Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)», sayfa 8

A vén asszony a méneshez megy, s ott találja őket feküdni együtt, spádéjához kap s mind a kettőt keresztül akarja szúrni, de a leány felugrik, és a spádét megkapja, és mondá, hogy az ilyen akarattal hagyjon föl. Az anyja a királyné tüstént siralomházba parancsolá. Megijedett János; ezt észrevette a gyémánthaju leány, mindjárt küldi az ő gyémánttátosát, hogy szabadítaná ki Szegfű Jánost; elment tehát a gyémánttátos, s mikor oda ért hozzá, kérdi János, mit akarna; mondá: hogy a gyémánthaju leány küldé hogy szabadítaná ki. – Feleli János: menj el és mondd meg neki, hogy én a magam mesterségemmel beérem, és senki tanácsára nincs szükségem. A gyémánttátos tehát visszament a gyémánthajú leányhoz, elbeszélte mit mondott Szegfű János.

Megviradott tehát, azonnal a vén királyné kiviszi a Rézhegyre, hol már el volt készítve számára az akasztófa, ott őt felkötték, és úgy maradt estvélig. Mikor besötétedett, akkor lova oda ment és levette és mondá neki: tudod-e, mit fogsz már most csinálni? – Feleli János, nem tudja. – Itt van rajtam a te vitézi ruhád, öltözz fel és elmegyünk a vén Rézkirálynéhoz, mikor beugratsz a várába, mondd, neki, jöjjön a Rézhegyre, ott meg fogsz vele vívni.

Kapja a vén királyné az ő öltözetét, és ment utána; mikor oda ért, már akkor ott várta őt János; kapják mindjárt kardjaikat, kezdenek verekedni, úgy annyira, hogy a körüllevő tartományokba elhallatszott a fegyverek csattogása, és sok fejedelem mind öszvecsődűlt. Mondja a vén királyné, mivelhogy elfáradott: hallod-e, ífju, pihenjünk egy keveset. A csikó nem akarta engedni, mivel látta a sok mindenféle királyt ott jelen lenni kiket nem látott a gazdája; de mégis megpihentek. Leszállt tehát lováról János, akkor mondja neki a lova: nem látod édes gazdám, kik vannak itt nézőül? nem szégyenled magadat? Akkor felugrik lovára János, és a vén asszonyt összedarabolta; akkor bevezetik őt karonfogva egy fölékesített hintóba, és úgy koronázták rézországi királynak.

