Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 9

XXII. A SZALMAKIRÁLY

Volt egyszer egy király, akinek három gyermeke és három leánya vala. Ezen három gyermek gyakorta ki szokott járni sétálni, és láttak több fényes születésűeknek fiait testvéreikkel sétálni; ők azt fájlalták azon okból, hogy nekiek az ő testvéreikkel sétálni szabad nem volt; azért is öszvebeszélgettek mind a hárman, hogy ők testvéreiket ki fogják kérni az ő atyjoktól. Haza is mentek, és atyjokat kérték. Legelsőben is a legöregebbik ment be, és kérte atyját, hogy engedné meg néha hogy testvéreikkel kimehessenek sétálni; ezért a király igen megharagudott, kihúzta a kardját, és utána hajította; a fia nem kíméllette lábait, hanem elszaladt. Másnap ismét a közepső megyen el, de amidőn fölfedezte, hasonlóképen úgy járt mint a bátyja. A legfiatalabb kérdi a két testvérét: hát édes testvéreim, megnyertétek-e a kérésteket, avagy mit szólt az atyánk? Felelik nekie: mi, édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon szabadságot, és nem is ígérte meg. Így tehát majd megpróbálom én is a szerencsémet. Elment a legkissebbik az atyjához és beköszön mély alázatossággal, és kéri, hogy engedje meg édes uram atyám, hogy testvér nénéinkkel szabad legyen sétálni. A királyatya épen akkor ebédelt, és a két bátyja már anélkül is felindította őtet haragra, és mostanába még hathatósabban neheztelte kérését: felkapja a kést, és utána hajította nagy méreggel, mely is köntösinek szélin keresztül ütődött, és a szobaajtóba megállott. Erre a gyermek kihúzza a kést az ajtóból, és visszament vele atyjához: ha uram atyámnak úgy tetszik, én kész vagyok érettek áldozatúl lenni. Az atyja mint okos ember látja hogy olyan bátor, s valaha jó vitéz lehet belőle; mindazonáltal mondja fiának: nemde tudjátok, hogy meg vagyon jövendőlve, hogy ha azon három testvéreiteket kieresztem, el fognak ragadtatni, ami igen nagy fájdalmamra lenne. Feleli a gyermek: kedves atyám, azok még nem tudják ezen világba mi a jó avagy rosz, holott a tömlöcnél is erősebb helyen vagynak; azért kérem, legalább némely időre engedje meg, hogy szabad legyen velünk nekiek kijönni! A király sok könyörgések után megengedte, de csak két órára, és úgy, hogy ha elragadtatnak a testvérid, teneked is meg kell halni – azért mostanában szabadon kimehettek velek. Megköszönte édes atyjának a szívességét, és nagy örömmel elment két bátyjához, és tudtokra adta nekik a megnyert engedelmet.

Csakugyan ebéd után el is mentek azon bezárt helyre, ahol testvéreik voltak, és úgy megfogott mindegyik egyet – és azután kimentek a rózsás kertbe sétálni. Amidőn kinyitották az ajtaját, azonnal a legöregebbiket a Nap elkapta, a közepsőt a Hold kapta el, és a legkissebbiket a Szél. Ezen a rettenetes eseten bezzeg megijedt a három férfi testvér, de legfőképen a legkissebbik, minthogy fogadta, hogy őt vissza fogja ismét hozni őket. Kényteleníttetett tehát a legkissebbik atyjának az egész dolgot megjelenteni; és amidőn ez megértette leányainak elragadtatását, mindjárt siralomházba parancsolta őtet tenni, és összehivatta a tanácsosait a király, és kérdezi tőlök, hogy micsoda büntetést érdemel meg a fia ezen elbeszéllett cselekedetiért? A tanácsosok, kik közzűlök akasztófára, kik pedig agyonlövetésre szentenciázták. Ezen tanácsban volt egy öreg király, mely is még mindég a kimondott szentencián hallgatott: amidőn már a megérdemlett büntetésit kimondották, felszólal az öreg király: érdemes uraimék, azért a gyermek nem méltó a halálra, mivelhogy ha ő tudta volna minden bizonynyal hogy elragadtatnak, nem vitte volna őket ki sétálni, de minthogy meg volt jövendőlve az ő elragadtatások, lehet hogy jobb helyütt vannak, mint voltak, azért csak azt ítélem én felőle hogy csapják ki őtet a királynak országából, és soha ne legyen szabad nekie visszajönni és ezen javaslásra reá is állottak, és leírva a szentenciát, elküldötték az édes atyjának, aki is, amidőn elolvasta, aláírta amit végeztek; és csakugyan országából ki is csapták a legfiatalabbat.

