Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 7

7

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út dombra kanyarodott, a mezőség sötétje is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy vörös csillag ragyog ki a többi közül.

– Megérkeztünk – szólt az óriás.

De még negyedórát is mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.

Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét, és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő nagy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.

Egy napraforgós föld végén a topcsi basi kétszer belefújt a sípjába. Megállottak.

A sátorok azon a helyen U alakban voltak fölállítva. A rabokat annak az U-nak az ölébe kísérték be.

Az óriás a napraforgók felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.

A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.

Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.

De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!

Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.

Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.

A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.

– Szúdzsi! Szúdzsi! – hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.

És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.

Gergely is szomjas volt.

Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.

A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vízért sírt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettük legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.

Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.

– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az új őrhöz, egy hosszú nyakú, csupasz képű aszabhoz.

Barátságra akarta talán hangolni maga iránt.

– Hallgass, és dögölj le! – ordított az rá feleletül.

S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.

Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.

Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.

– Jumurdzsák! – kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.

Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.

A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.

– Ki vagy te?

A fiú fölkelt.

– Rab vagyok – felelte immár szűkellődve. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogy van, hogy maga él?

– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török. – Hát miért ne élnék?

Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.

– Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.

– Engem?

– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?

És mellen ragadta a diákot.

– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.

– Dehogy akarok – felelte a török enyhültebb hangon —, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.

És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.

– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte Gergely.

– A dolog olyan hirtelen történt – felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve —, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.

– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

– Hát jót akar vele tenni?

– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

– Hát a pap is itt van – szólt bizalommal a diák.

– Itt? A táborban?

– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.

Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.

– Honnan ismered te a papot?

– Ott lakunk egymás közelében – felelte a diák óvatosan.

– Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?

– Lehet, hogy mutatott.

– Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.

A diák a fejét rázta.

– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

És a zsebébe dugta a kezét.

Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.

Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.

Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.

A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.

Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.

Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.

A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.

A hosszú nyakú őr valahányszor elsétált mellette, mindig reápillantott.

Gergelyt bántották a pillantásai. Szinte megkönnyebbülten lélegzett, mikor az óriás török nagy, vállas alakját pillantotta meg újból, ahogy hozzájuk közeledett.

Egy tányér napraforgót rágott; úgy, mint ahogy a disznó rág. Ő nem volt őr, se rendes katona: lődöröghetett, ahol neki tetszett.

– Mind letördelték a táborverők előlünk – panaszkodott a hosszú nyakúnak. – Alig hogy ezt az egy tányért találtam.

– Vagy a hitetlenek takarították el – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.

S tovább sétált a rabok körül.

Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.

– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.

– Kapok – felelte a török —, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.

– Azelőtt mi voltál?

– Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.

– Mi a neved?

– Hasszán.

Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:

– Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.

– Miért volna marha? – kérdezte a diák.

– Azért – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva —, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.

8

A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.

Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.

Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.

– Hitetlen – szólott Hajván a diák térdét meglökve —, ha enni akarsz, hozok neked is.

– Köszönöm – felelte a diák. – Nem vagyok éhes.

– Mióta elfogtunk, nem ettél.

– Mondom, nem vagyok éhes.

Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.

– Én mindig éhes vagyok.

S tovább csámcsogott.

A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű püspökárnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.

– Ne aludj – szólt halkan Hajván —, valamit mondanék.

– Ráérünk holnap is.

– Nem. Még ma szeretném.

– Hát csak hamar.

– Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világít.

A téren, ahova be voltak kerítve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából, öt másik árnyék vált elő.

Új rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.

– Eresszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. – Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?

Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.

Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.

A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.

– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!

Kis szünet után folytatta:

– Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!

A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.

Gergely odafordult a magyarhoz.

– Ugye – kérdezte —, ezek a németek Buda alól szöktek?

– Bizonyosan – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.

Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.

– Miért estek rabságba? – kérdezte Gergely tovább.

– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.