Megint gondolkozik János, hogy még többet is kellene próbálnia; azért újra bújdosik a havasokon, és sok fáradsága után megint akadt egy vén asszonyra, ki a tengerszélén szedegetett; az pedig volt az ezüstországi királyné. Tudta János hogy megakadott ismét, de aval nem gondolt, hanem megszólítá: jó reggelt, öreg anyám. Elfogadja tőle az ezüstországi királyné, és mond: no, szép virág, itt vagy. S csak kapja aranyvesszőt, megvágja a tengert, a tenger két részre szakad és legszebb út lett egészen az ezüstvárig. Bevezette tehát várába a vén asszony, és enni inni adatott, neki, azután kérdi, micsoda járatban volna. Mondá: hogy szolgálatot keresne. Az ezüsthajú leány kérte az anyjától, adná neki inasul, de semmi módon meg nem nyerheté, hanem csikósnak tette a királyné. Itten mindjárt előlolvassa neki a lovaknak számát, és megparancsolá, mindaddig menjen a lovakkal, míg csak önmaguk meg nem állapodnak. Mennek a lovak hegyen völgyön, egyszer mégis megállapodtak. Itt Jánost nyomja az álom, még pedig jól, a ménes bemegy az aranyerdőbe és iszonyú károkat tesz. Ezt mindjárt észrevette az aranyhaju leány, és kiküldi az aranytátost, hajtaná be az ezüstménest a várba. Megy tehát a felhőkben az aranytátos és behajtá az aranyhajú leány parancsolatára. Itten felérzik János, nincs a ménes sehol, megijedett és elszomorodék, mitevő legyen. Ehon jön az ezüsthajú leány, hoz neki enni inni, de Jánosnak nem kellett semmi. Mondá a leány: ne busulj semmit, csak menj el az aranyvárhoz, mihelyt az aranyhaju leány meglát, mindjárt visszaengedi a ménest. János tehát elmegy, meglátja az aranyhaju leányt, mindjárt visszaereszté a ménest anélkül hogy megtudta volna a vén aranyországi királyné; de megmondá, hogy többé ily nagy károkat ne tétessen. De János, csakhogy megkaphatta a ménest, megy haza felé; itten megellik a ménes közűl egy kanca, és pedig kettőt, egyik igen szép volt, a másik meg sovány és csúnya, a ki nem mehetett. Mit csináljon János? kapja a nyaka közé és viszi; mikor már sokáig vitte, akkor a csikó mondja: no majd viszlek már én most téged, csak ülj fel rám; tudod-e, édes gazdám, ha most haza érünk mit kell cselekedned? – Feleli János: nem tudom. – Azt, hogy mikor már megvacsoráltál, jöjj hozzám, elmegyünk a tengerek fenekére, és ne hallgass a sok szóra. – János megvacsorál, és elmegy a csikójához, ottan mindjárt reá ül, és viszi a tengerek fenekére az aranytátoshoz; ez volt pedig a kis csikónak a bátyja. Mikor oda értek, mondá az aranytátos: tudod-e, édes gazdám, miért hivattalak? – Nem tudom. – Ne, itt van egy aranypatkó, abban a patkóban van háromszáz lyuk, és minden lyukban egy csengetyű; hogy ha valahol meg találsz szorúlni, tehát csak rázd meg, mindjárt ott termek segítségedre. – Ezt megköszönte János, és fölült a csikójára, és visszatért előbbeni helyére. Itten nem sokára jön az ezüsthajú leány, és mondá neki, menne el vele az aranyvárhoz, ott igen szép mulatság lesz. János ajánlotta magát szivesen, és nem sokára el is érték az aranyvárat. Itten mondá a lova: édes gazdám, a vendégházba be ne menj, hanem a mellette lévő szobába, és ott hallgasd, mit beszélnek; és ha meg fogsz szorúlni, csak azt nézzed melyikünknek van a nyergén három csillag; akkor ülj reám, és vigyázz hogy le ne maradj. Ezzel bemegy János; egykor vágja a csikója a földet, kérdi a gazdája: mit akarsz, édes lovam? – Ülj fel reám. Azzal viszi őt az aranyfürdőn keresztűl. Akkor észrevették a fejedelmek, utána az aranytátosokon, de a csikó beviszi a felhőkbe, és onnan ki az ezüstországi határból. Itten már utóléri az ezüsthaju leány s mondá Jánosnak: no, szivem, ugyan nagy kárt tettél nekem. De evel nem gondolt János; hanem a vén ezüstországi királyné már oda haza leste őket, s csak kapja Jánost és öszveaprítja; ekkor az ezüsthajú leány változott egy hangyává, és kivitte őt a lovának, és mondá, vinné az erdőbe és vágná meg evvel az ezüstvesszővel. Ezt megcselekedte a lova és megvágván a vesszővel, azonnal talpra felállott; akkor méreggel telve, felült az ő tátos csikójára, és menne az ezüstvárhoz. Mikor bement, mondá az Ezüstország királynéjának: készülne és jönne mentűl előbb az Ezüsthegyre. A vén asszony bízott magában, azért megjelent; itten mindjárt hozzá kezdettek a bajviváshoz, és három nap három éjjel mindig tartott a verekedés; összejöttek a körüllévő fejedelmek a nagy fegyvercsattogásra, végre mégis erőt vett János az ezüstországi királynén és összevágta. Kérte a leánya, szedhesse össze az anyja testét, s János megengedte. Ezek után az ott lévő fejedelmek bevitték és másodszor megkoronázták úgy mint Ezüstország királyának.

Itten kezde az ífju gondolkozni, eszébe jutott, mit monda neki a keresztanyja, hogy haza kellene mennie; s megindula haza felé. Sok fáradsága után már haza érkezett, és ime a tenger szélén találja keresztanyját, kapja a kardját s úgy hozzá vágott, hogy a kardja azonnal hátra hajlott. Erre a keresztanyja kinevette, min János igen elszomorodott; keresztanyja, ezt látván, megszólítá: ne búsúlj, mert annak úgy kellett megtörténni. S kérdezi, hol járt volna az óta; de ő mind ezekről semmit sem akart beszélni, hanem csak azon volt, hogy mielőbb láthassa édesanyját. Elment tehát keresztanyjával együtt az édesanyja látogatására, ki is nagy örömmel fogadá. Tudtára adta János, hogy a ő idehaza létéről senkinek ne szólana, mert el kell ismét mennie.