Azonban a királyné sajnálta a legkissebb fiát; de mit tehetett felőle? jobban sopánkodott még utána, mínt a három leánya után, mivel gondolta magában: szegény! idegen országokba mely nehezen fog ő tengelődni, és, ami még több, a vadak is megehetik őtet! Az anyja tehát egy szolgájától örök emlékezetűl egy aranyórát és jó nagy summa pénzt küldött utána azon parancsolattal, hogy ha ő valahol megszorúl, avagy édes anyját látni kívánja, tehát csak nyissa fel óráját, azzal mindég megvigasztalhatja magát. És azon óra egy kis tarisznyába be is pakoltatott a pénzzel együtt, és úgy kezéhez szolgáltatták.

Már most a legkissebbik királyfi megy a maga útján, megy bújdosik mezőkön erdőkön, nincsen maradása sem hegyen sem völgyön, és ha eszébe jutott nevelése, akkor bánkódásába majd hogy meg nem halt. Azon utazásába tanált egy hegynek oldalában egy barlangot, amely igen mélyen beszolgált, s végit nem láthatta. Gondolta magába: akar ily szomorúan élek, akar kimúljak, de még is ezen barlangba bemegyek, és mindaddig, míg csak végit nem érem, megyek. Ment is valami tizenkét napokig; itten jó messziről hát látja egyszer hogy valami lent világít; azt gondolta, hogy mire oda ér, ki is ér a lyukból. Amint közelebb jut, hát látja, hogy egy kősziklából ház vagyon kivágva, benéz az ablakján, hát lát tizenkét szál gyertyát égni, a mely mellett egy szakállas öreg asszony imádkozott, amelyen nagyon bámult, holott a homlokán csak egy szemét látta. Még is bement hozzá, és mindjárt anyjának nevezi. Feleli az öreg asszony: isten hozott királyfi, már két hete hogy várlak, és fenem a fogamat reád: majd megeszlek. Mondja a királyfi: édes öreg anyám, ugyan mit tudna rajtam enni, holott nincsen rajtam annyi hús, mint a bőregeren. Köszönd, gyermek, hogy így feleltél, mondá az anyók: mivel tizenkét fiam van nehéz kereskedők: különben azoknak lettél volna vacsoráúl elkészítve; de így már ne félj, megmarad az életed; és valami jó vacsorát ad nekie is, és lefeküdt aludni, a királyfi is vele együtt. Azon idő alatt, míg ők aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és felköltik az anyjokat. A legkissebbik még be se jött az ajtón, már megérezte, hogy vagyon valami idegen a szobába; mondja: édes anyám, micsoda nyers szag vagyon a szobába? hiszen régen meg kelletett volna már azt sütni? Feleli az öreg anyjok: ő igen helyesen megfelelt szavaimnak, s más különben is szerencsétlenségén sajnálkoztam, azért fiaim, titeket is arra kérlek, engedjetek meg nekie. Azután a tizenkét zsiványnak vacsorájokat eleikbe adta az öreg anyjok, és azon királyfi is fel akarják költeni, de minthogy nagyon álmos volt, nem is lehetett felkölteni. Vacsora után megparancsolták az öreg anyjoknak, hogy jó módon igazítsa el a háztól a királyfit, mivel külömben el kell nekie veszni azon lyukba. Amidőn felébredt a királyfi, fölöstökömöt adott nekie az öreg asszony, és útnak készűl; megállítja őtet az anyók, és mondá: hallod-e édes királyfim, ezen tanácsadásomat kövesd, melyet fogok mondani: most hét esztendeje volt itten egy királynak a kertészfia, ki is oly termetű s ábrázatú volt mint magad, s Péternek hítták. Azért menj te is azon városba, amely a lyuk végin látszik, és igyenest menj a királynak kertészihez, és valljad magadat kertészfiának lenni. Most pedig adok egy halállovat, és egy széllámpást: erre a lóra ülj fel, és menj isten hírivel, mert te innen sok ideig ki nem érnél gyalog. Amidőn pedig a lyuk szájához érsz, akaszd fel a széllámpást a lónak nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra. Úgy