Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 14

6

Az öt magyar lovas ezalatt tovaszáguldott a konstantinápolyi országúton. A robbanás az ő lovaikat is megvadította, de biz ők nemigen bánták. Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgette a veszett rohanásban, s az útonjárók már messziről kitértek nekik. El nem tudták gondolni, hogy versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket.

De hogyan került közéjük Cecey Éva?

Azon az ünnepi estén, mikor Gergellyel találkozott, fölébredt benne a régi érzés: hogy egy ő Gergellyel. Gondolt ő előbb is rá, de hogy mindenfelől kényszerítették, nem bírt szabadulni. Gergelynek se háza, se földje, se maga asztala; gyámság alá kötött, fiatal legény. Még csak levelezniük se lehet. Kezdett meghajolni a sorsának.

De Gergely megjelenése minden más erőt lerontott.

A nő a szívével gondolkodik. Évának azt mondta a szíve: Ez a te igazi párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy teremtve!

És ő kitépte magát az okoskodásokból, és követte azt a belső szót, amely hatalmasabb volt a királyné szavánál, hatalmasabb az anyja szavánál is.

A Gyalui-havasokon át menekültek, s a reggeli napfény már az Aranyos vize mellett sütött rájuk.

Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya nyílt, s a völgyben a pimpó, pitypang és kikirics virága sárgállt mindenfelé. A levegő fenyvesek balzsamával teljes.

– Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak – mondotta Gergely. – Nézd, Éva, mintha arannyal volna behintve a partja mindenfelé. De te gondolkodol. Nem bántad meg, ugye, hogy velem jöttél?

– Nem – felelte Éva. – Csak valami búsít.

S fiatal, üde arca szomorú volt, a szeme komoly.

– Az – folytatta —, hogy én mégiscsak leány vagyok, és azt gondolom, erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy a szívem sugallatát követtem, de talán évek múlva, talán öregségünkben eszedbe jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázószobából.

Mekcsey elöl haladt az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton. Ők ketten egymás mellett lovagoltak.

– Te fiatal vagy – folytatta Éva —, s nincs pap a világon, aki bennünket összeesketne.

– Éva – mondotta Gergely szemrehányó hangon. – Nem éreztél-e engem mindig testvérednek? Nem azt érzed-e most is mellettem? Idegen vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása búsít, nem bízol-e bennem, hogy addig, míg megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy a galambszárnyú Szentlélek se jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, és az arcodat se csókolom meg, amíg a pap el nem mondja ránk a szent áldást.

Éva elmosolyodott.

– Fogd meg a kezemet: a tiéd. Csókold meg az arcomat: a tiéd!

És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyújtotta a kezét, és odanyújtotta az arcát.

– A katekizmus beszélt belőled az imént – mondta Gergely megkönnyebbülten. – Látod, én is pápista vagyok, de az én tanítómesterem nem a katekizmusból tanított engem Isten-ismeretre, hanem az ég csillagaiból.

– Gábor pap?

– Ő. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá fordítani. Ő azt mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és írások beszélnek. Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető, hisztériás, vén zsidó. Az igazi Isten személyéről nekünk gondolatunk sem lehet. Csak az értelmét és szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem haragszik senkire. Nincs haragja. Ha fölemeled a tekintetedet az égre, s azt mondod: Istenem, Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak választom, és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor, édes Évám, mi már Isten előtt házastársak vagyunk.

Éva boldogan nézett Gergelyre, míg az halkan, félig magába merülten beszélt. Ó, az árvaságban nőtt gyermek korán érik komollyá!

A fiú folytatta:

– A papi ceremónia, Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni kell a világnak, hogy lelkünk és szívünk szándéka szerint keltünk egybe, s nem ötletesen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasságot, édes lelkem, mink már kicsi korunkban megkötöttük.

Mekcsey egy füves dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.

– Egy kis pihenés nem ártana – mondotta.

– Jó – felelte Gergely. – Szálljunk le. Látom, amoda lent víz is van. Az oláh itassa meg a lovakat.

Leugrott a lóról, és lesegítette Évát.

Leterítette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.

Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a kenyér szárazát, és odakínálta a kenyeret elsőbben Évának.

– Várjunk – mondotta Gergely.

És Évához fordult.

