Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 9

OLIVECRONA

Arról ismerem meg, hogy ő lép először ágyam elé, Söjkvist és a másik, ismeretlen orvos tisztelettel oldalt állnak. De különben is… már az ajtóban, mikor beléptek (bár arcokat nemigen látok), tudtam, hogy ő az.

– Hogy van? – kérdi és kezet nyújt. Nem “na, hogy vagyunk?”, vagy “hát hogy vagyunk?”, ahogy szokták. Igen, határozottan hűvös, de korántsem tartózkodó. Udvarias, de udvariassága nem kényszeredett, érezni, hogy legmeghittebb hangja is ilyen.

Nem vizsgál, nem is kérdez ki. Ez nem lep meg, hisz tudom, hogy látogatása csak formaság. Az adatokat vizsgáló orvosok naponta közlik vele, mindent tud rólam, amire szüksége van. Mégis, furcsán hat rám, hogy betegségemről nem beszélünk. Az a különös hangulat fejlődik ki bennem, mintha túl a betegségen is képe volna rólam, akár téves, akár helyes, de határozott. Kicsit megalázónak érzem, hogy állapotomról való saját véleményemre nem kíváncsi – egész közönyös laikusnak tart? vagy épp ellenkezően, fantasztának (hallotta, hogy költőféle vagyok), túlcsapongó képzeletem ellen védekezik?

Ez a gyanú sért, áhítatos tisztelője vagyok az egzakt tudománynak, de (most veszem észre) elvárom annak képviselőitől, hogy éppen úgy tiszteljék azt az, elég félreérthető szóval, “művészi világképnek” nevezett igazságkereső forrást, ami a megfigyelésen túl a képzelet erejével lendíti előre a gondolatot. Eredményt csak a kettő összműködése hozhat. Ezért kihívóan és csakazértis, bár tréfás és enyelgő formában, alapjában nagyon komolyan szóba hozom feltevésemet, hogy a különféle daganatoknak, amik az emberi testben előfordulnak, a legjobb esetben csak az összetételét és természetét ismerjük, szerepéről és céljáról, hogy így mondjam: szándékairól annyi sejtelmünk sincsen, mint normális szerveink feladatairól, amikkel pedig szintén nem vagyunk mindig és véglegesen tisztában. Mit lehet tudni, hátha a rejtélyes daganat, látszólagos romboló munkája ellenére – de hiszen vannak ártalmatlan daganatok is (a teratomákra gondolok) —, lenni akar valamivé, az ember érdekében, csak nem akarja kifejezni magát. Eredetileg építeni akart, de közben elfelejtette, vagy nem értett hozzá, vagy nem voltak eszközei – vagy esetleg nem hagyta a központi kormányzat, melynek sejtelme sincs a jövőről, mindenre a múltból következtet. Hátha egy új, még ismeretlen szerv első, primitív, öntudatlan, vagy céltudatos próbálkozása a daganat – új szervé vagy testrészé, amely meg akar születni a fajta fejlődési rendjének ismeretlen irányában? Talán szárnyakat akar növeszteni a fajta, elrestellvén magát az Egyén fölényes és bátor cselekedetén, aki, be nem várva az ő lusta és habozó és vak tapogatózását, egyszerűen megcsinálta a szárnyakat, mikor repülni kerekedett kedve? Vagy a nyúltagyvelő titkos utasítására, hevenyészett vázlatot készített, egy új érzékszerv tervrajzát, mely másféle erők sugárzását közvetíti a központba, mint amiket eddig közvetített? Szerves elektroszkópot, vagy szerves antennát (amilyen nyilvánvalóan a rovaroknak is van), vagy mit tudom én – talán olyan sugárzáshoz valót, amit eddig szervetlen műszereink sem vettek észre?