is esett e dolog, felállt a lóra, és veszi a lámpást a kezibe, egy gondolat alatt kiér, akkor leszáll a lóról, és felakasztja a lámpást a lónak nyakába, és visszaereszti; maga pedig gyalog továbbá ment. Meg is tartotta az anyók javaslását, és jobbra tért, de az útja igen homokos volt, amennyit előre ment, annyit hátra is csúszott; nem külömben a nagy melegség nagyon megizzasztotta úgy, hogy nem győzte már kitartani szomjuságát; a földre esett, azután felveti szemeit az ég felé, hogy micsoda kegyetlen pusztán kell nekie szomjúságtól meghalnia, gondolatjában búcsút vett minden rokonátul is: ekkor jut eszibe anyjától kapott adománya: kiveszi az aranyórát, felhúzza, és gondolja, hogy mikor múlik a világból. Amint már most kinyitja az órát, kiugrik belőle egy inas, és mondja: felséges királyfi: mit parancsol? Itten ez szinte megijedt, hogy mint egy idegen embert látott; csak azt feleli: mostanába semmit sem parancsolok, és ismét becsukja az óráját és az inas eltűnt. Gondolja magába a királyfi: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát, és valósággal ki is nyitotta, és az inas megint kiugrott, s kérdezte: mit parancsol a királyfi? feleli: nem egyebet, hanem legyen itt étel ital elég egy három lábú aranyasztalon. Alig hogy kimondotta, hát már minden készen volt; a királyfi elsőbb is ivott, és úgy aztán kedve szerént jól is lakott, becsukta óráját, és tovább ment.

Már most beért tulajdon azon városba melyről neki az öreg beszélt, s ott a király felől tudakozódott; meg is mutatták nekie. Bemegy a kertészhez, és ez nagy örömmel fogadja őtet: Isten hozott fiam Péter, azt gondoltam már hogy oda vesztél. A nagy öröm közt bevezeti a házba, egyről másról tudakozódik, a melyekre is a királyfi igen alkalmatosan megfelelt. Csak arra kérem, egy különös szobát adjon nekem uramatyám, monda, mivel az én kitanúlt mesterségemhez ez illik. Amelyet is megkapott; s minthogy már ideje volt a nyugvásnak, lefeküdt ő is, és mintegy éjféltájban ismét kinyitja az óráját, ahonnend az inas kiugrott, és kérdezi: mit parancsol felséges királyfi? Azt hogy nekem olyan virágot készíts, akinek párját nem lehet tanálni, és azt tedd aztán az asztalra. Amidőn már megviradt, kivánta Péter fiát meglátni az öreg; be tanált hát nézni az ablakán, de a nagy világosság majdhogy a szemefényit el nem vette. Tűzbe gondolta lenni Péter, fiát, reá kiált: gyere ki Péter. Péter feleli: ne tartson semmitől, mivel semmi bajom sincsen. Az öreg kinyitja az ajtót, és bemegy hozzája; hát akkor látja az elkészített virágot, amilyennek párját soha sem látott. Mondja fiának: valóban, szép, és jól kitanúltad mesterségedet, nem hiába hét esztendeig vándorlottál. Arra azt feleli atyjának: ezen virágot, édes atyám, nevembe adja a legöregebbik királyleánynak; amelyet által is adott, akinek nagy öröme volt benne, s kérdi, hogy hol vette volna azon virágot? Mondotta, hogy az ő tulajdon Péter fia csinálta azt. Itt jól megnézte azon virágot a király leánya; hát látja, hogy igen mesterségesen reá van írva: aki ezen virágot meg akarja venni, egy országot adjon érette. Ebből észre vette ő azt, mely okból nyújtja nekie ajándékúl, holott másnak ily drágán adná; de még is abba hagyta a kérdésit. Következő nap ismét olyan virágot csináltatott a királyfi, ez még kecsegtetőbb volt mint az első, amelyre reá volt írva, hogy két országot ér; azt a testvérinek adta ajándékúl. Szinte harmadik nap még gyönyörűbbet csináltatott, amely negyedfél országot ért, és a harmadik testvérinek adta.

