Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 25

16

Azon az éjszakán nyolcvan puskás híján minden katona alhatott. A falak mellett, szalmán és árkokban háltak. Rajtuk és mellettük a fegyver: kard, dárda.

Fenn a sövény mellett a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre peckelve, ronggyal, csepűvel takarva, hogy harmat ne érje.

Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is, a tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.

Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.

A kőmívesek mellé Dobó odarendelt minden parasztot, aki csak a várban volt, a mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két pecért, de még a cigányt is.

A törésekbe a leghosszabb szálfákat állíttatta be. Föld, deszka és homok s amennyi kő csak lehetett a sebes munka összevisszaságában, került a törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal, töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt tarackot, szakállas ágyút, amennyi jut.

A tüfenkcsik mély árkokban állanak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. S kell, hogy megjelenjen, előtűnjön, akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.

A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Ott, hogy az omladék háromöles, a gerendákat kötelekkel, láncokkal szoríttatja össze a borsodi hadnagy. Bajos munka. Ki is kell néha fordulni, s lent a janicsárok mindannyiszor lőnek.

Hiába lőnek vissza rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták a helyüket földhányással és sövénnyel, hogy csak a hegye látszik ki a puskájuknak.

És hát a várbeliek lámpása világít nekik a célpontokhoz.

– Fel a gerendákat! – kiáltja Bolyky Tamás.

A parasztok ott állnak a gerendákkal, de azon az éjszakán közülük is hárman kerültek a sebesültek közé.

– Fel a gerendákat! – ismétli Bolyky Tamás.

A parasztok habozva állnak.

A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s újra kiált:

– Mozduljatok hát! Ide! Ide!

S a gerendák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent ropog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amellyel összecsatolják a gerendákat.

– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.

S nem mer félni senki.

Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó ezüstöt.

– Gyorsan, gyorsan! – S megragad egy szálfát: hozzáláncolja a másik gerendához.

– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey. – Gyere onnan!

Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.

– Azonnal – feleli Bolyky Tamás.

S még egy gerendáért hajol le, hogy fölsegítse.

Marad meghajoltan, mintha kővé vált volna.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.

Tamás marad fél térden. A sisak lehull a fejéről, hosszú, szürke haja előreomlik.

Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyílásából. Fekteti a bástyafal belső szögletébe.

– Lámpást ide!

Bolyky Tamásnak viaszszínfehér az arca. A szakállán vér csordul végig, s csöpög a földön fehérlő mészporba.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey. – Tudsz-e szólni?

S könnyezve néz reá.

– Tudok – rebegi Tamás. – Küzdjetek… a hazáért…

A várban szanaszét lámpások és szögre akasztott szurokfáklyák égtek. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikhoz.

Az Ókapu fölött álló torony aggasztotta leginkább. A török ágyúk a kaput is bezúzták, a tornyot is megrongálták. A dél felőli oldalon kifeketéllt belőle a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.

A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépítésére nincs idő. Mi lesz, ha a tornyot holnap is lövik? Az a torony vigyázó— és puskázóhely a déli irányba. Ha ledől, nagy erőssége vész el a várnak.

Negyven jó puskás drabantot rendel oda. Ott kell hálniuk felporozott puskával, harcra készen.

– Aludjatok! – kiált fel hozzájuk. – Elég, ha két ember virraszt a külső ablakoknál!

S megfordította a lovát. A szeglettoronyhoz rúgtatott.

– Mi az itt? – kiáltotta. – Mért nem dolgoztok?

– Uram – mondja remegő hangon egy munkás —, ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy uramat.

A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott. Két keze kesztyűtlenül összekulcsoltan a mellvérten. Mekcsey a sisakját vitte utána.

– Meghalt? – kérdezte Dobó.

– Meg – felelte Mekcsey szomorún.

– Dolgozzatok tovább! – kiáltotta fel Dobó a bástyára.

S leszállott a lováról. Levette a süvegét. Hozzálépett a halotthoz, és szótlanul, búsan nézett reá.

