Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 22

8

Gergely azon a napon ugyancsak megheverte a medvebőrt. Arra ébredt fel, hogy valami éktelen nagy zuhogás, csattogás van a várban, mintha ezernyi ajtót akarnának beszakasztani.

Nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát lángban a város. A gyönyörű nagy székesegyház, a püspöki palota, a Miklós-templom, a kanonokok háza, a Cifra-malom meg a sok mindenféle ház lobogó lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az egész várban pokoli.

Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a zsindely az orra előtt. A monostor tetejét is szaggatják, a templom szép új födelét is. Repül a sok zöld cserépzsindely, fazsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.

Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, csak tetőszaggatást. Az udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.

Nézi a nap állását. Dél elmúlt. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn. Felkap egy pajzsot, és azzal borítkozva siet a zsindelyhullás alatt a bástyára.

Hát, mint egy világot elnyelő tarka vízáradat, omlik a török a völgyből. Jön nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. A vörös, fehér és kék színek egymásba hullámozva hordják az óriási boncsokokat.

Almagyar, az a szép kis falu a Meleg-víz körül, ég. Minden háza ég.

A maklári úton végtelenségbe vessző, hosszú fekete sora az ökröknek és a bivalyoknak. Az mind ágyút vontat.

A hegyoldalban a ragyogó vértezetű dzsebedzsik, s lent a Vadaskert felé a piros sapkás, lovas akindzsik nagy sokasága. Mi minden jön még utánuk!

– Hol a főkapitány úr?

– A templom tornyán.

Gergely odapillant. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi galambszín posztósüvegében. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az öreg Sukán.

Gergely odasiet.

A toronyba falépcső visz fel. Hármasával ugrálja át. Egy fordulónál Fügedybe ütközik.

– Mért ég a város? – kérdezi lihegve.

– A kapitány úr gyújtatta fel.

– Hát itt micsoda bontás ez?

– Leverjük a tetőket, hogy a törököknek ne legyen mit gyújtania.

– Hová mégy?

– Vizet hordatok a medencébe. Eridj csak fel: Dobó már kérdezett.

A toronyból még jobban lehetett látni a török hadat. Maklárig tarkállott a had, mint egy mozgó erdő.

– Hát, Gergely – mondja a toronyban Mekcsey —, éppen most kérdezem Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?

– Feltámadtak a kutyák! – felelte Gergely. – Ahol jön az is, akinek Bakocsai a fejét elhozta.

S Dobóhoz fordult.

– Nem lövünk-e elejbük egy jó magvas köszöntést?

– Nem – felelte Dobó mosolyogva.

Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a török felé intett:

– Aki jön, az mondjon előbb jó napot.

A város alatt elszéledt a had a Vadaskert felé, éppen mint az árvíz, mikor követ talál, s körülfolyja.

9

Azon az éjszakán megint eltűnt egynéhány felvidéki ember. Jött helyettük más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesített kaszával jöttek. Az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt verve szöggel. Egy bőrkötényes, zömök ember vezette őket. A vállán pöröly.

Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a pörölyt, és leeresztette a földre. A süvegét levette.

– Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha kell, vasat ütök; ha kell, törököt.

Dobó kezet nyújtott neki.

Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok feleségestül. Az asszonyok bugyrosan. A férfiak jól feltarisznyázva, s lóval, kocsival is.

Egy ökrös szekér is kanyarodott fel a várba. A szekéren harang volt, akkora harang, hogy kétoldalt a kerekek súrolták.

A szekér előtt egy öreges úrféle ballagott. Mellette két úrifiú kék posztódolmányban, piros csizmában. Az egyik húszéves, felkunkorított bajuszú, a másik tizenhat éves – még gyerek.

Egyforma kerek és barna az arcuk. A nyakuk is egyformán rövid. Az öreg oldalán széles kard fekete bársonyhüvelyben; a két fiú oldalán vörös bársonyhüvelyű, vékony kard.

Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.