– Budáról jött talán?

– Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.

– Ismeri ott az öreg Ceceyt?

– A falábút? Hogyne ösmerném.

– Mit csinál az öreg?

– Mit csinál? Verekszik.

– Verekszik?

– De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.

– De hiszen annak csak fél keze van!

– Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.

– Török Bálint?

– Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.

– Aztán nem esett baja az öregnek?

– Dehogynem – felelte a varga nevetve —, levágták a fából való kezét a csatában.

– A lányát ismeri-e? – kérdezte félénken a diák.

– Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.

– Ugye, szép leány?

A varga vállat vont.

– Takaros.

Egy percre elhallgatott, és meghúzta a bajuszát.

– Istene ne legyen a pogányának – mondotta egyszerre hangot változtatva —, csak visszaadják tán a mentémet!

– Mikor jött el Budáról? – faggatta tovább a diák.

– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna! Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfejérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?

– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?

– Bizonyos.

– Már hogy volna bizonyos?

– A templomban minden éjjel miséznek a török lelkek, már több egy heténél.

– Micsoda? Mit beszél?

– Minden éjfélkor kigyullad a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok ilallah, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az istenüket.

– Nem lehet ez, bátyám!

– De isten-szentuccse igaz. Hát Nándorfejérvárott nem így volt? Ott is így hallatszott a török ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét múlva töröké lett a vár.

– Ez csak afféle babona – szólt Gergely összeborzongva.

– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem jöttem volna ki a várból.

– Hát ezért szökött meg!

– Persze hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velük, mert jó keresetem volt. A nemesurak, tudhatja az úrfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint úrnak is csináltam, Werbőczy nagyságos úrnak is én varrtam. Hát még Perényi nagyságos úr!

A csizmadia nem végezhette el, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál, és fölemelte, mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tízlépésnyire.

A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le:

– Azt mondtad, hogy tudsz írni-olvasni, hát mutatok neked valamit.

Beletörölte mind a tíz ujját a bugyogójába, és elővonta a hátáról a fehér ökörbőr turbát.

Megint megtörölte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamenpapirost vett elő.

– Nézd – azt mondja —, ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A derekán volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az írások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.

A hold erősen világított. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összekucorodott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.

A diák kibontotta a papiroscsomót. Tenyérnyi nagyságú lapok voltak, s mindenféle négy-, öt— és hatszögletes rajzok a lapokon.

– Nem látok jól – szólott a diák. – A hold nem elég világosság az ilyen apró írás elolvasásához.

A török fölkelt, és karnyi vastag, lángoló ágat hozott a tűztől. Tartotta.

A diák nézte az írást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tűz meleget langallt az arcára, de ő alig érezte.

Egyszer aztán fölemelte a fejét.

– Mutattad már valakinek ezeket az írásokat?

– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.

A fa lángja ellobbant. A török letette.

– Nekem a te pénzed nem kell – folytatta a diák. – Az öklödtől sem félek. Mert én a szultán rabja vagyok: ha megütsz engem, a szultánnak számolsz érte. Hanem ha te azt kívánod, hogy megfejtsem ezt az írást, én is kívánhatok tőled valamit.

– Mit?

– Ez az írás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.

– Bizonyosan ő csinálta.

– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt.

A török az álla hegyét fogta, s gondolkodva nézett Gergelyre.

– Én addig, míg odajársz, átvizsgálom a papirosaidat – biztatta tovább a diák. – Most már nem kell a láng se. A hold eléggé világít.

S újra belemélyedt a rajzok szemlélésébe.

A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X alakú és egy O alakú jegy az egyik rajzon szembetűnő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: X a vár leggyöngébb része, O az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez az O jegy nyíl alakú vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.

A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi várnak a rajza.

Mit tegyen?

Ellopja?

Az lehetetlen.

Elégesse?

A török megfojtja érte.

Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt, és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a X-et meg az O-t is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.

