Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 11

XXV. A ROSZ VÉGRE JÓRA FORDÚLT

Volt egyszer egy király, akinek is vala három fia; és amidőn már őket jó, nagyra felneveltette, magok szárnyaira akarta ereszteni. Egykor tehát az atyjok behivatta őket, hogy mik akarnának lenni? ketten azt mondották hogy katonák akarunk lenni, a harmadik pedig papságra kívánkozott. Ezután az atyjok őket elbocsátotta, de a két testvér haragudott a legfiatalabb öcscsökre, és mondják nekie: hogyha mi katonák lehetünk, mi okból te nem? és miért sanyaríttatnád magad a becsukott klastromba? Jól vagyon; az öcscsöket is reá beszéllték, és másnap ismét be voltak híva, s mondják hogy mind a hárman katonák akarunk lenni. Erre a király azt rendelte, hogy senki se tudja meg: beadom őket katonának, és szolgáljanak úgy mint más ífjak, hogy ne tudhassák az ő kilételeket; ezzel a fiait behivatta megint, és úti költséget adott mindnyájának; ezek után elbúcsúztak, és mentek úgy annyira, hogy már idegen országba érkeztek.

Amidőn egykor egy kocsmába bementek, és épen abban a vendégfogadóban lett volna egy óbester is jelen, ebéd közt kérdezi az óbester: kik lennének öcsém uraimék, avagy honnan jönnek? Erre feleli egyik közűlök: mi csak országot világot megyünk próbálni. Az óbester kérdi tőlök: nem volna-e kedvök katonává lenni? Feleli az egyik: épen azért bújdosunk az országba. Ezzel az óbester megfogadta őket katonának, és igen örűlt nekiek, minthogy magoktól jött azon kedv reájok. Ezek után kettejét elosztotta a bataliomhoz, a legkissebbiket pedig az első kompániához, a kinek is nevek volt József, Fridrik és János. Már mostanában katonáskodnak mind a hárman; de ugyan a két testvér jól viselték magokat, a legkissebbnek pedig csak a pénzibe volt gyönyörűsége, és míg a pénzibe tartott, addig az öreg katonák szerették őtet, és ki is tisztították a jószágát, de amidőn már pénze végképen kifogyott, az én szegény János uram sok káplárbotot is megevett. Ennekutána meggondolta magát, és írt az atyjának azon hamissággal, hogy ő már zászlótartó volna, és hogy küldjön költségrevalót. Az atyja amidőn a levelet megkapta, igen nagyon megörűlt, és nagy summa pénzt küldött nekie. Ismét míg a pénz tartott, kedves volt mindegyik előtt, de amidőn a pénzi megintlen elfogyott, újra haza írt mintha ő kapitányságra emeltetett volna. Az atyja ezen örömre még nagyobb summa költséget küldött nekie; akkor is csak úgy viselte magát mint régenten; és amidőn már a pénze megintlen elfogyott, újra írt hogy már óbester; az atyja ezen fő örömre egy társzekeret küldött utána teli pénzzel sekretáriusának őrizete alatt Franciaországnak roppant Lyon városába. Amidőn már azon városba oda érkezett a sekretárius, a katonaságnak kaszárnyáját ugyan nem tudta, de amidőn egykor épen arra talált körösztül menni, ahol feküdtek, megszólítja a poszton álló katonát, hogy hol volna az óbester ettől meg ettől a regementtől; és pedig János állott épen akkor a poszton. Erre a János azt feleli: miokból kérdezné az úr azt? aki e feleletet adta, hogy a királyának a fia óbester lenne, és sok pénzt hozott volna nekie. Ezek után János magát leváltotta a posztról, és elszökött. Amidőn a valóságos óbester megtudta ezen történetet, a sekretáriust ismét útjának eresztette, és az elszökött János után katonaságot küldött, kik nem sokára utól is érték, és a katonai tömlöcbe tétetett. Ezen történetéért az óbester igen nagyon megneheztelt volt, megvesszőztette őtet, és János uramat a regementtől szégyengyalázattal eleresztették.