Arra egészen biztosan emlékszem, hogy ilyesfélét akartam előadni, de nem felelek érte, mennyi jutott belőle keserves dadogásomba, zúgó fejjel és elég tökéletlen németséggel. Olivecrona udvariasan és előzékenyen hallgat egy darabig – annyit talán elértem, hogy az új ismerőst hallgatta és nem a kórképet —, aztán gyorsan búcsúzni kezdett. Annyit jegyezve csak meg, hogy ezek biztosan nagyon érdekes dolgok, ha valakinek sok ideje van, azonban nagy a robot, dolgozni kell: egyiknek a gyárban, másiknak íróasztal előtt, harmadiknak a telefonközpontban. (Később egy itteni előadásából tudtam meg, hogy a telefonközpontos alatt önmagát értette, aki az emberi test telefonközpontjában, az agyvelőben teljesít villanyszerelői szolgálatot.)

Egyedül maradva (Kerstin is velük tartott), vegyes érzéseknek adtam át magam benyomásaim hatása alatt. Nem mondhatnám, hogy első pillanatban magával ragadott, vagy kétségbeesetten vak bizalmat váltott volna ki a férfi, akinek életem a kezébe került. Rokonszenvesnek találtam, de különösebb rajongást nem keltett bennem. Azt mindjárt éreztem, hogy nemcsak mesterségében, de életfelfogásában is szigorú materialista. Emberek megismerésében nyilván egyszerű, világos, tárgyi szempontok vezetik, az illető helyzete, természetben és társadalomban. Annyit már hallottam is róla, itteniektől, hogy száz százalékig gyakorlati életet él – reggel, héttől háromig, esetleg tovább is, itt dolgozik keményen a vezetése alatt álló klinikán, koponyákat bont fel, semmi mást. Aztán szép kis kastélyába vonul vissza (gazdag ember) családja körébe: felesége van és három fia. Egyedüli szórakozása a golf és a bridzs, ezeknek nagy szakértője. Természetesen kitűnő tudományos könyveket ír, ezekből akkor még egyet sem ismertem. Sikereit csodálatos precizitásának köszönheti, a technikában, de mint mesterének, a bostoni Cushingnek, neki is vannak új, eredeti gondolatai és módszerei.

Egyetlen paradox dolgot vettem csak észre: egy hivatalos aktán véletlenül megpillantottam aláírását, elolvasni nem tudtam, de a vonásokat megsejtve, odavetően azt mondtam: ez nőies írás lehet. Rögtön hozzá is tettem – no persze, hiszen női kézimunkát végez.

Tovább töprengve, feltettem magamnak a kérdést, okvetlen ez a stockholmi kísérlet volt-e az egyetlen megoldás? Ismétlem, semmi kifogásom nem volt a személyes megismerkedés után, a tanár úr igazán kitűnő embernek látszik, ha nincsen is különösebb érzelmi kultúrája, az “emberszeretettől” rajongó géniusz “megváltó” allűrjei. Bár arcát nem vehettem ki, biztosan nagyon vonzó, mintha kissé tömpe volna az orra, ami jóságra vall. Egyébként akármi lesz, önmagammal nincs és nem lehet vitám. Ahogy fenti sorokat átolvasom, feltűnik a kifejezés “akinek életem kezébe került”. Nem véletlen, hogy nem a tetszetősebb kifejezést használtam, “akinek az életem kezébe adtam”. Olivecronát nem én választottam a műtét céljaira, nem én eszeltem ki, hogy éppen ő vágja ki belőlem a daganatot, amire magam bukkantam rá, ott a bécsi klinikán. Nevét is akkor hallottam először, mikor a “gyulák” kiszámították, különféle vajákos béljóslatból, hogy hozzá kell mennem, senki máshoz. Ez úgy látszik, így volt helyes, orvosoknak kell érteni hozzá, nem nekem.

És mégis…

És mégis mi volt ez a bizonytalan, befejezetlen érzés, ahogy visszaidézni próbáltam képét, oldalt fordulva az ágyban, pislogva, magam köré csavarva a sárga takarót? Mintha valami hiányozna a képhez? – mintha valamit elfelejtettem volna… valamit, amit nem is most tudtam meg róla, imént, ahogy először találkoztunk…

Igen, igen… mi volt az?… hol láttam?… igen, igen… honnan ismerem én ezt az embert?