Ez volt minden, amit tehetett.

Hogy a török még oda volt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Azért ragadta meg a figyelmét, mert négy föld alatti utat látott rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vízmedencét. Milyen különös építmény! Mintha, akik építették, arra is számítottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha ott nem sikerül, négy úton négyfelé menekülnek a várból, míg az üldözők belepusztulnak a medencébe.

Felpillantott, hogy jön-e a török.

Jött. Magas, óriás árnyékként közeledett az ágyúk mellett.

Gergely gyorsan golyóvá morzsolta azt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakított az ujjával, s oda bocsátotta le. Azután újra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.

– A pap él még – szólt lekuporodva a török —, de azt mondják, nem éri meg a reggelt.

– Láttad?

– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög, mint a hasba szúrt ló.

Gergely a szemére takarta a kezét.

– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.

– És ha az vagyok? A szerencséd a markomban van.

A török pislogott: egyszerre megjámborult.

– Szerencsével jár ez a papiros?

– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.

S visszanyújtotta a papirost.

– Hát beszélj – szólt mély hangú suttogással az óriás. – Megtettem, amit kívántál.

– De ki is kell engem szabadítanod.

– Hohó! – mordult el a török.

– Ez a titok neked többet ér.

– Megtudom mástól.

– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki ért latinul, törökül egyaránt, s akinek te olyasmivel szolgálhatsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját?

A török nyakon ragadta a diákot.

– Megfojtalak, ha meg nem mondod!

– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.

Többet nem mondhatott. A török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára.

A lélegzete elfulladt.

Azonban a török nem akarta megfojtani. Mi haszna lenne abból?

Ha megfojtja a diákot, megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.

Ujjai eltágultak a diák nyakán.

– Hát jó – szólt komoran —, agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabadítsalak?

A diák nem bírt azonnal felelni. Levegőzni kellett a szorítás után.

– Legelőször is – szólott lihegve – lefűrészeled a lábamról a bilincset.

Az óriás megvetően mosolygott. Körülnézett, s nagy, vörös kezét lenyújtotta az egyik bilincsért. Kettőt roppantott rajta. A bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.

– Azután? – kérdezte tovább kíváncsi szemmel.

– Szerzel nekem egy szpáhisüveget, szpáhiköpönyeget.

– Az már bajos.

– Valamelyik alvóról leveszed.

A török a nyakát vakarta.

– Ez még nem minden – folytatta a diák. – Lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.

– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handzsáromat.

– Elfogadom.

A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tűntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékokként jártak föl és alá.

A hosszú nyakú valami húszlépésnyire állott. A lándzsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.

– Várj – szólt az óriás.

Fölkelt, és elcammogott kelet felé. Eltűnt a sátorok között.

9

Gergely eldőlt a fűben, mintha ő is aludna. De nem akart aludni, bármilyen fáradt volt is. Fél szemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy összeérkezik-e a hold azzal a hosszú, tutajforma, szürke felhővel, amely mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező sötétség takarja a földet.) Másik szemével meg a vékony nyakú, goromba janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott, mint a csupasz nyakú sas a fogságban. Bizonyosan állva aludt. A naphosszat járt katonák állva is alszanak.

Az éj enyhe volt, s a levegő százezer ember halk horkolásától remegett. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangú mormolással, mint a macska, mikor fon. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó s a lovak legelésének halk ropogása.

Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Az elítéltek is mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.) De ő nem akart aludni. Küzdött az álom nehéz levegője ellen, amely a táborra ránehezült. Küzdött. De végre is lecsukódott a szeme.

S íme, azt látja, ott van, ahonnan elindult: a somogyvári ókastély tanulószobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.

Az asztalnál ülnek, a nagy, festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velük Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajol. Balra az ablak, amelynek ónkarikás, kerek üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja Magyarországot, a másik a három világrészt. (Akkor még nem rajzolták meg a tudósok a Kolumbusz földjét, csak éppen híre szállongott, hogy eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok. De hogy mi igaz benne, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.)