Igy töltött három napot az édes anyja házánál, azután elbúcsúzott, és útját vette ismét az Ezüstországba. Mihelyt megérkezett, minden rendelést megteve, hogy távolléte alatt az országot jól igazgassák a főbbek, s azzal útnak indult. Ujra megyen hegyen, völgyön, síkon, egykor ér a tenger partjára, és ott talál újra egy vén asszonyt. Mindjárt megszólítá: jó napot, öreg anyám. – Elfogadta az öreg asszony, és mondá: fiu, hogyan tévelyegtél ide? – Monda János: én nem tévelyegtem el, hanem a kénytelenség hozott ide. A vén asszony pedig jól tudta micsoda kénytelenség hozta oda, s azonnal kapja az aranyvesszőt, megvágja a tengert, a tenger utat ad, és megfogja a vén asszony a János kezét s bevezeti az Aranyországba. Itten az aranyhajú leánynak igen megtetszett János, és kérte anyját, adná melléje inasnak, de anyja már előre gondolá szerencsétlen kimenetelét, tehát semmi módon azt meg nem nyeré, hanem a vén asszony jobban azon gondolkozott, mi módon veszthetné el azt a szép ífjut. Félre hívja egy különös szobába, és mondá neki, ne fogadja a leánya szavát, ha valamit mondana neki; s mindenkép kedvezett az ífjúnak és mindenféle kincseket igért neki, csak hogy azt megtartaná; kérdezi azután, mi akarna lenni? János csupán csikós akart lenni. Itten a vén asszony eleibe kezdi olvasni a ménest és mondá neki, hogy most menne vele, mind addig míg csak magától meg nem állapodik. Elmegy János a ménessel, megállapodott a kősziklákon, itt az ífjú ledőlt és azonnal elszunnyadt. Az aranyhaju leány azonnal észbevette hogy János elaludt, mindjárt felült az aranytátosára s elment hozzá; aluva találta; itten mindjárt felkölti, és ad neki egy aranyövedzőt és egy aranygyűrűt. Ezek után a leány meg akarta ölelni, de ő, ugymint János nem engedte, mert eszébe jutott, mit parancsolt a vén királyné; a leány mondá, ne húzza magát, de János csak arra kérte, távoznék tőle, mivel ő a királynétól tartana; de a leány mondá: ha én itt hagylak, meglásd, mint fogsz járni. Itten az aranyhajú leány eltávozik Jánostól, és álmot eresztett reá. Elaluszik János, a ménes pedig megy a gyémánterdőbe, és nagy károkat tesz; fölébred János és néz mindenfelé, hol láthatná a ménest, de haszontalan tekingetett, mert már a gyémánthajú leány behajtatta s erősen strázsáltatta. Elindult János keresni, és búsúlt a rajta történt szerencsétlenségén; s midőn így fel s alá járna, egykor hozzá mene az aranyhaju leány, és mondá: nem-e mondám, hogyha eltávozom tőled, károdra lesz? Hanem egyebet ne tégy, mert már várakozik reád a gyémánthaju leány, menj el a gyémántvárhoz, mihelyt meglát a gyémánthajú leány, azonnal mindjárt elereszti a ménest. Ment tehát János a gyémántvárhoz: mihelyt meglátta a gyémánthajú leány, mindjárt megszólitá: no, szép virág, hol jártál oly sokáig? nem-e az aranyhajú leánynyal szerelmeskedtél? Hanem csak hajtsd el a ménest, majd eszedbe juttatom én azt még neked. Itten megy az ő ménese a kősziklák felé, és a lovak közül egy kanca megellett kettőt, az egyik ezek közűl is szép volt, a másik pedig igen sovány; ez semmi módon nem mehetett, tehát kénytelen volt János fölvenni vállára és úgy vinni. Mikor jó darab ideig vitte volna a csikót, megszólal hozzája, tenné le, és már most ő fogja vinni mint gazdáját. Fölült reá János, és mennek haza felé; ujra megszólal a lova: tudod-e édes gazdám mit kell cselekedni? – Feleli János: nem tudom. – No mihelyt haza érünk, fölmegy a vacsorához, ott az aranyhaju leány majd mindenféleképen fog neked kedveskedni, de te azt csak semminek nézd; mikor elvégezted dolgodat, jőj tüstént le, el fogunk menni a tenger fenekére a bátyámhoz. – Itten fölmegy János a cselédszobába, az aranyhajú leány mindjárt leült mellé és beszélgetni kivánt vele, de János semmit sem akart szólani. Megvacsorál János, és lemegy az akolhoz; mondá a csikó: no, édes gazdám, ülj reám és menjünk a bátyámhoz. El is értek nem sokára; itten a csikónak bátyja volt aranytátos, és mindjárt mondá: no, édes gazdám, eljöttél? – Monda: eljöttem. – Fogd tehát ezt az aranypatkót, melyben van háromszáz hatvanhat szeg hogy ha reám szükséged lesz vagy ha valami bajba esel, tehát csak húzzál ki belőlök egy szeget, azonnal mindjárt segítségedre leszek.

