Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)», sayfa 7

VIII. A KŐVÉVÁLT KIRÁLYFI

Volt egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen szerette egymást. Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is próbálni, hanem szüléik nem akarták ereszteni. De lehetetlen volt megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel elindultak.

Mennek már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem hallák, s egy nagy városba jutnak; épen vásár volt benne. Mondja bátyjának az öcscse: bátyám, nézd, micsoda szép virágbokrétákat árulnak; vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát, a másikra pedig vöröst. Egy bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi bujdosás után egy útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik balra; a jobbról való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt ékesítve, hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa állott; ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el kell válnunk, mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra; egyik szomorúságot jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém, én nem bánom, akármelyiket választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik is mondá: bátyám, én sem bánom. – No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát én megyek ezen a fekete posztóval bevont uton, te pedig menj e szép uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit cselekedjünk? Szúrjuk e fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a te rózsádat, mind az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz hervadva, tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha rózsád el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris leend, várni foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha akkorra nem jöszsz meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek királyatyámhoz. – A bátyja mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki a maga utján menvén.

Hagyjuk most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát megvették, a mint bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két oroszlánnal, két medvével és két farkassal, s kérték, adná el: nekik. Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz aranyért. Leolvasták mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal. Ott, hol az út kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között, egyik-egyik kapott egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a maga vadaival. Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi bajnok; az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon király országával, kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy ez a királyfi kérette volna a király leányát Rózsikát feleségének, a leány pedig teljességgel nem szenvedhette s azt mondta, hogy készebb lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért a királyfi, kinek atyja nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de jobbnak találta, hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább bajnokokat fog kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt megfoszsza jó vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván, hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes bajvivásra bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és még mellette leányát is, hogyha princesznéjének a királyfin győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni fog. Sokan föláldozták életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira, hogy a király bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind elvesztek. – Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával egy nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának mind pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi a korcsmárost: miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a király egyetlen egy leányát Rózsikát el akarja venni egy szomszéd királyfi feleségűl, de nem akar hozzá menni; ez a királyfi igen nagy vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem kaphatja, bajnokokat kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot igért a király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a leánynak; de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két királyfit is megölte; most már senki sem találkozik, aki merészlene vele kimenni, így hát maga az öreg király akarja holnapi nap a szerencsét megpróbálni és a két fiáért boszút állani. – Mond a korcsmárosnak: én szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros, mivel nem ismerte, hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid, annak pedig hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország nagyjai és a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.

Itten a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy magának elől helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen volna ezzel az állatokkal, nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát befödözte a leeresztett sisak. Eljön tehát a király, gyászban lova, maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha egyik agyon szuratnék, lenne mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország; annak a szomszéd királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még ő is akar valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi: én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani. – Hátra megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra ült a bujdosó királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy oly merész, hogy még páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi: így is meg fogok én neked felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz, vedd le arcodról a sisaknak azt a részét, mely betakarja. – Hogy abba teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az arcáról; itten látja az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék, hogy még győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen szomorkodott, a királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért és érte vívni fog; látja hogy mely derék és mely szép, s oda lett a szeretet miatt; már most nem csak azért fájt a szive, hogy mennyin elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni fog.

Itten elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát, egyszer a királyfi egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták. Hallatszott az örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt, kijön a király a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a szomszéd király fia már darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel fogadta a király és leánya Rózsika, s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre beértek a palotába, itt megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték volna, már is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a nagy lakodalom.

Élnek már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után beszélgetnének, mondá: de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig nagyon nehéz volt nyulat kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal király kedvét akarván keresni az ipájának, elment hogy majd nyulat lő; elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy egyszer beestveledett, s meg kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a tűz körül feküdtek; hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! – No jer le, ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony, ki a fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg vadaidat e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a hármat, és kővévált mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a vesszőt és megcsapja a királyt, s kővé vált ő is. – Már oda haza várják a királyt, és nem jön, nem tudták hová lett; sírt a felesége, maga az öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét elvesztette.