Dobónak már távolról feltűnt a gyászruha. De hogy a felnémetiek foglalkoztatták, csak akkor látta megint az embert, mikor odaért.

Az egri bíró volt.

– Nini, András deák! – mondotta Dobó a kezét nyújtva.

– Én vagyok – felelte az egri bíró. – Itt hozom az öregharangot. A többit elásattam.

– És ez a két derék fiú?

– Az én fiaim.

Dobó kezet nyújtott azoknak is.

És az ökrök vezetőjéhez fordult.

– Tegyétek le a harangot a templombástya mellé. Kristóf – szólt az apródjának —, mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy golyó ne érje.

Tekintete a bíró fekete csizmáján akadt meg.

– Kit gyászol, bátyám?

Az egri bíró a földre nézett.

– A városomat.

És ahogy fölemelte a fejét, tele volt a szeme könnyel.

Aztán egy hamuszín posztóruhás ember jött, meg két nő. Mind a kettő egy-egy gyermeket vezetett.

Az emberre szíves szemmel nézett Dobó, s meg is szólította:

– Molnár, ugye?

– Maklári molnár vagyok – felelte az, szinte megüdülve a barátságos szótól. – Itt háltam az éjjel a Cifra-malomban.

– Hát ez a két nő?

– Egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam. Nem akartak elhagyni, hát, mondok, talán csak kapnak itt egy kis kuckót.

– Hiszen hely van, arról szó sincs, de sokallom már az asszonynépet.

És Sukánhoz fordult:

– Hány asszony van a várban?

– Idáig negyvenöt – felelte Sukán.

Dobó a fejét csóválta.

Aztán megint három ember érkezett, meg egy pap is velük, egy sovány, beesett képű pap. Kard nem volt nála, csak bot meg egy rókabőrből készült tarisznya.

No, annak Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is. Kellett, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, meg hogy prédikáljanak. De meg azért is, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel ellássák. No meg hogy temessenek.

– Isten hozta – mondotta Dobó. – Nem kérdem a nevét se, mert Istentől jött, Isten küldötte hozzánk.

– Van pap varba? – kérdezte az egyház embere. – Hany pap megvan?

– Csak egy – felelte Dobó elszomorodva.

Mert a pap kiejtéséből látta, hogy az se fog prédikálni.

S ahogy a török ömlött dél felől, s patkó alakban terjedt el a város körül, a város maradék lakossága felhúzódott a várba mind. Jobbára parasztok és iparosok voltak, s velük az asszonyaik, gyermekeik is.

Minden megszállott városban maradnak kételkedők, akik azt mondják:

– Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémítik vele a világot, aztán meg is vénülünk, meg is halunk, de a törökkel annyi bajunk sincs, mint a cserebogárral.

Az ilyeneket önti el az árvíz, pusztítja legjobban a háború. A Ráérünk család soha ki nem haló ivadékai ők.

Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember, annál jobb. Az asszony és a gyermek ugyan nem szívesen látott vendég a várban, de hát nem lehet őket elzavarni. Meg hát ennyi katonára kell is az asszonykéz.

Hát csak hadd jöjjenek.

Az asszonyokat elosztották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tízével-húszával is meg kellett férniük. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyójukat letehessék.

A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s addig nem volt szabad beljebb menniük, míg meg nem esküdtek, mint a katonák.

– Ej – mondta egy egri szőlősgazda az eskü után —, hiszen éppen azért jöttünk mink ide, hogy védelmezzük a várat.

Mire egy másik ráduplázott:

– Arra való a vár, hogy védelmezzük.

Mekcsey ott mindjárt fegyvert is osztatott nekik. Halommal hevert a kard, a dárda, a pajzs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaszkuszi, hindosztáni és derbendi remekek, csak afféle rozsdás, köznapi készségek, amik századról századra maradnak a várban. Választhatott ki-ki magának olyat, amilyet akart.

