Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)», sayfa 4

Eljött már az óra is, hogy megjelenjenek a vendégszobában; ott voltak hát mind együtt, a burkus király és királyné ültek az első helyen azután az öreg király a királynéval, azután a két princeszné, és úgy a két királyfi, kik, kedvök szerint kiki a maga kedvese mellé esett. A királyfi mellett ült Pál a fővezér, és úgy a többi ország nagyjai következtek. Most is tehát Pál fővezér (kit ezelőtt mint szolgáját neveztünk, most fővezér név alatt jön elő) ki el akarta rontani, a mint el is rontá, a királyné szándékát s a vén banya akaratát, mondja: felséges királyfi, ne gondolja, hogy már minden ellenségtől meg volna menekedve; a legnagyobb ellensége még megvan, tudniillik a mostohaanyja; az most is abban dolgozik, hogy a királyfit valahogy a világból kivégezhesse. Én mindent jól tudok, hogy mai nap a vendégségben akarnak a királyfinak végére járni, mely így fogna végbevitetni, hogy a vén banya egy nagy darázszsá fog válni, s mikor éljent akarnak inni, akkor elszáll a királyfi pohara felé s mérget ereszt belé, hogy mindjárt szörnyű halált haljon tőle. Hanem majd felvigyázok én reá, és ha látom, hogy a királyfi poharában van a méreg, minthogy a poharak egyformák, kicserélem a királynééval, a darázst pedig keszkenőmmel leütöm és egy üres pohár alá teszem. Ha a dolog nem leend igaz, tehát a királynénak nem lesz semmi baja, ha pedig benne lesz a méreg, meg fog halni azon halállal, mit a királyfinak készített.

Mind ezt, a mint mondá, véghez is vitte Pál vezér: a darázst az üvegpohár alá rekeszté, a királyfi poharát a királynééval fölcserélte. Inni kezdenek tehát éljent, és mindenki kezébe tartja poharát, örült a királyné, hogy feltett gonosz szándékát végre fogja hajtani; isznak tehát, s a királyné azonnal legnagyobb fájdalmakat kap, úgy hogy mindjárt doktorokat hívattak, de mindenik azt mondá, lehetetlen rajta segíteni, hanem két óra múlva meghal. A király irtózott e véletlen dolgon, hanem a királyné, nem akarván e terhes vétket más világra vinni, oda hívatta magához: megérdemlem, úgymond, e halált, mert fiadnak Fülöpnek akartam okozni, hanem velem történt. Már többet nem szólhatott, azonnal meghalt. A vén banya is asszonynyá vált megint, s megégettetett. Pál vezérnek pedig még sokkal nagyobb becsülete lett a király előtt, mert a királyfi mindent előbeszélt, hogyan tartá meg már két ízben életét.

Ezek után a két királyfi, az atyjok és ország akarata s magoknak kivánsága szerint, a két királyi princeszszel öszveházasodtak, és országlott mind a kettő csendességben számos esztendőkig.

TÖBBSINCS KIRÁLYFI

Volt a világon két király, egyiknek neve volt Absolon, a másiké Salamon. Soká éltek ők, soha egyik a másiknak hírét sem hallá, mindegyik azt gondolta, hogy ő a legnagyobb úr a földön; és mivelhogy egymásnak soha hírét sem hallották, tehát, háboruságról nem is gondolkoztak. Egyszer azt gondolja Salamon: ugyan, én istenem, kire marad az én nagy uraságom, ha meghalok? ki lesz utánam a legnagyobb úr a világon, mikor sem fiam, sem leányom, sem semmiféle nemzetem, kire a királyságom hagyhassam? – S elbúsulásában azt gondolá, hogy már ha neki nincs semmie csak a királysága, fölhagy mindennel, istenre bízza magát, intézze a dolgot amint akarja.

De az Absolon király, mivel fias és leányos volt, elbízta magát sok szép cselédeiben és uraságában s egyszersmind királyságában, nagyon kevély és kényes volt. Felfuvalkodottságában azt mondá: nincs az istenek után nagyobb úr őnála e világon. Mivelhogy cselédei, szám szerint kilencen, s mind igen szépek voltanak, tehát szépségökben mind nagyon elbizakodtak, kényesek valának, senkihez nem is szóltak.

