Kitabı oku: «Az ember tragediaja», sayfa 6

Nincs rendszer az életnek műhelyében?

Nézz hát egy percre szellemi szemekkel,

És lásd a munkát, mellyet létrehoznak,

Csakhogy nekünk ám, s nem kicsiny magoknak.

(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.)

Kar

Csak rajta, pengjen a kapa:

Ma kell végezni, holnap késő,

Bár egypár ezredév után

Még mindig nem lesz kész a nagy mű.

Bölcső s koporsó ugyanaz,

Ma végzi, amit holnap kezd el,

Örökké éhes s jóllakott,

Mi már ma bémegy, holnap felkel!

(A lélekharang megcsendül.)

Megcsendült, ím, az estharang,

Bevégezők; el, nyúgalomra,

Kiket a reg új létre költ,

A nagy müvet kezdjék el újra.

A Bábjátékos

Én a komédiát lejátsztam,

Mulattattam, de nem mulattam.

A Korcsmáros

Kiitta mindenik borát,

Vendégeim, jó éjszakát!

A Kisleány

Kis ibolyáim mind elkeltek,

Majd újak síromon teremnek.

Cigányasszony

Jövőjét vágyta látni minden:

S szemét behúnyja most ijedten.

Lovel

Kincsem nem nyújta boldogságot:

S most ingyen nyúgalmat találok.

Munkás

A hét letelt, a szombatest itt,

Kinyugszom végre fáradalmit.

Tanuló

Álmodtam szépet – felzavartak,

Szép álom, jőj, most már folytatlak.

Katona

Hivém, derék vagyok nagyon,

S egy rossz gödörben megbukom. —

Kéjhölgy

A mámor elszállt, a festék lement,

Itt oly hideg van: jobb-e odalent?

Az Elítélt

Maradj, bilincs, a hitvány por felett,

Más törvényt sejtek e küszöb megett.

A Nyegle

Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:

Most a valónál mind elámulunk.

Éva

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!

Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:

A por hull csak belé, e föld szülötte,

Én glóriával átallépem azt.

Szerelem, költészet s ifíuság

Nemtője tár utat örök honomba;

E földre csak mosolyom hoz gyönyört,

Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

Lucifer

Isméred-é, Ádám?

Ádám

Ah, Éva, Éva! —

TIZENKETTEDIK SZÍN

(U alakra épült nagyszerű falanszter udvara. A két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak. A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók – egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

Ádám

Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

Lucifer

E régi eszmék többé nincsenek.

Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?

Előitélet szülte egykor azt,

Szűkkeblüség, versenygés védte meg.

Most már egész föld a széles haza,

Közcél felé társ már most minden ember,

S a csendesen folyó szép rend fölött

Tisztelve áll őrűl a tudomány.

Ádám

Beteljesült hát lelkem ideálja,

Ez mind derék, ezt így kivántam én is.

Egyet bánok csak: a haza fogalmát,

Megállott volna az tán, úgy hiszem,

Ez új rend közt is. Az emberkebel

Korlátot kíván, fél a végtelentől,

Belterjében veszt, hogyha szétterül;

Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;

Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,

Mint a szülők sírjáért lelkesült.

Ki a családért vérét ontaná,

Barátjaért legfeljebb könnye van. —

Lucifer

Eszményedet, mint látom, elveted,

Előbb még, mintsem testesülhetett.

Ádám

Korántse hidd, de kandivá levék:

Mi eszme az, mely a széles világot

Eggyé olvasztja, melly a lelkesűlést,

Az emberszív e szent, örök tüzét,

Mit eddig száz hitványsággal szitott,

S ábrándos harcra zsákmányolt ki csak,

Nemesb célhoz vezérelendi végre. —

De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez?

Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen

A boldogságban, mellyet annyi harcra

Jól érdemelt dijul kapott az ember.

Lucifer

Sok más hasonló közt ez egy falanszter,

Tanyája az új eszmék emberének. —

Ádám

Jerünk tehát.

Lucifer

Megállj, ne oly sietve.

Előbb levetjük ezt a régi bőrt.

Ha mint Ádám s Lucifer érkezünk,

Nem hinne bennünk e tudós világ,

S megsemmisülnénk, vagy lombikba zárna.

Ádám

Mily oktalan beszéd ez már megint.

Lucifer

Már az nincs másképp a szellemvilágban.