Hagyjuk az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez. Már az öcscse visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a bokréta, hát látja, hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg is száradott. Fölteszi magában, hogy föl fogja keresni legalább a sírját bátyjának. Elindult tehát azon az úton, mely akkor fekete posztóval volt behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s azon korcsmába száll meg, hol legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja a korcsmáros: isten hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a királyné igen szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol, de a korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s bejelenté az udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek mindnyájan, az öreg király mindjárt leányával együtt hintón eleibe indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett, s mondá: jön már a király felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit tennie, eleikbe ment; a királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák voltak, mindjárt megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem vagyok az, akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse vagyok. Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda az öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly súlyos. Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább maradnia nem lehet, hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár kel mindenfelé az országban; itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett, tehát meg akart ott hálni, s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony, és reszketve jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne félj, nem bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha megvágná e vesszővel a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly hamis. De a királyfi meg nem üte vele, hanem csak a földet mellettek; tehát a vén asszony mindjárt leugrott, akkor kapja a kővévált király öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög, most kezem közt vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. – Neki küldi a farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt kivallani, hogy az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe van egy kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott. Isten hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. – Felel az öcscse: el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid. Akkor megüti az állatokat is a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt megismerték egymást. – Itt a királyfi csak maratta tovább a vén asszonyt a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még több ember, kiket kővé változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind kivallotta, és ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem vallhatott, akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával, azon városba, hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy örömben volt az egész nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király, és a királyné, hogy ismét megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték, hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse által ismét életre. Az öreg király általadta a vejének az országot, és az idősb ott maradt királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is megkapta az országot, és sok ideig szerencsésen országlottak.

IX. SZEGFŰHAJU JÁNOS

Volt a világon egy király, kinek neve Theodorus vala; ennek országában volt egy özvegyasszony, ki az ura halála után teherben maradt. Mivel igen szegény volt, így gondolkozék: nem akad nekem még bábaasszonyom sem, mert miből fizethetem ki? Ezen gondolkozásai között elérkezett egészen a tengerszélig; itt van egy fertelmes varangyékos béka, kitől igen megrettent. Észrevette a béka az asszony félelmét, feleli neki: ne félj, szegény asszony; s akkor egy szép menyecskévé változik. Most, ugymond, fedezd fel nekem gondolkodásodat. – Monda a szegény asszony: közelget a gyermekszülésem, és nem tudom hogyan kaphatnék egy bábaasszonyt, mivel módom nincs hogy pénzért magamhoz hivassam. – Felele a békából lett asszony: ne félj, vezess házadhoz, s én leszek a te bábaasszonyod. – Elmennek tehát a szegény asszony lakására, azonnal kevés idő vártatva meg is születik a gyermek, a bábaasszony feltisztítja, és mivel keresztanya más nem volt, tehát mind a bábaságot, mind pedig a keresztanya-hivatalt ő vitte véghez. Ezeknek mikor vége lett, a gyermeket oda hagyja az anyjánál, és visszament a menyecske a tenger partjára, és ott ujonnan békává vált, s bement az ő tengerben volt országába. Ott mindenféle jó eledeleket készitett a szegény asszonynak s másnap elvitte hozzá, s ismét eltávozott. Már most mindig azon gondolkozott, hogyan csalhatná el anyjától a kis gyermeket; elmegy tehát egy-két nap múlva sokféle eledelekkel és italokkal a szegény asszonyhoz, és a beszélgetés között mondá: jó asszony, valamit kivánnék tőled, ha megtennéd; a te hasznodra lesz, csak igérd meg, hogy megteszed a mit kérek. – Sokat gondolkozott a szegény asszony, és mondá: mindent kész vagyok megtenni. Erre mond a másik: add nekem a kis gyermekedet. – Ez igen igen keservesen esett az anyjának, de mégis megtette kivánságára. Elvitte tehát a menyecske a kis gyermeket a tengerhez, a tengert megvágta az aranyvesszővel, és bemegy az országába: ott mindjárt összeaprítja a gyermeket, és behányja egy kádba, és ott hagyja három napig, mely idő alatt a Rézországban járt iskolába. Három nap múlva ismét veszi a kenetet, s megkenegeti a gyermek tagjait; a gyermek magához jött. Édes gondviselő anyám, minek bántottál? Ó mely szép helyeken jártam, és mely szép tudományokat tanultam. – Hagyj békét lesz még módod más tudományokat és szépségeket látni.

