Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)», sayfa 5

Egyszer, megviradván, megleli a király a levelet, elolvassa, hát nincs a kisebbik leánya: haragjában mindjárt utána akar menni, hogy visszahozza. Meglátja az idősb fia, hogy ő akar menni érette, így szól: felséges atyám, nagy szégyen volna az nekünk, ha királyi atyám menne utána; majd elhozom én s hacsak a föld színén van, vissza is hozom. Azzal útnak is ereszti, nagy sietségében utol is érte a szökevényeket; mikor megközelítette volna: megállj, Salamon király fia, kiálta, add vissza húgomat, ha nem, vége az életednek! – Azt feleli Többsincs: jer csak közelebb, majd meglássuk, ki lesz a vitéz. – Ezzel összemennek, kezdenek harcolni, de Többsincs a maga kardjával levágja a királyfi fél karját. Azzal ez mindjárt visszafelé megy s nagy szomorúan mondja az atyjának: királyi atyám, nincs semmi mód, hogy visszahozhatnánk, oly erővel bir Salamon király fia. Ekkor elkérezkedett a másik fia is Absolonnak, de ez is szerencsétlenül járt, mert vállban nagyon megsebesíttetett, s ő sem vihete semmi jó újságot királyi atyjának, csupán azt, hogy Salamon király fiát lehetetlen meggyőzni. Elkérezkedett a harmadik is, ez pedig legszerencsétlenebbűl járt, mert életével fizette meg a viaskodást. Itten Absolon király igen megszomorodott, hogy két fia megsebesíttetett, egy pedig megholt, és e fia halála után oly levelet kapott, melyből megérté, hogy soha Salamon királyra fegyvert ne fogjon, mert valósággal úgy fog járni mint a harmadik fia. Ezen a király még jobban megszomorodván, nem sokára meghalt többi fiával együtt; Többsincs pedig megmaradt királynak, s a leghíresebb vitéznek, kit még most is Többsíncsnek hínak. És így kedves princesznéjével az atyai országba megérkezvén, örömmel fogadtatott, s megesküdvén, szép magzatokat neveltek. Az Absolon országát pedig elfoglalta, leányait nagy pompával elhozatta és más hercegekhez házasítá, és országlott a népnek legnagyobb megelégedésével és mindenek örömével.

VI. A SZÖKÖTT KATONA

Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik. Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr, a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona: Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha akármennyit innék is belőle.

Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret, néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát, ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét. Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia, s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve tartaná.

Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő: mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában, látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. – Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.

Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No, ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti: no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen pokolba s magammal hozom el.

Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a szökött katonából.

Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket, melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok, juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. – Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász, én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell. Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter, csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun. Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre, nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá, hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék, silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál? voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond, mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.

A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben. Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá, hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük közé.

VII. A TESTVÉRI ÁTOK

Egy rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már eltöltöttek sok esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is elérte már, kérték tehát az istent, adna nekik valami magzatot, a ki gyámolójok lenne vénségökben. Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az asszony teherbe esik; eljön az idő, és meggyermekezik, s a világra hoz két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt. Mind a kettőnek aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész világon még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek? mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának; sokakat eljárt, de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták, hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen nagy fájdalommal hallá az öreg ember, és szomorúságában már nem tudta hová fordúljon; íme útjába akad egy gazdag kereskedő, ki látván e szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit szomorkodik öreg apám? ez pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két magzatot szült a világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is vinni. A kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs; de hol lakol? – Én, felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy rongyos házban; meg fogja ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dőlve, a ház oldala pedig úgy van megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet Cerberusnak hínak, az mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg fogja lakásomat találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is jelent feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda ritka szépség legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és meg lenne elégedve. Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút nevezték Rudolfnak, a leányt pedig Juliskának. Nevekedtek naponként szegény atyjok munkás keresménye által, s már tíz esztendősök valának. A kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt s nem is lett, tehát ő azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen nagy gazdagsága volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta egyik boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek, azt a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A két növendék örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést, s kevés idő alatt már 600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly szomorú idő, hogy sem vásárlók, sem pedig más munka elő nem adhatta magát, tehát hogy vígabban múljék az óra, mond a fiú a húgának: menj és hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s gyakoroljuk magunkat a játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni kivánságát, tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya itt van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a magunk részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt, ismét visszaadja. Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát a kártyához, s kevés idő alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát monda húgának: már én, kedves húgom, nem játszhatom, mert elvesztettem mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt szentűl megtartván, visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti mind, s elnyeri a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind elvesztette, adja vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni tartozik; de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő elnyerte. Itten a húga a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a játékba fognak, Rudolf lesz szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét elnyerte. Itten Rudolf mondá, adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga: te sem adtad vissza, én sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el fogja őt átkozni, hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő szavakkal, látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak királyáig, a ki is neki pártját fogta.