Itten hadd maradjon Absolon az ő szép gyermekeivel; jerünk Salamonhoz, őt vígasztalni nagy szomorúságában. Itten délebéd felett Salamon király szokott merengése közben elgondolá, hogy mily öreg már, még sem ád az úristen nekik egy magzatocskát sem, kiben legkisebb örömük avagy vigasztalásuk volna; mivel már 73 esztendős házasok voltak, még is magzat nélkül éltek. Egyszer gondolja Salamon, hogy le kellene ebéd után menniök a kertbe sétálni, s le is mentek dél után négy órakor, felnyitogatja a kertész nekik a virágos kert kapuit. Amint bementek volt karonfogva a kertbe, sétál a király a királynéval együtt az úton, hát amint mentek volna, jobb felől volt egy tüskebokor, s azon bokorból kinőtt egy szép líliomszál, minden sérelem nélkül. Meglátja ezt a királyné, elmegy hozzá, csodálkozik, mi dolog lehet, hogy az a szép líliomszál abból a csúnya tüskebokorból minden sérelem nélkül úgy kinőtt, ottan körül-körül járkál mellette, a király pedig elmegy magának a gyalog úton, de a királyné ott maradt a líliomnál, szépségén csudálkozva. Addig-addig nézeget a bokorba, hogy egyszer kirepűl belőle egy kis madárka, s annak a madárkának volt a fészkében négy fia; ezzel feltekint a királyné az égre s öszvetett kezekkel azt mondja: ó felséges isten, ez micsoda kis állat, s mégis négy fiúval megáldottad; áldj meg engem is csak akkora fiúval is, mint ez a kis bogár a ki itt mászkál. Azonnal meghallgatta szavait az úristen, s mintha mindjárt megnehezedett volna, kiált a királynak: hallod-e, társam, jöjj vissza. – Feleli a király, minek menjek már ennyiről vissza? jöjj te ide. – Én nem megyek, hanem csak te jöjj ide. – Oda megy a király, elmondja neki a királyné mi történt vele, mutatja a madárkát is, mely ott repdesett egyik ágról a másikra, azután megmutatja neki szép négy fiát is, és mond: nézd édes társam, annak a kis madárnak mily szép négy fia van, nekünk pedig nagymódú embereknek, legkisebb magzatunk sincs; s én hogy ezeket megláttam, azonnal az úristenhez felfohászkodtam, adjon nekünk is egy magzatot, ha mindjárt olyan lesz is, mint ez a kis bogárka, a ki itt mászkál a föld szinén. S nem tudom, talán meghallgatta az úristen kérésemet, mert hogy azt találtam mondani, mindjárt egész testemben megnehezedtem. – Feleli a király: o édes társam, adná az isten, hogy úgy lenne, a mint mondod. Elmennek onnét magok útján sétálni a kertben; hát napról napra látszik, hogy a királynénak nő a hasa, s úgy annyira nőldögél, mint most is szokásban van, hogy kilenc hónapra szokott a gyermek megszületni, hát ő is annyi időre fogott világra hozni egy gyermeket. Itten a király látja, hogy már a felesége a szüléshez készülne, mindjárt tudományos doktorokat hivat a házához, hogy annál könnyebben szülné meg a gyermeket; megszületett minden sérelem nélkül. Kinek volt nagyobb öröme, mint