Egykor a gyermek anyja gondolkozott, hogyan van az ő fia, igen szerette volna meglátni; elmegy tehát a tenger partjára, a hol összeakadt a békával; mikor oda érkezett, mindjárt észrevette az a béka, hogy a gyermek anyja odakün volna a tenger szélén, kapja tehát az aranyvesszőt és megüti a tengert, és a tenger kétfelé szalad, és grádicsok lettek egészen a békából lett menyecske országáig. Itten bevezette az asszonyt, az látta az ő édes gyermekét, igen örűlt; minden drága étkekkel a gyermek anyját tractálta. Ezek után híja a gyermekét hogy menne haza, de az semmi módon nem ajánlta reá magát; ott hagyta tehát a gyermeket, és ajánlta az ő keresztanyjának, hogy jó gondot viselne reá, hogy semmi baja se legyen. Ezek után a béka kikisérte a gyermek anyját, és a tenger összeszaladt, azzal ismét összevágja a gyermeket, s beveti a kádba, és ekkor elküldi az Ezüstországba járni iskolába. Mikor három négy nap elmúlt, veszi az aranyvesszőt s megüti a testének darabjait, azonnal fölébred, és monda a gyermek: Ó kedves keresztanyám, mért bántott engem? mely szép helyeken jártam és mely szép tudományokat tanultam. – Feleli a keresztanyja: hagyj békét, fiam, lesz még mindazokban módod. Akkor megfogja a gyermek kezét, és monda: jer, egyél és igyál. Elmennek az ebédlőszobába; mikor oda értek volna, a keresztanya észbevette, hogy a gyermek édesanyja a tenger partján járna; monda tehát a gyermeknek: tánultál-e már, fiam, valamit? – Hogy ne tanultam volna. – Tehát nem veszesz semmit észre? – Dehogy nem, jól tudom, hogy az anyám a tenger szélén van. – Menj el tehát, vezesd be országunkba. – Még én azt a saját tudományom erejével végbe nem vihetem, hanem adja nekem a mesterséget, és ugy megteszem. – Oda adja hát neki az aranyvesszőt, és megvágja vele a tengert, és azonnal legszebb, út lett a rezidenciáig. Az édesanyja igen nagy örömmel látta, hogy érette jött ki; bevezeti tehát édes anyját, és ott vendégeskednek. Mikor már mindennek vége lett, akkor elbúcsúztak egymástól, és a gyermek kikisérte az édesanyját. Mikor visszatért, újra őtet összevágta a keresztanyja, és beveté a kádba. Akkor a gyermek elment járni iskolát az Aranyországba; ott volt három- négy napig, akkor keresztanyja; ujra megüti tagjait az aranyvesszővel, és azonnal fölébred a gyermek, s újra nagyon sajnálta, hogy tovább nem folytathatá iskoláit az Aranyországban, de a keresztanyja biztatá, hogy még idővel szebbeket fog látni.

Újra eljön a tenger szélére a gyermek anyja, a gyermek mindjárt észrevette, hogy anyja a tenger szélén járna, mondá tehát a keresztanyjának: nekem úgy tetszik, mintha édesanyám a tenger széle mellett föl s alá járna. – Mondá a keresztanyja: menj és vezesd be. – Veszi a gyermek az aranyvesszőt, és a tenger vizét megvágja; azonnal a legkellemesb út lett egészen a rezidenciáig. Igen szivesen fogadta a szegény asszonyt a gyermek keresztanyja is pompásan vendégelte. Mikor mindennek vége szakadt, akkor mondá a gyermeknek: kisérd ki édesanyádat; és megigérték neki, hogy kevés idő múlva meg fogják látogatni. A gyermek kikisérte tehát az édes anyját; mikor visszatért ujonnan kapja a keresztanyja, összevágja és beveti kádba. És a gyermek elment akkor a Gyémántországba iskolát tanulni. Mikor már három négy napig ott töltötte volna iskoláit akkor veszi a keresztanyja az aranyvesszőt, és a gyermek összedarabolt tagjait megüti, azonnal ismét fölébred, és feleli, hogy minek háborgatja és minek veszi el azon szép országból, hol ő annyi szépségeket látott; de a keresztanyja ismét biztatja, hogy még szebbeket és hasznosabbakat is tapasztaland, csak csendes szívvel legyen; Ezek után megy a gyermek az ebédlőszobába, és evett ivott a keresztanyjával.