Ezalatt gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi: hol Juliska? Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan hitelt adott az öreg kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát gyanúság esett a fiúra, hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a sok faggatás után mit tenni, megvallá, hogy ő játszott volna a húgával pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő elnyerte először az én pénzemet s megint visszaadta, újra kezdettük a játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé vissza nem adtam, hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit eddig a boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én hát visszakértem, de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki vissza, tehát eltette pénzemet s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be ne vegye; erre megnyilott a föld, s nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt a testvérhúgoddal? mivel te elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld be ne vegyen, és addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.

Ekkor megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó Indiába. Mén, mén, mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy pusztaságot; elfáradott már, s nem tudta hová vegye útját; íme lát egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti lépéseit, s elérkezett a palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem mehetett, hanem csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt; csudálta az öreg az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit keresne? Mondá ő: öreg apám, én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek, én az udvarnál semmi szolgálatot nem tudok, hanem hogyha maga a király, ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot, én örülni fogok rajta s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, s mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy aranyhajú szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged nem rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel, öreg, azt az aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte tőle, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a mellett nevelkedtem. Mindjárt felöltöztették fulajtár ruhába.

Itt néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon megnőtt a gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt egy igáskocsis két lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát mit hordott; az öreg kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról, hogy az istállóból ki sem bírt menni. Itt a király felhivatja a fiút: hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy, már fulejtárnak nagy vagy, már most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald annyira, hogy szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább felhízlalta a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra; a király meglátta, hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára kivihetnéd e lovakat a Verestenger partjára, talán még hamarébb javulnának attól a zöld mezőtől. – Itt a fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger partjára; ott legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre, látja hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a Világ szép asszonya. Bújna a fiú, de nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne is búj már, jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett. Akkor lefeküdtek s elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb felérzett reggel mint a fiú, s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt a Világ szép asszonya keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű paripa lett belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú a két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi kocsis meglátta, mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két rézszőrű paripát lopott az éjjel, hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek udvarán legnagyobb gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.