Az aranyhajú leány nyughatatlan volt és szomorkodott, hogy nem viszonozta szeretetét János, kivel ő annyi jót kivánt tenni.

Haza ért János a kapott ajándékkal; itten a leány mindjárt mondja: menne vele a gyémántvárba mulatságra. A vén királyné észbevette hová akar menni leányával, tehát mindjárt a siralomházba tétette s másnap fölakasztatta. Búsúla csikója az ő gazdája elvesztése után, s azért gondolá, jó lenne elmennie bátyjához tanácsot kérni. Elmegy, elbeszéli a gazdáján történt szerencsétlenségét; feleli erre a bátyja: föl fog támadni még az életre a te gazdád és az enyém, mert az aranyhaju leány azon lesz; csak te térj vissza. Visszatért a csikó azon helyre, hol Jánost felkötötték, oda érkezett nem sokára az aranyhajú leány, és megkapván kését, levágja Jánost és megkeni, s azonnal fölébred. Ekkor János boszút akar állani az aranyországi vén királynén, azért mindjárt kihúzott a patkóból egy szeget, s tüstént ott termett a csikónak a bátyja, az aranytátos, s monda neki: ülj fel és menjünk. A vén királyné udvarába beugrat János: No, te vén asszony, jöjj az én halálomnak elkövetett helyére és boszut állok rajtad. A vén banya, ugymint az aranyországi királyné, nem késedelmeskedett, hanem a rendelt helyen megjelent; János mindjárt el kezdette vele a verekedést, és utoljára győzedelmeskedett s összedarabolta, és azután a jelenvaló fejedelmek Aranyország királyának koronázták. – Ezen verekedésnél jelen volt a gyémánthajú király leány, a ki Jánost föllöttébb kedvelte.

Most már János volt Réz-, Ezüst- és Aranyország királya. Megunta a sok bujdosást. Miután koronázásának vége lett, a fejedelmek mindnyájan, kiki a maga országába, visszatért: itten gondolkozik magában János, hogy most mitevő legyen? el nem tudta határozni dolgát; kiment tehát egy erdőbe a paripáján lovaglani, és ismét mély gondolkozásokba ereszti magát. Egykor gondolja magában: bár csak itt volna a keresztanyám, hogy adna nekem tanácsot, mitévő legyek. Alig végezte el e gondolatját, s ime szeme előtt látja a keresztanyját. No, fiam János, hogyan vagy? – Igen jól vagyok, de most nem tudom, mittévő legyek. – Nem egyebet, hanem a gyémánthajú leányt, ki az én néném leánya, ki reád születésed napjától várakozik, meg fogod kéretni, és azon a nyert országaidon fogsz uralkodni. Megyünk tehát, fiam János, a gyémántvárhoz.

És mihelyt Jánost meglátta a gyémántországi királyné az ő húgával jönni, mindjárt eleibe ment, és őt mint jövendőbeli vejét örömmel fogadta; a leány meg nem tartóztathatta magát, hogy Jánost meg ne ölelje, sok sűrű könyhullatásokat ejtve, ezen kedves Jánosáért vérzett szíve nem szólhatott.

Ezek után János a gyémánthajú leányt elvette feleségének, és megesküdtek; az esküvés után elmentek mindnyájan a János édesanyjához, ki őt nagy örömmel fogadta. Igy tehát odahaza levén mint egy külsőországi király, a városban levő főuraknak vendégséget adatott, melyre maga a király, ki a városban lakott, megjelent. Ott sok mindenféle beszélgetés jött elől, de János legkissebbet sem szólt végbevitt dolgairól. Csodálták a felesége ékességét, csodálták az ő réz, ezüst, arany és gyémánt szőrű paripáit. Miután a vendégségnek vége szakadt, akkor János az ő rezidenciáját a királynak ajándékozta, és elment édesanyjával a felesége országába; ott országolván sok ideig, számos szép magzatokkal dicsekedett.