A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátor alakú képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák. Jó mappák voltak azok. Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a címeres nagyurak között is sok volt, aki nem tudott sem írni, sem olvasni. De hát minek is? Arra való az íródiák, hogy írjon, ha írni kell; ha meg levél jön, olvassa el az urának.

A pap fölemeli a fejét, és megszólal:

– Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist,¹² se geográfiát,¹³ se históriát,¹⁴ se botanikát,¹⁵ csak éppen a török nyelvet meg a németet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan csinálódik a puskapor.

Török Jancsi beletaszítja a lúdtollat a kalamárisba.

– Időpocsékolás már azt is tanulnunk, mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat fordított apámuram.

A kis tízéves Feri a fejének egy könnyű rántásával hátraveti vállig érő, mogyorószín haját, és közbeszól:

– Minek a kémia is? Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ!

– Hohó, úrfi – feleli a pap elmosolyodva —, te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.¹⁶

A szoba küszöbén Török Bálint daliás alakja jelenik meg. Az a kék bársonydolmány van rajta, amelyet János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe, könnyű kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.

– Vendég érkezett – szólt a papnak. – Öltözzetek át, fiúk. Gyertek le az udvarra.

Megsimogatja a Feri gyerek haját, és újra eltűnik.

Az udvaron egy nagy, bécsi vasas szekér. Amellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket emelnek ki a szekérből, és leadogatják a török raboknak. A rabok az udvaron cölöpökre aggatják a vérteket.

A kocsi mellett négy előkelő úriember áll a Bálint úr társaságában. Bemutatják nekik a fiúkat. Az egyik rövid orrú, tüzes szemű, alacsony, barna ifjú. Fölemeli a kis Török Ferencet, és úgy csókolja meg. – Tudod-e még, ki vagyok én?

– Miklós bácsi – feleli a gyerek.

– És a másik nevem?

Ferkó gondolkozva néz Miklós bácsinak puha, fekete szakállára.

Helyette János szól:

– Zirinyi.

– Nem Zirinyi, te – igazítja az apja —, Zrínyi.

Mindez megtörtént egyszer. Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Ahogy tovább történt annak a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.

Mikor a hat mellvért fel volt állítva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.

Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak. Különösen a Bibliát meg a katekizmust¹⁷ kérdezgették.

Török Bálint darabig csöndes mosolygással hallgatta a jámbor kérdéseket, aztán megrázta a fejét.

– Hát ti azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el, Jancsi, hogyan szokás ágyút önteni!

– Hány mázsásat, édesapám?

– Százmázsásat, aki arkangyalát!

– Százmázsás ágyúnak – kezdte állva a fiú – kell kilencven mázsa réz meg tíz mázsa ólom, de szükség idején harangokból is lehet ágyút önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyút akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyúratunk. Az agyagba csepűt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.

– Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.

– Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne vagy elgörbülne.

Aztán, okos szemét az apjára függesztve, folytatta:

– Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepűvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor az megvan, leállítják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Aztán az ágyúöntő külső borítékot csinál hasonlóképpen tisztított és meggyúrt agyagból, s fölépíti az agyagból való rúd körül gondosan. Ötujjnyi hézagnak kell körös-körül maradnia, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyú. Mikor ez is megvan, körülrakják az agyagot kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tíz öl fával, és afölé rakják a rezet. Azután…

– Valamit kifelejtettél.

– Az ólmot – szólt közbe a kis Feri.

– Hiszen most akarom mondani – vágott vissza a fiú. – Az ólmot is beledarabolják. Aztán éjjel-nappal tüzelnek, míg csak a réz olvadásnak nem indul.

– Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence – szólt ismét az öcsike.

– Hát nagy meg vastag. Tudhatja, akinek esze van.

A vendégek nevettek. Jancsi pedig durcásan leült.