Egy vastag bajuszú varga, akinek a szemöldöke is beillett volna bajusznak, nagy magabízással szólott:

– Hát jó ez a sok fegyver, kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet is. – S fényes dikicset vont elő a köténye melledzőjéből. – Ha énnékem török jön, hát kihasítom evvel a hasát!

A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz szer a vaskalap, meg jobban hasonlít a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak otthagyták.

– Minek ez?

No, majd megtudjátok, hogy minek.

Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas úri kocsi jön sebesen.

El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott járni. Más úriember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.

De ide beteg ember nem jön.

A kapitányok maguk is a bástyára álltak, s vizsgálták a sárkányként repülő négyes fogatot.

– Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön – mondotta Fügedy, a káptalan hadnagya.

S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:

– Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál csaknem valamennyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök kapitány is egyúttal.

– Bár minden kapitány püspök is lehetne – felelte Dobó.

Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állíthatott volna a török ellen.

– Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az úton! – vélekedett Mekcsey.

Dobónak kiderült az arca.

– A király nem hagyhat el bennünket – mondotta bízó szemmel.

S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az Ókapuhoz, ahol a kocsifeljárója volt a várnak.

A kocsi bőrfödeles, sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli kapunak, behajtatott a kapu alatt a vár piacára.

Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött, magas termetű asszonyság.

– A főkapitány úr? – ez volt az első szava.

Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelül negyvenesztendős asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.

– Baloghné asszony – mondotta Dobó megdöbbenve.

S leemelte a süvegét. Meghajolt.

Annak az apródnak az anyja volt az érkezett, akit Nagy Lukáccsal küldött haza Dobó.

– A fiam… – szólt remegő ajakkal az asszony – hol van Balázs?

– Hazaküldtem – felelte csodálkozva Dobó. – Több egy hónapjánál, hogy hazaküldtem.

– Tudom. De visszatért ide.

– Nem tért vissza.

– Levelet hagyott hátra, hogy ide jön.

– Nem jött.

– Utánaszökött Nagy Lukácsnak.

– Az se jött vissza.

Az özvegy a homlokára nyomta a kezét.

– Ó! Az én egyetlen fiam… Hát ez is elveszett!

– Még nem bizonyos.

– Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amíg meg nem házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a családnak utolsó sarjadéka.

– Tudom, tekintetes asszony – felelte Dobó sóhajtva. – Hiszen éppen azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, míg a török had gyűrűje össze nem ér.

És egy század lovast rendelt az asszony elkísérésére.

Az asszony összekulcsolt kézzel, könyörgőn nézett Dobóra.

– Ha visszajönne…

– Már nem jöhet vissza. A város az éjjel már körülzáródik. Ide csak a király serege törhet be.

– Hátha azzal jönne vissza…

– Bezárom a házamba a lurkót!

Az asszony a kocsijába ült.

Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a kocsit a Cifra kapu felé.

Már csak az az egy kapu volt nyitva a négy közül. Csak azon lehetett kimenni Szarvaskő vagy Tárkány felé.

Negyedóra múlva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső karéja a Cifra kapuhoz ért.

Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kíséretéből.

– Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a törökön?

Dobó felhágott a bástyára. Látta a török vértesek sokaságát a kapu körül s a vértesek mögé kanyarodó aszabokat.

– Ne!

S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.

– Fiúk – mondotta a bástyán álló katonáknak. – Melyiteknek van jó szeme? Nézzetek csak arra Felnémet felé!

– Egynéhány lovas jön ott – felelte az egyik legény.

– Húsz – szólt a másik.

– Huszonöt – szólt ismét az előbbi.

– Nagy Lukács jön! – kiáltotta Mekcsey a templombástyáról.

Valóban Nagy Lukács volt; a törökök után csellengő hadnagy. Hol a manóban járt ennyi ideig? És hogyan jön be?

Mintha sebes szél hozná őket, úgy vágtatnak. Késő már, Nagy Lukács! A török elállta a kaput!

Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a Cifra kapunak. Ott megpillantja a török lovasságot. Nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással a Baktai kapunak.