Monda egyszer a gyermek: nehezen esik az nekem, hogy az édesanyám oly szegénységgel él. – Feleli a keresztanyja: majd jobbra fordúl állapota nem sokára; ne, fogd e zsacskó aranyt, és menj el anyádhoz. – Kérdi a gyermek: hát, keresztanyám, nem jön? – Felelé: én is elmegyek, hanem te vedd magadhoz ezt a zsacskó pénzt, és menj el előre, és mondd anyádnak, vegyen a zsacskóból a mennyi szükséges lesz egy rezidenciájának csináltatására, s küldd el azonnal a város előljáróihoz, hogy engednének helyt, hol egy rezidenciát lehetne építeni.

Elment tehát a gyermek anyja a város fő élőljáróihoz, kérni, hogy építhessen itt rezidenciát. Ezt a város előljárói meg nem engedék; hanem küldék a királyhoz, kérne attól szabadságot. Elmegy tehát a szegény asszony, és bemegy a királyhoz, előlbeszéli kérését hogy mit akarna, ezt meg ezt; kérdi a király: ki parancsolta s kinek a kivánsága annak a rezidenciának épitése? Feleli a szegény asszony: az én fiamnak. – Mondá a király: küldd el, szegény asszony, a fiadat hozzám. – Haza megy az asszony; már tudta a fia, miként járt, mielőtt megszólította volna, tehát mosolygott. Ezen igen megszomorodott a jó szívű anya, ezt észrevette a fiu s mondá: miért szomorodott meg, édes szülém? – Hogyan ne, fiam, mikor te kinevetsz. – Ó nem, isten mentsen meg, hanem nevetem a király gondolatát; hát mit szólt? – Nem egyebet, fiam, hanem hogy mennél el magad hozzá. – Ezt hallván az ífju, azonnal kezd öltözni és csinosan elindult; a merre ment, orcájának fényessége tündöklött mint a nap. Mikort elért volna a király rezidenciájához, mivelhogy igen sok nép követte, tehát az őrök valami princnek vélték; tehát gverauz volt mindenfelől. Kitekint a király az ablakon, mert ép akkor a leánya szobájában volt, s monda leányának: nézd, leányom, mely csudálatos szépséggel bír az a királyfi vagy vezér, az egész rezidencia fénylik az ő szépségétől. Eleibe ment tehát a király és királyleány a szegény asszony fiának, és nagy becsülettel fogadák, bevezetik karonfogva a parádés szobába, és ott mondá az ífju a királynak: megjelentem felséged parancsolatára; én kérettem anyám által a felséges királytól szabadságot egy rezidencia épitésére. – A király: szivesen, úgy mond, építtessen tetszése szerént.

A királyleány a szegény asszony fiátt oly annyira megszerette, hogy férjének kivánta titkon magában.

Ezek után lekisérte a király és királyleány a fiút, és ő elment haza felé; mindjárt parancsolatot ada ki, hogy az épitéshez szükséges mesteremberek jelenjenek meg nála.

Jön a fiú keresztanyja, az előbeszéli neki minden esetét, hogy és miként járt a királynál, és ezek után bemennek a szegény asszony héjlékába, a ki őket szivesen, a mie volt abból, vendégelé; de látta a gyermek keresztanyja, hogy nem igen telnék tőle, tehát azon étkeket, melyeket elkészítve hozott magával, behozta, és úgy mulatták magukat.