X. JANKALOVICS

Egyszer volt egy királyi város, és abban a királyi városban volt egy szép királyfi, és annak volt egy hiteles inasa. És kiment a királyfi az inasával sétálni a kenderes kertek alá, és ott három testvérleány kendert nőtt, és a legnagyobbik azt mondá: ha őtet a királyfi elvenné feleségűl, hát ő egy szál kenderből csinálna annyi fejérruhát, hogy az egész ármádia megérné vele három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy egy szem búzából csinálna annyi kenyeret, hogy az ármádia megérné vele négy esztendeig; a harmadik pedig azt mondá, hogy ha őt a királyfi elvenné, tehát szülne két aranyhajú magzatot. És ezeket az inas mind hallotta, s mondá a királyfinak, mivelhogy oly hiteles inasa volt: Felséges királyfi, egy újságot hallottam a sétálásunk között, hogy azon három leány közűl, ki a kendert nőtte, meglátván felségedet, azt mondta a legidősb: ha engem a királyfi elvenne feleségül, egy szál kenderből csinálnék annyi fejérruhát, hogy az egész ármádiának elegendő lenne három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy ő sütne egy szem búzából annyi kenyeret, hogy az ármádiának elegendő lenne négy esztendeig; a legkissebb pedig azt mondá, ha őt elvenné feleségének, tehát ő szülne két aranyhajú magzatot. – Ez mind jó volna, kedves szolgám, feleli a királyfi; de mégis legjobban tetszik nekem az, ki a két aranyhajú magzatot szülné. – Már most pedig azon volt a királyfi, mennél hamarább megláthassa az ő jövendőbeli mátkáját; befogatott a hintóba s elhozatá, és elvette feleségének, félesztendeig volt vele, s következett, hogy háborút kelle tartania más fejdelemmel s el kelle mennie. Tehát lakott az udvarában egy banya, arra bízta feleségét, hogy reá legnagyobb gondot viselne. Mikor a királyfi távol vala, következett a királyné gyermekszülése, és mikor megszülte a két aranyhajú gyermeket, a vén banya mindjárt egy elkészített ládába tette s a tengerre ereszté, a királyné alá pedig két kopókölyköt teve. Nem vette észre a királyné hogy magzataival mit csináltak, mivel nagy fájdalmak között magán kivűl volt. Mi okból cselekedte ezt a vén banya? abból, hogy volt neki egy hajadon leánya, tehát azt akarta volna a királynak feleségűl adni. Itten a királyné a két kopót mint saját gyermekeit neveli; az udvari tanácsnok megírta a királynak, mily magzatokat hozott a világra az ő felesége. Hagyjuk a királyt a sok bú között.

A ládába tétetett két gyermek megy a tengeren; a partján lakozó molnár minden pénteken és szombaton halásztatott a szegények számára; e tájban pénteken és szombaton egész délig halásztatott, és semmit sem foghatott; délután kiveté a hállóját, hát mindjárt a kis láda belé akadt. Mihelyt érzi hogy valami volna hállójába, azonnak kihúzta, s látta benne a ládát; ennek igen megörűlt s hazavitte a feleségének s felbontá; hát benne találja a két aranyhajú gyermeket, kik arany almával játszodoztak akkor is. A molnár mindjárt dajkát fogadott nekik; az egyik, gyermek volt, a másik leány; amaz többet nőtt egy holnap alatt, mint más gyermek esztendő alatt. Annakutána hogy a gyermekek felkaptak, iskolába jártatta őket a molnár, s mikor már jól kitanúlt mind a gyermek mind a leány, a molnárné a leánykát kifogta az iskolából, mivel annak nagyobb tudományra szüksége nincs, hanem a gyermek folytassa tovább is az iskolát. Mivelhogy a leánykát már most a molnárnénak mintegy segítségül odahaza tarták, elküldé a kútra korsóval vízért; alig tett néhány lépést, eltöri a korsót. A szép kis leányka nagy sírással visszajő, kérdezi az anyamolnárné, mert azt vélte anyjának, oly sírva látván, s vigasztalá: ne sírj, leányom, vedd azt a másik korsót s menj el vízért. Elmegy ismét, és mikor már megtöltött korsóval visszatért volna, amint a pitvarajtót be akarná csukni, akkor üti az ajtóhoz, és ime megint eltöri a korsót. Itten mondá a molnárné: már bizony ha magam lánya volnál, ennyi tett vigyázatlanságodért megbüntettelek volna. A leányka jól hallá s ujra igen elszomorodott, hogy nem tudná ki az apja s kicsoda anyja. A gyermek haza jön az iskolából, mindjárt előbeszéli magok között a leányka a testvérének, hogyan járt a korsóval s mit mondott anyjok, hogy ha saját magzata volna, azon tett kárért már megbüntette volna. Igy tehát mind a két gyermek átlátta a molnárné beszédéből, hogy ők nem lennének az ő magzatai, eltökélték tehát magokban, hogy minél elébb el fognak innen menni s addig bujdosni, míg csak az ő igaz atyjokra s anyjokra reá nem találnak. Itten a két gyermek harmadnap mondja a molnárnak és molnárnénak, hogy elmennek, mivel fel akarják keresni szüleiket. A két öreg sír és eleget marasztá, de mind haszontalan, minthogy nem volt mást tenni, erővel nem tartóztathatta, hanem útnak eresztette őket három pogácsával és három márjással.