– Megállj csak – morogta, az öccsére villantva a szemét —, majd számolunk!

– Hát jó – felelte az apa —, ha te nem tudod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el, Ferike, ami még hiányzik.

– Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kisfiú. – Az ágyút, mikor kihűlt, kiveszik a földből.

– Az ám – szólt diadalmasan Jancsi —, hát a reszelés? Hát a simítás? Hát a három próbalövés?

Feri elvörösödött.

És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.

– Az a legjobb – szólt nevetve Török Bálint —, hogy a gyújtólyukról mind a ketten megfeledkeztek.

Aztán mindenféle hadi ügyekről, törökről, németről beszélgettek az asztalnál.

Egyszer Gergelyhez is szóltak.

– Ebből jeles ember lesz – mondotta Török Bálint, a Gergely fejét megsimogatva. – Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.

– Ej – felelte Zrínyi —, nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.

A vacsora véget ért. Csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.

– No, most búcsúzzatok el a vendégektől, és eredjetek az anyátok szárnya alá – szólt a gyerekeknek Török Bálint.

– Hát Sebők bácsi nem énekel? – kérdezte a kis Feri.

Egy szelíd, kis, szőrös képű ember megmozdult erre az asztalnál. Bálint úrra nézett.

– Az ám, jó Tinódi – szólt meleg tekintettel Zrínyi —, énekelj nekünk valamit szépet.

Tinódi Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.

– Hát jó – szólt az apa —, egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fújunk.

Tinódi valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz¹⁸ öt húrján.

– Mit énekeljek? – kérdezte a gazdát.

– Hát a legújabbat, amit a múlt héten szerzettél.

– A mohácsit?

– Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kívánnak.

– Nem, nem – szóltak a vendégek. – Halljuk a legújabbat!

A terem elcsöndesült. A szolgák elkoppantották az asztalon álló viaszgyertyák hamvát, s az ajtózugba ültek. Tinódi még egyszer végigpöngette a húrjait. Egy kortyot ivott az előtte álló ezüstkupából, és mély, lágy férfihangon kezdte az énekét:

Siralmát éneklem most Magyarországnak:

Vérrel ázott földjét mohácsi csatának;

Mint hullt el sok ezre nemzet virágának,

S lőn gyászos elveszte az ifjú királynak.

Valami különös volt az éneklése. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyva a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét fogta énekhangra.

A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tűnt fel az előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.

De az ő együgyű versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabosak és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet indítóan szépen hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.

A vendégek már az első versszaknál a szemükre tették a kezüket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könnybe borult. A király mellett harcolt ő Mohácson, a király testőrei között. Négyezer szemtanúja élt még akkor a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!

Tinódi elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemük. Az ismerős neveket megkönnyezték.

Végül Tinódi a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:

Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,

Az a világon a legnagyobb temető;

Egy egész nemzetre terül ott szemfedő…

Föl se támasztja tán az örök Teremtő!

– Föltámasztja! – kiáltott Zrínyi a kardjára csapva.

És a jobbját fölemelte:

– Szent esküvést, urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük! Hogy addig nem alszunk puha párnán, míg a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földjéből!

– Hát a német? – felelt keserűen Török Bálint. – Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német!

– A te apósod is német – csapta vissza Zrínyi fellobbanva. – A német mégiscsak keresztény.

– Ott az igazság – szólt csillapítóan a vendégek közül egy öregúr —, hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.

– Köszönöm! – felelt Zrínyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban heverni ötven esztendeig.

S hogy erre föl is kelt az asztaltól, a kardja megcsördült.

A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a csillagos ég alatt fekszik, s előtte nem Zrínyi áll, hanem egy széles vállú török.

Hajván volt. Az rúgta meg a lábát, hogy ébredjen föl.

– Itt a ruha.

Köpönyeget és turbánt vetett a diák elé.

– Lovat majd útközben szerzünk.