Ádám

Tégy hát, amint akarsz, de szaporán.

(Lucifer mindkettőjüket átalakítja a falanszterbeliekhez hasonlóvá.)

Lucifer

Im, vedd e gúnyát. El hajfürteiddel —

Készen vagyunk. —

Ádám

Szóljunk be e tudóshoz.

Lucifer

Üdvöz légy, túdós!

Tudós

Meg ne háboríts

Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.

Lucifer

Nagyon sajnálom. Mink az ezredik

Falanszterből vagyunk tudósjelöltek,

S ily messze útra nagy hired hozott.

Tudós

Dicséretes buzgóság, mondhatom.

De hisz müvem most félben is maradhat,

Csak a meleg ne fogyjon lombikomban,

S akaratomnak enged az anyag. —

Lucifer

Ah, nem csalódtam, megmaradt tehát

Még benned is, ki a természetet,

Embert leszűrted, mint végső salak,

A nagy hiúság. —

Tudós

Most mulathatunk már. —

De mely szakmába tartoztok sajátlag?

Ádám

Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,

Átpillantását vágyjuk az egésznek. —

Tudós

Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,

Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

Ádám

Igaz. – Tudom jól, hogy kell ollyan is,

Ki homokot hord, vagy követ farag:

Nélkűle nem emelkedik terem.

De ez csak a homályban tévelyeg,

S fogalma sincs arról, miben segít. —

Csak az építész látja az egészet,

S bár megfaragni nem tud egy követ,

A művet ő teremti, mint egy isten. —

Ily épitész nagy a tudásban is.

Lucifer

S azért jövénk tehozzád, óh, nagy ember.

Tudós

Azt jól tevétek, méltányolni tudlak.

A tudománynak gazdag ágai

Egy organizmus sok külön vonása,

Együtt igéző csak.

Lucifer

    Szép hölgy gyanánt.

Tudós

De mindamellett a vegytan csupán —

Lucifer

Az a közép, hol élete lakik. —

Tudós

Találtad.

Lucifer

Ezt mondá a matézisről

Előttem már egy matematikus.

Tudós

Hiúságból mindenki önmagát

Tekinti látkörében a középnek. —

Lucifer

Te jól választád kedvenc tárgyadul

A kémiát.

Tudós

  Abban nyugodt vagyok. —

De hát nézzük meg a muzeumot.

Páratlan az egész mai világon,

Az ősvilág kihalt állatjai

Valódi példányokban állnak itt,

Mind jól kitömve. – Ezrenként lakoztak

Apáink közt, míg barbárok valának,

Megosztva vélök a világ uralmát. —

Maradt felőlök sok csudás mese,

Például erről, hogy gőzmozdonyul volt.

Ádám

Ez ló, de korcsult fajta, mondhatom,

Más állat volt ám hajdan Al-borak.

Tudós

Erről meg azt regélik, hogy barátul

Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,

S fel bírta fogni, hű elismeréssel

Lesvén, az ember gondolatjait.

Mi több, mondják, hogy elsajátitá

Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,

S mint őr, od’adta érte életét. —

Ezt úgy beszélem csak, mint írva van,

Nem mintha hinném mind feltétlenül.

Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd,

Melyből ránk szintén e mese maradt.

Ádám

Ez a kutya. – Mind áll, mit róla mondasz. —

Lucifer

Vigyázz, Ádám, elárulod magad. —

Tudós

Ez a szegénynek rabszolgája volt.

Ádám

Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.

Tudós

Ez a puszták királya.

Ádám

Az oroszlány —

Im, itt a tigris, itt a fürge őz,

Mi állat él tehát még a világon?

Tudós

Minő kérdés, hát nálatok nem így van?

Él, ami hasznos, és mit ekkorig

A tudomány pótolni nem tudott:

A disznó és a birka, de korántse

Olyan hiányosan már, mint minőnek

A kontár természet megalkotá:

Az élő zsír, ez hús— s gyapjútömeg,

Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál.

De úgy látom, hogy ezt mind ösmered,

Lássunk tehát mást. Ím, ásványaink.

Nézzétek, millyen roppant széndarab:

Egész hegyek valának illy anyagból,

Az emberek már készen szedheték

Mit most a légből szűr a tudomány

Nagy fáradsággal. Ezt az ércet itt

Vasnak nevezték, s míg el nem fogyott,

Az alumínért nem kellett kutatni. —

Ez a darabka az arany, nagyon

Nevezetes s nagyon haszontalan.