Útnak ered tehát most János, ruhái megrongyosodtak, nyomorúságában nem tudta maga se hogy mitévő legyen. Haza menni nem mert, katonának be nem vették, és így gondolta magába: jó lenne hogyha bolondnak tetteti magát, és többi útazásai közt egész Alexandriáig tévelygett. És valóba úgy látszott csakugyan, mintha bolond volna. Egykor vasárnap, amidőn egy gazdag kereskedőnek a leánya templomba ment volna, János épen ezen leányt jegyzette meg, és utána ment egész a templom ajtajáig, aki is a templom ajtaja előtt megállott, és nekie egy aranyat adott; ez pedig köszönettel elvette, és felváltotta az aranyat réz pénzre; dél után pedig épen azon kereskedőnek háza előtt talált leülni, és azon rézpénzt mind kirakta, és négy részre elosztotta, és ezen pénzt mindenféleképen exercíroztatta: hol a jobb szárnyát előre hítta, hol a bal szárnyát; ezt a leány meglátván, megsajnálta őtet, s mindjárt kéri szüléit, hogy engedjék meg azon szegény esztelent legalább a háznál megmaradni. A szüléi a leánynak kérésére végre engedtek, és a kazalba egy helyet adtak nekie. – Itten János már egykét napokig ottan volt, és mindég csak a pénzeit exercíroztatta; a leány csak nevetség végett is odament nézni; a többi között épen olyankor talált oda menni, amidőn az ő szeretője is ottan volt, és így beszéllgettek a többi közt egymással: hogyhogy jöhetnek én tehozzád ma estvére, amidőn holnap reggel elmegyek a gályával a tengerre? Ezzel a leány jó tanácsadásával eligazította szeretőjét, és hogy estve kilenc órakor jőjön el. János ezt meghallotta, és szépen megmosdott, és két fertály kilencre a leány szobája felé indúlt, kinek az ajtaját a leány be nem csukta, hogy a szüléi észre ne vegyék szeretőjének eljövetelit. János tehát a zsinórt lassan húzza, és a legnagyobb csendesség alatt bement, és hirtelen a leány mellé ült; ez majd hogy ijedtében el nem kiáltotta magát, de eszibe jutván hogy a szeretője, megtartóztatta magát; az pedig kezdi: ugyan te kedvesem, hogyha mostanában az a bolond be tanálna jönni, avagy kint lármázni, mit csinálnál? Feleli: nem egyebet, mint hogy kiszidnám, és ezzel a mocskos vízzel leönteném. Alig hogy kimondotta, hát a valóságos szeretője zörget sok ideig; egyszer azt tanálja mondani a János: hallod, édes lelkem, mint lármáz a bolond odakint? Erre kimegy a leány és semmit sem is szól a kintállónak, hanem szeme közé önti a mocskos vizet, ezzel a leány becsapta nagy frisseséggel az ajtót és bement; a szeretője pedig nagy szomorúan haza ballagott. Jól vagyon; a János meghasználta az alkalmatosságot, és azon idő alatt míg ők ketten ottan szerelmeteskedtek, a többi között azt mondja a János a leánynak: tudod-e édes lelkem, én holnap reggel elmegyek, add ide az aranygyűrődet, hogy addig is, míg előljövök, helyetted azt csókolhassam. A leány örömmel általadta, de ő is kérte tőle az övét; erre azt mondja: édes szivem, én odahaza felejtettem a nagy sietségbe, hanem mindjárt haza megyek és elküldöm, az inas által. Jól vagyon, itten ők egymást megcsókolgatták, és elbúcsúzott János a leánytól, és elment a kunyhajába. Másnap reggel, minthogy az igazi szeretője méreggel teli volt, azért nem is ment el a szándékozott útjára. Itten a leány meglátta reggel az ambituson a szeretőjét sétálni, és köszön nekie, de a szeretője köpdösött előtte, és mondja nekie: ha te énrajtam nem átallottad a tegnapi szégyent elkövetni, ezek után ne is merészelj reám nézni, vagy csak azt is mondani, hogy valaha szeretőd voltam. Ezzel elfordúlt tőle, és ottan hagyta. Itten a leány nagy szomorúságba esett, és búsúlt az ő kedves szeretőjén; s már gondolta magába a leány: ugyan ki lehetett azon csalárd ífju, aki őtet úgy megcsalta szeretője képiben?!