Salamon királynak! Mindjárt öszvehívatja országából a grófokat, bárókat s az ő érdemes tanácsosait, gondolná ki a tanács, hogy az ő egyetlenegy magzatának mi lenne a neve. Itten a tanácsosok ugyan törvénykeznek a gyermek nevén, de egysem tudta eltalálni, mivel a király akarta, hogy valami különös neve legyen, mivel csak ez az egy gyermeke volt; azért a tanácsosok semmikép sem tudtak neki kellő nevet találni. Ekkor a királynak eleibe megy egy koldus asszony, kér tőle alamizsnát; mondja neki a király: isten adta szegénye, ne botránkoztasd a lelkemet, holott látod, fejem sem szabad a nagy gondolkozásban. Kérdi a koldus asszony, miben volna neki oly nagy gondolkozása? Feleli a király: mit kérded, szegény koldus, nem tudsz te azon segíteni; gyermeknek akarunk nevet találni, de senki sem képes a tanácsosok közűl; mivel több gyermekem nem volt, akarom, hogy több oly név ne legyen, mint lenne a fiamé. – Mondja a koldus asszony: ha engem a felséges király bebocsátna a királyi törvényházba a többi tanácsosok közé, hát talán én tudnék neki nevet adni. Itten nagyhamar a király beszalad a törvényházba, mondja a törvényes uraknak: kérem a törvényes urakat, egy koldus asszony azt mondá nekem, hogy ha őt a törvényházba beeresztenénk, leghamarébb tudna neki nevet adni. Bebocsáták a törvényházba, mondják neki a törvényes urak: no mit akarsz te koldus asszony, hogy ide jöttél? Ha felvállaltad; hogy azon egyetlenegy gyermeknek tudnál nevet adni tetszésére valót a királynak, hát most mondd meg, ha pedig nem, vége az életednek. Itten mondja az öreg asszony: kérem a törvényes urakat, én megmondanám, de nem tudom, miben áll a dolog; ha előbb megbeszélik, hogyan mikép van, majd szólok aztán egyet. Erre röviden megmondja neki a tanács: nem egyéb, koldus asszony, hanem a mi felséges Salamon királyunknak, hetvenhárom esztendős házas létére nem volt több gyermeke egynél, annak akar nevet adni olyast, hogy ne lenne semmiféle embernek hasonló. Mondja az öreg asszony: általértettem a dolgot; hát szabad-e most nekem szólni a törvényes urak ellen? én bizonynyal megmondom, mi legyen a neve a királyfinak, és hiszem is, hogy tetszetős lesz királyi atyjának. – Feleli a tanács: igenis, szabad szólnod, csak beszélj. – Nagyhamar mondja az asszony: nem érdemel egyéb nevet, hanem csak ezt: Többsincs. Itten a tanácsosok egymás szemébe tekintgetnek, mind jóváhagyák, adják a király elébe, hogy ezt felelte az öreg asszony és ezt a nevet adta a gyermeknek. A király elmosolyodott rajta, hogy az öreg asszony úgy eltalálta az ő tetszésére a gyermek nevét, meg is ajándékozta örömében húsz ezer aranynyal, mondván neki: azért adom ezt az ajándékot, hogy többé ne koldulj, hanem élj belőle becsületesen, és ha elfogy, jöjj el hozzám, még akkor adok negyven ezeret, csakhogy a fiam nevét kedvemre eltaláltad.