– Mielőtt egy kenyéren lennénk, ne kössük-e meg, Éva, a mi szívünk szövetségét szóval is az Isten színe előtt?

Éva fölkelt. Nem tudta, hogy Gergely mit akar, de érezte a hangja rezgéséből, hogy a gondolata szent és ünnepies. Odanyújtotta a kezét Gergelynek.

És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette a süvegét, és az égre nézett. Áhítattal remegő hangon imádkozott:

– Istenünk, Atyánk! A te templomodban vagyunk. Nem kőből rakott emberi épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között! Az erdőből a te leheleted árad felénk! A hegyekről a te napod süt reánk! És a magasságból a te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szeretem. Csak őt fogom szeretni, síromig, síromon túl is. Az emberek akarata nem engedte, hogy a szokott formában keljünk egybe, engedd, hogy legyen a feleségem a te áldásoddal.

És a leányra fordította nedves szemeit:

– Térdeljünk le. Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánítalak!

Éva könnyes szemmel rebegte:

– És én a férjemnek…

És Gergelynek a vállára hajtotta a fejét.

Gergely fölemelte az ujját:

– Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy segéljen!

– Ámen! – szólt Mekcsey meghatottan.

Éva is fölemelte a kezét:

– Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!

– Ámen! – szólt ismét Mekcsey.

S a fiatal pár összeölelkezett. Megcsókolták egymást olyan áhítattal, mintha Isten áldó kezét éreznék a fejükön.

Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemét törölgette.

– No – azt mondja —, én ilyen házasságot még sose láttam. De érzem, hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.

Erre elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.

Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)

Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután vacsorához ültek.

A vacsorán ott volt a vár plébánosa is, egy beteges, hosszú bajszú öregúr, aki ott vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.

– A tisztelendő urat azért hívattam be – mondotta Török Jancsi —, hogy összeeskessen benneteket.

– Mi már azon túl vagyunk – felelte Gergely.

– Hogyhogy?

– Fölvettük a házasság szentségét az Isten színe előtt.

– Hol? Mikor? – kérdezte a pap.

– Az erdőben.

– Az erdőben?

– Ott. Úgy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?

A pap elszörnyülködve nézett rájuk.

– Micsoda? – szólt Mekcsey felhörkenve. – Az Istennek nincs szüksége papra, ha valakit meg akar áldani!

A pap megint a fejét rázta.

– Istennek lehet, hogy nincs szüksége papra, de embernek igenis. Aztán hát a mennybéli jó Isten nem adogat házassági bizonyítványt senkinek.

Gergely vállat vont.

– Tudjuk mi bizonyítvány nélkül is, hogy házasok vagyunk.

– Az is igaz – dünnyögte a pap. – De majd az unokáitok nem tudják.

Éva elpirult.

Gergely vakart egyet a füle tövén. Évára pillantott. Aztán a paphoz fordult.

– Hát összeesketne bennünket, tisztelendő úr?

– Össze hát.

– Szülői engedelem nélkül?

– Anélkül is. Elvégre a Bibliá-ban nincsen benne, hogy szülői engedelem kell a házasságra.

– Hát akkor – mondotta Gergely —, tegyük meg, Éva, a bizonyítványért.

Átmentek a kápolnába, s egynéhány perc alatt megtörtént az esküvő. A pap beírta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanúknak odaíratta a Török János meg a Mekcsey nevét.

– A szülőknek megküldöm az írást – mondotta aztán a pap, mikor visszaültek az asztalhoz. – Béküljetek meg velük.

– Azt akarjuk is – felelte Éva. – De kell egy-két hónap, hogy a haragjuk elcsillapodjon.

És Gergelyhez fordult.

– Hol töltjük azt a két hónapot, kedves férjuram?

– Hát, édes feleségem, te itt, Hunyadon, én meg valahol másutt.

Ezt mondva a társaira nézett.

– Megmondhatjuk neki – szólott Török Jancsi. – Elvégre is egyek vagytok, s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb, ha tudja. Legalább ha valami baj ér bennünket, hát értesíti róla két hónap múlva édesanyámasszonyt is.

– Hát akkor tudd meg, édes, ifjú párom – szólott Gergely —, hogy mink már indultunk volna Konstantinápolyba, mikor, meghallottam, hogy te menyasszony vagy. Mink hárman megfogadtuk szent erős fogadással, hogy kiszabadítjuk Bálint urat, a mi nagyságos apánkat.

