Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 8

És íme, hozzák, hosszú sorban hozzák a koponyákat, és gurítják le, a völgybe. Kupacok alakulnak, némelyik akkora már, mint maga a hegy. Okosan, fölényesen bólintok, mint a jó tanuló, akit nem lehet tetten érni. “Koponyák hegye” – súgom magyarázva, valami rossz tanulónak, akit nem is látok. És művelten hozzáteszem: “Golgota”.

Úgy bizony, golgota és nem “tapping” és nem is “kidnapping”, kedves Al Capone barátom.

És most, ha ordítok, csakugyan fel fogok ébredni, mert a hátgerincemen fekszem kifeszülve, és nem bírom tovább.

ISTEN NEVÉBEN – ÉSZAK FELÉ

Az álom, külső időben is, elég hosszú lehetett: már sötétedik, mikor felkeltenek. Kábultan, kóvályogva cihelődöm. Még három óránk van, pont kilenc órakor indul a vonatom Berlinen át. Külön hálófülkém lesz. Őnagysága vállalja, éjszaka, a határvizsgálatokat, reggelig alhatom. Április huszonnyolcadika van. Élénk, csípős kis szelek fütyülnek a “bécsi hegyeken”. Felkészülök rá, hogy ez most fokozódik, a tavaszi hűvösség: művelt vagyok, bár először utazom életemben északra – délkelet kényelmes fia —, tudom, hogy odafent még nem vagyunk túl a télen. Igaz is, jégeringet kell venni, ha még van nyitott bolt, már tegnap akartam mondani. Jegy, vízum, pénz – minden rendben van? Rendben, siessünk, Gáspár Bandiék lent várnak a hallban, több dolgunk már nem lesz, átmegyünk vacsorázni a kedélyes kis körúti kocsmába, a csomagokat közben felteszik, onnan egyenesen a pályaudvarra visznek. (Ettől kicsit fázom, a taxit bírom legkevésbé, nem lehet benne lefeküdni, olyan lesz tőle a fejem, mint egy sebtiben teletömött szatyor, amiben szétesnek és lötyögnek és összekeverednek a kibomlott csomagok.)

Gáspárék kedvesek, jókedvűek. Kató dicsekszik, hogy a Móricz Zsigmond-fordítás vége felé jár, óriási kötet lesz németül. Bandi azért elég sűrűn nézi az órát titokban. Mi az, Frici, nincs baj? Nincs, minden jól fog menni, miért, annyira rosszul nézek ki? Dehogy, csak mert… Hát bizony, elég mogorva vagyok, magam is érzem. Talán csak azért, mert este van, és éjszaka lesz. Ha reggel indultunk volna, sokkal élénkebb lennék. Este van, a szél fú. Este és hidegben észak felé indulok. Kicsit sok az ossziáni borongásból… “elmaradsz hát, Homér, fénydús egeddel?” s lehet, hogy most már… kamaszkori versem sorai bukdácsolnak hideglelősen emlékeim között, az “Északi fény” című, mely komoran sejti, hogy végül minden északra tolódik, a hó és jég közé, ahová minden iránytű mutat.

 
Észak felé, észak felé
Fordul a vasszilánk
Nem tudja visszatartani
Egyenlítői láng
Egyenlítői tengerek
Meleg hullámin át
Észak felé, észak felé
Követve csillagát…
 

Hát szervusztok, szervusztok – igen, igen, hogyne, viszontlátásra. Várjatok, gyerekek, ide a sofőrt mellé szeretnék ülni, jobban bírom. Hagyjátok, le tudok ülni magam is.