Történt egykor, hogy bált tartott a király, s arra a külső országokból is összehivatta a fő fejedelmeket. Azon idő alatt a legöregebbik mutatja virágját a húgainak, és azt gondolta hogy csak magának vagyon az; de a két testvére is amidőn a magokét megmutatta, csak akkor bámúlt a virágoknak szépségén; és egymás közt megegyeztek, hogy azon virágokat parádénak felteszik fejökre, hogy mint fognak rajta csodálkozni a bálba. Amelyet fel is tettek, és a nagy világosság úgy elvette a gyertyáknak világát, hogy csak épen ezen virágoknak volt erejek. Amidőn ezeket meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tűzben vagyon; némelyek közzűlök megijedtek, némelyek pediglen csudálkoztak szépségeken, és azután amint már vége lett a bálnak, hazájokba ment mindegyik.

Kévés idő múlva kedvek lett volna a király leányainak férjhez menni; az atyjok ki is publikáltatta, hogy mindenféle embereknek szabad megjelenni. Amidőn már öszvejöttek mindnyájan, a két testvér hamar választott magának társat; de a legfiatalabb nem tanált magának; ezek után az udvari népet is kihivatta, amely megis jelentetett, hogy itt volna már; de a szobaleány azt mondja: felséges kisasszony a jelentés nem igaz, mivel Péter a kertész fia még a kertbe dolgozik. Erre mindjárt Péter után küldték, aki is azonnal megjelent. Amint a kis királyleány valamennyieket megnézett volna, hát a többi közzül Pétert választotta magának; ezek után öszveesküdtek valamennyien, és lakodalmat nagyot tartottak, és úgy mulatták örvendetesen magokat, míg tartott.

Mind ezeknek elmúlása után, egy minister találkozott, aki haragudott Péterre, hogy a kis királyleányt férjűl vette, holott ő jobban megérdemlette volna; ugyanazon okból is gondolkozott, hogy mint veszthetné ki a világból. A többi között volt a királynak egy nagy kősziklája a rezidencia előtt, amelyre sem gyalog, annál inkább kocsin fel nem lehetett menni. A minister gondolta, hogy ha ő el fogja valamely ravaszság által a király előtt árulni, úgy tehát elvesztik, és majd felesegűl megkapja a kis királyleányt: tehát azt fogta rá, hogy ő a feleségit tegnap gyalázatosan kiszidta volna a kertbe, és hogy a felesége azt mondotta volna: én nem is tudom mint szerethettem beléd, talán mesterségedért? amelyre felelte volna Péter, hogy nem csak tégedet, hanem aki az atyád háza előtt kőszikla vagyon, egy éjtszaka elhordatnám, és a helyét felszántatnám, és buzával bevettetném, és learattatnám: végtére még kalácsot is ehetne az atyád belőle. Amidőn ezeket kihallgatta volna a király, magához hivatja a Pétert, és mondja neki: mit cselekedtél tegnap, és mit mondottál? ha mindazokat el nem végzed, úgy oda lesz az életed. Péter, minthogy efelől nem tudott semmit, egy kevés hallgatás múlva kérdezi a királytól: mi lehet az? Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a tegnapi cselekedetedet feleségeddel, és hogy mit mondottál, és elbeszéllette nekie, amint feljebb említettük. Ezek után a Péter nagy szomorúan elment, és gondolkozott arról, hogy ki lehetett az a csalárd, aki őtet így elárulta. A többi között felnyitotta óráját, és az inasát kérdezi: hogy meglehetne-e ezt cselekedni? amelyre is feleli: igenis? Azután szomorúan mutatta magát, és amidőn a felesége kérdezte volna: mi bajod, elbeszéllette nekie; aki is nem győzött rajta eleget csudálkozni. Azonban éjtszaka idején eztet mind megcsinálta az inas, és azt mondotta nekie: aki tereád eztet fogta, háromszor ki fogja lelni e hideg: arról megismerheted azon ravasz embert, és úgy, aki neked vermet ásni igyekezett, maga esik bele. Amidőn már megvirradt volna, hát látják hogy a parancsolt dolog véghez vitetett; jelentették a királynak, aki is lehetetlennek állította; de amidőn kijött megnézni, mondja: csudálatos csinálmány! és Péter az elvesztett becsületit kettősen visszakapta.