– Isten veled, Bolyky Tamás. Állj meg az Isten előtt: mutass rá vérző sebedre, és mutass le erre a várra is.

Hajadonfővel, búsan nézett utánuk, míg csak a lámpás el nem tűnt az istállók szögleténél. Akkor ismét a lovára ült, és a másik töréshez sietett, a palota mögé.

Ott Zoltay egy nagy kötéltekerccsel bajlódott, hogy gerendát gerendához erősítve építse be a romlást. Ő maga is segített a kötelet húzni, s közben-közben rákiáltozott az emberekre:

– Ne féltsd a kötelet: nem kolbász! Fogd meg, Jancsi, az irgalmát! Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!

S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a foglalóvasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a rést, amelyet a török ágyúk szaggattak.

Dobó felszólt Zoltaynak:

– Gyere le!

Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:

– Vaskapcsot rá, mentül többet!

Dobó a vállára tette a kezét.

– Eredj aludni, fiam. Holnap erő kell!

– Csak még egypár hordót…

– Aludni takarodj! – dördült rá Dobó. – Egy! Kettő!

Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul ellépett.

Dobó nem ismert ellentmondást.

Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota előtt. A lovát rábízta az ajtónálló őrre. Bement a szobájába.

A kis földszinti szoba, ahova az ágyúzás óta helyezkedett, zöld cserép függőlámpással volt megvilágítva. Az asztalon hideg hús, bor és kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret, és tört belőle.

A szomszéd szobából ősz hajú, gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót. A kezében gyertya.

Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.

Baloghné volt, a Balázs apród anyja.

A derék kis úriasszony a bent rekedéskor mindjárt beleilleszkedett a helyzetbe. A kulcsárné dolgát vette át, s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott mindenről.

– Hogy van a fia? – kérdezte Dobó.

– Alszik már – felelte az asszony. – Hat seb is van rajta. A mellén, fején, karján. De kapitány úr, kegyelmed nappal nem eszik, éjjel nem alszik. Ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én magam hordom utána, ameddig el nem költi.

– Nem értem rá – felelte Dobó a poharát fölhörpintve. – Az ágyam meg van-e bontva?

– Három napja úgy van éjjel-nappal.

– No, akkor ma lefekszek. – (S valóban le is ült.) – Nincs nagy sérülés a fiún?

– Bizony a fején hosszú a vágás. A többit a bőrdolmánya valamennyire felfogta, hála Istennek. Minden tagját könnyen mozgatja.

– Feküdjön most már maga is, tekintetes asszony. Én is úgy cselekszek ma. Pihennem kell. Jó éjszakát.

A levegőbe nézett, és megint kilépett a szobából.

Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Fölkapta, és a tömlöcbástyára sietett. Gergelyt ott találta, amint egy legénnyel nagy bőrzacskót vitetett felfelé.

– Mi az – szólt rá haragosan —, hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam, hogy aludjál?!

– Már aludtam – felelte Gergely. – De eszembe jutott, hogy a harmat rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.

Dobó leszólt a világító mozsárhoz:

– Tűz!

A mozsár sistergett és eldördült. A golyó lángot hányt a százölnyi magasban, és pattogott, és megvilágította a vár körületét.

A török tábor mozdulatlan a vár körül. Csak az őrök ülnek imitt-amott fülig begallérozottan a csapatok előtt

Dobó követte Bornemisszát a templombástyára, s nézte, hogyan fújja ki a nedves port a gyújtólyukakból, és hogyan hint mindenhova gondosan szárazat. Hogyan nézi meg, helyén áll-e a kanóc, a döröklőrúd, a porkanál, a golyó.

Dobó aztán ott maradt. Állt összefont karral a bástya ormán, a Baba ágyú mellett. S a körülötte hallgató nagy csöndességben fölemelte a szemét az égre.

Holdatlan, felhős ég. Csak egy kis tisztáson ragyog egynéhány fehér csillag.

Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemét.

– Istenem! – mormolta, a kezét imádkozásra illesztve. – Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország…

Az arca halvány volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:

– Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!

És ismét folytatta:

– Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!