A pályaudvarra csak a hűséges Jóska kísér ki bennünket. Jó is, hogy van valaki. Utálatosak ezek a bécsi pályaudvarok, piszkosak, bűzösek, komorak, és mindig hideg van, és mindig esik, és milyen gyalázatos a világítás. És hogy ordítoznak a hordárok, és Jóskának is lóg az orra, ezt már nem bírom. Tudatára eszmélek, hogy a jókedv és viccelődési hajlam nem hangulatból jön, szükségem van rá, mint valami bódítószerre. Erőltetni kezdem, akármilyen ellenszenves e pillanatban. Ahogy fel— és alá botorkálunk a sínek előtt, húzni kezdem a lekókadt Jóskát. Nem mulatság előzékenynek lenni, mi? Jó volna most a Café Basteiben üldögélni inkább, Gusterllel, forró tea mellett. Ne félj semmit, egész más lesz az, mikor visszajövök Stockholmból. Tudod, ahogy álmomban volt, amit múltkor meséltem, emlékszel? Tudod, nem leszek még egész jól, de a műtét természetesen sikerül, csak még olyan lábadozóféle leszek, tudod… de persze rögtön megyünk fel Pötzlhez, jelentkezni… Egy kicsit nehezen fog menni, érted, még nem leszek egész jól, mint említettem, például négykézláb mászok fel a klinika lépcsőjén, egyelőre, illetve a térdeimen és a kezemen olyan kefe lesz, mint a lábatlan koldusoknak, akik az utca szélén araszolnak. És Pötzl elém jön, nagyon udvariasan és édeskésen és tapintatosan úgy tesz, mintha nem venne észre semmi különöset, örömmel fogad: “Á, á, freut mich sehr, also gut gelungen? gratuliere…” “Jawohl, Herr Professor, vorläufig aber, wie Sie sehen…”, mire ő gyorsan “ja, ja, sind noch einige schwierigkeiten, es wird schon… es kann noch vielleicht…” És némi kínos feszengés után másról beszélünk, én udvariasan elbúcsúzom, és kezdek háttal fordulva lefelé mászni a lépcsőn, araszolva a kefékkel.

Jóska orra már mozog, brummogva röhög, minden rendben van, nem kell elérzékenyülni, “szánalmas szavakat” mondani, “szervusz, szervusz”, és a vonat elindul.

Mindjárt behúzódom a hálófülkémbe, egész jól el tudok helyezkedni, ha fekszem, nem érzem annyira a rázást. Most persze jó volna, ha valaki felolvas, nem kellene gondolkodni. Szerencsére sok altatót vettem be, arra ébredek, hogy szürke már a láthatár, a legnehezebbet megúsztam, és a határon is túl vagyunk, az új Németországban. Különös így viszontlátni, kerek huszonöt esztendő múlva. Milyen fiatal voltam, alig huszonhárom éves. És milyen lángoló és tragikus és veszekedett. Első feleségemet, a bársonyszemű, szelíd és szenvedélyes színésznőt hoztam ide, romantikusan szöktettem meg férjétől, sötét öltözőkön és süllyesztőkön át, revolverrel a kezemben. Fél évig bujkáltunk Berlin mellett, a szép ifjú Friedenauban, úgy éreztük, örök élet kezdődik, este az erkélyen a csillagokról beszéltünk. Milyen friss volt akkor Németország, csupa hetykeség, vállalkozás, készülődés – emlékszem, az épülő külvárosokban három évre ingyen kapott hatszobás lakást, aki hat évre lekötötte. Humoros és tragikus írásokat küldözgettem haza, ujjongva fedeztem fel a várost. “Berlin eszik!” kiáltottam elragadtatva, a “belegtes Brötchen” az Aschinger-palotában, mint mikor fejlődő csecsemőről küldünk tudósítást. Németország most mintha komolyabb és illedelmesebb lenne. Újjászületése, úgy látszik, nem olyan derűs és könnyelmű, mint születése volt. Új építkezést nem sokat látok, pedig arra számítottam. Egy szerény, csinos kis épülő házon végre feliratot fedezek fel: “ezt se tudtuk volna emelni Vezérünk nélkül”. Nem tehetek róla, a gimnazista vicc jut eszembe: “te, ezt az új házat én hagyom építeni.” “Te?” “Hát persze – hagyom, hogy építsék.” Egyéb jelképével a megváltozott időknek nem is találkozom többé.