Mert még midőn az ember, vakhitében,

Imádott felsőbb lényeket magánál,

Felűlállókat még a sorson is:

Ilyennek hitte az aranyat is,

Oltárain jólétet és jogot,

Mindent, mi szent volt, áldozott, hogy egy

Büvös darabját bírja megszerezni,

Melyért cserébe mindent kaphatott —

Csodálatos tény, még kenyeret is.

Ádám

Mást, mást mutass, ezt is mind ösmerem.

Tudós

Valóban nagy tudós vagy, idegen.

Lássuk tehát az ős növényzetet.

Im, itt van az utolsó rózsa, mely

Nyílt a világon. Hasztalan virág,

Más százezer testvérrel foglalá el

A legbujább tért a lengő kalásztól;

Nagy gyermekek kedves játékszere.

Sajátságos jelenség az valóban,

Mint kaptak egykor ily játékokon,

Virágot terme még a szellem is:

A költészet s hit ábrándképeit,

S csalóka álmok karján ringatózva

Eltékozolta a legjobb erőt,

Hogy életcélja parlagon maradt.

Itt őrizünk még ritkaság gyanánt

Két ily müvet. Az első költemény;

Iróját akkor, még midőn bünös

Önhittel az egyén érvényt kivánt,

Homérnak hívták. Ábrándos világot

Rajzol le abban, Hádésznek nevezvén.

Rég megcáfoltuk már minden sorát.

A másik Tacitus Agricolája,

Nevetséges s mégis sajnálatos

Fogalmak képe a barbár világból.

Ádám

Hát fennmaradt még e nehány levél

A nagy napokból, mint végrendelet,

S nem bírja mégis lángra gyújtani

A korcs utódot, tettre ingerelvén,

Mely mesterkélt világtokat ledönti?

Tudós

Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt,

A méreg, mellyet rejt, nagyon veszélyes,

Azért nem is szabad olvasni másnak,

Csak aki hatvan évet meghaladt,

S a tudománynak szentelé magát.

Ádám

De hát a dajka tündér daljai,

Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe

Sejtelmeket?

Tudós

Igen bizon, s azért

Dajkáink a magasb egyenletekről,

A mértanról beszélnek gyermekinknek. —

Ádám (félre)

Ah, gyilkosok, nem féltek-é egész

S legszebb korától a szűt megrabolni!

Tudós

Menjünk tovább. – Im, itt e műszerek,

Műtárgyak mily csodás alakzatúak,

Ez álgyu; rajta rejtélyes fölírás:

Ultima ratio regum. – Hogyan

Használtatott, ki tudja? – Im, e kard,

Kizárólag csak embergyilkoló szer —

És nem volt bűnös, aki ezzel ölt.

E kép szabad kézzel készült egészen,

Fél emberéltet vett talán igénybe,

És tárgya, nézd, csak hóbortos mese.

Ma a nap végzi e munkát helyettünk,

S mig az csalárdul ídealizált,

Ez mély hüséggel szolgál céljainknak.

Ádám

(félre) De a müvészet, a szellem maradt el —

Tudós

E százszerű tárgy, millyen cifra mind,

Mi gyermekes. A serlegen virág,

A széktámlán ábrándos arabeszk,

Emberkezek pazarlott műve mind.

S üdítőbb-é a víz azon pohárból,

Kényelmesb-é e széken az ülés?

Most gépeink teszik mindezt helyettünk,

Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,

És a tökélyről az kezeskedik,

Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,

Végső napjáig amellett marad.

Ádám

Azért nincs élet, nincs egyéniség,

Mely mesterén túl járna, semmi műben. —

Hol leljen tért erő és gondolat,

Bebizonyítni égi származását?

Ha küzdni vágyik és körültekint

Ezen szabályos, e rendes világban,

Még a veszély gyönyörét sem leli,

Nem lel csak egy vérengező vadat se.

Csalódtam hát a tudományban is:

Unalmas gyermekiskolát lelek

A boldogság helyén, mit tőle vártam.

Tudós

Nincs-é behozva a testvériség?

Hol szenved ember anyagi hiányt?

Valóban, illy eszmék megérdemelnék

A megfenyítést.

Ádám

Mondd, mi hát az eszme,

Mely egy ily népbe egységet lehel,

Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

Tudós

Ez eszme nálunk a megélhetés.