Itten ezen a minister igen mérgelődött, hogy gondolatjában megcsalatkozott, de ismét nagyobb hazugságot formált reá, hogy a Péter tegnap veszekedett volna feleségivel, és megintlen elárúlta a király előtt még rútabbúl mint elsőben: tudniillik hogy kiszidta őtet, és azt mondotta felesége: nem hiszem hogy ördögi mesterséggel, nem birnál, de Péter felelte volna, hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna elvenni, hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, amely a rezidencia előtt volt, és a tetein egy szalmaszálon rezidenciát építeni, és a, rezidenciától fogva egész a király házaig aranyhidat csinálni. A király ezek titán behivatta Pétert, és elbeszéllette nagy haragosan nekie, és ha azt nem teljesíted, halál fia leszel. Itten a Péter igen nagyon megijedt, és nagy szomorúan hazament. A felesége amint kérdezte volna: mi bajod vagyon? feleli: mi haszna lehet annak, ha én azt nekem megmondom, te arról nem segíthetsz. Azonnal félre ment, és óráját kinyitotta azzal a kérdéssel, hogy lehet-e ezt csinálni? a melyre is felelte: Igen is, csak te ne búsúlj édes gazdám: aki ezt reád fogta, két holnapokig mindég fogja rázni a hideg. Más napra kelve a dolog, jelentik a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna. Eztet nem hitte el, hanem azon szolgát, aki azon jelentést tette, nagyon megsebesítette; ismét a másik is bement hozzá, és jelenti: még annak sem hitte el; hanem mindazonáltal még is kiment maga is megnézni hogy igaz-e? hát látja hogy valósággal úgy vagyon. Nagyon csudálkozott ezen a király, a Péter pedig a feleségével együtt fent volt a szalmarezidenciába. Amidőn felébredtek, szét tekintenek, hát az egész tartományt belátják, hogy magok is csudálkoztak ezen a szépségen. Itten tehát karon fogva elmentek az atyjához, aki is épen akkor kint állott, és az aranyhidon csudálkozott. Már most Péter feleségivel együtt felhítták a rezidenciába; amint már mentek a garádicsokon, nem győzött a fortélyos mesterségeken eleget csudálkozni; az ebéden is ott megmaradtak, és ebéd után a király a Péterrel elment vadászni, és csak épen abba tanálták kedveket.

Több időknek elfolyása után sétálni megy Péter. A minister betegségéből felgyógyúlt, s észrevette, hogy Péter nem volna odahaza; elment tehát a feleségihez, és mondja nekie: felséges királyné, azon sohonnaiból lett király nem érdemlett volna királyságot hanem akasztófát, mivel, ha meggondoljátok, tik szalmakirályok vagytok, és már a városban is úgy foly a híretek, mivel a rezidenciátok is szalmán áll, ezt pedig a te urad mind ördögi mesterséggel teszi: azért nem ís illik hogy vele élj, mert téged is ördöggé tesz. Vedd be tanácsomat, felséges királyné; és ha haza jön az urad, mondd meg nekie bátran hogy: te avagy magad vagy ördög, avagy az ördögökkel határos. Alig hogy elvégezte beszédjét, hát ime jön Péter; itten a minister elbújt az ajtó megé. Péter belépett a házba, és a felesége eleibe ugrott: no te átkozott, most tanúltam ki az ördögi mesterségedet, avagy talán magad is a vagy, mivel mindenütt szalmakirálynak csúfolnak, minthogy ezen dolgot nem más mint az ördögöknek kellett csinálni. Azonban kinyitja Péter előtte az óráját, és inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek, ördögi mesterség-e ez? feleli ez: nem, hanem egyedűl isten segítsége által vagyon. Azonba az órát felakasztja a szegre; ezt pedig jól látta a minister, és csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el ő aztat; egész éjtszaka idején ottan maradt az ajtó megett, és várt mind addig, míg csak el nem aludtak; amidőn hallotta őket hortyogni, lassan oda ment, és levette a szegről az órát, és elmegy ki a rezidencia elibe, kinyitja az órát: hát kiugrik belőle az inas: mit parancsolsz, te ravasz, uramnak elárulója? Én semmit egyebet, mint hogy ezen rezidenciát az aranyhíddal úgy elvedd, mintha soha itt se lett volna; és ezen királyt, aki az ágyban fekszik, hadd itten a kősziklán, és engemet a királynéval együtt vígy el. Már innét elmult a rezidencia; másnap felkel Péter; hát látja magát a kősziklán feküdni; ezen nagyon megszomorodott, feleségét, rezidenciáját, nem külömben az óráját felette nagyon sajnálta. Péternek királyi atyja is felkél, hát látja hogy se aranyhíd, se rezidencia nincsen, és ezt nagyon sajnálta. Felküldi tehát a cselédjit a kősziklára lajtorján, hogy amit tanálnak ottan, hozzák le; tehát látják Péter uramat ottan lenni: azonnal lehozták. Ez a királylyal még csak szólni sem tudott szomorúságában, csakhogy a minister elvitte, oda van mindene. Akkor mondja az atyja: ne búsúlj fiam Péter, viszek én még teneked házas társul valakit, csak ne epeszd magadat; de Péter feleli, hogy nekem nem kell, ha azok oda vagynak akik voltak; magam is addig búsúlok, míg reájok nem akadok. A király meg nem tarthatta őtet; útra valót adott nekie négy társzeker pénzt, és amellé őrízetűl katonaságot, és így elment.