Összejöttek tehát a kőművesek és minden az építéshez tartozandó mesterek megjelentek és dologhoz fogtak; de mivel gondolá a gyermek keresztanyja, hogy sok időbe telnék e nagy épület elkészítése, tehát kapta, elővette az ő mesterségét, és azon okból kihívja a gyermek anyját a városba sétálni, hogy azon idő alatt a rezidencia elkészűljön. Mikor tehát gondolá hogy elkészült: no de gyerünk már haza, komám asszony, úgymond. Visszafordúlnak haza felé, és mikor haza értek volna, nem tudá az asszony melyik legyen az ő háza, látván hogy annak helyén egy nagy rezidencia volna. Eleget hivá be a gyermek keresztanyja, hogy az az ő háza lenne, de annak hitelt nem adott, hanem azt vélte, eltévedt: hanem komaasszonya, megfogván kezét, fölvezeti a palotába. Elejekbe jön a gyermek, és kérdé: talán eltévedtek, mivel oly sokáig tértek vissza. – Felele a keresztanyja: nem de máskép vélte az édesanyád, alig tudtam a maga házába behívni. Azután hozzá ültek a vacsorához, és a vacsora közt a komaasszony javaslá, hogy mivel ezen épület elkészűlt, tehát adnának egy pompás vendégséget, a hová a királyt és az ország és a város előljáróit elhivatnák. Ez tetszett mindnyájoknak; nem volt tehát más hátra, mint elkészűlni hozzá s a hivatalosokat elinvitálni.

Mikor tehát már minden készen volt a vendégségre, elment a fiu maga a királyhoz. Mint a természetnek különös szépségét, követte majd az egész város, az őrök, valamint először, most is úgy fogadták; a király és leánya, meglátván jönni, mindjárt eleibe mentek; s karon fogva felvezette; mely örömmel fogta volt a királyleány, azt ki sem lehet mondani. – Szegfűhaju János, úgymint az ífju, a királynak ekképen szól: minthogy elkészűlt a rezidenciám tehát szándékoztam, hogy Felséges király, több nagyokkal együtt hajlékomban egy kevés mulatságra láthassam. Örömmel ajánlta magát a király és legfőbbkép tetszett a királyleánynak ez az alkalom. A királynak valami dolga, érkezett, tehát ott hagyá Szegfűhaju Jánost leányával a szobába; mikor tehát magok voltak, el nem titkolhatta szerelmét a királyleány, hanem ily szókra fakada: fogadd el, János, ezt a szívet, a ki tégedet híven kiván szeretni. – Erre mond János: mindezekre feleletet nem adhatok szülém értekezése nélkül; lesz még alkalmunk erről szólani. Ekkor fölkel és haza megy.

Eljöttek tehát más nap a vendégek a kiket önömmel fogadtak; csodálták e palotának nagy ékességét ás mesterséges fölépitését, hozzá ültek az ebédhez, és minden a legnagyobb móddal és pompával ment végbe. Eljött azomban az idő, hogy Jánosnak el kellenék menni, és szomorkodott, mikép mehetne el a vendégektől. Ezt észrevette a keresztanyja, kihívja és kérdi: mi bajod? – Mennem kellene és nem tudom, hogyan hagyjam itt a vendégeket. – Hát ezen búsúlsz, hiszen itt vagyok én, eleget teszek a vendégek között, csak te menj és járj békével, fiam. S egyebet nem mondok neked, hanem hogy ha valakivel összejöszsz, azt szép szóval illesd, és ha meg fogsz akadni és halált szenvedni, akkor haza fogsz jönni és nálam fogod magadat jelenteni mindenkor, és úgy mégy el megint; ha pedig haza jöszsz, senkinek se mutasd addig magadat, míg valahol valamit nem találsz, és ha valamit találsz, húzd ki a kardodat és vágd keresztül, úgy nyertes leendesz ha ezt fogod cselekedni.