Ebédidőben érkezünk Berlinbe, a külső pályaudvaron. Őnagysága előresiet a szembeni szállodába, én visszamaradok borotválkozni, csak menjen, majd áttalálok. De kiderül, hogy önbizalmam túlzott volt. A borotválkozás még sikerül valahogy, de aztán elvesztem az összefüggést. Lassan, totyogva igyekszem a kijárat felé, ám meg kell értenem, hogy egyedül képtelen vagyok már egyenesen járni. Lépteim befelé fordulnak – ezúttal határozottan tréfásan hat rám, hogy körbe megyek, mikor előrenézek. Igen, kerge birka, ismétlem diadallal, őszintén jólesik, hogy test és lélek kettősségét, amiben hiszek, alkalmam van kísérletileg ellenőrizni – hiszen lám, teljes tudatomnál vagyok, normálisan érzek, és helyesen gondolkozom, és a testem mégsem engedelmeskedik, illetve engedelmeskedik, de nem nekem. Valaki másnak, aki belém bújt. Külön lelke van a testnek, az “én”-től független, és a különlélek most ellenem fordult, fellázítja ellenem a testet.

A helyzet határozottan humoros, stílszerűen német humor, “Fliegende Blätter”-szerű. Ugyanis belekapcsolódik a külső világ. Ha görbén bár, mégis elérem valamelyik kifelé vezető ajtót: egyenruha áll elém, “Bitte die Fahrkarte”. Nem adhatom oda a legjobb akarattal se, hiszen a feleségem magával vitte. Csüggedten mászok tovább a következő ajtóig, “Bitte die Fahrkarte”, itt se engednek ki. Ez ötször ismétlődik, míg a hatalmas csarnokot körülbotorkálom. Magyarázkodni fáradt vagyok, úgy fest a dolog, soha nem kerülök ki innen, hiszen ha tudnék is egyenesen járni, nem engednek ki. Elkapott a vonzóerő, mint egy bolygót, most örökké itt fogok keringeni a központ körül, a falak mentén. Félóra múlva, mikor már úgy érzem, elvesztem, őnagysága mégis rám talál. Kétségbeesetten keres már, mi van velem? Őszintén bevallja, azt hitte, megszöktem valamelyik vonattal, elmenekültem a rám váró stockholmi műtét elől. Nála van a jegy. Büszkén és emelt fővel vonulok ki börtönömből, ahol már rég elvesztettem a tájékozódást, magamtól nem is tudtam volna, merrefelé kell kijutnom.

Az ebédet azzal hárítom el, hogy zsíros az ángolna. Ebéd után új dolgot próbálok: levelet írni anélkül, hogy látnám a betűt. Elég jól sikerült, ebbe bele kell majd gyakorolni magam – lám, beidegzett ujjaknak nincs szüksége a szemre, behunyt szemmel is lehetne írni, plasztikus sorvezetővel, ezt szabadalmaztatni fogom. Szabatos Gyulának írok, és Szórakozott Gyulának, Cininek és a grófnőnek – azt hallom, egész jól el tudták olvasni.

Miután néhányszor megtiszteltem a mosdótálat, ez a borongós délután is elmúlik. Tizenegykor indul majd a vonat Trelleborg felé, ez már Skandinávia. Mint nyűgös gyerek, makacskodom, szeretnék végigsétálni még egyszer az Unter den Lindenen. Ha már itt vagyok. Át is vergődünk a Friedrichstrassén – éppen jó, vasárnap van, csak a kirakatokat látni, a boltok nincsenek nyitva. Igen, igen – nini a Café Kerkau, mégis megismertem. Ó, hányszor üldögéltünk ott fent a félemeleten, a bársonyos szemű Judik Etellel! “Zwei Melange, schön”! – mondta az Ober, és elrohant, mi a lapokba temetkeztünk. Mennyi hír a nagyvilágból. Párizs, London, mennyi képeslap – ide nézz, boga, látod ezt? tudod-e, hogy ez már komoly dolog? ez nem csalás, fotográfián látni, a levegőben van, ez Blériot repülőgépe, tavaly Pesten is járt… azt írja, a napokban teljes egy órát töltött a levegőben! repülni fogunk, hallod-e, nekünk már nem autónk, repülőgépünk lesz, ha gazdagok leszünk! Igen, igen, de most hagyj olvasni… Valami undok új betegség tört ki Spanyolországban, halálos influenza…

A trelleborgi gyors igazán finom, úri vonat. Hálófülkénk kicsi, de pompásan fel van szerelve. Fél füllel valamit hallok, hogy tengeren megyünk át – nyilván rosszul értettem, kábult vagyok, hogy mehet a vonat tengeren, vagy valami hídról van szó? Igyekszem gyorsan elaludni, hat órakor érkezünk meg reggel, s máris elég hűvös a levegő.