Itt a fiú beköti a két lovat az istállóba; a király mindjárt felhivatja: hallod-e fiú, hol vetted ezt a két lovat? hogy merted ezt a lopott jószágot hozni az én udvaromba, holott ha annak gazdája találkozik, még micsoda szégyent vallhatok miatta. – Felséges király, a lótól ne féljen, mert nem loptam; hanem én a lónak a szénát vágva, s az abrakot rostálva szoktam adni, a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem szoktam a zsebembe rakni mint a többi kocsisok; ha nem hiszi a felséges király, jőjön le, nézze meg a lovakat, rajta a maga bélyege, – Akkor a király lemegy, látja, igaz hogy az ő bélyege rajta van, itt a fiút megajándékozza egy tucet aranynyal. Megörült a fiú, hogy már van elég pénze; az nap hon maradt lovaival; második estve is következik, megint kivitte a két lovat arra a helyre, hová az első estve, megint ott legelteti kötőfékszáron egész tizenegy óráig; akkor tekint a Verestengerre, látja, hogy kétfelé nyílik a közepe, jön a Világ szép asszonya, bújnék a fiú, de nem tud hová. Hallod-e, ne is búj már, csak jere hozzám, jobb lesz, igyál, egyél, beszélgess velem. Akkor a fiú oda ment és múlattak ketten. Aztán lefeküdtek. Itt a fiú felérzett, megtapogatta; akkor a Világ szép asszonya úgy pofon csapta, mindjárt szikrázott a szeme a fiúnak: hallod-e, ne bánts, még idő van erre, utóvégre is a tiéd lesz ez. Akkor a fiú megszégyenlé magát, itt újra elaludt. Reggel még hamarébb fölkelt a Világ szép asszonya, mint a fiú, megint megrugja a talpát: hallod-e, kelj föl, hozd el a két lovadat. Akkor a fiú oda viszi, s a Világ szép asszonya a keszkenőjével megtörölgeti a két lovat, olyan két ezüstszőrű paripa lett belőle, szintúgy tündöklött. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle, összecsapódott a Verestenger, s oda van a Világ szép asszonya, s a fiú csak maga maradt. Öszvekötte a két ezüstszőrű paripát, felült a tetejébe, viszi haza felé. Meglátta a többi kocsis, mindjárt felmentek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Kérdi a király: miért? – Azért mert oly két ezüstszőrű paripát lopott, hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? – Nincs különben. Itten a fiú az istállóba bekötte a lovat; a király mindjárt felhivatja: hallod-e, fiú, hol vetted azt a lovat? hogy mered az udvaromra hozni azt a lopott jószágot, holott ha gazdája találkozik, még az életem is elvesz miatta? – Felséges király, a lótól ne féljen, mert nem loptam, hanem a szénát vágva, az abrakot rostálva szoktam adni; a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem szoktam a zsebembe rakni, mint a többi kocsis; ha nem hiszi felséged, jőjön le, rajta a maga bélyege. Akkor a király lement, hát látta hogy rajta az ő bélyege, akkor a fiút megint megajándékozta egy tucet aranynyal; itt a fiú megint megörült, hogy pénze elég van.

Akkor a fiú otthon van harmadik nap is, harmadik estve is következik, megint kiviszi arra a helyre a tenger partjára azt a két lovat, megint ott legelteti tizenkét óráig kötőfékszáron, akkor tekint megint a Verestenger közepére, látja hogy kétfelé nyílik, jön a Világ szép asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiú, ne is búj, csak jere hozzám, jobb lesz igyál, egyél és beszélgess velem. Akkor a fiú hozzá megy, isznak, esznek és mulatnak. Hallod-e fiú, ha azt akarod, hogy tiéd legyek, te az enyém, semmiféle embernek ne dicsekedjél velem soha, hogy nekem ilyen meg ilyen szeretőm van, mert ha rólam csak legkisebbet szólsz is valakinek, sohasem leszek a tiéd Akkor lefeküdtek és elaludtak. Reggel még hamarébb felkölt a Világ szép asszonya mintsem a fiú; megrúgja a talpát a fiúnak: kelj fel, eredj, hozd el a két lovadat. Oda viszi a lovat, megtörölgeti a keszkenőjével a Világ szép asszonya, olyan két aranyszőrű paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt elvette a fiú szeme fényét. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, öszvecsapódott vele a Verestenger, s oda van. A fiú meg öszvekötötte a két aranyszőrű paripát, felült a tetejébe s megyen haza felé. Még közel sincs a városhoz, mikor a ló fényessége az egész városnak elvette szemefényét. Itt a többi kocsis akkor is meglátta, mindjárt fölmennek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. A király kérdi: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két aranyszőrű paripát lopott az éjjel valahol, hogy még felségednek, ha annak gazdája találkoznék, az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? – Nincs különben. – A fiú bevitte az istállóba a lovat; akkor a király csak arra hagyta hogy gondolta magában: annak a fiúnak bizonyosan valami mesterségének kell lenni. Már most nem hozatta fel maga elébe, hanem csak abba hagyta, hogy talán még hamarébb kitanúlja így a mesterségét, hanem vallatja.

Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, a ki szolgálta már ötven esztendeig annakelőtte; felhivatja mind azt, mind a fiút maga eleibe. Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se reám, se a gyermekre ne neheztelj; mert ez napságtól fogva ez lesz az én parádés, kocsisom, te pedig fogsz lenni azzal a két lóval igás kocsis, és szolgálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiú lett mindjárt a királynak parádés kocsisa, úgy megszerette a király. Az öreg kocsis igen nagyon megharagudott a fiúra: kutya ilyen adta fatyja, most jött ide, s már kitúr a helyemből. Itt a fiúnak oly jó dolga volt, hogy csak mikor a király parádéra ment, csak akkor ült a ló farához. Hanem a többi kocsisokkal ebédelt s vacsorált mindig; de mivelhogy haragudott reá az a vén kocsis hogy a helyéből kitúrta, egyszer azt találta mondani a többi kocsisoknak: majd meglássátok, hogy még e fiú király lesz s itt elveszi a princesznét. A fiú meghallotta ezt, s így felel neki: de ördög vigye princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. Itt az a haragos kocsis mindjárt felment a királyhoz: felséges király, így van a dolog: azt találták mondani a többi kocsisok egymás közt, hogy majd meglássátok, még az a fiú király lesz itt, s elveszi a princesznét: a fiú azt felelte: de ördög vigye a princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. – Azon a király igen nagyon megharagudt, mindjárt felhivatta a fiút maga eleibe. Hallod-e fiú, mit mondtál az estve a többi kocsisoknak? – Mit? felséges király, hiszen én nem is beszéltem velek. – Már ne is tagadd, csak mondd meg, jobb lesz. Mit volt mit tennie, muszáj volt megvallani. Itt a király a fiút mindjárt a siralomházba tetette, hogy holnap nyolc órakor felakasztatja; akkor az éjjel meg is csinálták neki az akasztófát. Mikor már reggel az idő következett, a fiú kivánkozott a király eleibe, adjon neki még annyi gráciát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Erre a király mindjárt felhívatá maga eleibe: gráciát, fiam, mit akarsz? – Már látom, felséges király, meg kell halnom, csak annyi gráciát adj nekem, hogy legalább oda csináltass akasztófát, hová azon két lóval jártam, a tenger partjára. Itt a király még is adott annyi gráciát neki, hogy arra a helyre csináltatott neki akasztófát, hová azon két lóval járt. Mikor a nyolc óra már elmúlt, kísérték kifelé a fiút, két hóhér karonfogva vezeti; akkor a fiú azt mondja a két hóhérnak: ha engem úgy fel tudtok kötni, hogy se le ne essem, se meg ne fúljak, hogy mikor ott hagytok, leszabadúlhassak, hát megajándékozlak kettőtöket egy véka aranynyal. Ennek a két hóhér igen nagyon megörült, s mikor oda értek, úgy kötték fel, hogy sem le nem esett, sem meg nem fúlt, hogy mikor ott hagyták, hogy már vége van, leszabadúlt szépen a fiú a fáról. Ott sír a fa alatt, földbe is bújna csak lehetne, s tekint megint a Verestengernek közepére, látja hogy kétfelé nyílik megint, jön a Világ szép asszonya. Megint reá kiált: hallod-e, fiú, ne is búj már, csak jere ide jobb lesz, lám megmondám hogy így jársz, hogy ne dicsekedjél velem semmiféle embernek, mert mind én, mind te elkárhozunk, hanem azt te meg nem állhattad; most kicsinybe múlt hogy megmaradt az életed; én eddig mindig szabadon jártam a merre akartam, hanem most haza kell mennem a magam városába; az mind addig lesz fekete gyászszal behúzva, valamig veled nem beszélek ott; az pedig, tudod, soha sem lesz, mert jóllehet oda kerülsz még valaha, de mégsem ismerjük meg egymást sohasem, ha egy tálból eszel, egy pohárból iszol is velem. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, és összecsapódott vele a Verestenger, és oda van.

