Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 27

3

A Szent Mihály-napi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két részen. A várban a Circumdederunt zsoltár hangzott el. Lent a vár körül a tábori dervisek és papok szedték szekerekre a holtakat meg azokat a sebesülteket, akik a maguk erejéből nem bírtak továbbmozdulni.

A vár kívül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a vértócsákra. A szeglettoronnyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le. Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a katonáknak: kinek mi tetszik, válogathat belőle ingyen.

Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt. Ezüstöt, rezet, olykor aranyat is. Nem sokat. Azt a vár ládájába, pecsétes zacskóba tették. Az ostrom után szét fogják osztani.

Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd után a falak javítására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony köveit hordták el. Estig húzgálták a kövek közül az odasajtolt török halottakat.

Még a gyermekeknek is osztott Dobó dolgot.

– Szedjétek össze, gyerekek, az ágyúgolyót, ami szanaszét hever. Hordjátok a nagyját a nagy ágyúk alá, az apraját a kis ágyúk alá a bástyák aljába!

Azon az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándor-bástyán Gergellyel.

Az éj hűvös volt. A hold széles sarlója fehéren ragyogott a csillagok között. Gergely egy boltozat alá szalmazsákot hozatott magának és két hadnagytársának. A boltozat előtt tűz égett.

És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, megszólal Hegedüs:

– Te tudós ember vagy, Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak. Negyven törököt vertem le ma evvel az egy kezemmel. Közöttük volt egy, amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem bátorság.

Gergely fáradt volt, álmos volt. De a Hegedüs hangja oly szokatlanul rezgett.

Ránézett.

A hadnagy ült a szalmazsákon. A tűz megvilágította az arcát, bokáig érő kék köpönyegét.

Folytatta:

– Mégis sokszor eltűnődöm, hogy az ember csak ember, akár le van borotválva a feje, akár nincs. És hát mink tulajdonképpen gyilkolunk.

– Hát bizony… – dünnyögte Gergely álmosan.

– És azok is ölnek minket.

– Persze hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a falra, mink is csutorával fogadnánk őket. Bor folyna vér helyett.

– Ez tiszta sor – felelte Hegedüs.

Egyet nyelt, és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e vagy se. Végre azt mondja:

– Mi a bátorság?

– Az imént mondtad, hogy magad levertél negyven törököt, s te kérdezed-e, mi a bátorság? Feküdj, aludj! Te is fáradt vagy.

Hegedüs vállat vont.

– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk, annyi esze volna, mint minden embernek egybefogva a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalazta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely behunyta a szemét, s álmosan felelte:

– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

– Arról, hogy jobban meg tudná becsülni az életnek az értékét. Mert hogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az olyan nagy eszű ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!

Gergely ásított. Felelt:

– Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

– A halált?

Gergely felkönyökölt.

– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit! Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendű ember, ugye hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjű embert. Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig. No de most már aludjunk.

Mégis, hogy megnyugtassa Hegedüst, elgondolkodva folytatta:

– Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna, hová leszünk, mikor már nem élünk, azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy ott azok az ügyek, amelyeknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább.

– Jó, jó – felelte Hegedüs —, a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra való, hogy egy-egy gyöttment pogánynak legyen kit levágnia.

A tűz pattogva égett, s arannyá változtatta a szalmazsák mellett heverő vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpajzs volt a párnája. Visszadőlt, és álmosan felelte:

– Bolondokat beszélsz, jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke.

S a köpönyeget a fülére vonta.

– Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy védje valaki az anyját; ha kell, az élete árán is? Az állat bizony nem is védi. De az ember, a legbutább éppúgy, mint a legértelmesebb, nekirohan az anyja megtámadójának, s ha meghal is, érzi, hogy másképp nem cselekedhetett.

S álmos hangon folytatta:

– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. Az anyaszeretet, a hazaszeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török. No de, a Ponciusodat, engedj már aludnom! Ilyenkor filozofálsz? Mindjárt hozzád vágom ezt a rossz pajzsot.

Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása meg az egyik malom csöndes morgása, s a ló dobogó lépései, amint a malmot hajtotta.

Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban zsibajgott a tábor.

– A török megint levelet ír – mondotta Dobó.

Egy ív fehér papiros volt a kezében. Megfúvatta a gyülekezőjelet. A pihenő katonák két perc múlva ott álltak hadirendben.

Dobó szólott:

– Vitézek! Azért hívattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár első ostromát olyan keményen vertétek vissza, ahogyan magyar katonákhoz illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet! A török eltakarodása után magam megyek fel király őfelségéhez, és magam kérek nektek jutalmat. De addig is, míg ezt megtehetem, van köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom. Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Soncy Szaniszló.

A négy vitéz kilépett a sorból, és Dobó elé állott. Mind a négynek be volt a feje kötve.

Dobó folytatta:

– A külső vár falára felhatolt az ellenség, és kitűzte az első zászlót. Bakocsai István közvitéz egymaga rohant a janicsárok dandárja közé. Kitekerte a zászlót a török kezéből, és vissza ledobta. Addig is, míg a királyi jutalmat megkapja, tizedessé emelem, s ötven dénárt és egy öltözet új ruhát kap.

Sukán számtartó beleolvasta az ötven dénárt a vitéznek a markába.

Dobó folytatta:

– A vár zászlaját a fallal együtt ágyúgolyó sodorta le. Kiesett a törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen, és visszahozta. Addig is, míg a királyi jutalom elkövetkezik, kap a vár pénzéből egy forintot és egy öltözet purgomál-posztó ruhát.

A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába olvasta.

Dobó folytatta:

– Az Ókapunál is kitűztek egy zászlót; Komlósi Antal a falra rohant, s a török jobb kezével együtt levágta. Addig is, míg királyi jutalomra ajánlhatom, két forintot kap és egy öltözet ruhát.

A negyedik vitéz volt még hátra.

– Soncy Szaniszló – mondotta Dobó —, mikor a tömés kiszakadt, és százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem nézve, hányan vannak, agyba-főbe verted a betolakodókat, mígnem segítség érkezett. Jutalmad a királyén kívül most még csak két rőf stamet-posztó és egy forint.

A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a katonák nem viseltek, egy öltözet posztóruha bizony egész életre elszolgált. Ami meg a pénzt illeti, azt nézzük, hogy Dobónak a főkapitányi egész fizetése hatszáz forint volt, s hogy amit ő a vár pénzének emlegetett, azon az ő erszényét kell érteni.

Dobó még azt mondta:

– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez. Kívületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek. Magam láttam, hogy egynémelyik ötven törököt is agyonvert. Hogy többet ne említsek, itt van Nagy Lukács meg a serege. Tudjátok, mit cselekedett! Most hát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni, akik az életüket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.

A kapu felől kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen parasztember ballagott a piacon Dobó felé.

A kezében levél volt.

– Menjetek a dolgotokra – mondotta Dobó a katonáinak.

Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért, megvetéssel pillantott rajta végig. Lóra ült. Ellovagolt.

A parasztot a tisztek fogadták.

A levelet, anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakították. Felét a tűzre dobták, felét a szájába nyomták:

– Edd meg, amit hoztál, kutya!

Azután ő is bekerült a tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó a töröknek szolgálni semmiképpen se.

Sári Andrásnak hívták azt az ember. Fejérvárról hozta magával a török.

Egy óra hosszáig várt a pogány had, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy sem. Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, újra megdördült minden ágyújuk a falak körül. S a vár alatt ásott árkok megteltek török harcosokkal.

De míg eddig csak az Allah-kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a török táborból, most minden oldalon magyar szó hangzott:

– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!

Másik hang:

– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!

Ismét másik:

– Hagyjátok ott Dobót! Dobó bolond! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!

– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tűzzön a dárdájára! – ordította fel az árokból egy hegyes sisakú szpáhi.

– Ezer aranyat kap, aki bennünket beereszt! – kiáltotta egy strucctollas janicsáraga.

Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.

– Dobó megbolondult! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. – Ti ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az utána való húsz kijövő tíz-tíz aranyat, s békén elmehettek!

A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak így az ellenséges táborból. De kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.

A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül, se spanyolul, se pedig olaszul.

A kiáltozás mindinkább megújult. Az ígéret egyre biztatóbb, a fenyegetés egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállította a maga dobosait, trombitásait, kürtöseit, s valahányszor lenn valamelyik török kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt vagy leharsogta a trombita.

A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállították a dobosokat, kürtösöket, a három várbeli sípos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott el minden további bekiáltást.

Paksy Jób lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a kiáltozókra.

Herkulesi erejű, szép szálas legény volt az a hadnagy. A bajusza, mikor reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban pallossal dolgozott. Egyetlen vágással kettéhasított egy sisakos török fejet, úgy, hogy az erős sisak is kétfelé esett.

Csak száz embert kért.

– Ne okoskodj, Jób öcsém – felelte Dobó —, hátha valami baj ér!

De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a szodomai úton.

– Csak ötvenet. Csak húszat!

Utoljára már csak tíz embert kért, hogy egyet fordulhasson.

Dobó talán azt sem engedte volna meg, hanem akkor már csoportosan sorakozott Paksy mellé a sok viszkető markú katona. Kipirosodott arccal kiáltozták:

– Nagyságos kapitány úr!…

Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos óvatosságának tulajdonítják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli erőt. Hát vállat rántott.

– Ha éppen az a kedvetek, hogy beveressétek a fejeteket, csak menjetek.

– Hányan? – kérdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.

– Kétszázan – felelte Dobó.

A patakra nyíló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz emberét, s kirontott.

Déltájban történt ez.

A patak tele volt végighosszat lóitató és teveitató török néppel. A kapu előtt főképp akindzsik itattak.

A kétszáz katona villámként csapott rájuk. Hullott az akindzsi, mint a répa. Paksy, ahogy elöl ment, utcát rombolt rajtuk, s páncélja, lova piroslott a jobb oldalán a vértől.

A többi is követte a példát, s az akindzsihad az ijedelem kiáltozásával, egymást törve fordított nekik hátat, míg kétfelől a janicsárok ezrével rohantak reájuk.

Dobó visszavonulójelet fúvatott.

De azok lenn nem hallották. A verekedésbe beledühödve ölték, vágták a janicsárokat.

Paksynak a lova egyszer csak megriad egy tevétől, s oldalt ugrik. Paksy éppen abban a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy iszonyú vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A ló végighemperedett Paksyn. S ott maradt mellette.

A többi legény ezt látva odacsoportozik Paksy köré, s vagdalkozik, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.

Paksy azonban nem kel föl. Kificamodott a lába. Ültében is bőszülten forgatja a kardot. Szúr-vág maga körül. A sisak leesett a fejéről.

Egy janicsár a fejére vág.

A várfalakon erősen harsognak a trombiták: vissza! vissza! A legénység megfordul, s áttörtet a török sokaságon. Csak tíz legény marad ottan Paksy körül. Azokat egyszer csak dárdaerdő környékezi.

– Adjátok meg magatokat! – kiáltozzák nekik a törökök.

A tíz legény egyik a másik után bocsátja le a kardját.

– Gyávák! – kiáltozzák haraggal a várból.

Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.

Egy óra múlva magas, tányér alakú emelvényt ácsoltak a Királyszéken.

A török hóhér ott a dombon, a várbeliek szeme láttára, azon az emelvényen törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy híján valamennyit.

4

Az egriek addig csak gyűlölték a törököt, attól fogva már utálták is. Az asszonyok sírtak. A katonák ki akartak rohanni. De Dobó lezáratta a kaput.

Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltatta a várba:

– Tudjátok meg, hogy a segítségetekre jött királyi hadat széjjelvertük! Nincs kegyelem többé! Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien így jártok, mint ezek itten.

A nép sápadtan hallgatta ezt a bekiáltást. A török gaztette annyira megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a kiáltásba.

– Hazudnak az alávalók! – szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. – Úgy hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön. Minden órában várhatjuk.

– De hátha nem hazudnak? – szólt egy nyers hang a háta mögött.

Gergely amúgy is színtelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett, hogy a szakállát-bajuszát szinte szálanként meg lehetett volna olvasni.

Hegedüs hadnagy volt a szóló. Gergely ránézett. A kardja markolatát megnyomva felelte:

– Ejnye, hadnagy uram! Kellene annyit tudnia a hadak szokásából, hogy a szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?

S végignézett rajta.

A templombástyán történt ez. A bástyán távolabb ott állt Dobó is. Mellette Cecey botra támaszkodva. Ott állt Zoltay is, Fügedy is meg Márton pap. A pap fehér ingben, stólában. (Most végezte egy súlyos sebben meghaltnak a temetését.)

Dobó csak a Gergely szavára lett figyelmessé. Elképedve nézett Hegedüsre.

Cecey is megfordult.

– Ostoba beszéd! – kiáltotta Hegedüsnek. – Meg akarod-e félemlíteni az embereinket?

Hegedüs dühösen nézett vissza Gergelyre:

– Idősebb katona vagyok, mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy mersz engem végignézni!

S a kardja egyszerre kiszottyant a hüvelyből.

Gergely is kardot rántott.

Dobó közéjük lépett:

– Az ostrom után elvégezhetitek. Míg a vár meg van szállva, egymásra kardot húzni ne merjetek!

A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját. Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az Ókapunál legyen szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne hagyja a külső várat.

– Az ostrom után…! – szólt még egyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.

– Nem búvok el – felelte Gergely fagyosan.

Dobót elkedvetlenítette ez az összeszólalkozás.

Ahogy a két tiszt két különböző irányban eltávozott, odafordult Ceceyhez.

– Mi lesz velünk – mondotta —, ha a tisztek egymásban is ellenséget látnak? Hogyan harcolnak ezek együtt! Össze kell őket békíteni!

– Ördög vigye el ezeket a kassaiakat! – felelte Cecey. – Az én fiam jól beszélt.

Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen mikor odaértek, kidülöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába kapaszkodva. Laokoón-mozdulatokkal³⁷ dallikóztak a kaszárnyaházsor felé.

A középső Bakocsai volt. Az a nóta végén nagyot kurjantott:

– Saóse halunk meg!

Mikor a jókedvűek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak, mint a pisai torony. Pislogva hallgattak.

Dobó elment mellettük szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.

Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőjét lobogtatta. Komlósi az asztalt verte a bádogkupával. Soncy Szaniszló a síposokért ordított. Mellettük még három közvitéz segített a bátorság jutalmának elivásában.

Dobó az apródjához fordult:

– Hívd ide a két kocsmárost.

Egy perc múlva ott állt a két ember: Debrőy György felgyűrt ujjú ingben, Nagy László melledzős, kék kötényben. A két ember zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.

– Kocsmárosok! – harsogott rájuk Dobó. – Ha még egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember megrészegedett, felakasztatom!

S megfordult és továbbment.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat, Dobó csak egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s lehetett hallani nyugodt, mély hangját, amint intézkedett.

Az ostrom után való harmadik éjjelen a keleti dombról ismét hangzott egy erős kiáltó szó:

– Hallod-e, Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Becsületem tiszta, mint a kardom. Nevemről rosszat nem hallhattál soha.

Egypercnyi szünet után:

– Jó Losonczy István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka! De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom túszul! Nem félek hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitűzöd! Tartsatok engem fogva, míg a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók közül valamelyiknek csak egy haja szála is elvész. Én kiáltom ezt: Arszlán bég, ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia.

Csend következett, mintha a kiáltó feleletet várna.

De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához lovagolt. Így mutatta meg, mennyire süket, mikor a török beszél.

Csak a katonák hallották a beszéd folytatását:

– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztosíték. De ha a népednek nem elég, azt is megtesszük, hogy az egész hadat három mérföldre visszavonultatjuk. Elő nem jön egy török se, míg csak ti is három mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem, vitéz Dobó István!

A vár hallgatott.

5

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint az egynéhány nagy tálat vitt a fején.

– Mi az?

– Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.

– Hol a főhadnagy úr?

– A tömlöcbástyán.

Dobó odalovagolt. Leszállt a lováról. Fölsietett. Gergelyt ott találta a fal alatt, ahol a lámpás égett.

Egy vizestál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul, halványan, komoran.

– Gergely!

Gergely fölkelt.

– Nem tudtam, hogy még fenn van, kapitány uram. Különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.

– Aknáznak?

– Bizonyosan. Hogy az ostromot visszavertük, előre látható, hogy aknákat ásnak.

– Jó – felelte Dobó. – A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.

– És apró sörétet.

Dobó leszólt a bástyáról Kristóf apródnak:

– Járd be az őröket, és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a víz remeg, vagy dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.

S Gergelyt karon fogta, a vár belsejébe vonta.

– Édes Gergely fiam – mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólítani. – Már egy hete figyellek téged. Mi bajod? Nem ilyen szoktál te lenni.

– Uram – felelte Gergely remegő hangon —, nem akartam terhelni vele kegyelmedet. De ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy náluk van a kisfiam.

– Hazug beszéd!

– Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederítettem. De ma egy hete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.

Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyű kardot vett elő a dolmánya alól.

– Ez az, kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Aztán én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?

Dobó a kardra bámult.

Gergely folytatta:

– Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.

– Érthetetlen – felelte Dobó a fejét rázva. – Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.

– Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami kapcsolatosság is az ügyben, ami kígyóként marcangolja a szívemet. Ennek a Jumurdzsáknak, alias Dervis bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van, meg nem érthetem. De megtudta, az bizonyos, mert kéri tőlem.

– És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!

Gergely levette a sisakját, s a homlokát törülgette.

– Hiszen éppen ez a különös, hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam!

– Megáll az eszem! – szólt Dobó a fejét rázva. – Ha arra gondolok is, hogy némely törökök Sopronban kalandoztak… hm… a bég a gyűrűt ragadta volna el, és nem a gyermeket.

– Én is ezen bolondulok meg – felelte Gergely.

– És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?

– Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is idekerülhetett.

A palotához értek. Dobó leült a palota előtt a márványpadra, a palotalámpás alá.

– Ülj le te is – mondotta.

A két térdére könyökölve nézett maga elé. Hallgattak.

Dobó végre a térdére csapott, megszólalt:

– Hát még ma éjjel megtudhatjuk; hogy igaz-e vagy nem a török szava.

Odaszólt a palota előtt járó őrnek:

– Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.

Az ablakon Baloghné szólott ki:

– Kapitány uram, a hosszú mentéjét…

Mert csak dolmány volt Dobón, szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő ugyancsak hideges volt.

– Köszönöm – felelte Dobó. – Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?

– Félrebeszél és nyöszörög.

– Ki fog virrasztani mellette?

– A Kocsis Gáspár feleségét hívattam be. De amíg el nem csendesül, magam is virrasztok.

– Nincs ok rá – felelte Dobó. – Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!

Az őr kocogott oda a kurddal.

– Vedd le róla a láncot! – mondta neki Dobó.

A kurd a kezét a mellén keresztbe téve, mély meghajlással várakozott.

– Hallod-e, pogány – mondotta Dobó.

Gergely tolmácsolt minden mondatot.

– Ismered Dervis béget?

– Ismerem.

– Milyen formájú ember?

– Félszemű. Dervisruhában jár, de alatta páncélt visel.

– Az, az. Hová való vagy te?

– Bitliszbe, uram.

– Él anyád?

– Él, uram.

– Családod?

– Két gyermekem van.

És sírva fakadt.

Dobó folytatta:

– Kibocsátalak a várból, de egy megbízásomat kell híven teljesítened.

– Rabszolgád vagyok, uram, holtomig.

– Elmégy Dervis béghez. Annál a bégnél egy kis rab fiú van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kisfiút holnap reggel idehozza a patakra nyíló kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte, amit kíván. Fehér kendővel jöjjetek.

– Értem, uram.

– Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiúért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd, hogy amit kívánunk, megteszed.

– Megesküszöm, uram – felelte a kurd.

Kristóf már ott állt mellettük. Dobó hozzá fordult:

– Menj be, Kristófom, a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.

Az a könyv a Korán volt, amit az olvasni tudó harcosok magukkal hordoztak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Így szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordozni. A kurd rátette az ujját a Korán-ra, és megesküdött. Azután a Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet, és örömtől elevenen távozott.

– De uram – mondotta remegő hangon Gergely —, ha a török látja, hogy megcsaljuk…

Dobó nyugodtan felelt:

– Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazug minden török. Én csak téged akarlak megnyugtatni.

Gergely dobogó szívvel sietett a bástyára, hogy aludjon is valamicskét hajnalig.

Mikor a malmok mellett lépked, az árnyékból egy pszt szó hallatszik, jobban mondva egy pst.

Gergely odanéz. A cigányt látja. Szalmán térdel a cigány, és integet neki.

– No, mit akarsz? – kérdezte Gergely kedvetlenül.

A cigány fölkel, és susog:

– Kutya van a kertben, nagyságos Gergely uram!

– No.

– Az este az Ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját reparáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van, duplán járna a fizetség. A katonák morognak Dobó nagyságos úrra. Azt mondják, hogy a török minden jót ígér, ő meg semmit. Választani kell.

Gergelynek elakadt a lélegzete.

– S előtted beszéltek így?

– Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna. De ha már félni kell, jobban félek a terektől, mint a kassai hadnagy úrtól.

– Jer velem – mondotta Gergely.

Megkereste Mekcseyt. A töltéscsinálóknál ráakadt.

– Pista – mondotta —, hallgasd meg Sárközit.

S otthagyta őket.