Elfogyott az öreg asszonynál a pénz, elmegy a királyhoz megint, de a király felelt neki: hát elfogyott a pénzed öreg? – Mondja neki víssza: igenis elfogyott, felséges király. – No ha elfogyott, igéretem szerint megadom azt a negyven ezer aranyat, hanem abból úgy élj, hogy senkihez ne menj koldulásképen valamit kérni, mert ha azt megtudom, életednek végére járok; mert egyszer húsz, másszor negyven és így hatvan ezer aranyból egy koldus asszony halála órájaig elélhet becsületesen.

Elérvén az öreg asszony halála óráját, maradt neki még tíz ezer aranya, azt egy özvegy asszonyra hagyta, kinek házánál lakott, hogy lenne az neki a házbérre; eltemették az öreg asszonyt, s a tíz ezer arany a háziasszonynál maradt, de ez a tíz ezer aranyból oly gazdag lett, hogy a világon csak párját kellett keresni.

No ezen időknek elfolyásában már a királyfi Többsincs napról napra nevelkedik és okosodik, és mint okos gyermek maga állapotja felől gondolkodik, úgy annyira, hogy van már kilenc vagy tíz esztendős. Egyszer bemegy az atyjához s azt kérdi tőle: felséges atyám, hány ezerekből való jószágunk van nekünk? Feleli a király: szerelmes gyermekem Többsincs, a mi csak a széles világon van, az mind a miénk, s ha én meghalok, csupán magad maradsz, csak jól intézd a dolgod. – Ezen szavaira azt mondja a gyermek: ugyan felséges atyám, meg ne nehezteljen hogy én azt felelem: lehetetlen dolog az, hogy e világon ne volna több király csupán mi, muszáj még más királyságnak is lenni valamely szélén a világnak; azért, felséges atyám, csak állítsunk fegyveres népeket, mert nem tudjuk, honnan és ki üt mireánk; s támad nekünk ellenségünk nem sok idő múlva. – De ezen szavait a gyermeknek nem igen hallgatta meg a király: ej, fiam, dehogy támad nekünk ellenségünk, hagyj békét azon gondolatnak s ne beszélj oly gyerekséget. Evvel megszomorodván Többsincs, elmegy az atyjától. Egykor éjtszakára jön az idő, lefekszik a gyermek, s éjjeli álmában azt álmodja, mintha egy angyal ment volna hozzá azt jelenteni: hallod-e, fiam Többsincs, a te atyád nem gondolkozik semmiről, egyszer azt veszi észre, hogy mind a te életednek, mind pedig az övének vége lesz; de te semmit ne gondolj atyád akaratával, hanem eredj magadnak hetedhét ország ellen szerencsét próbálni; majd akkor meglátod magad, miként jöend reátok az idő. Tudom, hogy atyád ellenzeni fogja, de te azzal semmit se gondolj, ha király akarsz maradni. Ahogy ezeket megálmodta volna a királyfi Többsincs, elmegy az atyjához azonnal, elbeszéli neki az éjtszakai álmát. A király ezen megszomorodván, hogy azon egyetlen gyermeke ott hagyná, feleli neki: szerelmes gyermekem, egyetlenegy fiú, miért kivánsz öregségünkre itt hagyni, holott semmi bajod? ha én meghalok, csak királynak fogsz te maradni. – Mond a gyermek: már, királyi atyám, ha azt álmodám angyal mondása szerint, meg nem szegem szavát; elmegyek hetedhét ország ellen, szerencsét próbálok az Absolon királylyal és az ő fiaival, mert amint reménylem, még az ő kisebbik leányát Klárát magamévá teszem. – Azt feleli a királyi atyja neki: fiam, hogy indulnál annyi útra, holott semmi hírét nem hallottad, nem csak te, hanem még én sem? ugyan hová tudnál indúlni és bujdosni idegen földekre próbátlan gyenge fiú létedre? Ha olyanokat akarsz véghezvinni, még többet kell tanulnod mikép lehessen azt jól végbe vinni. – De itten a gyermek azt feleli, hogy ő többé királyi atyjánál nem marad. Már látja az atyja, hogy semmi módon meg nem tarthatja a fiát, nagy búnak adja magát, és feleségével együtt busúlnak és siránkoznak a gyermek fölött. Végre útnak bocsátják; mondja neki a királyi atyja: hát, fiam, már ha elmégy, hány ezer vitézekből álló sereget viszesz el magaddal, a kik éjjel és nappal vigyázzanak reád? – Feleli a gyermek: nem viszek én királyi atyám, egynél többet, a Habakuk nevezetű szolgámat; bízom abban s az én istenemben, hogy vele is szerencsés leszek. – Mondja a király: már látom fiam, hogy végkép el akarod magadat ölni; hogy nem szánsz minket ily öregeket itt hagyni. De már ha csakugyan el kell menned, utadból meg nem foglak: mennyi pénzt viszesz magaddal? Feleli a gyermek: nem kell nekem több, királyi atyám, száz tallérnál, elég lesz az nekünk kettőnknek, mert amint látom, felséges atyám sok társzekért megpakoltatott ezüsttel és aranynyal az útra, de mit csinálok én annyi teméntelen pénzzel oly állapotokban? csak hadd maradjon ide haza. Azt is láttam, hogy különbnél kűlönbféle paripákat készíttetett föl számomra; nekem azok sem kellenek, hanem majd kimegyünk még ma délután a ménes közé, ott találunk egy deres csikót, a ki mindennap a csikós hirével kel fel; az is jó lesz nekem, ha elvesztem sem lesz nagy kár, s a szolgámnak is azt a régi fakó lovat viszem el, minek királyi atyám már hasznát nem veheti. – Amint indulófélen volt a fiú, a király szebbnél szebb kardokat akart köttetni oldalára, de ő akkor is csak azt felelte: nem kell nekem egyéb kard, csak az, mely a padláson van eldugva, minek már semmi hasznát nem vehetni, azzal megyek szerencsét próbálni idegen országon. Itten a rosz deres csikót megnyergelik neki a legények, meg a rosz fakót, s azzal elment hetedhét ország ellen, az Absolon királyt keresni.