– Ha lehet – tette hozzá Török Jancsi.

A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán elmosolyodott:

– Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. – Hol tegezte, hol magázta Gergelyt, mióta megesküdtek. – Mert én ugyan szívesen elhűselnék itt két hónapig is ebben a gyönyörű várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?

– Csak nem akarsz tán velünk jönni?

– Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikük?

– De ez nemcsak lovaglás lesz, angyalom, hanem veszedelmeknek útja is.

– Vívni is tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyíllal lelövöm a nyulat. Puskával akár a fecskét is.

– Gyöngy asszony! – kiáltotta Mekcsey a poharát fölemelve. – Irigyed vagyok, Gergely!

– Jó, jó – szólt Gergely aggodalmasan —, de hát az ilyen asszonyféle csipkés ágyban szokott ám hálni.

– Az úton nem leszek asszony – felelte Éva. – Ide is férfiruhában jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy elvett! Tisztelendő atyánk, válasszon széjjel bennünket üstöllést,³¹ mert bizony megcsúfol ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!

A pap azonban inkább a kappanmellet iparkodott már leválasztani a csontról.

– De hát te törökül se tudsz – szólt utolsó ellenvetésül Gergely.

– Majd megtanulok az úton.

– Jól beszél – mondta Jancsi. – Én is tanítom, meg aztán nem is olyan nehéz az.

– Mondjon egypár szót! – szólt az egyórás menyecske.

– Hát például: elma = alma; benim = enyim; bapa = papa; pabucs = papucs; sarompo = sorompó; daduk = duda; cságána…

– Csákány! – kiáltotta Éva tapsolva. – Nem is gondoltam, hogy tudok törökül is!

Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy ember mindenképpen be akar jönni.

– Micsoda ember?

– Azt mondja: Mátyás.

– Mátyás? Micsoda Mátyás?

– Más nevet nem mondott.

– Úr vagy paraszt?

– Olyan szolgaféle.

Mekcsey nevetésre fakadt.

– Matyi az, hogy az ördög vigye el. Hát csak ereszd be: mit akar?

A megmátyásodott Matyi rákszínvörös képpel állított be, és Mekcseyre pislogott:

– Itt vagyok, hadnagy uram, szolgálatjára.

– Azt látom. De hol voltál az este?

– Az este is rendben voltam én mindjárt. De olyan hamar el tetszett sietni, hogy nem értem utol hadnagy uramat.

– De hiszen részeg voltál, mint a csap!

– Nemigen, instállom.

– És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.

Matyi megemelgette a vállát, szemöldökét:

– Volt ott ló elég.

– Loptál, akasztófáravaló!

– Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A lovásztársaim tettek föl, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én arról, ha nem a magam lovára tettek?

Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült, s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.

– Hova való vagy, te Matyi? – kérdezte nevetve.

– Keresztesre – felelte a legény.

– Hol a pokolban van az a Keresztes?

Milyen furcsa volna, ha most a kocsis így felelne a kérdésre: Hej, szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer tekegyelmed, hogy hol van az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd mikor nagyságos úr lesz tekegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott verik majd a vasat kezére-lábára! S le nem bontja azt a vasat, csak a halál…

Három nap múlva útra keltek. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának volt az éjjeli nyugvóhelye.

7

Mi az ott az erdőn? Tábor-e vagy falu? Rablótanya-e vagy bélpoklosok községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?

Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, se pedig bélpoklosok községe, hanem egy nagy cigánykaraván.

A sziklák árnyékán, a fák között rongyos, kormos sátorok. Egyikből-másikból füst kígyódzik az égnek. A tisztáson meg szól a hegedű, és dübög a dob: táncolnak a leányok.

Vén cigányasszony tanítja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre-másikra. Kikapja a kezéből a tamburint, és vén tagjait a tizenöt éves leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak lengő könnyűvé változnia a tánc művészetében.

A cigánylányokkal már szinte velük születik ez a művészet, de köztük is találkozik azért, aki vagy nagyobb lábat, vagy lustább vért örökölt a szüleitől. Az olyannak kell a tanítás.

A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. Fátyol nélkül nincs tánc. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait. Táncban az a fő, hogy könnyű legyen.