Azonban a fiú bújdosásnak adta magát; megy mendegél, annyira, hogy egyszer az úton annyi hangyát talál, hogy még csak meg sem tudott közöttök mozdúlni. Csak megáll közte: uram én istenem, mit csináljak velek? egyet sem akarok belőlök agyonütni, sem agyon tapadni. Akkor a hangyák királya csak megszólal hozzá: hallod-e, fiú, látom hogy jó szívvel vagy hozzám és népemhez, látom hogy sem agyonütni, sem agyon taposni nem akarsz közülök egyet is, ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: hangyák királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked, oly hangya lészsz mint most én vagyok, akárhová elbújhatsz; és ha ember akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet, s oly ember lészsz mint valál. Itt a fiú igen nagyon megörült, hogy ily jó mesterséget kapott, avval útnak indúlt, s ott hagyá a hangyákat, hogy már ő azzal a mesterséggel akár merre elmehet. Annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast, hogy meg sem tud mozdúlni közte, csak megáll közötte. Ugyan mit csináljak én ezekkel? sem agyonütni, sem agyon tapodni nem akarok ebből egyet is. Itt a sasok királya egyszer csak megszólal hozzája: hallod-e fiú, látom hogy jó szívvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon nem akarsz tapodni, sem agyon ütni, ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide az erődet, én is oda adom az enyémet, s olyan sas lészsz mint én vagyok, akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, oly ember lészsz mint valál. Itten a fiú annak igen nagyon megörült, hogy már jó két mesterséget kapott, már nem fél, akár merre megyen a világba. Azzal ott hagyá azokat is, megy mendegél útjában annyira, hogy talál egy csárdát, a kiben lakott egy öreg ember maga, tán már ért kétszáz esztendőt; s beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram. – Jól jártál, fiú, hogy atyádnak szólítottál, mert ha ezer lelked lett volna is, itt kellett volna elveszned; hanem mondd meg, micsoda járatban vagy? – Én bizony abban vagyok, keresem a halak királyát; hogy ha valaha hírét hallotta volna, valami újságot mondani felőle. – Ó fiú, már én éltem kétszáz esztendőt, de a halak királyának soha hírét sem hallottam, nem hogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiában is mégy, maradj itt nálam, úgy sincs semmi cselédem, holtig ellehetsz velem. Felel a fiú: de ha veszni indúltam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e fiú, én jót akarok neked, károdat nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok mint egy borjú, te egyéb felé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell veszned. – Már mindegy, akár ott veszek, akár itt; s azzal csak útnak indúl a fiú s ott hagyja az öreg embert. Egyszer meglátja a juhászok közt a tüzet, csak úgy csillámlik közöttök, és a kutyákat. – Uram én istenem, mit csináljak most? ha így emberképben oda megyek, úgy széllyel szaggatnak a kutyák, hogy a szél sem kap egy cseppet el a poromból, így is el kell vesznem; ha hangya leszek, úgy valamelyik reám tapod, úgy is el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát s agyon lő, úgy is el kell vesznem. De akármit ad az isten, már mindegy; sasok királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle sas; azzal csak fölkerekedik, szépen oda leereszkedik a juhászok háta megé, semmiféle állat észre sem vevé; akkor mondá: sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet: s lett oly ember, mint annakelőtte volt. Csak akkor vette észre az öreg számadó, a ki már háromszáz esztendőt ért, mikor oda köszönt hozzá: jó estvét öreg atyám. – Hozott a szerencse, fiú; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem vettek; ugyan hogy jöttél ide, vagy micsoda járatban vagy, mondd meg. – Én biz öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha hírét hallotta volna vagy tudna felőle valamit mondani nekem. – Ó fiú; már éltem háromszáz esztendőt, de annak soha hírét sem hallottam, nemhogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiába is keresed, már tovább nem mehetsz, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz, itt leszesz mindig a tanyánál. – Mond a fiú: nem bánom, meg is maradok. Itt pedig az a száz juhász volt a Világ szép asszonyának juhászai, és a kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, minden reggel fejtek egy zsétár tejet tőle, és abban a tejben