Amidőn már a városból kiért volna, nem messze egy kápolnát tanált; mindjárt azon a helyen három társzeker pénzzel gőbölyöket vett, az ó törvény szerint megégette áldozatúl, a negyedik társzeker pénzt pediglen a katonaságnak kiosztotta, s maga útnak eredett. Amint már sokáig ment volna éjjel és nappal, sok idő múlva elérkezett a Nap anyjához, s már messziről meglátta az elragadott öregebb nénjét; de ő nem ismerte, hanem az megismerte öcscsit, aki is eleibe kijött, és megcsókolta, s kérdi tőle: hol jársz édes öcsém, amidőn itten még csak a madarak se laknak? Feleli a testvére: engemet a nyomorúság hozott ide. Ezt meglátván a Nap anyja, fenyegeti leányát, hogy minek adja magát az idegen emberhez? Mondá a leány, hogy soha sem látott volna a kend fia engemet, ha ez az öcsém nem lett volna, mivel ez kért ki bennünket sétálni, és így az akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia. Ő szegény azért is lett bújdosóva. Mondja az anyja: adj nekie enni és inni, és mondd hogy várja meg sógorát, míg hazajönne. Estve felé lett az idő, hát haza jön a Nap fia; még messziről meglátta hogy itt vagyon a sógora, egymásnak köszönésit szívesen fogadták, s kérdi tőle: miért fáradsz ilyen messze, sógor! Feleli a Péter: kedves sógor uram, tudom hogy eleget jár-kel a világba: ha látta valahol a rezidenciámat és aranyhidamat: azért fáradozok. Mondá a Nap fia: sógor, láttam amidőn felépűlt, és magam is csudálkoztam szépségén, de már többet nem tudok semmit felőle hogy hová lett; azért, sógor, elkísérlek egész a Holdvilágig, ahol a közepső testvérhúgodat megtanálod: talán ő többet fog róla mondani, minthogy éjtszaka is jár. Elmentek tehát a Holdvilághoz; ott is meglátta a húga, hogy jön a testvérbátyja, örömmel kiszaladott eleibe, s megölelte, s kérdi: hogy mi vetett ennyire tégedet? Meglátta ezt a Hold anyja, kezdi pírongatni a leányt, hogy nem elégszik be az én fiammal, hanem még jövevényhez adod magadat? Feleli: hiszen ez az én testvérbátyám, ki miérettünk bújdosik, mivel ha ő nem lett volna, a kend fia engemet soha se látott volna. Akkor a Hold anyja is sziviből fogadta és marasztotta őtet, csak hogy várja meg a sógorát. Csakugyan kevés idő múlva elől is jött az, meglátja a feleséginek bátyját, szivesen fogadta, és megtudván hogy miért fáradoz, ő is mondja hogy látta, de már nem tudja, hogy mostan hol lehetne? Azért, sógor, menj el a Szél anyjához, az talán többet mondhat felőle. Amidőn már odaért, ismét meglátja a testvérhúga hogy jön, kiszalad eleibe, és szánakozott fáradozásán, mivel látta hogy ővégette fáradoz; ezt meglátja a Szél anyja, reá kiált: mit akarsz te idegen emberekkel, nem éred te be az én fiammal? Mondja a leány: hiszen ez az én testvérbátyám, ennek köszönheti a kend fia is hogy engemet megkapott, mivel ha ez nem lett volna, bizonynyal soha nem is látott volna a férjem. Az anyja is sajnálta őtet, amidőn tudta, hogy testvérbátyja lenne, mindenekkel kedveskedett nekie, s marasztotta, míg a fia haza jönne. Nem sokára haza is jött a Szél, s látja a sógorát házánál lenni: nagy örömmel egymásnak köszöntésit elfogadták, és a bújdosásáról kérdezősködik: keservesen előlszámlálta Péter minden esetit, nem különben ékes rezidenciájáról is: kedves édes sógorom, még benned vagyon minden reménységem, azért igazíts az én elszámlált történeteimnek megtanálására, mivel nem csak nyilván való jószágokat, hanem még rejtek helyeket is megjársz: mondd meg, láttad-e valahol rezidenciámat? Mondja a Szél: tiszta szivemből megmondanám, és segítenék rajtad, de én bizony azon időtől fogva nem láttam, amióta onnét