Arra ébredek, hogy a vonat hullámzik alattam. Mi ez? Földrengés, vagy rosszul vagyok megint? Feltápászkodom, felhúzom a függönyt. Láthatár helyett, az ólomszínű éjszakában vörös vasfalak merednek az ablak előtt. Papucsban, hálókabátban kikecmergek a folyosóra. A lejáró alatt vasburok, a kerekek nem forognak. Mégis hullámzik. Leszállok, pár lépést teszek, kikerülök az alagútból, melybe a vonatot betolták. Hajón vagyunk, óriási kompon. Ég és tenger egyetlen, fekete folt, csak a bóják világítanak. Valahol, nagy messze – éjszaka mindig nagyobbnak tűnik a láthatár —, hunyorgó lámpasor. A korláthoz támaszkodó matróz idegen szóval felel valamit halk kérdésemre – halkan beszélünk, mert mindenki alszik hajón és vonaton. Nem értem meg, ez már valami skandináv nyelv. A távoli fénysor felé mutat. “Kjöbenhaven” – mondja. Koppenhága – aha —, értem, németre kell keményítenem a lágy svéd szavakat. Pár perc alatt kihámozom belőle, hogy két és fél órája vagyunk vízen, és hogy pontosan hat órára Trelleborgban leszünk. Visszamászom a kabinba, de már nem tudok elaludni.

Hideg, rideg, tengerparti reggel. Hajók és mólók és emelők és traverzek vasvilága – honnan ismerem? igen, igen, Whistler grafikáin láttam ilyet, lám, a nagy Látó hogy megelőzi számunkra a meglátott valóságot!

Gyerünk, gyerünk, elég volt az utazásból – nem vagyok semmire sem kíváncsi. Nem, nem így képzeltem első északi utamat. Hál’ Istennek, a szabad pályaudvar mindjárt itt van a hajóállomásnál. Ezen a kis vonaton csak Malmőig megyünk, másfél óra, ott szállunk át a stockholmi gyorsra. A fülkében megcsap az idegen ország idegen berendezése, padok helyett öblös, óriás, pompás karszékek, nálunk régi kandallók előtt lát ilyent az ember. Világoszöld tájakon futunk át – milyen tiszta, fürdetett, édes, éles a levegő, zöld, mert többnyire fenyő, de itt-ott még hó kandikál a halmokon.

Malmőben átszállás. Az étkezőbe megyünk reggelizni. Helyes kis vendéglő, oldalt kasszafülke, a kasszírkisasszony, világosszőke Solveig, barátságosan mosolyog, úgy kell neki mondani: “fröken”. A pincér – “szmör gusz burt”-ot ajánl, most hallom először a fogás nevét, ami hat hétig étrendem tengelyévé válik. Gondolom, afféle apéritif, elszörnyedek, amikor negyvenféle ízelítőt kezdenek lerakni asztalunkra – a rózsaszínű és kék és zöld halak és sültek és vagdalt-golyócskák közepén hatalmas ezüstszilkében tejszín. Sajnos, nem érzem az ízét semminek (akárcsak tegnapi álmomban), csak az egyik halról állapítom meg csodálkozva, hogy édes: hogyne volna, hiszen málnalekvárral van elkészítve.

Sötétzöld és világoszöld és megint sötétzöld – messze a tizennégy órás úton, fenyvesek közt robogunk. Fenyőfa, kék tavak, pirosra festett faházak, véges-végtelen: ez “Sverige”, a dombok és csobogó források és fák körül sötétlő kék vizek és sziklák közt pirosló tanyák naivan regényes tája. Oly egyszerűen mosolyog, hideg bájjal és udvariasan és előzékenyen, mint egy falusi menyasszony.