És most meg kell állnom, írás közben “énke” közbekottyan, megállítja tollam, megzavarva tulajdon beszámolóm menetét, gyorsan, mielőtt a fikciók komponálásához szokott “író” szerkezeti és hatáspolitikai, “művészi” érdekből erőszakot tenne a valóságon, abban a gőgös hitben, hogy lehetnek helyzetek, ahol a művészi érdek fölötte áll a tiszta igazság bevallásának. És ezzel nem a művészet és valóság értékét akarom összehasonlítani. Egyszerűen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemről szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a “művész” támogatására és korrigálására, egyszerűen azért, mert – nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni – ő maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biográfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egyben regénye is annak az életnek – de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy fordulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlékképek közé, amiknek társaságában jobban érvényesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben magyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem lehet elmozdítani, mert mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképesen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el.

Örülök, hogy “énke” tetten érte bennem a tetszelgő írót, s most is, már tudatosan dobhatom el a bizonytalan “érdekes” fordulatot a talán érdektelennek látszó igazság helyéből.

Mert lehet, hogy érdekesebb volna, s például a következő fejezetet vonzóbbá tenné, ha most azt írom, hogy Olivecrona jelképes megjelenésére életemben: már akkor és ott és magamtól ráeszméltem. Ott az ágyban, a sárga takaró alatt, első látogatása után, mikor azon töprengtem, miért érzem úgy, mintha már találkoztunk volna?

Nos, nem így történt.

Úgy látszik, a valóság komponálókedve és szeszélye nemcsak magában a történésben érvényesül, kiterjed a valóság bevallásának tartamára is. Ezt a “regényt” folytatásokban írom, s már a múlt szombaton elhatároztam, hogy ezen a héten Olivecronával való találkozásom kerül sorra. Vasárnap emlékbeszédet tartottam egy közben elhunyt, kedves barátom és nagyszerű író felett a Zeneakadémián. Szünetben régi, kedves pajtásommal, a népszerű színésszel találkoztam, akinek nyilván van valami hetedik érzéke titokzatos és okkult összefüggések megérzésére, például, egyebek közt, pompásan sakkozik. Betegségemre terelve a szót, Olivecrona személye iránt kezdett érdeklődni. Hevenyészett képet adtam külsejéről, modoráról, viselkedéséről. A harmadik mondat után meglepetve állított meg.

– Te… hiszen ez az ember a megtestesült… És egy nevet mondott ki. Nem élő vagy halott nevét. Fiktív személyt, egy magyar színdarab egyik hősének nevét.

A színdarabot én írtam, pontosan húsz évvel ezelőtt. Arról van szó benne, hogy egy kiváló tehetségű, érzelmekben gazdag, de önmagával tusakodó és habozó természetű ember, aki mérnök, önműködő, pilóta nélküli bombavető repülőgépet talál ki (azóta a valóságban is kitalálták), ám egy szkeptikus barátja bebizonyítja neki, hogy öntudatlanul az emberiségen akarja megbosszulni magát, amiért szép felesége otthagyta, és összeállt egy elegáns ficsúrral. A mérnök, hogy önzetlenségét bebizonyítsa, elhatározza, hogy a bemutató próbán maga száll fel a szétrobbanó géppel. De rettenetesen fél a haláltól. Ekkor megjelenik alteregója – egy északi orvos, a Solveig-motívum képviselője, és ajánlatot tesz neki, hogy megoperálja a fejét, és kiirtja belőle a halálfélelem központját, amely valahol hátul, a kisagyban fészkel. A mérnök átadja magát a műtétnek, és másnap, a bemutatón, nem félvén többé a halált, van bátorsága életben maradni.

Ez a színész barátom ismerte a szerepet, játszotta is. Amit Olivecronáról beszéltem, azért juttatta eszébe egykori szerepét, Olson Irjöt, a főszereplő alteregó sebészorvosát, mert ugyanolyan maszkban és modorban ábrázolta, mint amilyennek most Olivecronát lefestettem előtte.