Az a kis tisztás az égen mintha az ég ablaka volna, s benne a csillagok fehér gyertyalángok…

Dobó megtörülte a szemét, s az ágyú fájára ült. Nézett mély gondban, mozdulatlanul a vár alatti sötétségbe.

A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől remegett a levegő.

Dobó háttal az ágyúcsőre könyökölt. A feje egyre lejjebb kókadt. Végre a karjára hajlott: elaludt.

17

Az istállók táján egy éretlen, vékony kakaskikirikelés, nyomában egy vastag kukurikú. A fekete eget halványszürke szalag választja el kelet felől a domboktól.

Virrad.

Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés támad. Fekete hullámokként mozog a föld felszíne, s a csörgés, morajlás egyre hangosabb. Már egy-egy csengettyűszó is belekeveredik a csörgésbe, egy-egy halk sípszó is. A szürke szalag az éghatár alján egyre szélesebb, a feketeség az ég mennyezetén már átlátszó fátyol.

Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait, az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide-oda imbolyogva közelednek a vár felé.

A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszín foglalja el, s az oszladozó hideg homályból előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és romlott falai.

– Uram – szólt Bornemissza.

S Dobó vállára tette a kezét.

Dobó fölserkent.

– Te vagy, Gergely?

Letekintett a hullámzó török sokaságra.

– Ébresztőt fúvass!

A bástyakürt megharsant. Nyolc kürt felelt azonnal reá. Fegyverek zördültek. Dobogás és emberszó hangzott egyszerre mindenfelé. A külső vár árkai is megelevenültek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.

Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen, hogy állanak a török dandárok.

A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.

– Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! – rendelte Dobó mindenütt.

Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánnyal.

Szürke, kis török lovon ült, és sötétkék, meleg mente takarta.

– Uram – mondotta —, a páncélt kihozzam-e?

– Ne – felelte Dobó —, azonnal bemegyek.

De nem ment be. Amint a világosság percenként növekedett, egyik bástyától a másikhoz nyargalt, hogy lássa, mint készülnek.

– Csak a sűrűjére fogtok lőni! – mondotta a pattantyúsoknak. – A fő most a tüzes lapta meg a kopja.

Aztán ismét kiáltott:

– Addig a falakra ne hágjatok, míg a török az ágyúkat ki nem sütötte!

A lapták nagy gúlákban álltak a romlások közelében. Hetekig készültek azok. Bornemissza Gergely egy belső töltést is rakatott beléjük. A lapták azzal kétszeres erejűvé váltak. Először akkor sültek el, mikor levetették őket; másodszor mikor kiesett a magvuk. Azután percekig égő, nagy fehér szikrák szökelltek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára pattantak, bezzeg ugrott tőle.

A török olyat nem tudott gyártani.

Kristóf apród darabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután mikor látta, hogy az egyre sebesebben száguld egyik bástyától a másikhoz, bement a terembe, és kihozta, a lovára rakta a mellvértet, karvasat, combvasat, hóna alá fogta a sisakot, és a szeglettoronynál eléje került Dobónak.

Dobó csak úgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta rá a mellvértet, a karvasat, a vaskesztyűket. Azután leugrott, s a lábvasakat szíjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot nyújtotta föl neki.

– A másikat hozd ki – felelte Dobó —, az acélsisakot.

Már akkor olyan világos volt, hogy lent a török csapatokat tisztán lehetett látni. A falak alatt, az árkokban ezernyi turbán és sisak hullámzott. De még csak álltak. A jelet várták, hogy az ostromot megkezdjék.

Nem sokáig kellett várniuk. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a rontások fokait, a kiálló köveket s gerendasorokat meg lehetett látni, a török táborban a müezzinek ájtatos ezánéneklése hangzott egyszerre száz helyen is a vár körül. A rengeteg tábor messze terjedő zörgéssel borult arcra, s emelkedett vissza térdre.