Ment mendegélt az úton, legénye mindenütt vele van, úgy annyira mentek az országban, hogy már sem erdőt, sem hegyet, semmit nem találtak, csak a nagy pusztaságban maradtak, nem láttak sehol semmit, csak az eget és földet. A mint reájok estveledett, azt mondja a királyfi: no édes szolgám, már itt elestveledtünk, mit csináljunk most? – Feleli a szolga: mit csinálnánk egyebet, királyfi, itt meghálunk, megvárjuk a reggelt, akkor majd elmegyünk valamerre a szerencse útján; vagy jóra vagy roszra elvezet bennünket. – Jónak hagyta a királyfi az inas szavát; megháltak, reggelre felviradnak, ismét útnak indúlnak. Mennek mendegélnek az úton hetedhét ország ellen, a sok járásukban találnak egy nagy erdőségre, belé érkeznek, elsötétedtek, ismét megeresztnek, beszélgetnek egyről másról. Egyszer meglátja a királyfi a nagy sötétségben, mintha valami tüzecske megcsillámlana előtte, mondja a szolgának: hallod-e Habakuk, nézd, amott egy kis tüzet látok, jó volna oda tekintenünk, ha reá tudnánk találni. – Felel a szolga: én nem bánom, amint a királyfinak fog tetszeni, úgy cselekedjék. Ezzel a lovakat megnyergelik és tetejébe ülnek, mennek mendegélnek a tűz felé, mikor megközelítették volna, megcsendesednek és vizsgálódnak, mi lehetne ott. Hát nem egyéb volt, hanem egy öreg asszony, annak volt egy kilencfejű sárkány kutyája, az észrevette őket, hogy ott járkálnának, kiszaladt elejekbe nagy ordítva, majd hogy el nem nyeldeste őket, tűz és láng úgy jött a száján a mint kiférhetett. Ugyancsak megijeszté a két utast; mit volt tenni, Többsincsnek muszáj volt a rozsdás kardot kirántani s első szerencsét próbálni vele. A mint hozzávágott, úgy eltalálta, hogy hét fejét egyszerre elüté, a nyolcadikat is jól megsebesíté; de a kutya sem hagyta magát, hanem erősen akarta őket zavarni; másodszor is hozzá vág a királyfi, s elcsapta még azt a két fejét is. Azonnal elmennek az öreg asszony ablakára, benéznek rajta, ki legyen ott, hát látják, hogy egy öreg asszony egy holtemberfejet eszik az asztalon; hanem a mint ezt meglátták, mindjárt ott akarták hagyni, de az öreg asszony jól tudá, hogy ablakán valaki van, elkiáltja magát: kik vagytok és mit kerestek? jöjjetek be, ha nem, hát vége az életeteknek. Azzal kijön hozzájok: no mit akartok, mondjátok meg. – Azt felelik neki: édes öreg anyám, útas emberek vagyunk. – Mondja az öreg asszony: no ha útas emberek vagytok, hát itt most muszáj meghálnotok, majd elmehettek reggel. Ugyan megfogadták a szavát, bementek, a lovakat bekötték az istállóba. A házban kerdözgetölődött tőlök a vén asszony, hol járnak, mit keresnek s hová akarnak menni. Azt mondja a királyfi: édes öreg anyám, megyünk az Absolon királyt keresni, mivel igen nagy hírt hallottam, azért kérem édes öreg anyámat, hogy ha tudna róla valamit mondani, merre volna az ő országa. – Mondja az öreg asszony: fiam, azt jól tudom hogy az országa erre van, de azt nem, hogy mely helyt. A szóbeszéd között kérdi az öreg asszony: ugyan, fiam, hogy tudtatok ide jönni ily csendességgel, holott nekem van egy kilencfejű sárkánykutyám, akármiféle ember jött ide, mindjárt megette, és hogy titeket meg nem evett? Akkor már pedig az öreg asszony jól tudta, hogy kutyáját a királyfi Többsincs levágá, de amúgy próbálásképen keresi, kivallanák-e szépségesen, hogy megölték; öszveszedegeté a holtember testéből való csontokat és más egyebet az asztalon, kiviszi neki s kiabálja a kutyát, hogy jönne elő enni. Ezek oda ben gondolják, hogy jó volna talán kivallaniok, hogy a királyfi Többsincs agyon vagdalta, jobb lenne talán úgy; azonnal kiszalad a királyfi az öreg asszony után; ugyan, édes öreg anyám, ne keresse a kutyáját, mert agyon vágtam, mivel meg akart marni. – Mondja az öreg asszony: no fiam, köszönd hogy magad megvallád, hogy megölted, maskép vége lett volna az életednek. – Akadhatok-e többet úgy meg mint itt most? kérdi a királyfi; még nem akadtunk meg, csak most először.

Azzal az idő reggelre közelgetvén, az öreg asszony egy kicsinyt lefekteti őket; mikor megviradott volna, akkor fölserkenté álmukból, hogy indúljanak útnak, a merre elkezdettek, hanem azt is megmondá, merre menjenek egy más öreg asszony felé, s az útat megmutatta, hogy akármi módon keressék föl azt, ő legjobban tudja nekik mondani, merre volna az a király ahová ő akar menni.