Midőn az ember földén megjelent,

Jól béruházott éléskamra volt az:

Csak a kezét kellett kinyújtani,

Hogy készen szedje mindazt, ami kell.

Költött tehát meggondolatlanul,

Mint a sajtféreg, s édes mámorában

Ráért regényes hipotézisekben

Keresni ingert és költészetet.

De már nekünk, a legvégső falatnál,

Fukarkodnunk kell, általlátva rég,

Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.

Négy ezredév után a nap kihűl,

Növényeket nem szül többé a föld;

Ez a négy ezredév hát a mienk,

Hogy a napot pótolni megtanuljuk.

Elég idő tudásunknak, hiszem.

Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,

Ez oxidált legtűztartóbb anyag.

Az organizmus titkai közel-

Állnak ma is már a fölleplezéshez. —

Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,

Majdnem feledtem volna lombikom,

Mert én is épp e tárgyban dolgozom.

Lucifer

Nagyon vénűl az ember, hogyha már

Lombikhoz tér, midőn organizál. —

De hogyha sikerülne is müved,

Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,

Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,

Lény, mellyet a természet eltagad,

Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,

Ha nem korlátozandja az egyén.

S honnan veendi ennek jellegét,

Elzárva külhatástól, szenvedéstől,

Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

Tudós

Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,

Itt-ott tünékeny alakok mozognak,

Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,

A vegyrokonság és ellenhatás

Mind összevág, és kényszerülve lesz

Engedni az anyag kivánatomnak.

Lucifer

Bámullak, túdós! még csak azt nem értem,

Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,

Ne vonja egymást, és ne lökje el

Az ellentét.

Tudós

    Minő badar beszéd;

Örök törvénye ez az anyagoknak.

Lucifer

Ah, értem, mondd csak el, min alapul?

Tudós

Min alapul? törvény, mert úgy vagyon,

Mutatja nékünk a tapasztalás.

Lucifer

A természet fűtője vagy tehát csak,

A többit ő magában végezi. —

Tudós

De én szabom korlátit az üveggel,

S kivonszolom a rejtélyes homályból.

Lucifer

Nem látok eddig még életjelet.

Tudós

El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem

Az organizmus minden titkait,

Ki százszor boncolám az életet —

Ádám

Hullát fogál fel csak mindannyiszor.

A tudomány sántán követi csak

A meglevő ifjú tapasztalást,

S miként bérenc költője a királynak,

Kész kommentálni a nagy tetteket,

De megjósolni hívatása nincs. —

Tudós

Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,

Egy szikra kell csak, és életre jő? —

Ádám

De azt a szikrát, azt honnan veszed?

Tudós

Csak egy lépés az, ami hátra van.

Ádám

De ezt az egy lépést ki nem tevé:

Az nem tett semmit, nem tud semmit is.

A többi mind künn volt az udvaron,

A legszentebbe épp ez egy vezetne. —

Óh, lesz-e, aki egykor megteszi? —

(Ezalatt a lombik felett lebegő füst sűrűdni kezd s dörög.)

A Föld Szellemenek szava (a füstből)

Nem lesz soha. – Ez a lombik nekem

Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,

Ádám, ugy-é? – most még nem is gyanítnak.

Ádám

Hallottad-é a szellem-szózatot,

Óh, nézd, óh, nézd, te gőgös, gyönge ember,

Hogy bírnál azzal, aki ott lebeg. —

Tudós

Őrült roham. Ah, aggódom miattad.

(A lombik elpattan, a szellem eltűnik.)

A lombik eltört, újra kezdhetem

A nagy müvet. Midőn már int a cél,

Kisded göröngy, a dőre vakeset,

Elejt.

Lucifer

Végzetnek hívták hajdanán.

S kevésbé szégyenítő volt hatalma

Alatt megtörni, mint engedni most

A dőre vakesetnek. —

(Csengetnek.)

Mit jelent ez?

Tudós

A munka megszűnt, jő a sétaóra,

Itt jőnek a gyárakból, a mezőről,

Most kap fenyítést, aki vétkezett,

Most osztatnak be a nők s gyermekek.

Jerünk oda, dolgom lesz nékem is.

(Hosszú sorban férfiak jőnek, másban nők, néhányan közülük gyermekkel, köztük Éva is. Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.)

Az Aggastyán

Harmincadik szám!