Ott még több a katona.

– Bezzeg vakarhatod most, Lukács, ahol nem is viszket! – mondja nevetve Zoltay.

– De csak éppen lovasság ne volna a kapunál – mondja Dobó szikrázó szemmel. – Lukács átvagdalkozna rajtuk.

Áll Lukács, és néz a vár felé. Vakaródzik.

Integetnek neki sűrűn a süveggel a falon álló legények.

– Gyere, Lukács, ha mersz!

A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindzsi fordul fel a lóra. Űzőbe kapja Nagy Lukácsot.

Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a verseny. Eleinte lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt, amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.

10

Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok. A vár és a város körül volt folyva törökkel.

A hegyeken és dombokon, széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak. Vörös és fehér sátorok, helyenként zöld, kék, sárga és piros sátorok. A közemberek sátorai, mint a kettéhajtott kártyalap. A tisztek sátorai nyolcszögletű, magas és díszes alkotmányok. A tiszti sátorokon aranygombos boncsokokat és holdas zászlókat lenget a szellő. A felnémeti réten és a kistályai mezőn s mindenütt, ahol gyep van, a paripák ezrei legelnek. A patakban végig-hosszat fürödnek a bivalyok és emberek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemeli a nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlik egy-egy lovon ülő tisztnek a turbánja.

A színeknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslik ki az egri vár s a pázsit a vár előtt meg a Királyszéke, az a napkeleti domboldal, amellyel szemben a legmagasabb falat építették.

Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy építtette azt a két tornyot Szent István király: látni lehet róla, hogyan állít ágyút a török.

A vár háta mögött kerekedik egy nagy, gyepes térség, akkora, mint a budai Vérmező fele. Azon túl meg van egy szép szőlődomb. Íme, arra húzatott fel a török három öregágyút.

Még csak kasokat sem állítanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.

– Bőrzsákok – magyarázza Dobó. – Azokban tartják a puskaport.

Ott forgolódnak az apró termetű, vörös turbános topcsik a várbeliek szeme előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán tátog a vár felé. A topcsibasa le-leguggol, és végignéz rajtuk. Igazgatja jobbra-balra, följebb-lejjebb.

Az egyik ágyú a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi bástyának, amely a palotát takarja.

– Látjátok, hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú elejével céloz, hanem a hátuljával.

Egy pattantyús legény dugja föl a fejét a torony ajtaján, és szól:

– Kapitány uram!

– Gyere ide – feleli Dobó.

A legény felmászik. Aggodalmas pillantást vet a török ágyúk felé, és megáll katonásan.

– Kapitány uram – mondja —, Balázs mester kérdezteti, hogy lőjön-e vissza?

– Mondd, hogy ne lőjön addig, míg én nem rendelem. Azután visszajössz ide.

A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végű vasdöröklővel verték a hasába a puskaport.

– Kedvem volna pedig közibük durrantani – mondotta tüzesen Mekcsey. – Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.

– Hadd mulassanak – felelte nyugodtan Dobó.

– Csak legalább rájuk üthetnénk! – mozgolódott Gergely is.

– Most ne – felelte Dobó. – Hadd lássuk, hogyan lőnek.

A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A döröklőrudat már négyen fogták, és jelszóra verték az ágyúba.

– A pogány irgalmát! – szólalt meg Cecey is. – Kapitány öcsém, hát minek az ágyú?

– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap megtudja, hogy miért nem lövök.

A topcsik bőröket szednek elő egy zsákból. Kettő fogja, egy keni faggyúval. Azután megfordítják, és a faggyútlan felébe beletakarják a golyót.

– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyolódva.

Akkor érkezett vissza a pattantyús legény.

– Állj ide elém – mondotta Dobó. – Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd: ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!

A legény elvörösödve áll Dobó elé.

Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:

– Gáspár fiam! Neked jó torkod van: kurjants egyet, hogy a török mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a napsütéses oldalon járjanak.