Itten a fiu többet nem beszél, hanem a keresztanyjától adatott mesterséggel bujdosni indul. A vendégek tehát vígadnak, de a királyleánynak szemébe tűnt hogy nem volt jelen, tehát kérdezte, hová ment; és így a többi fejedelmek. Itten egy kis neheztelés adta magát elő, hogy János ott hagyá a vendégeket, szükséges volt tehát, hogy keresztanyja valami okossággal éljen; azért elővette mesterségét és megcsinálta, hogy a vendégek úgy elfelejtkeztek Jánosról, hogy azt sem tudták: volt-e a világon valaha. Igy tehát a vendégek a legnagyobb megelégedéssel elszéledtek, a komaasszony is haza ment a tenger fenekén levő országába.

Ment tehát mendegélt Szegfű János e világon a havasokon föl s alá, egyszer jön a Verestenger partjára, ott lát egy szegény asszonyt szedegetni. Megszólítja János: jó reggelt, öreg anyám. Az asszony fogadá köszönését, és: most van, mondá, szép virág, az életed kezemben. S azzal veszi az aranyvesszőt és megüti a tengert, és megfogja a János kezét. A tenger pedig mikor megvágattatott a vesszővel, azonnal út lett egészen a rezidenciáig, hova Jánost a vén asszony, ki a Rézország királynéja volt, vezette. Mikor tehát oda értek, kérdi az ífjutól: hogy micsoda járatban volna; feleli, hogy szolgálatot keresne. A Rézországi királyné leánya pedig megtanítá, hogy csikós legyen; ő tehát a királynénak azt mondá, hogy csikós szeretne lenni. A királyné enni inni adatott neki, és azután a ménest kezdette olvasni eleibe, s megparancsolá, hogy a ménessel mindaddíg menjen, míg csak az önmagától meg nem állapodik.

Elmegy tehát János a ménessel hegyeken völgyeken keresztül, és egy szép laposon megállapodik. A rézországi király leánya hoz neki mindenféle jó étkeket; az ífju meglátván a leányt, kérte távoznék tőle, ha megtudja a királyné, tehát el fogja veszteni életét. Mondá a leány: ne félj míg engem látsz; s magához bátorítá Jánost. Mulatni kezdettek együtt s mindenfélére tanítja, miként kell cselekednie; de János semmiképen szavára reá nem akar állani; utoljára mégis reá vette a leány. A leánynak haza kelle menni, tehát az ífju maga maradott; azonban álom ereszkedek reá, és a ménes neki megy az ezüsterdőnek, és nagy károkat tesz benne. Itt az ezüsthajú leány észrevette, hogy az ezüsterdőben micsoda károkat tesz a rézszőrű ménes; mindjárt küldi az ezüsttátost, a tátos megy a felhőben, és behajtja a rézszőrű ménest. Itten felérzik az ífju, búsul, ezt észrevette a rézhaju leány, kapja a rézszőrű tátost, és mondá Jánosnak, ne búsúljon, hanem menjen az ezüstvárhoz, és ott meglátja őt az ezüsthajú leány, és vissza fogja adni a ménest.