Elmennek onnan, s mennek hegyen, völgyön, azon az úton, mit nekik mutatott, egykor estve elérik az öreg asszonyt, oda mennek a házhoz közel; hát annak is volt egy tizenkétfejű sárkánykutyája, az is észrevette hogy ott járkálnának, nagy mérgesen elejekbe szalad, ordít keservesen s végkép el akarja őket ölni. Mit volt Többsincsnek mit tenni, ki kellett a kardot rántani s szerencsét próbálni. Úgy hozzá vágott, első vágással kilenc fejét egyszerre levágott, megmaradt még három feje épségben; azzal hogy a kutyára jól reá ijesztett, mindjárt elszaladt nagy véresen az asszony eleibe. Kimegy az öreg asszony a házból a nagy sivalkodásra, meglátja, hogy az ő tizenkétfejű sárkánykutyájának csak három feje volna, az is vérben fagyban van, s az útasok is azonnal oda jutnak. – Jó napot adjon az isten, öreg anyám. – Isten hozott, fiaim, mit kerestek itt, holott ily emberek mint ti, nem szoktak erre járni; hát ti mit akartok itt? – Felelnek neki: édes öreg anyám, mi bizony az Absolon királyt jöttünk keresni, ha reá tudnánk valahol találni, és ha öreg anyánk valamit tudna nekünk róla mondani. – Igen is, én tudok, fiaim, de ti nem tudtok oda menni. Hanem mi a kérdésem tőletek? mit csináltatok kutyámnak? hogy tudtátok úgy megcsúfolni, holott az hat embertől sohasem akart félni, s mégis ti ketten úgy megcsúfoltátok. Elbeszélik neki az útasok, mikép történt velek az a dolog, hogy őket erővel meg akarta volna enni, és csak egy kicsikét kezdtem felé vágni, mégis kilenc fejét vágtam le egyszerre; azért engedelmet kérek öreg szülémtől, hogy ily nagy kárt találtunk okozni. – Az feleli az öreg asszony: fiaim, én azért megengedek, csak hogy oly derék vitézeknek látlak benneteket. Azért ha azt akarjátok, hogy az Absolon király kisebbik leányát elhozzátok, maradjatok meg nálam reggelig; reggel mindenféle állat be fog hozzám jönni reggeli raportra, azok közül, majd megkérdezem kik tudnának oda menni.

Itten reggel elérkeznek mindenféle csúszó-mászó állatok; kérdezi tőlök, melyik tudná Absolon király rezidenciáját? azt felelik, hogy nem tudják egyik sem. Hát meglátja az öreg asszony, hogy hibázna közülök egy, kérdezi tőlök: hogy hagytatok el közületek egyet? Felelnek: elmaradt, mert sánta és a szárnya is el van szedve, azért maradt el, nem birt velünk jönni. – Hát hogy ezt megmondák az öreg asszonynak, mindjárt elküldötte őket haza, hanem megmondá nekik: no ha szembe találjátok, hogy minél hamarébb hozzám jőjjön, tőle akarok valamit kérdezni. Nagy sokára elérkezik a sánta sas, megy az öreg asszonyhoz: mit tetszik parancsolni királyné asszonyomnak? – Feleli az öreg asszony: nem parancsolok semmit, hanem csak azt kérdem tőled, hallottad-e valamikor Absolon király hírét? – Feleli a sánta sas: igenis, hallottam, mert sok bárányt elhordtam országából, ott lőtték el az egyik lábamat, ki is szedték a tollamat, a mely tollaimmal oly verseket írnak, hogy Salamon királynak végére járnak. – Mondja az öreg asszony: ép azért szeretem hogy tudod lakóvárosát, mert itt van a Salamon királynak fia Többsincs, a ki is országát tudni s kisebbik leányát elnyerni akarja; tehát most el fogsz vele menni útitársnak, megmutatod neki hol van az ő királyi palotája, s adj neki valami jó mesterséget, melynek legnagyobb hasznát veheti.

Elmegy vele a sánta sas mint jó úti társ; mennek heted hét ország ellen, felérnek egy iszonyú nagy hegyre, melyről már meglátszott az Absolon király palotája. Mondja neki a sánta sas: már én tovább nem mehetek veletek, mert amott a király palotája, ahová menni akarsz királyfi; hanem most feltartom a jobb szárnyamat, szakíts ki belőle egy szál tollat, annak a tollnak az a mestersége van, hogy szorítsd meg a végét s tartsd a tenyeredre, kicsöppen belőle három csöp zsír, dörgöld el a kezeden, mondd: hip-hop, ott legyek a hol akarok, Absolon király rezidenciájánál. Most felemelíté a bal szárnyát s mondja neki: szakíts ki a bal szárnyamból is egy szál tollat, mely tollban az a mesterség van, akármely szükségedben kivánsz irni, hát nem szükség a pennát tíntába mártogatni, ugy irhatsz vele a mint akarsz mindenféle alkalomkor. – Itten hogy e mesterségekkel megajándékozá a sánta sas, ott hagyá őt s elment maga útjára haza felé.