Mentek ők az úton, s előltaláltak egy öreg koldúst; ez kérte, hogy a mivel az isten megáldotta őket, azzal segítenék. A leányka mondja: adjunk ennek az öregnek egy pogácsát, és egy márjást. És igy elmentek tovább. Alig mennek, ismét elejekbe akadt egy öreg koldús, s kérte hogy a mivel őket az isten megáldotta, azzal segítenék. A leányka ismét mondá hogy adjanak neki egy pogácsát és egy márjást. Már most csak egy pogácsa és egy márjás maradt. Mennek ismét tovább, alig hogy mennek kétszáz lépést, elejekbe akad a harmadik koldús, s hasonlóképen kéri, hogy a mivel őket megáldotta az isten, azzal segítenék. Itten a leány megint mondja: adjuk neki még azt a pogácsát és azt a márjást. Igy már minden eleség és pénz nélkül maradt a két gyermek. Folytatják tovább is az útjokat; egyszer megéhezik a leányka és mond: bátyám ehetném, nézd a tarisznyát, ha, volna benne egy kis kenyérmorzsa, azt is jóízűen megenném. Megtekinti a gyermek, a tarisznyát s benne látja mind a három pogácsát és a három márjást; leültek tehát a fa alá s kenyereztek. Itten jön hozzájok két öreg ember s kérdezi őket, hogy mi járatban volnának; mondják, hogy atyjokat s anyjokat keresnék. Felele nekik a két öreg: fiaim, jót tettetek három koldussal, annak jutalmát veenditek s reá akadtok szüléitekre. Ekkor az egyik öreg elkiáltja magát: Jankalovics jer elé! Jankalovics mindjárt ott termett, s mondá neki az öreg ember: no Jankalovics, e két gyermekkel ismertesd meg az atyját és anyját, két lélekért. Erre Jankalovics keresztül fordúlt a fején s lett belőle egy szép paripa, s mond a királyfinak: királyfi, ülj reám mind húgostól, s szólj, úgy vigyelek-e mint a szél vagy pedig mint a gondolat? Csak azon vette észre magát a királyfi, mikor a város alá vitte, ahol király atyja lakott.

A királynét pedig, mihelyt a király a háborúból megjött, meg nem öleté, hanem egy bivalbőrbe varratta s a templom elébe tétette oly parancsolat alatt, hogy minden bemenő a templomba a királynéra fújná az orrát és reá köpne; s napjában csak egyszer kapott eledelt. Igy nyomorgott a szegény királyné, a vén banyának a leánya pedig lett a királyné.

Azon említett város alatt, ahová vitte őket Jankalovics, sátort húztak, s mondta nekik Jankalovics: tudjátok-e mit? ma háromszor mennek a templomba; mikor ti beléptek, ne cselekedjétek amit a többiek, mert ott a templom előtt van egy asszony bivalbőrbe bevarrva, s mindenki leköpi a király parancsolatjából, de ti ne tegyétek, hanem jól vigyázzatok magatokra hogy ne aredáljanak, s mielőtt a pap elvégezne a misét, jőjetek ki, mert máskép a király megaredáltat benneteket.

A király mindjárt, mihelyt meglátta, csodálta ennek a két gyermeknek szépségét, s szemmel tartá, hogy parancsolatját nem teljesíték; de ők nem várták el a mise végezetét, s mielőtt a király észrevette volna, már akkor eltávoztak s kimentek a Jankalovicshoz. Mond ez nekik: No még tizenegy órakor elmentek a templomba, de most még annyi időt se késsetek, mert a király még patrolokat is állíttat, hogy kézre keríthessen benneteket.