A cigányok egy része a táncolók körül ült. A purdék meg azon meztelen utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös angyalkákként forogtok és lejtettek a fűben. Tamburin helyett kókuszhéjat vertek, és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.

Egyszerre, mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel valamennyi gyerek, és rohant az erdő egy nyílása felé.

A mi öt lovasunk érkezett oda fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül. Baksisért nyújtották a tenyérkéjüket.

– Hol a vajda? – kérdezte Gergely törökül. – Kaptok baksist valamennyien, de csak a vajdának adom oda.

De biz azok nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és visítoztak a lovagok körül.

Éva már benyúlt a zsebébe, hogy egynéhány rézpénzt vessen nekik, azonban Gergely intett neki, hogy ne tegye.

– Hajde! – kiáltotta rájuk a kardját is fölemelve.

A verebek ijedten röppentek széjjel.

De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba ugrott, ki a bokrok közé. Csak a nők maradtak ott. Várakozóan bámultak az idegenekre.

– Ne féljetek – mondotta Gergely törökül. – Nem bántunk benneteket. Csak épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne lármázzanak. Hol a vajda?

Az egyik sátorból vén cigány lépett elő. Török kaftán volt rajta, és magas perzsa süveg a fején. A dolmányán nagy ezüstgombok. A nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.

– Mi nyelven beszélsz? – kérdezte Gergely törökül.

– Hát – felelte a vajda – törökül főképpen. De ha szolgálatotokra lehetek, tudok oláhul, perzsául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek valamicskét.

– Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a néped?

– Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják, ötvenen vannak. A múlt héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.

– Mi nem vagyunk rablók, csak eltévedt utasok. Albániából jövünk. Mi is hallottuk azt a rablótörténetet, s éppen azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk vezetőt, aki elkísérjen bennünket Sztambulba, és néhány napig velünk maradjon.

– Akár tízet is – felelte a vajda. – Hiszen nincs messze.

– Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle ember, aki ismeri a járást a fővárosban; fegyvert igazítani és lovat gyógyítani is tud.

A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé fordult, és kiáltott:

– Sárközi!

Az öt lovag szinte megrezzent a magyar név hallatára.

A sátorból egy körülbelül negyvenöt éves, szurtos cigány bújt elő. Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára. Mikorra a vajdához ért, már be is gombolta, a port is leverte a nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tíz ujjával. Ragyás volt.

– Elkíséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.

Gergely egy ezüstpénzt nyújtott a vajdának.

– Oszd szét a purdék között! Köszönöm a szívességedet.

– Mit hozzak magammal? – kérdezte Sárközi törökül és alázatosan.

– Csak egypár szerszámot puska— vagy patkóigazításra, meg ha van valami sebre való jó íred, embernek és lónak való.

– Hozom, uraim.

S visszafutott a sátorba.

– Nem vagytok-e fáradtak, ifjú uraim? – kérdezte a vajda. – Jertek beljebb, és pihenjetek le. Ettetek-e ma?

És megindult az idegenek előtt a maga sátora felé, amely egy terebélyes bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.

A vajdáné három kis tarka szőnyeget terített a fűre. A leánya azon fátyolosan, ahogy előbb táncolt, segítségül szegődött az anyjához.

– Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk – mondta az asszony. – Csirkét is süthetek, ha megvárjátok, szép ifjú vitézlő uraim.

– Megvárjuk – felelte Gergely. – Mert bizony éhesek vagyunk. Az utunk nem éppen sietős.

A cigánynép körülrajozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani. Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarkababot a rostában.

– Kérlek, rezzentsd szét őket – mondta Gergely a vajdának. – Semmi kedvünk nincs arra, hogy jövendöltessünk.

A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.

A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kiderítve a történelemben. De az bizonyos, hogy gyorsan szétoszlottak. Az öt vándor nyugodtan telepedhetett a gyöpre a sokféle ennivaló mellé, amit a vajdáné eléjük rakott.

– Ti hát vígan éltek – beszélgetett Gergely a vajdával, miközben nagyot húzott a vizeskancsóból. – Ünnep van ma, vagy mindig így táncolnak a leányok?

– Holnap péntek – felelte a vajda. – Valamennyi leány ott lesz az Édesvizeknél.