Itten Többsincs királyfi gondolkozik a szolgájával Habakukkal, s mondja neki: no édes szolgám, már most mit csináljunk? te be nem jöhetsz velem, hanem itt kell maradnod míg visszajövök; viseld gondját lovainknak, harmad vagy negyed nap múlva, eljövök én hozzád, ha a szerencse jól szolgáland reám. – Azzal ott hagyja a hegy oldalába, maga fölmegy a tetejébe, megszorítja a toll egyik végét, alátartja a tenyerét, belécsöppen három csöp zsír, eldörgöli, öszvecsapja a két kezét: hip-hop ott legyek a hol akarok fejér galamb képében, Absolon király rezidenciája tetejében! Azon szavai után mindjárt ott termett galamb módja szerint, elkezd magának dúdogálni. Egyszer meglátja az idősb princeszné; igen csodálkozik micsoda szép madár az ott, honnét került oda, nem győzött a szépségén eléggé bámúlni: bemegy a királyi atyjához, mondja neki: felséges királyi atyám, be igen szép jószág kereste meg királyi palotánkat, gyönyörűség reá nézni és szavát hallgatni. Kimegy a király, megnézi, és nem győz csodálkozni, honnan jött volna ez a szép jószág ide; mindjárt szerette volna megfogatni elevenen, de sehogy sem tudta, elküld a fővadászhoz, jöjjön oda a legnagyobb frisseséggel. Elérkezik a vadász s mondja mit tetszik parancsolni a felséges királynak? Feleli a király: nem tetszik egyéb, hanem csak az, hogy lődd meg nekem azt a madarat, de úgy, hogy meg ne dögöljék belé, hanem elevenen meg lehessen fogni és sebéből kigyógyúlhasson, mert szeretném kalitkában tartani. – Hozzá lő a vadász, de a galamb semmibe sem vette, megrázá magát s más végére repűlt a palotának. Meglátják ezt a király leányai, megijednek, hogy talán majd ott hagyja őket a galamb, könyörögnek királyi atyjoknak, hagyna neki békét, majd megszokik talán a többi madarakkal. Itten a király helybehagyta leányai esdeklését, nem bántotta többé a galambot, hanem parancsolá, hozzanak ennivalót. Mindjárt hoznak kukoricát, árpát, s az árpa közt találkozott nehány szem tiszta búza, a galamb csak azt kapdossa; meglátja a király, hogy a tiszta búzát jobban szeretné, próbára mindjárt hozatott, azt szórtak neki; a galamb a többi madarakkal eszik, mintha mindig ott lett volna. Egyszer azt mondja a legidősb leánya, Sára: méltóztassék meghallgatni bennünket, felséges atyám; azt gondoltuk, engedje meg nekünk hogy a madarat meg próbáljuk fogni, hát ha nekünk megállana, mivel oly szelidnek látszik. – Mondja a király: próbáljátok meg, én magam szeretném, ha megfoghatnátok. Mindjárt a legidősb leánya próbálja magához csalogatni, de sehogy meg nem foghatá; látja a középső leánya Rózsa, ő is kezdi próbálni, de neki sem akart megállni; elmegy a legkisebbik leánya Klára a királyi atyjához, megkéri igaz szeretettel, hogy már a két nénje próbálta a madarat megfogni és meg nem foghaták, engedné meg neki, hadd próbálná meg ő is, talán majd neki meg is fog állani.

Azt feleli a király: nem bánom, szerelmes leányom, próbáld meg te is. Azonnal elmegy a kisebbik leány, s visz le a kötényében egy összemarok tiszta búzát s azzal kezdi magához csalogatni; a galamb látta és jól tudá, hogy a fog lenni az ő mátkája: mindjárt nagy szelidséggel adta magát, mert mihelyt szórogatta neki a tiszta buzát, közelébb, közelébb jött hozzá, egyszer úgy annyira, hogy a leány hozzá kezde nyúlni, s azonnal a galamb szépen meglapúlt és megállt neki. Nagy örömmel megfogta, szalad nagy frisseséggel királyi atyjához, mondja neki: felséges atyám, itt a szép madár, nekem megállt. Mindjárt a király csináltatott neki aranyból kalitkát és a maga házába bevitette, ott felakasztatá, mindenféle étkeket, cukrot s más egyébféle édességeket és süteményeket hoztak neki, de a galamb a király házában sem nem evett, sem nem ivott, csak a nagy busulásnak adta magát és szomorkodott.