LÜKTETŐ CSILLAGOK

Pár nap óta szeles az idő, az ablakot, amit már nyitva lehetett tartani, megint becsukják. Május elején vagyunk. Korán reggel – mennyivel korábban, mint otthon ilyenkor – besüt a nap, szemben megcsillan az aranykupola, de aztán felhők jönnek. Rügyek is alig ütköznek a fákon, a lombosodás itt később kezdődik. Ez hát az északi szél. Keményebbnek, zordabbnak, harsogóbbnak gondoltam. “Északi légáramlat” írják otthon a jelentések, s ilyenkor vad, Ossziáni viharokra gondoltam, kavargó örvényekre, a fjordok fölött. Nem, ez nem az. Mégis más, mint odalent. Könnyű és híg és derűs ez a szél, szilaj, de nem haragos. Vidáman és közömbösen fütyörész. A világ, mintha lengene, és mintha magasabban volna, olyan tiszta és üde. Megfinomodott szaglásom felfogja a tenger sós illatát.

Mi az, úgy látszik, nem lesz vizsgálat. Kilenc óra elmúlt, és a szolga nem jelentkezett, hogy felemelje és gurítani kezdje ágyamat, a folyosókon át. Az ablak felé fordulva fekszem, összegörbedve. Időnként elalszom, majd felriadok megint: egyszer rajt is kapom Kerstint, hogy lopózva igyekszik ki a szobámból. Úgy teszek, mintha nem venném észre, nincs kedvem tréfálkozni. Talán nem vagyok egészen ébren? Vagy pedig a szemem… Hát igen, kétségtelen, hogy ez már a vakság. Az utolsó fény, amit még láttam, tompán és bizonytalanul, a kupola villanása volt, reggel. Azóta homály van körülöttem, s ezt nem tulajdoníthatom a beborult időnek, hiszen mindenki határozottan és ruganyosan járkál körülöttem, s előbb, jól hallottam, valaki felkattantotta a villanyt. De nem tetszik, hogy ilyen fásultan gondolok erre. Többször újra erőt kell vennem magamon, hogy végiggondoljam a megkezdett sort. A lecke, amit feladtam magamnak, így szólt: akarsz, vagy tudsz-e élni vakon? A gépies válasz mindig így hangzik: akarok és tudok, de ezt nem érzem megbízhatónak, újra kezdem, érvek és ellenérvek jelentkeznek, egyik se győz meg. Igen, elég idős vagyok, hogy a látható világból megszereztem légyen mindent, amire láthatatlan világomban szükségem lehet. Akkor hát… ami hátra van… csendes feldolgozása az anyagnak… végre nyugodtan és zavartalanul. Talán nem is olyan szörnyű… Megbízható, hűséges titkárra vagy titkárnőre gondolok, ott ül visszafojtott lélegzettel az írógép vagy a füzet előtt, és írja sebesen, amit diktálok… Este pedig – este? milyen lesz az, hogyan fogom megkülönböztetni? —, este sokáig halkan, dallamosan olvas fel – hol is hagytam abba?… Igen, így lesz. De fáradt vagyok továbbfűzni a képet. Érzem, hogy arcom keserű vigyorra torzul. Génius jut eszembe, a “Lepketánc” hőse, egyetlen látó a vakok közt… No, most megírjuk a másikat… egyetlen vakot a látók birodalmában. Arcokra próbálok gondolni erőlködve… no lám, nincs baj, hiszen kezdem már elfelejteni őket, mégse történt semmi – a többi már csak átmenet lesz, fokozati különbség, éppen úgy ringatódzunk át rajta, mint a teljes látástól idáig. Mi ez? A gyomrom émelyeg, vagy a szívemmel van valami, ez új volna… Egy arc jut eszembe, amit régen, nagyon régen felejtettem el, de sokszor gondolok rá, hogy látni fogom egyszer, s akkor felismerem megint… Meg fog jelenni még egyszer és én már…

Olyan erős nyilallás fut át, hogy a csengőhöz kapok.