Egykor amidőn így búsúlt, el talált ismét menni a bolondhoz; ez akkor is a pénzét exercíroztatta, és lármázott mellette; a leány bármely nagyon szomorkodott is, mindazonáltal még sem tarthatta meg magát a nevetéstől; amidőn ezt látja János hogy őneki szomorúságában is tetszik, kihúzta a kardját, és kiabált: hej, jobb szárnya előre, s a többit; itten látja a leány az ujján az ő saját gyűrőit; hát azt tanálja magában gondolni: ez biz az én gyűrőm; megszólítja: hallod-e te, nem vagy te bolond, hanem másokat tartasz annak; hol vetted a gyűrőmet? nemde te voltál tegnap estve énnálam? Eleintén mondja János: mit beszélsz? és mentegette erőssen magát, de minthogy a leány megölelte, és kérte hogy ne tetesse magát bolonddá, úgy nagy nehezen okosan megszólamlott. Itten kérdi a leány Jánostól: No édes lelkem, már mostanába mondd meg hogy hívnak, és miféle dolgodban jársz? Ez ugyan megmondotta a rajta esett szerencsétlenséget, de azt még se mondotta meg, hogy ő királyfi volna; itten a leány, minthogy János szép gyenge orcájú, máskülönben a szemiből is valami különös nemesi erkölcs látszatott ki, azt mondja nekie: tudod-e mit, János, délután várj meg engemet itten ilyenkor, és egy zacskó aranyat hozok számodra. Ő valóban meg is várta őtet, és a leány szavát is megtartotta. Amidőn a zacskó aranyat általadja Jánosnak, mondja már mostanába: menj be a városba abba a kocsmába aki az apjáé volt, és végy magadnak egy különös szobát, és csináltass magadnak a legjobb szabó által szép gavalléros ruhákat, és úgy jőj be vasárnap a templomba, és ülj az első székbe; ottan lesz az én atyám is, ez pedig igen kedvelli az ífjakat, és magához fog híni ebédre, köszönd meg és jőj el. Jól vagyon; amint már mindezeket a János jól megértette, szinte úgy is cselekedett; az elkészített szép ruháját felvette, és még elébb ment be a templomba mint a leánynak atyja, és beült az első székbe. Amidőn a leány az atyjával bement, és leültek, szinte csudálkozott rajta, hogy ilyen külsőországbeli gavallér itten tanálkozik. Kinek örűlt itten a szíve jobban mint a leányé; az atyja pedig bátran megszólítja, kérdi: hogyha meg nem bántaná az urat a kérésem, mint esmeretlent bátorkodom egy barátságos ebédre mára meghíni; amelyet János megköszönt. Amidőn már a templomból haza mentek Jánossal egyetemben, mindenekben kedvét keresték a vidékinek; beszéd közt kérdi a leány atyja: ugyan nem volna-e kedve megházasodni? amelyre mondotta: még nem, mivel több országokon is szeretnék keresztülmenni, és mindeneket megpróbálni; de minthogy sokat beszéltek János fülibe, meggondolta magába aztat, hogy ő atyját meghazudtoltatta, és mi lesz őbelőle? már úgy se mer többé visszamenni: jobb lesz őneki még is megházasodni, legalább békével fog élni. Itten kérdi a János: hát kedves úr, kit szerezne nekem feleségűl? feleli: akit akar itten ebbe a városba, mindegyiket. No tehát nem bánom, hogyha leánya hozzám jön, én elveszem. Kiki gondolhatja a leánynak örömit: itten harmadnap mindjárt öszveesküdtenek, és gazdaságokat a lakodalom elvégzése után szerencsésen folytatták, és a két ífju házasok igen csendesen éltek egymással.