De nagyon, nagyon fáradt vagyok már, mikor három óra felé a vonat berobog a fővárosba. Csak annyit látok, hogy tengerparton vagyunk, öblök és csatornák közt futottunk. És még egy szikrázó torony is felvillan, a városház aranykupolája. Többet egyelőre nem jelent számomra Stockholm, és nem is fog jelenteni négy hétig. H.-né fogad bennünket, akit Pestről értesítettek. Autóba csomagolnak, az ablakon keresztül csak aszfaltot látok. Igazán úgy látszik, kész vagyok, nem vágyom többé semmire. Fehér, tiszta lépcső előtt állunk meg. A homlokzaton fekete betűkkel “Serafimer Lazaretted”. Feltámogatnak a lépcsőn, amelyen soká nem fogok visszajönni… ha visszajövök. A folyosón, közel a lépcsőhöz, egyszerű betegszoba, egy személyre. Két tiszta, sudár termetű, fehér bóbitás ápolónő vesz át, levetkőztetnek, és az ágyba ejtenek. Irataimat elveszik.

A marathoni futó átadta az üzenetet.

“LE MIE PRIGIONI”

A szelíd, kedves Silvio Pellico, a “Francesca da Rimini” szerzője, írta ki könyve fölé ezt az igénytelen címet: “Börtöneim”. Tíz esztendőt töltött Osztrák-olaszországban és később Spielbergben, különféle fogházakban mint Ferenc császár foglya, a múlt század elején. Mindig szerettem ezt a könyvet, halk, elbájoló tárgyilagosságát, úgy számol be embertelen szenvedéseiről, mint akinek nincs más igénye, mint hogy a reakció sziklába vájt pincetömlöceinek és láncainak szerény szakértőjét lássák benne.

Talán szabad – fantasztikus regényről lévén szó, (mert Európa huszadik századának valóságát minden képzeletet felülmúló kalandnak érzem) —, talán szabad a régi mesék száraz és szimpla jelképességével tíz évnek nevezni életemnek azt a tíz hónapját, aminek érdekesebb részéről, az első három hónapról itt beszámolni igyekszem. A “Serafimer Lazaretted” betegágyán sokszor jutott eszembe Silvio Pellico, s erőt véve indulatos természetemen, arra gondoltam, hogy fogadná ő, milyen természetesen és türelmesen a sorsot, aminek Ferenc császár éppen úgy végrehajtó közege csak, mint egy ártalmas daganat. Ráeszméltem, hogy nincs más dolgom, mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami körülöttem és velem történik – ezúttal, először életemben, nem az “igazság” kedvéért, ami megszűnik és betöretik a fejjel együtt, mikor kimondatott: a valóság kedvéért, ami akkor is valóság marad, ha történetesen nincs módunkban közölni többé. Soha nem voltam oly kevéssé lírai, mint magánéletemnek ebben a legszubjektívebb korában.

Őnagysága szobát vett ki a “Cosmopoliten Panzió”-ban a Nybro-gatanon. Tíz óra felé naponta bejött a kórházba, és késő délutánig ottmaradt. Tőle kérdezősködtem egyet-mást a városról, ahol éltem, s amiről kevesebbet tudtam, mint Tokióról. Ágyamból látni lehetett a büszke aranykupolás tornyot, mely óránként ünnepélyesen és zengzetesen dalolta az idő múlását. Ez volt minden összeköttetésem az idővel, mert piros zsebórám, aminek mutatóit úgyse láttam, elromlott, és az ember idegenben takarékos. Mint szakmabelit, őnagyságát különben szívesen fogadták az orvosok: már az első nap büszkén mesélte, hogy a tanár meghívta műtéteihez, és nagyon kedvesen magyarázott neki.