Délben feleségem jelenti, hogy Oslóval beszélt telefonon. Nővérem, aki huszonöt éve él ott, norvég úriember felesége, olvasott valahol rólam, azonnal felhívta a kórházat, megnyugtatták, majd megint érdeklődik. Sajnálom, hogy nem tudtam beszélni vele. Furcsán voltunk mi ezzel a Gizivel, negyedszázadon át. Tudtam róla mindent, ő is rólam, de nem leveleztünk. Norvéggé lett egészen, két szép nagy leánya van, fényképen láttam őket, szőke és karcsú északi kisasszonyok. Eszembe jut valami – egy éber álom, képzeletbeli kaland, amit néhányszor kiszíneztem. Egy napon egyedül elindulok meglátogatni Hollandiát, Helgolandot, Suomit, Skandináviát… Bolyongásomban egy téli délután Oslóba jutok el. Nem jelentkezem sehol, nem keresek fel senkit. A havas parkban sétálok, tűnődve, ábrándozva. Nem kell kérdeznem rendőrt, Ibsen életrajzából, Knut Hamsun regényeiből magam ismerem fel a várost, tájékozódom ifjúkori emlékeimből, mikor úgy szerettem ezt a messzi északot, ahová mindig vágyakoztam. Lám, az ott a ligeti tó, ami most be van fagyva, nyáron hattyúk úsznak rajta, Saint-Saëns hattyúi. Egy ifjú leány siet a város felé, karjáról korcsolya lóg, arcát pirosra csípte a fagy. Kisasszony, meg ne ijedjen… ugye, tud németül? idegen vagyok, nem mondaná meg, hol találom a… Riadtan fordul hátra, ahogy beszélek hozzá, milyen ismerős arc a városban, ahol először vagyok. Elfutna, mint a “Rejtelmek” hősnője, de bizalmat kelt derült bizalmam, negyedóra múlva egy csendes “stugan”-ban teázunk, kettesben… Bolgár kereskedőnek adom ki magam, mulatságos történeteket mesélek, hátravetett fejjel, teli szívből kacag. Aztán gyermekkoromról mondok el egy-két groteszk emléket, tágra meresztett szemmel bámul rám. Szent Isten, hogy elmúlt az idő!… rettenetesen kikapok anyámtól… nem fog kikapni, erről kezeskedem… édesanyja bizonyára okos, gondolkodó, finom asszony… Kicsit talán nagyon is bölcselkedő… Igaz! igaz! de honnan tudja ilyen pontosan? Hát gondolom. Akkor hát Isten vele… nem, nem, ne mentegetőzzék, furcsa, de olyan jól éreztem magam, olyan otthonosan, pedig ön délről jött… Isten vele. Isten veled hát, kedves kis Noémi, és csókold meg helyettem anyád és Astridot is… Honnan tudja?… Astridról nem beszéltem… Mi ez? Ez az, hogy mi most elbúcsúzunk, Nini, örökre, a korcsolyázó norvég kislány és a bolgár kereskedő. Ezek egy negyedórás ismeretség után nem látják többé egymást – én pedig veled tartok és hazakísérlek. A nagybátyád vagyok.

Délután, mikor a nehéz függönyt összehúzták az ablakon, kezdődik a hideglelés – megértem végre, mi az, ami napok óta hiányzik. Tudom, hogy környezetem is észrevette fásult rosszkedvem, s most ráeszmélek az okára. Hogy magyarázzam meg? Valami eltűnt belőlem ezen a délután. Valami, aminek még soha nem voltam híján, amióta az eszemet tudom. Akkor nem tudtam volna megnevezni – most, visszatekintve, kimondok egy szót: pátosz. Igen, nincs más kifejezés arra, ami az életet tartja bennem. Nem egész általános értelemben, de ezt így szokták mondani. Értsd hát meg énke, aki bennem élsz, aki tagadod, vagy kineveted. Te tudod, éppen mert idegen tőled – te tudod, hogy én, aki pongyolán, csaknem cinikusan szoktam beszélni, ha emberekkel érintkezem – te tudod, hogy magammal mindig szenvedélyesen, nyomatékkal, válogatott és keresett, erőteljes szavakkal beszélek – igen, igen, patetikusan! mondd csak ki: nagy gesztusokban, mintha színpadon volnék. Nevetséges, mégis igaz, hogy külső pongyolaságomat, cinizmusomat, sőt jókedvemet és fölényemet viszont éppen ez a titkolt pátosz tette lehetővé, amiben pedig sohasem hittem, sőt józan perceimben rendesen restelltem magam előtt – enélkül talán elpusztultam volna. Ez a belső színpad, aminek függönye mindig le volt bocsátva, aminek függönynyílásán át koturnusban és mázolt képpel, biztonságban és kajánul leselkedtem ki a várakozó, ásítozó közönségre; az én színpadomra.