Egykor eszébe jön Jánosnak: bizony még is haza kellene az én atyámhoz menni, és engedelmet tőle kérni; de még is féltette a bőrit, hanem elhatározta magába, minekelőtte haza menne, írni fog édes atyjának egy alázatos levelet, amelyet meg is cselekedett. Egykor leül délután az asztalhoz, és ír, hát amidőn egy két rendeket írt volna, bejött a felesége, ő pedig elkapta írott levelét; eztet észre vette a felesége, nem tudta ezen cselekedetit mire vélni, kérte őtet sokáig csakhogy mutassa meg a levelet, de mind hiába volt, hanem annyit mondott nekie, hogy az atyjának ír. Akkor csudálkozott el a felesége, mivel aztat mondotta hogy szüléi nem volnának. Kérte feleségét, hogy most távozna tőle, rövid idő alatt úgy is mindeneket meg fog mondani. Így eltávozott, és folytatta kezdett írott levelét, és megírta atyjának egész volt szomorú esetjeit, és hogy meg is házasodott, egy gazdag kereskedőnek leányát vette el, bocsánatot is kért: ha megvetette is őtet, legalább halála után ne átkozza, minthogy olyan cselekedeteket vitt véghez. Itten amidőn már az atyja megkapta levelét, és felszakasztotta, örűlt csak azon okból is, hogy János fiától levelet kaphatott, annál inkább hogy az ő ártatlansága még sziviben lakott; ezekre meglágyult az atyjának a szíve, hogy az ő fia oly szépen kéri őtet, és bánja tett cselekedetét, azért az atyja mindjárt visszaírt, amelyben volt: Édes fiam János, megkaptam írott leveledet, és tudom hollételedet is, azért el sem is mulaszthattam a levélirást; azon különösen örűlök, hogy az isten még éltet, és hogy jó egészségbe vagy; és hogy megházasodtál, azon épen nem haragszom, és kívánom is látni feleségedet; amire kértél, mindeneket megengedek, csak gyere mentől elébb hozzám feleségeddel egyetembe, hogy megláthassalak benneteket; máskülömben rosszúl is vagyok. Ezt amidőn János felnyitotta, örömkönyhullatások közt ment feleségihez, és az ő szüléihez, hogy mit ír az ő édes atyja; akkor hűltek el itten valamennyien, hogy az ő leányokat királyfi vette el; és bezzeg még százszortább nagyobb tisztelettel voltak eránta, mint régenten. A rendelés más napra megtétetett, és feleségestől és szüléivel egyetemben elmentek János atyjához.

Amidőn már odaérkeztek, bemennek hozzája, térdre esik a János, és mégcsokolja atyjának a lábát, és mutat a feleségire, akit az atyja jól megnézett, és meg is csókolt, és mondotta: no édes fiam, isten áldjon benneteket; és mint más napra megkoronáztatta, és még éltiben a birodalmat általadta neki, az atyja pedig nem sokára meghalt. Ekkor a két bátyjai előljöttek ugyan mint főtisztek, de ellenben egész invalidusok voltak, úgy meg voltak sebesítve: ezek örűltek az öcscsöknek szerencséjén, hogy van egy ép közöttök, aki kormányozhatja az országot; és itten elbeszéllették egymásnak sorait, de bizony akinek a világon pátrónusa nincsen, avagy pénze, bizony nem szolgál annak a szerencse se, mint a két királyfinak, akik egész főhadnagyságig hozhaták annyi idő alatt. Igy a Jánost, mint amely legszerencsétlenebb volt, jóllehet hátát megszellőztették, a felesége szerette, és szüléi is ott maradtak nála, míg meg nem haltak. És így rövid idő alatt elment az egész történetnek a híre az országba hogy mint szolgált a szerencse a kereskedő leánynak. Igaz hogy ő, amidőn bolondnak tette magát, akkor is segített rajta: így tehát valóban megérdemlette ezen szerencsét, s így lett véges vége.