A rám váró műtétről az első nap senki se beszélt. Megérkezésem után, tompán és közömbösen, azt vártam, rögtön az asztalra fektetnek. Altatót kértem, és nem érdeklődtem. Másnap reggel hatig aludtam, akkor bejött két fehér sapkás sziszter, megmosdattak, és friss ágyat húztak alám, oly módon, hogy fölemeltek, s míg az egyik a levegőben tartott, a másik pedáns ügyességgel kicserélte a lepedőket. Egyik se tudott németül. Nyolcra bejött a kedves, karcsú Kerstin sziszter, üde szagot és mosolyt és reggelit: tojást, vajat és sajtot hozott. Jól beszél németül és angolul, tőle tudtam meg, hogy műtétről most szó sincs, engem éppen úgy meg fognak vizsgálni, mint akármilyen beteget, aki jelentkezik. Csodálkozásomra, hogy hiszen tökéletes és hibátlan diagnózist hoztam, megtudtam, hogy az itt csak formaság – udvariasan és tisztelettel átvesznek mindent, de a házi vizsgálat nem marad el. Tehát az is lehet, hogy meg se operálnak? – kérdem álmélkodva. Ha a tanár úr nem tartja szükségesnek, miért operálnak?

Reggeli után, amit nagy nehezen megettem, körülnéztem cellámban. Tiszta, nagyon egyszerű kis szoba. Csak ha szükségem van valamire, derül ki, hogy minden tárgy modern és praktikus. Az éjjeliszekrény négyfelé nyitható, a kerekeken járó ágyat fel lehet emelni, mögöttem a falon telefonhírmondó.

Tízre egy bentlakó német orvossal, vizitútján, benyit Söjkvist asszisztens úr, nagy örömmel fogadom, pompásan beszéli a nyelveket, egyébként is európai jelenség, humora van, és érti az allúziókat. Bejárta a világot, Pesten is volt már, mulatok, ahogy kimondja: “Márgitsziget” – a paprikás csirke tetszett neki, de a leveseket túl zsírosnak találta. Állapotomról kevés szó esik, inkább csak tréfálunk. Mintha csakugyan látogatásról volna szó. Szinte meglepődik, mikor rosszul leszek, és a lavór fölé hajolok. Na, mondja csaknem megbántottan, úgy látszik, rossz hatással vagyok önre, már megyek is.

Fröken Kerstin kitárja az ajtót. Nagy darab szolga jön, emelőt dug az ágyam alá, húzni kezdi. Az ágy kigurul a folyosóra, végigrobog a földszinten, beáll a liftbe, leszalad a pincébe. Végighúznak az alagsoron, az egyik szoba előtt letesznek. “Oogen”, olvassa a szolga az ajtóról, robinzonjeleimre, amiben a német “Augen” szót ismerem föl. Kezdődnek hát elölről a vizsgálatok. Mint öreg, kiszolgált frontharcos, nagyot sóhajtok, tudom, hogy most ácsorogni, várni kell, aztán mereven ülni sokáig, figyelni a jeleket, tűrni a tükröket. A mellém tolt ágyban a már ismert világosszőke haj, sovány, intelligens vonású fiatalasszony. Látom, hogy újonc, drukkol, emelkedni próbál, szeretném megnyugtatni, de nem tudok svédül. A szobából internacionális hang, ez mindenütt egyforma: felcsukló gyereksírás, a kicsike biztosan megijedt a villogó tükörtől. Összenézünk betegtársammal, ránevetek, ő is elmosolyogja magát, legalábbis úgy érzem. Hozzászoktam, hogy rekonstruáljak minden fényjelet, kiegészítsem emlékeimből – kezdem megszokni ezt a furcsa háromnegyedhomályt, amiben élek, szinte már kellemes. A formákat elég jól látom még, képzeletem megtölti őket, mint festő az üres keretet. Hangból és mozdulatból következtetek rá, milyen lehet az arc, amivel szembekerülök. Környezetem néha csodálkozik, hogy én, aki színeket és árnyalatokat nem tudok már megkülönböztetni, észreveszek futó grimaszokat, amik ép szemnek elkerülik a figyelmét. Magam is csodálkozom, egyszer átvillan rajtam a jeges rémület, talán már meg is vakultam. Amit látni vélek még afféle álomszövedék csak, szavakból és hangokból építem vissza az eltűnt valóságot, mint ahogy az elalvás pillanatában használja fel lelkünk a becsukódó szem előtt ugráló phosphenákat, hogy élethez hasonló képeket állítson össze belőlük. Ott állok, valóság és képzelet küszöbén, s kezdem nem tudni, merről jöttem – testi szem és lelki szem összefolyik, s már nem biztos, melyik irányítja a másikat.