De délután mindkét színpad kicsúszott alólam. Hiába kerestem magamban szép szavakat és hangulatos képeket. Mindig azt reméltem pedig, hogy a balsors perceiben majd fénnyel és színnel és zenével telik meg a színpad, kárpótlásul az elfutó életért – hogy a függöny, annyi év szenvedése és küszködése után felgördül végre, s a közönség meglátja, először és utoljára, a Színészt, aki ezért az egyetlen jelenetért vállalta a szerepet, hogy elmondhassa, s eltűnjön a süllyesztőben, örök emléket hagyva maga után. Igen, igen, ostoba cigányzenére áhítoztam, ami halotti kocsimat kíséri a temetőbe, ama tetszetős “utolsó szavakra”, amiket emlegetnek majd ismerősök és ismeretlenek.

Mily szégyen, mily üres, émelygő, gyalázatos “giccs”. Átfutott rajtam mindez. Szürkén, értelmetlenül, idegenül. Az oslói ábránd is eszembe jutott, olyan távolinak és közönyösnek éreztem, mintha súlyosan sebesült katona előtt Werther keserveit olvasnák fel.

De hát akkor mi vert úgy le, mégis – a cigánymuzsika elhallgatott, miért nem hallom hát az ismeretlen valóságnak hideg zenéjét, hogy felfrissülve, megszűrve, elhallgatna végre? A hiúság ezerszer meg újra összeszedett cókmókja leszakadt hátamról – miért nem vagyok hát boldog? Miért hiányzik a gyűlölt, átkozott kis batyu?

Miért van itt olyan hideg, nem fűtenek ebben a kórházban?

Úgy látszik, ezekben az órákban csakugyan rosszul voltam, talán eszméletemnek se teljes birtokában. Emlékszem, megfigyelés és képzelődés összefolyt – azon kaptam magam, hogy párnák és lepedők közt kotorászva dühösen keresek egy papírlapot, levelet, amit már borítékba is tettem, s eldugtam az ágy sarkába: intézkedések voltak benne, holmimról és irataimról, s most valamit ki akartam igazítani az egyik passzusban. Félórai keresés után derengett csak föl bennem, hogy az egészből egy szó sem igaz. Úgy látszik, álmodtam a levelet és a borítékot. Pedig pontosan emlékeztem a szavakra is.

Olivecronával is így voltam. Egyszer csakugyan bent volt a szobában, a délutáni vizit folyamán. Pár közömbös szót váltottunk, nem mondott semmi lényegest, később mégis, mintha megint bejött volna, de egészen más volt, mint előbb, az orra megnyúlt, és felháborodottan hadonászott. Nyissák ki, nyissák ki az ablakot, rikácsolt, nem bírom, nem bírom ezt a fülledtséget, ezt a zsírt, zsíros a levegő, kinyitni, kinyitni! Erről a jelenetről még egy hét múlva is azt hittem, hogy megtörtént, holott nyilván képzelődés volt. Úgy, mint a másik. Ezen Olivecrona az alkonyodó kertben szaladgált, odakünt, hosszú és sovány volt, vérvörös, lobogó üstökkel forgolódott, karjait dobálta, köpenyét sovány teste köre csavarta a szél, és ahogy élesen, vadul felnevetett, nem lehetett tudni, ő volt-e az, vagy a vihar.