Mikor oda ért János, meglátja őt az ezüsthaju leány, és kiereszti a ménest, úgy hogy a vén anyja, az Ezüstország királynéja, észre sem vette, és monda: ífju, ez többet ne történjék. János tehát hajtá a ménest; a ménes közzül egy megellik, és pedig kettőt, az egyik szép volt, a másik pedig igen csúnya. Itten az a csúnya csikó nem tudott menni, tehát János kapja a nyaka közé, és úgy viszi sok ideig. Egyszer megszólal a csikó: tégy le, édes gazdám: már vittél engem, tehát majd foglak én vinni. Most ha haza megyünk, folytatá, majd a királyné börtönbe akarand tenni, de attól semmit se félj, mert oda nem tehet, hanem mikor megvacsorálsz, jöjj ki hozzám és majd elmegyünk valahová. – Ment tehát vacsorára János; mondá neki a királyné: ne, micsoda károkat tétettél a ménessel? Az ífju semmit sem szólott. No csak, egyél igyál és jól vigyázz magadra. – Ezek után kimegy a fiu a méneshez, és a kis csikó mondja: ülj föl reám, és megyünk; – Kérdi a fiu hogy: hová? – A tenger fenekére, a bátyámhoz, az ezüstszőrű tátoshoz. – Felült tehát a csikóra, és elértek az ezüst tátoshoz, a ki mindjárt így szólott no, ífju, eljöttél; tudod-e miért hivattalak? – Felele az ífju, hogy nem tudná. – No itt e csengetyű; ha valahol megszorulsz, csak ezt rázd meg, azonnal megjelenek segítségedre bármi veszedelemben. Megköszönte János, s haza indul, haza is ért, a leány kérdezte, hol járt, felelé, sétálni az akol körül; itten mondja neki a leány, menjen vele az ezüstvárhoz, mert ott igen szép mulatság lesz. Elmennek tehát, és majdhogy el nem értek az ezüstvárhoz, akkor mondja a kis csikó: édes gazdám, ha oda érünk, be ne menj a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és így kihallgathatod mit fognak beszélni; hogyha szorúlna a kapca s ki akarnál jönni, tehát csak azt nézd, melyik nyeregkápán van két csillag. Elérnek tehát azon ezüst várhoz, ott mindenik megköti a lovát, és már a sok lovak száma számtalan volt. Itten az ífju nem ment be a leánynyal a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és ott hallgatta mit beszélnek. Itten a lova kezdi vágni a földet, János mindjárt kiment, de mivel már a tátosok igen sokan valának, nem tudta mindjárt melyik az ő lova, azért vigyázta melyiken van két csillag. Csakhamar reá akadt s kérdezé: mi lelt, édes lovam? – Engem semmi sem lelt, hanem téged fog valami lelni; de azért csak menj be és nézd miként vannak, és hallgasd mit beszélnek, és ha ismét hívlak, csak hamar ülj fel reám, és jól megkapaszkodjál hogy le ne maradj. Bemegy tehát János újra a szobába, és hallgatja mit beszélnek. A gyémántországi gyémánthaju királyleány mondja: jól vigyázzatok, nincs-e itt Szegfűhaju János, nem látta-e őt senki. És mivel nem is ösmerték, azért bemegy a vendégházba János, mihelyt meglátják, azonnal fölugráltak, és mindenikkel akart volna menni. Itten csakhamar elmegy János, a lova már vágta a földet, azonnal mindjárt felült a lovára, a ló vitte őt az aranytejfürdőbe; mikor onnan kihozta, akkor észrevette a többi tátos, hol van János; erre mindenik felül a maga tátosára. Itten Jánost fölviszi lova a felhőkbe, és úgy ki az ezüstországi határból. Az ezüstországi leány sem soká késett, hanem jött János után és mondá neki: ugyan miért cselekedted azt; már most többé nem lesz ott diéta, hanem az aranyvárban. Avval az ífju sokat nem gondolt.

A vén asszony már leste a leányát és az ífjút, és mihelyt a ménes aklához ért a leány, mindjárt mondja az anyja: no, szép virág, hol voltál? – Jól tudja, édes anyám, hol voltam. – Azt hogy tudom, igaz, de hogy az ífju veled elmenjen, ki parancsolta neki? – Felele a leány: el kellett mennie, mert ő tartja a diétát. – A vén asszony beszélgetése közben a leányával, beszökött János a ménes közé; ezt észrevette a vén asszony s mondá: János, hol voltál? – János csak meghúzta magát, semmit sem szólt, a lova bátorítja: ne félj, nem tehet neked semmit. A vén királyné mindjárt parancsolja, hogy vigye őt a leánya áristomba; elvitte: az áristom volt egy különös szoba, és a vén asszony úgy tétette oda Jánost, mint siralomházba. Megy egyszer a vén asszony a siralomházhoz, itt mondja az ífjunak: aluszol-e vagy álmodol? – Felel: sem nem aluszom sem nem álmodom, csak a mostoha sorsról gondolkozom. Itten pedig nem az ífju felelt, hanem a rézhajú leány. Ezen a vén asszony igen megszomorodott, azért eltökélé magában, hogy kiereszti őt; estve tehát megparancsolta a leányának, hogy eresztené ki a siralomházból. A leány tehát mondá Jánosnak, hogy menjen a méneshez; s ő maga sem késett sokáig, hanem ment az ífju után, vitt magával szép ágyat, s szépen megveté, s Jánossal együtt lefeküdt.