Mint mikor közelgő zivatar mormol, úgy mormolta a nagy pogány tábor az imádságot:

…Allah… prófétánk, Mohamed… bátorítsd meg a szívünket… Terjeszd ki győzhetetlen karjaidat… Dugd be tüzet okádó szereiknek torkát… Változtasd ebekké a hitetlen eszteleneket, hogy egymást mardossák halálra… Küldj forgószelet földjükre, hogy szemük elteljen porral, s földhöz veressenek… Törd össze lábuknak csontját, hogy előttünk meg ne állhassanak… Szégyenítsd meg őket, dicsőséges prófétánk, hogy fölöttük tündökölhessünk, és a te országod örökké virágozzon!

S nagy zörgéssel fölpattantak.

– Biszmillah! (Isten nevében!)

A török ágyúk és a puskák egyszerre megdördülnek. A vár falai megrendülnek, töltések szerteszakadnak az odarobbanó temérdek ágyúgolyótól. A bástyák sövényére záporként hull a nyíl és a puskagolyó. A levegő puskaporbüdösséggel telik meg. Az eget-földet reszkető dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah-üvöltése vegyül.

Az árkokból sáskák sokaságaként ugrálnak elő az aszabok, janicsárok, delik, dzsebedzsik s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje száll a megrombolt falak és bástyák felé, s a létrák mögül a nyilak zápora suhog magas ívekben a falakra.

És harsog a török tábori zenekar.

De fölülről is lezúdul a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot, vasat, ólmot és üvegcserepet okádnak oda, ahol a legsűrűbben sokadzik a török. Százak borulnak vérbe, s ingadoznak, dőlnek. De százak tolongnak ugyanabban a percben az elesettek fölé.

A kénbűz gomolygó füstben terjedez a várban is.

Az ostromlétrák belecsattannak a kőbe, a vasba, a gerendába, és szinte futva emelkedik fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken pajzs. Az egyik kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.

Huszonhét török zászló leng-lobog, vezeti a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött, a romlásokon.

– Allahu akbár! La iláha ill Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! – viharzik szüntelen a bőszült ordítás.

– Falra! Falra! – hangzik fenn mindenfelől.

S a falak megnépesülnek. Csak most indul meg a bombahullás. Csak úgy kézzel dobálják alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat. Ezernyi hulló-dörgő-pattogó villám. Rikoltások, ordítások, füst, durrogás, kénbűz. A létrák horogvasán csattog a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik létrán húsz ember is kapaszkodik, mikor leszakad. Egymást törve zuhognak alá, s utcát csapnak a lent nyüzsgőkön. Azonban a helyükbe egy perc múlva új hulláma torlódik a fegyveres sokaságnak, s a felkapcsolt létrák mellé új létrák emelkednek. Allah!

A szegletbástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky bástyája a neve, Gergely deák meg Zoltay rendelkezik.

Az ostrom vihara ott még erősebben zúg, mint a másik három törésnél. Mert a szakadék nagyobb. A feltörekvők is többen vannak.

A bombák százával verik le a mászókat, s oldalt is lőnek rájuk. De nem drága a töröknek semmi élet, mikor annyi van. Csak egyszer be tudjon törni tíz! A nyomában már egymást tolva, óriási folyamként dőlne be az egész had.

Hát ember kell a gátra!

A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé erőlködőket, de mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra megfeszül a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a felső párkányra akasszák.

– Kapjátok fel a létrát! – kiáltja Gergely.

S a török nagy elképedésére nemhogy szaggatnák a létrát, hanem amint felnyújtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.

Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is nehezedik.

– Húzzátok! – kiállja Gergely.

S belelöki a létra fokai közé a kopjája végét. Feszíti.

– Segítsetek.

A létra híd gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes török. A kezében bojtos, hosszú lándzsa. De hogy a levegőbe került, kiejti a pajzsot és lándzsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fokba.

Lóg a levegőben.

Alant a sereg üvöltöz.

Gergely szeretné berántani a törököt. Nincs idő rá. Egy prémes sapkájú aszab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánnia.

– Fordítsátok le! – kiáltja a létrát húzó négy legénynek.