Ezeknek a föld alatti vizsgálótermeknek is inkább érzem, mint látom komor hangulatát. Cipelnek jobbra-balra, ültetnek furcsa székekbe, forognak a korongok, villog a tűzsugarú lámpa, kérdeznek és felelek. Itt aztán igazán “eset” vagyok csak, semmi más, ez a fiatal orvos nyilván soha még a nevem sem hallotta. Nem fűződik hozzám egyetlen képzet se. Se jó, se rossz. Viselkedésemen dől el, rokonszenvesnek tartson, vagy ellenszenvesnek. Igyekszem szabatos lenni, nem mondok egy szóval se többet, mint ami a tárgyra tartozik. Mégis meghökkenek, mikor kérdésemre, mit talált? csodálkozva néz rám – mi köze ehhez egy közönséges “eset”-nek? Kissé gúnyosan biztosít róla, hogy a leletbe pontosan bevezetett mindent, biccent, és a következő beteget kéri.

Dél van, mikor a kanyargós folyosókon át visszagurítanak. Istenem, húsz órája élek itt, jaj, mégis milyen megnyugtató, otthonos érzés, mikor felismerem szobám ajtaját! – otthon! de milyen viszonylagos fogalom ez! az odaragadt bacilus nyilván otthonának érzi a száguldó puskagolyót, mint ahogy otthonunknak érezzük az öreg földet. Nekem most ez a szoba az otthonom, távol, északon, amiből semmit se láttam, és kényelmetlenül igyekszem másra gondolni, ha eszembe jut, fogom-e látni egyáltalán?

Nem is az egész szoba, csak az ágy, nem is az ágy, csak az a vacok, amit párna és lepedő között kiástam magamnak, hogy kényelmesen tudjak feküdni, oldalt, ha jön az émelygés és szédülés. Asztalkám már meg van terítve. A tejszínnek mindig örülök, de ez a furcsa szürke dolog gyanús – no persze, puding. Puding ám, de halból és közepén az elmaradhatatlan lekvár. Hát ezt majd máskor.

Őnagysága csak háromra jön le, műtétet nézett végig, ami hat óráig tartott egyfolytában. Természetesen agyműtétet, ebben a kórházban nem is operálnak mást: az agysebészet négy világközpontjának egyike ez a stockholmi. Mint elítélt a SingSing siralomházban, mégis úgy érdeklődöm a “kolléga” esete felől, mint akinek semmi köze az egészhez, hiszen kegyelmi kérvényemet beadták… Tudákos szakkifejezéseket használok, olvasmányaimból. Ahelyett, hogy azt kérdezném, amit szűkölve és vinnyogva kérdez tőlem a tudatom küszöbe alatt, ott, valahol a daganat mögött meghúzódó, összenyomott, megfélemlített vacogó Élőlény: hogy ordított-e és igyekezett-e menekülni a tátott koponyájú vadállat, hogy csurgott-e a vér és a velő a nyitott agyból, hogy nyitott szájjal és fennakadt szemekkel elájult-e végre, hörögve, a kínpadra feszített áldozat – ehelyett úgy érdeklődöm, mintha egy precíziós fizikai kísérletről vagy órajavításról volna szó. Aha, igen, értem, értem, szóval az elülső agylebeny volt gyanús… a ventrikulográfia odamutat… húszéves lány? hm, elég fiatal. No és – megtalálta pontosan? Hát képzelje, mégse ott volt… ezer eset közül egyszer ha előfordul, hogy a végső lokalizálás tévesnek bizonyul. Úgy látszik, van egy ritka lehetőség, mikor a töltött agykamrák eltolódása kétféleképpen értelmezhető… Képzelje, kinyitja a burkot, és nincs semmi… az agyvelő sima és fehér… Ejha! no és Oliv… ? Egy arcizma se rándul, még csak a szájába se harapott, nincs az a sebész, aki ilyenkor el ne káromkodja magát… Zavartan fordultam el, ilyen pechem van, az első műtétnél, amit mutat nekem: a világhírű sebész tévedett… No és!… szóval, kiderült, hogy nincs is daganat? Dehogyisnem, várjon csak. A tanár pillanatig gondolkodik, aztán nyugodtan bevarrja a burkot, visszateszi a kivágott csontkorongot… Közben intézkedik… Beteget vigyék vissza a röntgenszobába, agykamrákat nem kell újra tölteni… még egy felvételt kérek, félóra múlva folytatjuk a műtétet. Elszörnyedek. Az istenért, tanár úr… félóra múlva? Bizony, most a halántékát kell kinyitnom, tudniillik most már bizonyos, hogy ott a daganat. De hát… nem lehetne holnap… vagy mikor ez a seb begyógyult?… Mosolyog. Kedves kollegina, tudnia kellene, hogy ha egyszer egy olyan agyvelőt, amiben daganat van, megbolygattunk, akkor már ki kell vennem a daganatot, különben… Ha rögtön nem találom meg, és nem távolítom el a baj okát, az a lány huszonnégy óra alatt halott… Nem vitatkozom tovább. Félóra múlva hozzák vissza a beteget, a tanár habozás nélkül belefog az újabb műtétbe. Tenyérnyi korongot vés ki a koponyából, a bal halántékon. Visszafojtott lélegzettel lestük, mi lesz… szentisten, ha itt se talál semmit… Ő teljesen nyugodt, mint aki kétszer nem tévedhet, csak egyszer. Elzárja, kihajtja a csonthártyát, elcsípi az összes ereket… belevág a dúrába, szétnyitja, belevilágít… Fölébe hajolunk. A sima, fehér agyvelőrészen, pontosan a kifaragott nyílás közepén óriási, kerek, vörös daganat, mélyen belesüppedve az agykéregbe… mint egy gránátalma…