elvitték. Ezen szavakra majdhogy el nem ájult: hogyha már ő sem tud felőle, ki fog hát valamit tudni? Minthogy így epesztette magát a Péter, összehíja a Szél, cselédjeit, hogy körűlbelül a világot összenézzék, és ha megláthatnák valahol azon rezidenciát, mindenütt mindeneket jól megvizsgáljanak, ezek pedig addig véghez menjenek míg a vacsora elkészül. Csakugyan elindúltak a Szelek, várakat, kastélyokat összerontottak, amelyben gondolták volna elrejtve lenni azon rezidenciát, és csakugyan hamarsággal visszatértenek, de sem egyik sem másik valamely legkissebb hírt sem hozhatott, felőle. Így még jobban elszomorodott a Péter mint elébb, hozzá ülnek a vacsorához, esznek, de a Péternek bánatjába enni sem volt kedve, hanem csak a halálról gondolkodott. Vígasztalására mondja Péternek a Szél: kedves sógorkám, már hét esztendőtől fogva egy Szél nevezetű ló neveltetett itten fel számodra, hacsak azon rá nem találsz, különben nem tudom hogy mint teszel reá szert. Itten megszólítja a legkedvesebb fiát a Szél, hogy menne fel az egeknek urához, és azt kérdezné meg, nem tudna-e valamit az ékes rezidencia felől? Nagy hamarsággal véghez is vitte ezen parancsolatot, de feleletűl szinte csak azt hozta, hogy az egek ura sem tud felőle legkissebbet is; de minthogy a Péter onnét hazulról elindúlván, azon gőbölyöket áldozatul felajánlotta, tehát érette azon kegyelmet kapta, hogy akar földet avagy kősziklát azon vesszővel megvág, mindegyik megnyílik előtte, és parancsolá a Szél fiának: add Péternek. Még vége se volt a vacsorának, már ime gyön a Szélnek fia nagy zúgással, és azon aranyvesszőnek erejét elbeszéllette a mondott mód szerint. Más napra kelvén a dolog, a Péter király felserken álmából, húgától és rokonaitól elbucsúzik, s fel-ül a Szél lóra, viszi az aranyvesszőt a kezibe, és úgy megeresztette a Szél lovat, hogy egy gondolat alatt a tengernek hetvenötödik szigetébe tanálta magát, mely oly magas volt, hogy a szemnek világossága sem szolgált annyira, és az oldalain láncformán gyémántok csüggtek. Itten már tovább nem mehetett, és vissza sem akart menni: tehát megvágja ezen aranyvesszővel ezt a rettenetes kősziklát, és mindjárt előtte megnyillott a kőszikla, és utját befele vette. Alig hogy két három pillantatok alatt, már az egerek országába ért, azaz, a harmincadik világba. Látván messziről egy bástyát, avagy várat; oda igyekezett; tehát látja mind falai, mind teteje csak szalonnából volt és disznólábból, körülötte pedig az őrállók mind egerekből volnának. A többiek közül, egyet kérdezvén, hogy mit csinálnak itten, avagy kié ezen vár, feleli ezen egér őrálló, hogy az ő királyok rezidenciája volna. Péter meggondolta magát, és bement egyenesen a királyhoz, megfogja az ajtó kilincsének madzagját, amely kolbászból volt, s ki akarja nyítni: hát csak a kezibe maradt: Itten az ajtón csak kaparász, és be nem tudott menni. Az egerek királya ezt meghallotta, ministerjét küldi, hogy nézze meg ki zörög az ajtón: látja a minister hogy egy rettenetes nagy ember volt, s az ajtó madzagja kezibe csüng. Szalad tehát a királyhoz, és jelenti, hogy valami nagy állat akarna bejönni; azonban Péter bement, és meghajtotta magát az egerek királya előtt, aki is őtet szívesen fogadta. Péter mondja: hallod-e felséges király, ha a rezidenciámat megtéríted, tehát öt esztendőre való gabonát adok számotokra. Feleli az egerek királya: barátom, én többet ennél nem hallottam a rezidenciának hollételiről, hanem légy várakozással, míg a népemet öszvecsődítem: ha azok közzűl valamelyik tudja, úgy kezed közé kerítem. Az egerek királya csakhamarsággal népeit