S felkapja a kopját: vállon döfi az aszabot. Az aszab egy minutumot ingadozik, miközben a karját végigpirosítja a vére. Aztán hanyatt-homlok zuhan le, s magával sodor valami tízet a feltörekvőkből.

Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet fordítanak a létrán. A rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás vagy a levegőben való húszöles repülés között.

Az utóbbit választja.

Egy török dobos, aki cipóforma dobot zörget lenn, valami tízölnyire a faltól, éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.

De mi ez az ezrek között!

Egy krokodilusbőr pajzs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem lehet látni. A sima pajzson elcsúszik a kopja hegye. A ravasz török bizonyára a sisakja hegyéhez kapcsolta a pajzs közepét. Akármerről szúrják, csak elbillen a pajzs, s levegőt szúr a kopja.

Gergely egy hoppra ott terem.

– Így kell azt!

A vastag végét fordítja előre a kopjának, s végigreccsent vele a krokodilus-törökön. A török fejjel hanyatlik vissza.

S eközben szüntelen hangzik az üvöltés:

– Allahu akbár! Ja kerim! Ja fettah!

Olykor magyarul is:

– Adjátok meg a várat!

– Nesze! – feleli Zoltay.

S rettentő csákányütéssel lyukaszt át pajzsot, sisakot és koponyát.

Ő a falszakadék túlsó végén csak csákánnyal dolgozik.

A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át. Ő maga ott áll egy gerendafal fölött, ahova könnyű létrát akasztani, s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn nyüzsög fel a fegyveres sokaság.

Egy-két létrát eltöretett, de aztán nagyot kurjant:

– Csak a fejire, fiúk!

S ő maga is legelőbbre állt, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.

– Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyúszájú pofádat! – biztat egy fekete képű szerecsent, aki nádból font, könnyű, kerek pajzzsal rúgtat fölfelé, s a pajzs mögül ki-kivillantja a szeme fehérét.

Amint egyölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a szándéka, hogy a létra felső fokán hirtelen kirugódva, belevágja a lándzsát Zoltayba, s fenn teremjen az ormon.

Az egri pasaság annak van ígérve, aki elsőül tűzi ki a diadal zászlaját. Tudják ezt a várbeliek is.

Hát szökdécsel fölfelé a fekete párduc. A nyomában egy nagy szakállú dzsebedzsi tajtékzó szájjal üvölti az Allahu akbár-t. Az övszíjában hátul rövid nyelű, lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles, meztelen jatagánt.

– Allahu akbár! Ja kerim! Ja rahim!

Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre rugódva döfi fel a lándzsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzógombjába.

Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a levegőbe dőlve, fejjel hull alá.

Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándzsa van a kezében, hanem láncra kötött, szöges buzogány. A buzogány feje láncon lóg.

Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánnyal, hogy a szakállas török keze eltörik, félrelettyen.

A török darabig fél kézen lógva ordít, de egy második ütés elnémítja. S a nagy test az élőket söpörve gördül le a létrán.

– Tisztelem a prófétádat! – kiáltja utána Zoltay.

A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay a harc hevében megfeledkezik róla. Ő bizony nem bír anélkül harcolni, hogy egy-egy mondással ne kísérje minden ütését. A mellette küzdő legénység hevét nagyban fokozzák a rikkantásai.

– Üsd, fiam, János – kiáltja egynek oldalt —, üsd, mintha tüzes mennykő volnál! Puff! Ez se lesz egri basa!

– Mit vársz! – kiáltja a másiknak. – Talán azt várod, hogy megcsókoljon? Puff! Az apja irgalmát!

Aztán, hogy őeléje tolakodik ismét egy acélinges, turbános gureba, odakiált a mellette állóknak:

– Így tapintsatok rá!

A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva hull lefelé.

– Hullj a pokol fenekéig! – kiáltja utána.

A nap már kisütött, amennyire a várbeli ágyúk füstjétől látható. De olykor, hogy a szellő félrekapja a füstöt, látni, amint vakító csillogással özönlik a sok acélpajzsos, aranygombos, zászlókat hozó ellenség.

Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút irányoz, amott a sebesülteket hordatja. Tömet, lövést sürget. Kopját, lándzsát hordat oda, ahol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol. Két apródját minduntalan futtatja az álló sereghez, amellyel Mekcsey a belső várban rendelkezik.

– Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az Ókapuhoz!

S a csapatok félórai harc után felváltódnak. Izzadtan, véresen, puskaportól büdösen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.

Azok pedig égnek a harci vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdít egy-egy csapatot, s biztató szóval látja el őket:

– A haza sorsa van a fegyvereteken!

S azok kipirult arccal, rohanva sietnek a zúgó zivatarba.

Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén bíborszínű a fal. Lent a halottak és haldoklók vonagoló, véres dombok. De lent új meg új ezrek hágnak üvöltve a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori zenekar, s a szakadatlan Allah-üvöltésbe belevegyül fent a harci rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása, az ágyúbömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyerítése, haldoklók hörgése, létrák recsegése.

– Gyere, basa, gyere! Püff!…

– Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! – hangzik a bástya füstfellegéből egy másik kiáltás.

Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait. De a körülötte nyüzsgő alakok és fegyverek gyors forgása láttatja, hogy a legénység ott keményen dolgozik.

A napot füst homályosítja el. A vár körülete is gomolygó füst, amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnállik egy-egy sor puskaport hozott teve, s fel-fellobognak a zászlók és boncsokok.

Az Ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik ottan. Mázsás kőgolyókkal szaggatja ott a török a falat és palánkot, valahányszor a létrák erdeje megritkul.

A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal rontja a török, s az orgona oszlopaiból már hármat kitört.

– Ötszáz! – kiáltja Dobó Kristófnak.

S Kristóf fordítja a lovát: száguld ötszáz emberért.

Ez csaknem az egész tartalék.

Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s tizedmagával fut az Ókapunak. Ha betörnek, megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.

S a kapu alatt meg a kapu bástyáján úgy hull a török, mint a légy. A toronyból a mi puskásaink szaporán lövöldözve rogyasztják őket halomra. Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:

– Utánam, fiúk! Ne hátrálj! Két kézzel, a teremtésit neki!

S ő maga immár derékig véresen üt, vág, hol karddal, hol csákánnyal, hol kopjával.

– Jézus, segíts!

– Allah! Allah!

Mikor meggyérül a létrák népe, vizet! vizet! kiáltozás hangzik mindenfelől.

Az asszonyok ott hordják a vizet a bástya alatt korsókban és fakupákban.

Pető felkap egy fakupát. A sisakrostélyát feltaszítja. Iszik oly mohón, hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a víz; csurog tovább ki a páncélból a könyökén, térdén, sarkain, mint a kútcsőből. De ő nem törődik ezzel dühében és szomjában.

Ahogy leveszi a kupát a szájáról, látja, hogy egy török fenn ugrál a falon. Egyik kezében boncsokot tart. A másikkal vagdal veszettül. S utána fellükken a másik török fej meg a harmadik.

– Haj, az apátok irgalmát!

S berántja a törököt a lába száránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn. Fogja a nyakát, mikor megakaszkodnak. Veri arcba a vaskesztyűs öklével.

Azután újra felugrik. Otthagyja a félig megfojtott törököt a lent forgolódó parasztnépnek. Ő maga visszahamarkodik a bástyára. Üt, vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.

– Allahu akbár!

Hemzseg a török a falon. Egy akindzsi már a toronyra is feljutott. Kitűzi a zászlót. Lenn viharos diadalordítás üdvözli a zászlót. Jézus, segíts! No nem leng az ott két percig se. Odarohanó vitézeink a további feltolakodókat agyalják. Egy rozsdás sisakú magyar vitéz már macskaként kúszik az akindzsi után az oromra. Megveti a sarkát egy kőben, s irtózatos csapást mér rá. Levágja a zászlós török karját úgy, hogy a kar a zászlóval együtt hull le a magasból.

– Ki vagy? – üvölti Pető örömmel a fal alatt.

A vitéz megfordul, és büszkén kiáltja vissza:

– Komlósi Antal.

A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van kötve fehér kendővel. De azért csakúgy röpköd, mintha semmi baja se volna.

– A palotánál kiszakadt a tömés! – kiáltja.

– Száz embert! – feleli Dobó.

S míg a fiú Mekcseyhez nyargal, ő maga előrehajoltan száguld a palotákhoz.

A török kiszakította a tömést. A gerendák úgy állnak ki a falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó török nép sűrűsége: mint a veres hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére. Egy török fejét kettéhasítja. Egyet lábbal rúg vissza le. És lekiált:

– Döntsétek ki a gerendát!

Addig befelé húzták csáklyákkal. Dobó szavára kifelé lódítják egyszerre.

A gerendák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányokat. Nagy lyuk tátong utána a falon. Mindegy: egy-két öllel feljebb vagy lejjebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.

A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a törökök közé. Íme, mire jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembecsap egy törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzávághatnának.

– Látlak, fiam, Török László! – kiáltja örömmel Dobó.

Ágyúgolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában. A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.

Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri bíró. Kezében görcsösen szorítja a kardot. S a nyakából, mintha kioldódott nyakkendője volna, hosszú vonalban fut a vére.

De ím, mind a két apródja fut az Ókapu felől. Egy pillantás az Ókapu tornyára: ott leng a lófarkas török zászló, egy, kettő, öt, tíz is.

És a torony résein befelé ropog a puska. A janicsárok meg kívülről másszák a tornyot. Nagy, lengő, piros zászlót visz az egyik a foga között, hogy a torony ormára kitűzze.

A vár belsejében rémület morajlik át. A vár körül százezer török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.

– Allah! Ja kerim!

A magyar arcok elsápadnak.

Dobó lóra ugrik, s a templombástyára nyargal. Az ágyúkat a torony derekának irányozza. S míg a janicsárok, valami háromszázan, diadallal rajzanak a tornyon, három ágyút egyszerre eldördít.

A torony meginog. Nagy robbanással ledől. A mészpor fellegként csap fel az omladékból, s a kövekből csordul a török vér, mint szüreti sajtóból a bor.

A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás-földindulásra rémülten fordít hátat, s nem telik belé öt perc, üresek ott az ostromlétrák.

Csak a holtak és haldoklók véres sokasága borítja kívül-belül az Ókaput és a környékét.

Délfelé a többi helyeken is megszűnik lassankint a harc. Ezrével hever a kormos-véres holt és sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen hangzó ej vá! és meded! kiáltozásától. Mint a birkabőgés.

A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy aznapon rábírják a katonaságot a további ostromlásra.

De a vár piaca is tele van sebesültekkel.

A borbélyok és asszonyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolccsal, tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.

Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik úgy, ahogy tudják. A többinek egyelőre meg kell elégednie azzal, hogy az asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést, s várja, míg sorra kerül. De némelyek keservesen nyögnek.

– Istenem, Istenem – sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevű egri puskás —, a fél szemem kilőtték.

S véres arcára szorítja égett szélű inge ujját.

Pető ott ül egy parasztszűrrel letakart szalmaszéken a többi között. A lábikráján akkora a seb, hogy tócsába gyűlik a szék alatt a vére.

– Ne óbégass, Miska! – kiált a katonára. – Inkább fél szemmel élj az egri várban, mintsem hogy két szemmel akasszon fel a török!

S a fogát összeszorítva állja, hogy a borbély árnikával mossa az iszonyú sebet a lábán.

A holtak ott hevernek már rendben a templom ajtajában. Véresek, rongyosak, kormosak, mozdulatlanok.

Dobó leszáll a lováról, és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes szemmel köztük.

Az egri bíró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól lepett, fekete csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott térdel mellette.

A katonák egy része ott ül füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a piacon. A két zászlótartó kétfelől.

Dobó odaszól Balázs apródnak:

– Hozd ide a város lobogóját!

S a város kék-vörös zászlóját leszakítja a nyeléről, s ráteríti az egri bíróra – szemfedőnek.