Gergely hasznára igyekezett fordítani minden szót.

– Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban – mondotta. – Most azért megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesvíz?

– A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken odacsónakázik minden török család. Olyankor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter. A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendölnek.

– És nem féltitek a leányaitokat?

– Mitől? Ha rabul esnek, csak jól járnak vele. De hát fehér képű nő kell a töröknek, főképpen magyar. A leányaink bizony bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.

Éva odaszólt Gergelynek:

– Hogy van törökül: víz?

– Szú, lelkem.

Éva bement a sátorba, és a vajda lányához fordult:

– Szú, szú, angyalom.

A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és hűs barlang volt ottan. A sziklából víz szivárgott, és cseppekben hullt alá. A vízcseppek mendencét vájtak a sziklában.

– Fürödj meg, ha akarsz – mondta kézmozdulatokkal is a cigányleány.

És egy négyszögletes kis agyagot nyújtott át Évának szappanul.

Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése ezt mondta:

– Te fiú, de szép vagy!

Éva elmosolyodott, és megsimogatta a leány arcát. Sima volt az és forró. A cigányleány elkapta az Éva kezét, és megcsókolta. S kifutott.

Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólította a cigány kovácsot:

– Sárközi barátom! Volt-e már valaha tíz aranyad?

A cigány meglepődve nézett a magyar szóra.

– Volt már tebb is. De csak álmomba, instálom.

– Hát valóságban?

– Valóságban kettő volt egyser. Azs egyiket két estendeig tartogattam. Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló megdeglett. Most se ló, se arany.

– Hát ha nekünk híven szolgálsz, egynéhány nap alatt tíz aranyat kereshetsz.

A cigány csaknem egész testében ragyogott.

Gergely tovább kérdezte:

– Miért jöttél Törökországba?

– Hogy olyan erős voltam, mindenképpen katonát akartak belőlem faragni.

– Sose voltál te erős.

– Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos, csókolom kezsit-lábát, aztán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak ide, és műhelybe állítottak. De biz én megsektem.

– Van-e feleséged?

– Hun van, hun nincs. Ma éppen nemigen van.

– Hát akkor, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.

– Minek menjek én hazsa, instálom? Azs én jó gazsdámat úgyse találom meg tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.

– Hát szolgáltál valakinél?

– Bizony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én, a legnagyobb magyarnál. Mindennap pecsenyével tartott, azstán csak úgy barátságosan beszélt velem, hogy azst mondja: Csináld meg est a puskát, te fistes!

– És ki volt az az úr?

– Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.

– Melyik Bálint? – kérdezte Török Jancsi.

– Melyik Bálint? Hát Terek Bálint, nagyságos uram.

Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.

– Mit tudsz róla?

S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.

A cigány vállat vont.

– Nem levelezsek senkivel.

– Valamit csak tudsz róla?

– Csak azst, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan meghalt, mert hallottam volna hírit.

– Melyik házánál dolgoztál?

– Sigetváron.

A két fiú összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint úr birtokain, s a tömérdek cseléd közül ha sokat ismertek is, valamennyit nem ismerhették.

Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:

– Emlékszem ám reád. Most már emlékszem. Jumurdzsáknak voltál te egyszer a rabja, és Dobó szabadított meg tőle.

A cigány nagyot nézett. Aztán a fejét rázta.

– Nem Dobó. Egy kis hétéves gyerek. Valami Gergely.

És sóhajtott:

– Áldja meg a Devla, ahol van, azst a gyereket. Lóhozs s sekérhezs is juttatott azs engem. Annak tartogattam az aranyamat. De azstán ráeselkedtem, hogy angyal volt azs.

– Hátha én vagyok az az angyal?

A cigány hitetlenül bandzsított Gergelyre.

– Sose láttam én bajusos angyalt.

– Én vagyok pedig – mondotta Gergely. – Még arra is emlékszem, hogy megházasodtál aznap. Böske volt a feleséged neve. Erdőn történt. Fegyvereket is kaptál.

A cigánynak majd kiesett a szeme, akkorát bámult.

– Jaj, hogy a paradicsombeli Devla áldja meg, fiatal naccságos uram! Hogy saporítsa meg minden aranyos ivadékát, mint a kölest! Jaj, de micsoda serencsés nap ezs!