– Szóval, mégis megtalálta.

– Azért tartott ilyen soká… A második műtét, amíg kiszedte, maga négy óra volt.

– A lány?

– Alszik. A tanár meg van győződve róla, hogy túléli… Most már én is.

Délutánra újabb vizsgálat volna, de kikönyörgöm, hogy holnapra halasszák. Ellenben a fürdőt nem lehet elkerülni, megint elcipelnek, ágyastul. A lécespadlójú fürdőszoba nem túl meleg. Két öblös fakád áll benne, mint nálunk a szőlőkben. Kövér, kedves néninek adnak át. Csak nem?… De igen, ő fürdet meg, már tépi is le rólam a köpenyt, belefektet a kádba, húzza rám a vizet, erőteljesen csutakolni kezd. Igaz. Svédországban vagyunk, ahol nem számít a meztelenség. Fürdetéshez asszonyok jobban értenek, ez a szempont valóban fontosabb, mint a konvencióké. Egy perc múlva behunyt szemekkel adom át magam, ahogy ötéves koromban tettem… még az is jólesik, hogy az erélyes nénike dörmög és haragszik, miközben a hajamat szappanozza, biztosan rosszul tartom szegény, zúgó fejem. Egyébként is folyton beszél, pedig tudja, hogy nem értek egy kukkot se.

Visszakerülök a szobámba, leveleket nyújtanak át. Az első postám, Pestről, ahol három nap óta már tudják, hogy ma itt leszek. Dénes mulatságosan tájékoztat az ottani dolgokról. A sorok között valami gyanús nekem, ahogy felolvassák – felolvastatom az őnagyságának adott tájékoztatást is. Diadalmasan állapítom meg a burkolt célzásokból, hogy az ügyvédi eljárásokat elhalasztották, de a biztosítótársaság nem tréfál: két elmaradt részletre hivatkozva, újabb orvosi vizsgálatot követel. Dénes majd elintézi, nem lesz semmi baj. (Illetve, baj lett ugyan, de nem velem – a biztosítótársasággal, ami pár hónap múlva felszámolt. Talán jobb lett volna, ha nálam biztosíttatja magát.)

Öt órakor nyílik az ajtó. Hárman lépnek be. A délelőttről már ismert kedves, elmés Söjkvist, egy fiatal szemész és egy magas, vállas, szőke hajú és szőke arcú, százszázalékosan északi férfi.

A tanár.