A topcsik már mind a három ágyúba belenyomták a golyót. A három pattantyúsuk lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megköpködte a tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.

A puskapor lobbot vetett, az ágyú füstöt és lángot, s földet rázó kilenc bum-bum hangzott el egymás után.

A vár megreszketett a dördüléstől. Aztán csend következett utána.

– Semmi – szólalt meg Dobó mosolyogva.

És akkor lekergette a legényt.

A füst lomhán szállt az ágyúkról fölfelé.

De hogy a manóba lehet három ágyúnak kilenc dördülése?

Úgy, hogy az Eger körüli hegyek nyomban ismétlik az ágyúlövés hangját; s minden ágyúszót háromszor.

No, lesz itt muzsika, ha majd a töröknek három-négyszáz ágyúja egyszerre megszólal!

Negyedóra múlva Pető felfutott a toronyba. Egy mészároslegény is cammogott utána. Két erős karján egy büdösen gőzölgő golyót cipelt Dobó felé.

– Jelentem alássan, itt a golyó – mondotta Pető. – A patakba esett. A vízhordó emberek hozták fel puttonyban.

– Mondd nekik, hogy hordják a vizet tovább. A várkaput nem csukjuk be.

– Mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.

– Vasárnap van – felelte mosolyogva Dobó —, hogy lőnénk?

És tovább nézte, hogyan hűtik az ágyút, és hogyan töltenek újra a topcsik.

11

Másnap reggel már ott guggolt a három falrontó ágyú feleközelségre a gyep közepén.

Meg is szaporodott másik hárommal.

Az előbbi nap kilenc lövése ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is feleltek rá. Hát közelebb állították az ágyúkat, olyan közelre, hogy közönséges nyíllövés is elhatna hozzájuk a várból.

Tudta Dobó, hogy így lesz. Minek rezzentette volna el őket? S minek ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi üres viszontpufogással?

Már virradatkor talpon volt, és maga készítette minden arra szolgáló ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen megfaggyúztatta. A puskaport is maga mérte ki gondosan a mérőkanállal.

– No, most elő a fojtást. Verd rá, legény, jól a döröklővel! Bele a golyót!…

S irányzott hosszan, gondosan.

Megvárta, míg a török is elkészül a kasok mögött. Aztán mikor az első török ágyú eldördült, kiáltott:

– Isten nevében: tűz!

Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre dördült el mind a tizenkettő.

A török kasok és laféták dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy darabokra szakadt. A topcsik dühös ordítása és futkosása a kasok mögött nevetésre fakasztotta a várbelieket.

– No, bátyám – mondta vígan Dobó az öreg Ceceynek —, érti-e már, hogy tegnap miért nem lőttünk?

És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte a bajuszát.

A várbeliek nem ijedtek meg annyira, mint Dobó aggódva gondolta. Eger, mióta a puskaport feltalálták, a világ leglövöldözőbb városa. Itt ma se képzelhető majális, tűzoltóvigalom, választás, dalkörünnep, kerti mulatság, műkedvelői előadás, hogy előtte ne ágyúznának. Az ágyú helyettesíti a plakátot. Néha plakát is van, de azért az ágyút nem engedik el. A várban mindig ott hever a fűben egynéhány mozsárágyú. Az lő vele, aki akar. Hát hogy is ijedtek volna meg az egriek?

Mindössze egy ember volt a várban, aki az első ágyúlövésre leesett a székről, és jajt kiáltott.

Ha nem is mondom, könnyű kitalálni, hogy kiről van szó.

De bezzeg kaptak rajta a katonák, kihúzták őkegyelmét a zugból. Azon sárga dolmányosan, piros nadrágosan, sisakosan és mezítlábosan felvonszolták a bástyára.

Ott fogta kettő a két szétterjesztett kezénél fogva, kettő a lábánál, egy meg a hátával támasztotta a hátát. S kiabáltak a törököknek:

– Ide lőjetek!

