett megmentőire… még mosolygott is csodálkozásukon…”

“…oldozzátok el kötelékeit, így van rendjén, és hozzatok tejet, hogy megenyhüljön…”

“…oly módon ivott, hogy a tejnek jó része, alig hogy szájába jutott, kibuggyant rajta, mint egy csecsemő szájából…”

Negyedóra múlva lent voltam a szemészeti osztályon: ezúttal magam olvastam el az ajtó fölött az “Oogen” szót. A tartózkodó modorú szemész szótlanul vizsgált hosszú percekig. De most nem küldött el, mint először, fölényes figyelmeztetéssel, hogy a diagnózis nem tartozik rám. A szemtükröt letéve hallottam, mormog valamit, egy szót, ami nem orvosi vélemény, és nem is szerepel a tudományos terminológiában.

Ezt mormogta:

– Ein Wunder. Ez csoda.

Később más orvosok is meglátogattak szobámban, az egyik nem is a kórházból való, tanulmányúton dolgozó német szemész, egy másik intézetből jött. Estefelé fényképész jelent meg, lefotografálták a fejem, elölről és hátulról, készségesen elárulták, hogy e felvételek egy szaklap részére készülnek.

Május 25-én, három héttel a műtét után, hat óra felé, belemerülve és szinte feldühödve számolgatásaimba, amik most már órákra vonatkoztak, mint a raboknál, a benyitó Olivecronát azzal fogadtam, hogy megbolondulok, ha nem enged felülni legalább. Lecsendesített és elment. Sejtelmem se volt, mi lesz velem.

Másnap, május 26-án, délelőtt jött be, váratlanul.

– Na mi újság?

– Fel szeretnék ülni, tanár úr.

– Felülni? Mért éppen felülni? Álljon fel és járjon.

Olyan volt, mint egy álom, a bibliából. Felültem, egymás után emeltem fel lábaim, letettem a padlóra. Aztán kiegyenesedtem. A kötéltáncos áll így fel, produkciója csúcspontján, a sodrony közepén, karjait lengetve, egyensúlyozva, a Niagara fölött. Aztán két lépést tettem, megálltam, megint tettem két lépést.

– Na, hiszen egész jól megy – hallom Olivecrona hangját, egész természetesen és jóindulatúan, mintha valami apróságról volna szó. – Mikor akar kimenni?

A józan hangtól kijózanodok. Tréfásan felelek, akasztófahumorral.

– Holnap.

– Ahogy tetszik. Holnap reggel elhagyhatja a kórházat.

Yaş sınırı:
12+
Litres'teki yayın tarihi:
30 ağustos 2016
Hacim:
201 s. 2 illüstrasyon
Telif hakkı:
Public Domain
Metin
Ortalama puan 5, 1 oylamaya göre
Metin
Ortalama puan 5, 2 oylamaya göre