Ők tehát tizenegy órakor mennek ismét a templomba, és a király mindjárt szembe vette őket, mihelyt a templomba léptek, s kivált azért, hogy azon személyt, ki a templom előtt bivalbőrbe varrva kitéve volt, meg nem köpék. Ben vannak tehát a templomban, áll a mise; de ők, amint megparancsolta Jankalovics, még annyi ideig sem maradtak ben mint először, tehát a király ismét nem végezhette el föltett szándékát, megint nem foghatta meg őket. Mikor harmadszor kellene megint menni a templomba, megmondá nekik Jankalovics: már most megaredál benneteket, mert nem fog bemenni a templomba, hanem katonákkal vár be titeket a templomajtóban; hanem azért meg ne ijedjetek, s ha kérdezi miért nem tartjátok meg a királyi parancsolatot, feleljétek, hogy ti mint idegenek nem tudjátok a parancsolatot és szokást; és ha vacsorára hivand magához a király, azt feleljétek neki, hogy nem vagytok érdemesek e tisztességre. Ugy is lett. Mivel a királynak igen nagyon megtetszett a két gyermek, mondá nekik, hogy szívesen várná vacsorára, tehát ne vessék meg udvarát. A két gyermek ajánlkozott hogy elmegy, de vacsora előtt még kimentek Jankalovicshoz, s ez mondá nekik: ugy-e hogy megaredáltatott s meghítt benneteket vacsorára a király? Menjetek el, és majd mikor a vacsora fölött beszélget veletek s igérni fog mindent, de ti ne kérjetek egyebet csak annyi helyet, mennyit inastok egy fertályóra alatt cigánykerékkel körülkerül. Ugy lett. Erre a király azt igérte hogy nem amennyit egy fertályóra alatt hanem a mennyit három nap alatt körül kerül cigánykerékkel, ad nekik. A két gyermek vacsora után visszament Jankalovicshoz, s kérdi tőlök Jankalovics: megigérte-e a király? – Meg, és nem csak annyit, hanem a mennyit harmadnapig be tudsz hányni cigánykerékkel. A király alig várta hogy az éjszaka felviradjon, hogy annak a két szép gyermeknek tett igéretét beteljesítse, s felviradtkor feleségestől anyósostól a gyermekek sátorához ment. Kiált a királyfi: Jankalovics, jer elő. Jankalovics mindjárt ott termett, s parancsolja neki, a királyfi: no amennyit eltehetsz egy fertályóra alatt. És akkor neki indúlt Jankalovics, s háromszáz kilencven kilenc mérföldet hányt be a kitűzött idő alatt. Akkor esett le a vén banyának s a leányának az álla, mikor meglátta Jankalovicsnak az ő nagy próbáját, s mondá leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet is, kinek helyt adtál a határodon; hanem vagy dicsértél meg vagy nem valaha valakit, de dicsérd meg ezt a két gyermeket, és mondd, hogy nem láttál soha ily gyönyörű szép két gyermeket mint ők, és ily szép sík földet mint amilyent a királytól kaptak, hanem van a forró tengerek között egy szép aranyvár: hogyha azt a szép aranyvárat erre a szép sík földre tehetnék, akkor lenne még szép.

Azután pedig hogy a király feleségestől anyósostól elment, kérdi Jankalovics a királyfitól: mit beszélt neki az a vén banya? – Azt mondá, hogy van a forró tengerek közt egy aranyvár, hogyha azt e sík földre tehetnénk, akkor lenne még gyönyörű ez a szép sík föld mit a királytól kaptunk. – Feleli Jankalovics: legkissebb az aranyvárat ide hozni; s alig várja már az estvét, s mikor az estveli hajnal múlt elfelé, keresztül bukott a fején, lett belőle egy paripa, és mondja a királyfinak: ülj reám, királyfi! és mikor a királyfi gondolta hogy vajmi keveset haladtak még, hát már akkor az aranyvárnál voltak, és Jankalovics neki ment az aranyvárnak s mindjárt öszvekapta s takarodott arra a sík földre, és mindjárt kiállítá az aranyvárat, úgy amint a forró tengerek közt állott, és az egész városnak nagy világosságot adott. Észbevette azt a vén banya s mondá a leányának: az eszi meg a te fejedet meg az enyémet is, mert elhozta Jankalovics az aranyvárat, mit tizenkét sárkány őrizett. Így tehát a vén banya ezuttal el nem veszthetvén a királyfit, pakolt mindjárt a leányával s a királylyal a gyermekekhez, és mikor oda értek, mondá: sohasem láttam még ily két szép gyermeket és ily szép aranyvárat ily szép sík földön; de – folytatá – van még a veres tengerek között egy aranysátor, hogyha még azt az aranysátort ez arany rezidencia eleibe tehetné, még sokkal szebb lenne mint most. Ezt a sátort pedig huszonnégy sárkány őrizte, mert a vén banya csak azon volt, hogy Jankalovicsot a királyfival elveszíthesse.