S letérdelt. Átfogta a Gergely lábát, és megcsókolta.

– Az Isten hozott össze bennünket – mondotta Gergely. – Most már bízom benne, hogy nem jöttünk hiába.

Átadta a lova kantárát Matyinak, és a fűbe heveredett. A többiek követték a példáját.

Gergely elmondta a cigánynak, hogy miért jöttek, s megkérdezte tőle, hogy mit gondol: hogyan juthatnának Bálint úrhoz?

A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt. Jancsinak kezet csókolt. Aztán elgondolkozva bólogatott:

– Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is. De a nacsságos urat nem fakarddal őrzsik…

És a fejét a kezében ringatva jajongott:

– Hogy itt van segény Bálint naccságos úr! Jaj, ha tudtam volna, bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jó napot kívánok, csókolom kezsit-lábát.

Gergelyék megvárták, míg a cigány képzelete elhányja a maga cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.

– Hát a városba csak be lehet menni – mondotta a cigány —, máma különösen. Mert ma van a perzsa gyászünnep, és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint otthon Nagyboldogasszonykor. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer berepülni.

– Mindegy – tüzeskedett Jancsi —, csak egyszer a városba bejussunk. Ott aztán majd meglátjuk.

Az Aranyszarv olyanforma széles víz, mint a Duna. Öble az a tengernek, s kürt alakjában nyúlik fel Konstantinápoly közepén, meg túl is rajta az erdőkig.

Utasainkat egy tágas halászcsónak vitte végig azon az öblön. A csónak orrán Gergely ült, akinek legtörökebb volt a ruhája, középen Mekcsey, akiről szintén piroslott a törökség; a többi a csónak belsejében húzódott meg.

A lenyugvó napfényben aranyoszlopokként nyúltak a magasba a minárék tornyai, s a templomok aranyozott kupolái meg éppenséggel ragyogtak. A tengerben mindez visszatükröződött, s bámulatkiáltásokra fakasztotta a mi utasainkat.

– Álomvilág ez! – szólt Éva, amint ott ült Gergelynek a lábánál.

– Álomnál is szebb – felelte Gergely. – De olyan ez, lelkem, mint a mesebeli kastély; kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják.

– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is.

Csak Jancsi ült csendes-búsan a csónakban. Szinte jólesett a szemének, hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.

– Micsoda erdő az ott? – kérdezte a cigányt, bal felé mutatva. – Úgy nézem, csupa jegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No, jól megnőttek.

– Nem jegenyefák azsok – felelte a cigány —, hanem ciprusok. Nem erdő azs ott, hanem temető. A pérai törökök feksenek benne.

Jancsi behunyta a szemét. Arra gondolt, hogy hátha az ő apja is ott fekszik már valamely ciprus alatt.

Gergely ránézett, és másfelé akarta terelni a Jancsi gondolatait.

– Olyan város ez, mint Buda a Duna partján. Csakhogy itt két Buda van, vagy inkább három.

– Én se gondoltam, hogy ilyen dombos város ez – felelte rá Mekcsey. – Azt gondoltam, olyan sík, mint Szeged vagy Debrecen.

– Könnyű volt ezeknek ilyen szép várost építeniük – szólt Éva is. – Rablóváros. Összerabolták ezt a várost a világ minden részéből. Vajon a mi királynénk bútorai melyik házban vannak?

– A Mátyás királyét akartad mondani, lelkem – felelt rá Gergely.

Mert nem szerette Izabella királynét. S jól is szólott, hogy azok a bútorok, amelyek Buda várában voltak, nem Lengyelországból kerültek oda.

A nap már leszállt, mikor a hídhoz érkeztek. A hídon lehetett látni, hogy nagy a tolongás.

– Ma sokan lesznek a gyászünnepen – szólt a kaikos.

– Mink is arra jöttünk – felelte Gergely.

Jancsi erre megborzongott. Színtelen arccal bámult a kavargó sokaságra, amely a hídon át Sztambulba tolongott.

A tolongás segítette be őket is.

A hídon álló őrök nem néztek senkit se. A sztambuli utcákba besodorta őket a népáradat.

Maguk se tudták, hova mennek. Az áradat fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A sokaságot katonák nyomták széjjel. Utat tágítottak a perzsa búcsújáróknak.