A cigány csak állta, míg töltöttek, de mikor az ágyú megint elsült, kirándult a kezükből, és egy hajmeresztő kétöles ugrással lenn termett az állványok alatt. Ott legelőször is összetapogatta magát, hogy nem sodorta-e el valamijét az ágyúgolyó, aztán futott, mint az agár, az Ókapunak.

– Jaj, jaj, jaj – kiabálta, a fejét a két markába fogva —, hogy a görcs állott vóna a lábamba, mikor ide indultam! Jaj, jaj, jaj! Hogy vakult vóna meg az a bides ló, mikor ide hozott!

A királyszéki ágyúkat azon a napon mind szétlőtte Dobó. A topcsik ordítozva és dühöngve futkároztak széjjel. Két topcsiaga meghalt. A harmadik tisztet ponyvában vitték el az ágyúk mellől.

A téren nem maradt egyéb, csak a feldőlt és széttört kasok, három holt teve, nyomorékká lőtt ágyúk, ládák és darabokban heverő ágyúkerekek.

S mintha ez nem lett volna elég, Gergely éjfélkor még ki is csapott rájuk, és húsz paripát és egy öszvért ragadott be magával.

De hát annyi lova volt a töröknek, meg annyi embere, meg annyi ágyúja, hogy virradóra megint álltak a vesszőből font és földdel töltött kasok. Persze hátrább vetettek ágyást valamivel, s jókora földhányást emeltek az ágyúk elé. A kasok hézagaiban új tizenkét ágyú. Az ágyúk körül új topcsik és új agák.

Még a nap föl se kelt, megrázkódott a vár a szörnyű dörgésektől, s a tompa dobbanásokról lehetett érezni, hogy a golyók a falat döngetik.

Dobó ismét kisütötte a maga ágyúit, s ismét felforgatta a kasokat s ágyúkat, de a feldőlt kasok mögött új kasok emelkedtek, s azok mellett új ágyúk.

A topcsik pedig nem futottak széjjel. Szöges korbáccsal ült mögöttük egy dandár vértes dzsebedzsi.

– Itt csak lőni lehet és meghalni!

– Hát csak lőjenek – mondotta Dobó. – Nekünk kímélnünk kell a puskaport.

És csak a szakállasokból pukkantott olykor közibük, hogy a munkájukat zavargassa.

Azon a napon még nem szállta meg a várost a török. A magyar gyalogság a vár kapuit őrizte, a lovasság a város kapuit.

A török egyelőre nem kezdett velük harcot. Minek neki a város! A vár kell! Akié a vár, azé a város is.

A török főtisztek már két napja lóháton járják a halmokat, hegyeket, hogy a vár belsejébe beláthassanak. De nem lát oda be, csak a madár. A tornyok látszanak csak ki. A falak és bástyák tetején vesszőből font s föddel tapasztott palánk is takarja a belsőséget.

Hát hova lőjenek?

Lőtték a falat meg a palánkot.

Belül pedig rejtőzött egynéhány szép épület. A rengeteg nagytemplom a megmaradt felével is remeke volt az építőművészetnek. A régi monostor mellette, szintén faragott kőből épült. (Azóta se volt olyan szép kaszárnyája magyar katonának!) A várnagyi palotát meg Dobó csinosította ki, mikor megházasodott. Olasz építőmester faragta, rakta össze, s üvegablakai voltak, míg lent a városban bizony csak lantornás ablaka volt a püspöknek is.

A török hát csak lőtt és lőtt. Böfögött-bufogott az ágyúja virradattól napszálltáig. Törte a falat, és szaggatta a falon a fonott palánkot. Mikor aztán leereszkedett a nap a baktai hegy mögé, valamennyi ágyújukat egyszerre kilőtték, s a tábori papok ájtatos Allahu akbár… éneke hangzott a táborban mindenfelé.

Az egész török tábor imádkozásra borult. A topcsik is.

Dobónak a kőművesei meg előszedték a vakolókanalakat, és még világossal megkezdték a munkát: berakták a töréseket kővel.