mosdott minden reggel a Világ szép asszonya, és az csak olyan volt, mintha a vízben mosdott volna mindig, mind addig, valamíg a fiúra reá nem kerűlt a sor. Amint egyszer reá is kerűlt, hogy neki kellett a tejet bevinni, mikor megmosdott benne a Világ szép asszonya, úgy meggyengűlt minden teste, mintha másánt született volna a világra. Akkor a fiú csak kiment vissza a tanyára; beszélt a Világ szép asszonyával, de nem gondolta egyik is, hogy még valaha úgy találkoznak. Másik nap reggel más viszi be a tejet; a Világ szép asszonya megmosdik annak előtte, a ki neki bevitte, hogy ugyan oly tej-e az, a milyet neki tegnap hoztak, hanem az csak olyan volt, mint a milyent azelőtt vittek? – Hallod-e, barátom, mondd meg annak a fiúnak, a ki tegnap hozta a tejet, hogy hozzon nekem még holnap azon tejből, kiből tegnap hozott, igen nehezen várom. Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiú, ott előtte megmosdik a Világ szép asszonya benne, akkor megint úgy megujúlt a teste, mintha másánt született volna. – Hallod-e fiú, ne menj el az udvaromtól, mindig ideben lakjál velem. De a fiúnak nem kellett az, mondá hogy nem maradhat ben, mert ő tanyás, ki kell mennie a tanyára. Akkor megajándékozta a Világ szép asszonya ezer forinttal, s azzal kiballagott a tanyára, s mondja az öreg számadónak: ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? – Minek az, fiú? – Annak, hogy most van pénzem elég, szeretnék a parasztok között múlatni és táncolni. – Minek mennél te oda, mikor itt mindenféle van, múlathatsz és táncolhatsz eleget. – Nem úgy szeretném én, csak a parasztok közt kivánnék mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. – Dehogy bántanak, ha én nem bántok senkit. – No ha úgy van, csak eredj. Estve a fiú ott hagyta a tanyát, pedig nem oda ment ám ő mulatni, hanem máskép el nem mehetett a tanyáról éjtszaka, hanem bement egyenesen a városba, a Világ szép asszonyának kapujára; de be nem mehetett, mert már akkor becsukták a vas kaput. Itt gondolkozik, hogyan menjen be, egyszer azt mondja: hangyák királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle hangya, akkor szépen bebújt a kapu alatt, fölment a garádicson, egyenesen a szoba ajtajára, hol a Világ szép asszonya feküdt a legkedvesebb szobaleányával, s ott bemászott a kulcslyukon a szobába, s egyenesen föl az ágyra és a Világ szép asszonyának ölére, s azt jól megcsípte. Elsivalkodta magát a szobaleányára: semmirekellő mindjárt agyonverlek, megmondottam, hogy nem jól vetted meg az estve azt az ágyat. Gyertyát gyújtottak, újra megvették az ágyat, lerázták a hangyát, semmit sem találtak, gazzal megint lefeküdtek. De még jól el sem aludtak, mikor már a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte mint előbben; akkor megint elsivalkodja magát: megmondottam, hogy nem jól vetted meg az ágyat, vagy hangya vagy bolha van ben. Újra gyertyát gyújtának, az ágyat újra megvették, lerázták a hangyát és semmit sem találtak. Harmadszor megint lefeküdtek, még jól el sem aludtak, mikor a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte, mint előbbször; akkor a Világ szép asszonya oda kapott s a hangyát leszorítá a markába, s mondja megint a szobaleányának, hallod-e te, vagy hangya, vagy bolha van itt, már itt van a markomban. És mindjárt gyertyát gyújtottak megint, megnyitja a markát, hát látja, hogy egy nagy hangya van benne; mondja a szobaleányának: eredj hozd el az ablakból azt a palaczkot; és a hangyát beléereszték s a száját erősen bedugták s kitették az ablakba. Bezzeg most akadt ám meg a hangya: ha hangya maradok, itt kell elveszni, ha emberré változom, úgy is megtudják hogy én voltam. Már egészen megviradt az idő. Már akármit ád az isten, így hangya képében kár volna itt elvesznem; hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet. Erre oly juhász legény kerekedik ki a palackból, hogy a Világ szép asszonya a mint reá veté szemét, majd elolvadt szerelmében. Szívemnek szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ne menj sehova, maradj ideben nálam. De a fiúnak nem kellett egyéb, csak hogy megszabadúlhatott a palackból, szónak sem állt, csak kimegy egyenest a tanyára, s mondja az öreg számadónak: megelégedtem a szolgálattal, visszamegyek a honnan jöttem. – Hallod-e fiam, ha kedved nincs, ha magam fia volnál sem tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével.