Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 5

– No, mit féltek? – mondotta az anyjuk. – Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.

Aztán Gergelyhez szólott:

– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg Feri.

– Győjjenek – szólt Gergő —, megmutatom a kardomat.

A három fiú hamarosan összebarátkozott.

– Hát te, papom – szólt Török Bálint a padra ülve —, mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?

– Hát – felelte Gábor pap búsan – azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.

Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát.

– Értesz te törökül?

– Értek.

– Németül is?

– Két évet diákoskodtam német földön.

– Hát mondok valamit, papom: szedd össze a sátorfádat, és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynéhány nap múlva odaköltözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem újhitű papom? Aztán hát egy-két év múlva megnőnek a gyerekek, rád bízom, hogy tanítsad őket.

– Nagyságos uram – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva —, hát én?

– Hát te is tanítod: te tanítod őket latinul, ez meg tanítja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török nyelv éppoly szükséges az üdvösségre, mint a latin.

A fiaira nézett, akik Gergellyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.

– Elveszem ezt a gyereket Dobótól – szólt Török Bálint. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.

MÁSODIK RÉSZ. ODA BUDA!

1

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlít most azokhoz a címerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyúlnak a köztük lebegő koronáért.

A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban vagy pedig a keresztény német uralmától.

A német Ferdinánd ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult el, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.

Vala pedig akkor az idő az 1541. esztendőben.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas üget fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcú, fekete köpenyeges, sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves, hosszú hajú úrifiú.

Mögöttük egy lovas szolga kocog az úton. A szolga nyereg helyett két tömött zsákon ül. A hátán is egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turbából három nyélféle valami áll ki. Az egyik, hogy megvillanik olykor, láthatóképpen puska.

Egy vén, vastag vadkörtefa sötétlik az út mellett. Ott ugratnak be az útról a lovukkal.

– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.

– Ez – felelte a fiatalember. – Gyermekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odúnak is meg kellett tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.

A ló hátáról mindjárt felcsimpeszkedett a vadkörtefára, és egy ugrással ott termett a vastag, vén törzsökön.

Belekurkált a kardjával a pudvás faderékba. Nem röpült ki belőle semmi.

Beleereszkedett.

– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vígan.

Újra kimászott, és leugrott a gyepre.

– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.

És ledobta magáról a köpönyeget.

Gábor pap volt. A diák meg Bornemissza Gergely.

Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. Szakállát, bajuszát bizonyosan a forró víz nyomai miatt beretválta. És hát kissé megsoványodott.

Annál inkább változott a fiú. A nyolc év csaknem férfivá érlelte. De csak termetben. Az arca az a határozatlan se szép, se csúnya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiúké szokott lenni. Csak az arca színe maradt meg, az a pirosasbarna, gyönge szín. A vállig érő, hullámos haj az akkori idők férfidivatja volt.

A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap vette a kezébe, a másikat a fiatalember.

Az országútra mentek, és az út közepén, a fa irányában gödörásásba fogtak.

A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s visszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt. Békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.

Aztán ő is munkába fogott. Az öblös bőrtarisznyából kirakott mindent: kenyeret, kulacsot, fegyvereket. A tarisznyába azt a köves földet kotorta bele, amit a két ásó kifordított. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.

Nem telt belé egy óra, derékig állt már a két ember a gödörben.

– Elég – szólt akkor a pap. – János, most már a zsákot ide!

A szolga odacipelte a két zsákot.

– A puskát ne tedd a harmatba! – szólt rá a pap.

Aztán tovább parancsolgatott:

– Fogd ezt az ásót. Áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen. A gyepen fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.

Míg a szolga az árkot ásta, a két úriember beleeresztette a két zsákot a gödörbe.

A zsákokban puskapor volt.

A zsákokat megtiporták, és nagy köveket hordtak rájuk. A kövek közét betömködték apró kővel, földdel.

A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig, s megfalazta kővel. A gyújtózsineg abban az árokban húzódott tovább. Lapos kövekkel födték be mindvégig, hogyha eső esik is, át ne vizesedjen.

– No – mondja vígan a szolga —, most már tudom, hogy mi készül itten.

– Hát micsoda, János?

– Valaki itt az égbe röpül.

– És mit gondolsz, kicsoda?

– Kicsoda? Hát biz azt könnyű kitalálni. Holnap jön erre a török császár.

– Ma – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.

Mikor a kelő nap megvilágította az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.

A pap megtörülte a homlokát.

– Most már, János fiam, ülj lóra, és eredj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, míg csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.

– Értem, uram.

– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött húsz-harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza, és költs fel bennünket.

A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal. Leterítették a köpönyegüket, és legott el is aludtak mind a ketten.

2

Délfelé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.

– Jönnek! – kiáltotta. – Rémítő nagy had özönlik! Mint a tenger!

Aztán mikor odaért, folytatta:

– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.

A pap a diákhoz fordult.

– No, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.

– Cecey uramhoz?

– Oda.

A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.

A pap mosolygott.

– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elöl járnak, és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.

– Hát akkor gyerünk Cecey uramhoz! – mondta vígan a diák.

A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy csokor vadvirágot szedett.

– Kinek lesz az, Gergő?

– A feleségemnek – felelte Gergő mosolyogva.

– Feleségednek?

– Már mink csak úgy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyermekeskedtünk; aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.

– Remélem, szívesen tetted.

– Meghiszem azt. Olyan az orcája, mint a fehér szegfű.

– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.

– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánnyal a falu is.

– Eszerint az öreg pap titkot árult el.

– Nem. Csak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.

– De hát boldog leszel te avval a leánnyal?

A fiú elmosolyodott.

– Nézze meg őt, mester. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele.

A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előrefutott.

A diák megállította a lovát, és gyönyörűséges szemmel mondotta:

– Olyan ez a lány, mint valami kis fehér macska!

A pap mosolygott, és a fejét csóválta.

Sűrűbe értek. Le kellett szállniuk a lóról. Gergely ment elöl. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut.

Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.

– Gergő! Az a: Gergő! – kiáltozták örvendezve.

Gergely a süvegét lengette jobbra-balra.

– Jó napot, Juci néni! Jó napot, Panni asszony!

– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.

Gergely meghökkent. Megállította a lovát.

– Mit mond, nénémasszony?

– Elmentek. Elköltöztek.

– Hova?

– Budára.

Gergely elámult.

– Mind?

Balga gyermekremény! Azt gondolta, így felelnek vissza:

– Nem, a kisasszony itthon maradt.

Pedig hát előrelátható volt, hogy egyenesen így felelnek:

– Mind bizony. Még a papunk is velük ment.

– Mikor?

– Szent György-nap után.

– De valaki csak van a háznál?

– A török.

Gergely kedvetlenül fordult a paphoz.

– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt jártam.

– Hát akkor nem kapunk ebédet.

– Dehogynem, hiszen itt a török.

– Micsoda török?

– A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.

Orgonabokrokkal kerített temető látszott a ház mögött, nem nagyobb egy házhelynél. Csupa fakereszt, az is mind csak kérges fából. Név egyiken se.

Átadta a lovát a szolgának, s ő maga besietett. Megállott egy immáron besüllyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a vadvirágot. És letérdelt.

A pap is leszállott. Odatérdelt a fiú mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott:

– Élőknek és holtaknak ura, mennyben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiúnak. Ámen.

S magához ölelte a fiút, és megcsókolta.

Az úri ház csaknem szemben áll a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi, piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.

– Jó napot, Tulipánné – szólt a diák —, hát hol az ura?

Mert Tulipánnak a dolga, hogy nyissa a kaput.

– Részeg – felelte bosszúsan az asszony.

– Részeg-e?

– Az. Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.

– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.

– Jaj, dehogynem. Úgy iszik ez, mint a gödény! Csak iszik meg danol. Nem akar dolgozni az átkozott!

A szederfa hűvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöld mázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kulcsot el lehetett volna tőle venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezítlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.

Az a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Szakács volt az apja valamelyik basánál. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogy szokás piláfot, böreket, malebit meg szörbeteket főzni, és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szerette meg, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha kesztyűt húzott rá, senki se mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora íjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta feszíteni. S akkor az öreg megtette a törököt mindenesnek.

Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb megkeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.

Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, fölkelt, és törökösen keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni. De mert a meghajlás orra bukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.

– No, Tulipán – szólt a fejét csóválva Gergely —, hát mindig iszunk?

– Kell inni – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.

– De ha maga részeg, akkor hogy főz minekünk ebédet?

– Főz a feleségem – felelte Tulipán, a hüvelykujjával az asszony felé bökve. – Főz túrós csuszát is. Az ám a jó!

– De mink piláfot szeretnénk.

– Főz azt is. Tud.

– Hát az úr hol van?

– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.

A diák aggódó arccal fordult a paphoz.

– Mi lesz velük, ha a török el találja foglalni a várat?

– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem Buda vára.

S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:

– Az országot a nemzet őrzi, Buda várát maga az Isten.

Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból dohos levendulaillat dőlt kifelé. Kitárta az ablakokat is.

A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.

– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.

– Ez – felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Fehér.

– Hát ez a kancsal kisasszony?

– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, mikor festették, most nem kancsal.

– Keserű asszony lehet.

– Nem. Inkább édes. Én úgy hívom őt, hogy: anyám.

A fiú, hogy otthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ócska bútorokat.

– Nézze, mester: itt szokott ülni Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és olyankor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, így szokott ülni. Így felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!

– Jó, jó – felelte a pap fáradtan —, de sürgesd, fiam, az ebédet.

3

Este későn feküdtek le.

A pap azt mondta, hogy egynéhány levelet kell megírnia, hát nem hált egy szobában a diákkal.

A diák is levélírásnak ült. Megírta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy hogyan nem kapott levelet az elköltözésről. Ha értesítették, akkor bizony a levél eltévedt.

Mert abban az időben nem volt a magyar földön posta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

A diákot aztán elnehezítette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.

És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor egy tehén el nem bődül az ablaka alatt.

Immáron szokatlan volt neki. Se Somogyvárott, se Szigetvárott, se a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették fel mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a lecke: a török császárt kell felröpíteni a paradicsomba.

Fölkelt, és kopogott a szomszéd szobának az ajtaján.

– Mester! – kiáltotta. – Hajnalodik! Indulhatunk!

Semmi felelet. A szoba sötét.

A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát meg a máriaüvegből készült ablakot.

A pap ágya üres.

Az asztalon egynéhány levél fehérlik.

Gergely elbámul.

– Mi az ördög? – mormogja. – Az ágy érintetlen, ahogy megbontották.

Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezítláb hajtja kifelé a disznaját.

– Tulipánné! – Hol az én mesterem?

– Elment még éjfélkor, holdvilágnál.

– János is vele ment?

– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.

A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.

A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős, vastag betűkkel volt a megszólítás írva:

Kedves fiam, Gergely!

Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.

Gergely olvasta:

A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.

Te szeretetben élsz, és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.

Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.

Ezenkívül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!

Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyűjteményemet, Ferinek a virággyűjteményt. A könyvekből válasszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjuk, de ne legyenek soha a pogány hívei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállításán erősködjenek. Különben nekik is írok, s amit írok, mindhármatoknak az én háromfelé osztott lelkem maradjon.

Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.

Gábor pap.

Gergely kővé meredten bámult a levélre.

A halál? Tizenöt éves fiú nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.

És ettől a látványtól meg legyen fosztva?

Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.

– Tulipán – szólt törökül az eresz alatt nyújtózkodó embernek —, megvan-e még a török ruhája?

– Nincs – felelte Tulipán —, mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.

– A turbánja sincs meg?

– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.

A diák bosszúsan járt föl és alá az eresz alatt.

– Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.

– A császárt?

– Azt.

– Hát azt megláthatja az úrfi.

Gergely szeme ragyogóra vált.

– Igazán? Hogyan?

– Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal, és végignézheti az egész hadat.

– Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jöjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.

A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak:

– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.

Az asszony odavetette az ocsút mind a baromfiaknak, és sarkon fordult.

– Mi tetszik?

– A kulacsot, gyöngyöm – szólt Tulipán —, a kulacs kell.

– Mennydörgős istennyilát kendnek! Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?

– Nono, kis báránykám, sztambuli cukorkám – szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve —, az úrfi akarja.

– Nem igaz. Az úrfi nem iszik bort.

– Én nem iszok – szólt Gergely —, de el kell mennünk, és oda leszünk talán estig is, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzon.

– Elmennek? Hova mennek, úrfi?

– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.

Az asszony megdöbbent.

– Török hadat. Édes úrfikám, ne menjenek oda!

– De bizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.

– Jaj, édes úrfikám, micsoda veszedelembe készül! Hova gondol?

– Egy szó, mint száz – szólt Gergely türelmetlenül —, nekünk mennünk kell!

S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért. Az arca durcás volt.

– Én nem bánom, menjen az úrfi, ahova akar. Én az úrfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.

– Olyan nincs – felelte Tulipán.

– Itthon marad kend, érti?!

– Tulipánnak velem kell jönnie – szólt Gergely röviden.

– Az elemózsiát elviszi az úrfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon?

János szolga maga is így gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva, és a lovakat itatta.

Tulipán, hogy megneszelte az asszony nyugtalanságát, kihuzakodott:

– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz hébe-hóba. Nem vagy jó asszony.

Az asszony akkor elpityeredett:

– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket meg engem is?

– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt csütörtökön.

– Adok, édes jó uram, amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…

– Hát jó, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkísérem az úrfit, és estére visszatérek. Hát azt hiszed – szólt megölelgetve az asszonyt —, hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rúgok. Én mindig csak azért rúgok be, mert azt gondolom, hogy holnap már nem adsz innom.

A menyecske így valamiképpen megnyugodott. Összekészítette az élelmet. Könnyezve kísérte mégis az urát a kapuig, s még onnan is olyan aggódva nézett utánuk, hogy Tulipán hízott az örömtől.

János velük ment a sűrűig. Ott leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog igyekeztek tovább a szikláig.

A szikla az országút mellett ma is áll. Körülbelül öt ember magasságú, s a tetejéről végig lehet látni az országutat le a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.

A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fáról, és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senki se gyaníthassa, hogy ott emberek rejtőznek.

– Amoda is rakjunk lombot – mondotta Gergely —, észak felőlre.

– Minek?

– Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk, és utánanézünk.

A nap akkor kelt. Az erdőt harmat borította. A távolban felporzottak az első lovasok.