Egyszer éjtszakára fordúl az idő, vacsora után lefeküsznek, a kisebbik leánya azt álmodja éjtszaki álmában, hogy ha a királyi atyja az ő szobájába vitetné a madarat, többé nem búsúlna, sem nem szomorkodnék, hanem mindég víg kedvvel ennék és innék. Fölérezvén a princeszné éjjeli álmában, elmegy reggel tíz órakor királyi atyjához, elbeszéli az álmait, hogy a madarat ha az ő szobájába vinnék, igen jó kedve lenne, ennék és innék s nem lenne oly szomorú. A király meghallgatta leánya kérését, elvitette mindjárt szobájába, s a galambnak jó kedve volt, evett és ivott, s a maga módja szerint énekelt. Elmegy a leány az atyjához: királyi atyám, ha tetszik, jőjön most, nézze meg a madarat, micsoda jó kedve van, mindig énekel. Elmegy a király, megnézi, látja, hogy mily jó kedve van a madárnak, s ő is igen örült neki.

Egyszer estvére fordúl az idő, a királyné avizáltatja, hogy minden gyermeke készen legyen tíz órára őhozzá vacsorára. Ki is mentek mindnyájan, tizenegy óráig tartott a vacsora, azután mindenik elment a maga szobájába. A kisebbik leány mikor ment volna haza, és a szobája ajtaját benyitá, meglátja a galamb, mindjárt nagyon örűlt és énekelt; ő is igen örűlt, hogy a galamb úgy szereti, megsimogatá s enni adott neki, azután lefeküdt az ágyba. Egyszer mintegy tizenkét óra tájban megrázkódik a galamb a kalitkában, megnyilik a kalitka előtte, és oly princcé vált, hogy szebbet lehetetlen volt akkori időben látni; elmegy a pinceszné ágyához, fölserkenti a legjobb álmából. Nézi a princeszné, micsoda nagy világosság volna az ő szobájában, hát Többsincsnek ruhájától és szépségétől volt oly világos. Kérdi a princeszné: ugyan ki vagy te? – Felel vissza: Salamon király egyetlen fia Többsincs vagyok. Hallám atyád hírét, hogy atyámra egész erővel akar jönni s ki akarja a világból végezni; hát én azért jöttem udvarához, megtudjam, mi végre s mi oknál fogva cselekedne ezt. – Feleli a princeszné: de ugyan te volnál-e az szivem? ha tudnám hogy te vagy, holtig neked ajánlanám magamat. – Monda Többsincs: igenis én vagyok. – No ha te vagy, hát én királyi atyámnak palotáját el kivánom hagyni, elmegyek veled atyád országába. – Felel a királyfi: azért is jöttem, ha egyebet nem, de tégedet elviszlek királyi atyádtól; s azért csak készülj és jőj velem. – Mond neki a princeszné: megállj, szivemnek szép szerelme, egy kevés ideig, mert ez oly hirtelenséggel végbe nem mehet; elsőben egy levelet is kell királyi atyámnak írnom, hogy merre mentem, s hová lettem. Bemegyek tehát királyi atyám szobájába, kihozom az irószerszámokat, s megirom, kivel mentem el, s mely országban lesz megmaradásom. – Azt feleli a királyfi Többsincs: nem szükséges irószerszámokért bemenned, van nekem egy szál tollam, a kit nem kell soká tintába mártani, mégis lehet eleget irni vele. – No ha van, szivem, tehát add ide, írjunk egy kis levelet vele. Mindjárt oda adja neki s ő megírja a levelet. – No, szivem, kész a levél, írd hát alá magadat, ki vagy te. Azonnal aláírta magát Többsincs, s kijelenté ki legyen ő. A levél hogy elkészült, elvitte a leány, az atyjának szobaajtajába letette, s azonnal visszament a királyfihoz: no, szivem, készen vagyunk, most menjünk a merre akarsz. De hogy megyünk ki e palotából? mert minden kapun strázsa áll, ki nem lehet tőlök menni. – Ne gondolkozzál te, szivem, semmiről, majd elmegyünk mi, a mint meg sem gondolod. – Kimennek az ajtó eleibe, megszorítja a tollnak a végét, mondja a princesznének: tartsd alá a te tenyeredet, csöppentek belé három csöp zsírt, azonnal dörgöld el rajta. És mikor mondá: hip-hop, ott legyünk a hol akarunk! azonnal ott lettek ama nagy hegy oldalába, hol Habakuk a szolgája volt: és ott míndjárt lóra ülnek s mennek haza felé.