Miután a vén banya a királylyal és leányával haza ment, kérdi Jankalovics a királyfitól, mit mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, Jankalovics, hanem hogy a veres tengerek között van egy aranysátor, hogyha még azt az aranyvár eleibe tehetnénk, tehát akkor lenne még szép. – Mond Jankalovics: Legkissebb az. Mihelyt az estveli hajnal múlik elfelé, Jankalovics keresztűl bukik a fején s lett belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. Még azt gondolta a királyfi hogy még jó meg sem indúltak, mikor már a veres tengerek közt, az aranysátornál voltak. De Jankalovicsnak nem lehetett az aranysátorhoz közel menni, hanem a királyfit küldötte csak: az aranyláncokat vagdald el, mondá neki, ne gondolj az oszlopokkal, hanem kapd öszve a sátort s takarodj vele. Amint kijött a királyfi a sátorral, felült tüstént lovára, s ment az aranyvár felé. Mihelyt oda ért, már akkor a huszonnégy aranyágas ott várta; mindjárt kihúzta tehát az aranysátort, s az még nagyobb világosságot tett mint az aranyvár magában.

A vén banya mivelhogy nyughatatlan volt s mindig azon törte a fejét, mi móddal veszíthetné el a királyfit Jankalovicscsal együtt: mindjárt észrevette mihelyt kihúzta a királyfi az aranysátort; mondja tehát leányának: kelj föl, mert elhozta Jankalovics az aranysátort, hanem vagy dicsértél meg valaha valakit vagy nem, de megdicsérd ám ezt a két gyermeket. Azzal kiment leányostól és vőstől, s mondá a leány: sohasem láttam ily szép két gyermeket, s ily szép aranyvárat aranysátorostól. Mondá a vén banya: van még a jeges tengerek között egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozatnák, még százszor szebb lenne mint most. Ezek után elment vőstől és leányostól a városba. Monda Jankalovics: mit mondott, királyfi, a vén banya? – Nem egyebet, hanem hogy a jeges tengerek közt van egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozhatnánk, akkor még százszor szebb lenne az aranyvár. – Felele Jankalovics: az legkissebb. Mikor tehát elmulik az esthajnal, Jankalovics keresztűl bukik a fején és lesz belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mikor a királyfi nem is remélte, már akkor a jeges tengerek között voltak az aranyhíd mellett, mit harminchat sárkány őrizett. Mondá neki Jankalovics: királyfi, szedd öszve a hidat, és jőj el vele. És minél hamarább felült a lovára, és minél hamarább az aranyvárhoz sietett, és minél hamarább igyekezett az aranyhidat az aranysátor eleibe kihúzni.

De a vén banya viradtát sem várja, kinéz az ablakon, hát látja hogy Jankalovics elhozta az aranyhidat; és mondja a leányának: Kelj fel, leányom, az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál a határodon, mert elhozta Jankalovics az aranyhidat; hanem vagy dicsértél meg valakit vagy nem, ezt a két gyermeket megdicsérd. És kimennek megint, s mondá a vén banya: soha sem láttam ily szép két magzatot ily aranyhajjal, és ily aranyvárat aranysátorral és híddal; hanem van a zöld királynak huszonnégy aranyalmafája, ha még azt a huszonnégy fát ide a híd eleibe tehetnénk, ó mely sokkal szebb volna. Ezek után elmegy ismét vissza vőstől, leányostól a városba. Kérdi mindjárt Jankalovics, mit mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, hanem a zöld királynak van huszonnégy aranyalmafája, hogyha azt a huszonnégy fát ide a híd eleibe lehetne tenni, mennyivel díszesebb lenne. – Mondja Jankalovics: az csekély dolog. Alig várja, hogy múljék el az estveli hajnal, keresztül bukik a fején, s lett belőle egy ló, s mond a királyfinak: ülj reám. Azt gondolta a királyfi, hogy még nem igen haladtak, és már akkor az aranyalmafáknál voltak. Mindegyik alatt külön-külön két-két sárkány, huszonnégy fejű, volt: de Jankalovics álomszellőt fújt reájok, s mind elaludtak, akkor neki ment Jankalovics az aranyalmafáknak, mind a huszonnégyet fölszedte, azzal visszafordúlt és az aranyhíd eleibe rakta sorjában.