Késő este nyugodtam meg, éjfekete volt már az ablak. Feleségemet is megnyugtattam, menjen csak, aludni fogok. De nem aludtam, az ablak felé fordulva, ágyam szélén, azon erőlködtem, hogy mégis kivegyek valami formát a feketeségből. És csakugyan, mintha láttam volna suhogó fák ágait mozogni, közvetlenül a párkány előtt. Mozogtak az ágak, jobbra és balra, ünnepélyesen betartva a taktust, mint egy menüettnél. Ajkaim megint vigyorra torzultak a sötétben. No lám, a fák. No lám, milyen komédia ez is, milyen szégyenletes komédia. De hát nem akarja megérteni senki, vagy úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy szerep ez is, a híres szerves “élet”, a komoly és hallgatag golyó felszínén, néhány apró folton, mint a pörsenés, ahogy szalad, rettentő sebességgel a feketeségbe? Valami, vagy inkább valaki, nem lehet tudni, kicsoda, jelmezeket próbál, és szerepeket játszik, hogy haszontalanságát, fölöslegességét leplezze, önmaga előtt. Tücsköt játszik és más bogarat, kígyót és békát és barázdabillegetőt – nem látjátok, hogy illeg és billeg? —, és embert játszik és fenséges tölgyet és szemét lesütő szemérmes almafát. Nem fák ezek ott, menüettet táncolva, ő az, én vagyok az, hajladozó törzsek, táncoló ágak szerepében. Szégyen, szégyen és gyalázat!

Gondoltam rá, hogy megtapogatom a pulzusom, mert ereim görcsösen összehúzódtak és kinyúltak. De elfelejtettem – a nagy erőlködésben, ahogy meresztgettem a szemem, végre fehér pontot fedeztem fel az égen. Igen bizony, csak csillag lehet, a felhők elvonultak.

Csillag, fehér csillag a messzeségben – ez hiányzott hát, ezért nem tudtam megnyugodni? Fehér csillag a messzeségben – ő az, ő az hát, túl az émelygős színpadon, az a hideg zene? Ő az, aki volt és lesz, mielőtt voltam, és miután leszek? Már ötéves koromban gyönyörűbbnek találtam Kepler és Newton és Laplace meséjét a mennyei gyertyácskákról és angyalszárnyakról szóló tündérmesénél – titokzatosabbnak és nagyszerűbbnek a fényévek és tejutak és csavarködök sorát, túlvilági mezőkön csillaghavazást ábrázoló képeknél. Igen, ő az, százezer fényévre – százezer évvel ezelőtt volt ott, ahol most látom: milyen fényes mégis, protonok és keringő elektronok kavargó, tüzes halmaza – protonoké és elektronoké, amiket soha nem látott s nem fog látni soha emberi szem, mégis bizonyosabb, hogy vannak, mint mi magunk, valószínűtlen, természetellenes, feltételes és időleges halmaza protonoknak és elektronoknak. Ettől a bizonyosságtól ilyen nyugodt és fehér tehát – de nem, hiszen úgy látom, hunyorog. Hunyorog, és színét változtatja…

És eszembe jutott, amit nemrég olvastam, az összehúzódó és kitáguló csillagokról. Nemrég fedezték fel a titkukat, hogy háromnaponként, némelyik óránként változtatja rettentő testének térfogatát. Háromnaponként, naponként, óránként összehúzódnak, és megint kitágulnak, ütemesen.

Lüktető csillag. Dobog, mint egy emberi szív.

Éppen felülök, hogy mégis megtapogassam a pulzusom, mikor kattan a villany a nyíló ajtó mellett. Ismeretlen éjféli ápolónő jön be. Nem kérdem, miért kapok dupla adag altatót.

– Hány óra?

– Negyed tíz. Most verte a kilencet.

Valamit levesz az asztalról, amit magával hozott, kicsit felemeli a párnám, aláteszi, int, hogy feküdjek rá.

– Mi ez?

– Gumipárna. Hogy magasabban legyen a feje. Nyugodtan kell aludnia, holnap reggel fél nyolckor operálják.