öszvecsődíti: annyian voltak az egerek, hogy amennyire csak látott, mind egerek voltak. Akkor kiadja parancsolatba, hogy ha valaki csak hírit avagy hollételit tudná a rezidenciának, nagy tísztséget és ajándékot kap. Itten az egerek közt nagy zúgás történt, mind azt kiáltja: nem láttam, és nem tudom; már itten sem maradhatott tehát Péter, hanem tovább ment. Azon idő alatt érkezik egy kopasz egér, aki is jelenti magát királyának, hogy tudna valamit a rezidencia felől. Akkora király megharagudott, hogy mi okból nem jelentette előbb? Feleli az egér, hogy igen szoros helyen vagyon, ő is életivel játszott, hogy kiszabadúlhatott onnat: csak erről is felgondolhatja felséged, minthogy a ruhám is elrongyosodott, és már hét esztendeje mióta felségednek parancsolatját nem hallottam. Tudniillik a kvártély ajtajára hozták azon rezidenciát, és azon időtől fogva mindég kínlódtam, és épen mostanában ástam ki magamat. Erre az egerek királya mindjárt Péter után küldött, aki is nagy örömmel visszajött; mondá nekie az egerek királya: ezzel az öreg katonámmal fogsz elmenni, mivel ez tudja rezidenciádnak hollételit. Az egér reá tekint, s mondja: Felséges király, ez lehetetlen hogy velem oda bejőjön; de a király reá rivankodott, hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon lövetlek; és csakugyan el is ment Péter az egérrel. Kérdezi már most Péter az egértől: hogy mimódon volna azon rezidencia, avagy hogy állna? nem külömben az órájáról is tudakozódott, meg a feleségéről? Az egér azt mondja, hogy egy szalmaszálon van a rezidencia, abban egy férfi és egy asszony lakik, az órát pedig az mindég a nyakába hordozza: de lehetetlen hogy te énvelem oda jöhess, holott magamnak is szorúltságot kellett szenvednem. Mondá Péter: én nem is kívánok oda menni csakhogy az órámat megkaphassam. Az egér mondja: csak legyen békével, elhozom én azt az aranyóráját.

Amint oda érkezett éjféltájon az egér, feküdve tanálta mind a kettőt, lerágja nyakából az aranyláncot, és kiviszi. Az óra petyegésit hallotta, s mondja: ne lármázz, a régi gazdádnak viszlek, és hamarjában Péterhez érkezvén, általadja nekie, a Péter legelsőbb is óráját megcsókolta, és úgy kinyitotta: ki is ugrott belőle mindjárt az inas, és kérdi: mit parancsolsz régi jó gazdám? Azt, édes szolgám, hogy ezen egereknek öt esztendőre való gabonát készíts, és adjad királyoknak által; máskülönben azon ministert, aki eddig is feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára, hogy ha megfordúl, mindjárt lebukjék, és kitörje a nyakát; a rezidenciát pedig feleségemmel együtt a régi helyre vitesd. Mindezeket megcselekedte Péter hív inassa, és azután, amidőn megreggeledett, magas csalárd minister egy magos irtóztató kősziklán maradott; amint felébredt volt, ijedtében megfordúlt, és lebukott a földre, ahol is ravasz lelkét mindjárt kiadta, s így lett vége az irigy ministernek.

Már mostanában, minthogy reggelre mindenek a maga régi helyén voltak, amidőn felkelt a király, kinézett az ablakon az időt nézni: hát látja a rezidenciát és az aranyhidat ott lenni; örömiben azt se tudta hogy mitévő legyen; de ő mindjárt felöltözködött, és elment azon rezidenciába, és kérdezi hogy ki vagyon idehaza? Mondják, hogy valamennyien. Nagy örömkiáltással szalad a Péter szobaajtajáig, és nagyon zörgetett, csakhogy nyissa fel: itten felnyitotta: hát látja Péter hogy a királyatyja, aki is előtte leborúlt, és csókolta kezeit; felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és úgy örűltek, csakhogy az isten őket még egyszer együve vezérelhette: bizonynyal soha többé senki megcsalni nem fogja.