Gergely magához szorította Évát. A többiek egy másik épület falához szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.

Egyszerre csak megvilágosodik az utca vége, s előtűnik egy óriás nagy fáklya, aminőt a mieink sohase láttak.

Mert nem afféle viaszfáklya az, aminővel Magyarországon kísérik a halottakat, hanem egy akóshordónyi vasabroncs kosár. Öles pózna végén tartja a kosarat egy erős perzsa, s a kosárban emberkarnyi fahasábok lángolnak.

Az az egy fáklya bevilágítja az egész utcát.

Elöl lépdegél valami tíz gyászruhás, barna ember. Rövidre nyírt, bodros szakállukról és kis állukról lehet látni, hogy perzsák.

Mögöttük fehér ló ballag. A hátán fehér lepedő. A lepedőn nyereg. A nyergen X alakban keresztbe tett két kard s két fehér eleven galamb.

A két galamb lába oda van kötve a nyereghez.

És a ló, galamb, kard, lepedő mind be van hintve vérrel.

A ló után megint egy csapat gyászruhás ember. Valami keserves litániát énekelnek, amelynek minden sora ez a két szó: Husszein! Hasszán! – és egy hu kiáltás, amely különösen dübörgő ropogással elegyedik.

A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy a ropogás honnan ered.

Két sorjában meztelen mellű perzsák következnek. Fekete ing van rajtuk, sarkig érő. A fejük be van kötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a nyakukon lebeg. Csak a mellük meztelen.

És amint oldalt lépkedve haladnak, a Husszein-Hasszán szóra meglóbálják a jobb kezüket, a hu kiáltásra pedig a mellükre csapnak ököllel a szívük tájékán.

A dübörgő ropogás a mellük verése. És a kék-veres folt a mellükön bizonyítja, hogy nem pápistásan veregetik a mellüket.

A mellverő perzsák lehettek körülbelül háromszázan. Oldalt állottak, és csak a mellütés után léptek kettőt-hármat.

Közöttük különféle színű, háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de van köztük fekete, sárga és vörös is.

A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz. Az Abbas nevű török mártír kezét ábrázolja az. Levágták Abbas kezét, mert innia nyújtott Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.

S növekvő erővel zúg az ének:

A fáklyák új fekete csoportot világítanak meg, amely zöld lepedővel leborított tevét környez. A teve hátán kis lombsátor, s abban egy gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor nyílásán egy-egy marok fűrészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.

Utánuk valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik időnkint.

Csakhamar odaérkezik a másik gyászcsoport. Abban is oldalt lépkedve haladnak, és szintén gyászingbe vannak öltözve. De az ing a hátukon van elnyitva. A kezükben ujjnyi vastag láncokból alkotott korbács. Oly nehéz, hogy két kézre fogják. Az éneksorok végződésével hol a jobb vállukon át, hol a bal vállukon át a meztelen hátukra zuhintanak vele.

Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és hólyagos, Gergely karjába kapaszkodott.

– Elájulok, Gergely.

– Pedig ennél még rettenetesebb is következik – felelte Gergely. – Egy török rab beszélt nekem erről a gyászünnepségről. De én nem hittem el, hogy az emberek véresre verik a hátukat.

– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?

– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak kép. Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszán és Husszein lelke. Ájtatos ordítás kíséri az égbe szállásukat.

– És a gyermek?

– Az az árván maradt perzsa népet ábrázolja.

– Mi következik még?

– Kardos emberek, akik a fejüket vagdalják.

És csakugyan egy másik véres menet következett, egy kép, aminőt csak pokolrémes álom fordíthat a szemünk elé.

Azok már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek borotvált. A jobb kezükben handzsár. Bal kézzel mindenik a másiknak az övébe ragaszkodik azért, hogy el ne bukjon a vérvesztés következtében, vagy hogy a társát tartsa, ha az rogyadozik.

És azok is oldalt lépkedve haladnak. A litániaféle ének azok ajkán már üvöltés. Az éneksorok végén minden handzsár megvillan a fáklyafénynél, és megérinti mindenik a saját kopasz fejét.

Azok már fürdenek a vérben.

Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra festi a rajta levő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fúvásától, s olykor esőként hull a szikra a véres fejekre.

És a levegőt a vér párája nehezíti meg.