Luther (a sorból kilépve)

Itt vagyok.

Az Aggastyán

Te ismét

Mértéktelen fűtötted a kazánt.

Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed

Veszélybe hozni az egész falansztert.

Luther

S ki állna ellent a csábnak, midőn

Szikrázva, bőgve a vadult elem,

A láng ezer nyelvével vesz körül,

Elérni kíván, hogy megsemmisítsen:

S ott állni bátran, szítani tovább,

Jól tudva, hogy hatalmunkban vagyon. —

Nem ismered te a tűznek varázsát,

Ki csak fazék alatt isméred azt.

Az Aggastyán

Hiú beszéd, ezért ma nem ebédelsz.

Luther (visszalépve)

De holnap újra szítom a tüzet.

Ádám

Mit látok? ezt a férfit ismerem.

Ez volt Luther.

Az Aggastyán

Kétszázkilencedik!

Cassius (kilépve)

Itt.

Az Aggastyán

Tégedet harmadszor intelek már,

Hogy ok nélkül keressz verekedést.

Cassius (visszalépve)

Ok nélkül, merthogy nem panaszkodom? —

Pulya, ki más segítséget keres,

Míg karja ép. Vagy gyöngébb volt-e tán

Ellenfelem, mért nem védé magát? —

Az Aggastyán

Ne feleselj. – Nem menti koponyád

Alakzata sem e rossz hajlamot,

Mert az nemes, mert az hiánytalan.

De véred oly forrongó és szilaj!

Gyógyítni fognak, amíg megszelídülsz.

Ádám

Ah, Cassius! ha ismernél, ki véled

Philippinél csatáztam. – Hát odáig

Bir-é a rossz rend, a teória

Tévedni, hogy egy ily nemes kebel

Csak gátjaul van, s fel sem ismeri.

Az Aggastyán

Négyszázadik szám.

Plátó (kilépve)

Hallom.

Az Aggastyán

Már megint

Úgy elmerültél álomképeidben,

Hogy a rádbízott marha kárba ment.

Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.

Plátó (visszalépve)

Még a borsón is szépet álmodom.

Ádám

Ah, mily szerep jutott, Plátó, neked

A társaságban, melly után epedtél! —

Az Aggastyán

A hetvenkettedik szám!

Michelangelo (kilépve)

Íme, itt. —

Az Aggastyán

Rendetlenül hagyád el műhelyed.

Michelangelo

Igen, mert mindig széklábat csináltam,

És azt is a leghitványabb alakra.

Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,

Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,

Nem engedék. Kivántam változásul

A szék támláját, mindent hasztalan.

Megőrüléshez voltam már közel,

S otthagytam a kínt, ott a műhelyet.

(Visszalép.)

Az Aggastyán

E rendbontásért a szobába mégy,

S nem élvezed e szép meleg napot.

Ádám

Michelangelo, mily pokol lehet

Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. —

Óh, mennyi ismerős mindenfelé,

És mennyi szellem, mennyi őserő.

Ez vélem harcolt – az mártírhalált halt,

Ez szűknek érzé a világtekét,

S mi egyformára, mily törpére szűrte

Az állam. Óh, Lucifer, jőj, jerünk;

Nem bírja lelkem e látványt tovább. —

Az Aggastyán

Ma két gyerek tölté be az időt,

Melyben szükséges volt az anyagond,

Most a közös növelde várja őket,

Elő, elő!

(Éva és még egy nő gyermekeikkel kilépnek.)

Ádám

  Mi ragyogó jelenség!

Megvan hát e rideg világnak is

Költészete!

Lucifer

Nos, Ádám, nem megyünk?

Ádám

Sőt inkább itt fogunk csak megnyugodni.

Az Aggastyán

Tudós! vizsgáld fejalkotásukat

E gyermekeknek.

(A tudós észleli a gyermekeket.)

Éva

Óh, mi vár reám.

Ádám

E hang!

Lucifer

De mit kapsz e közsorsu nőn,

Ki Szemirámisz csókját ízleléd?

Ádám

Még akkor ezt nem ismerém.

Lucifer

Ah, úgy!

Ez régi dalja a szerelmeseknek:

Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel

A szenvedélyt, előtte senki még

Szeretni nem bírt, és ez így megyen

Nehány évezred óta szüntelen.

Tudós

E gyermeket orvosnak kell tanítni

Ebből pásztor lesz.

Az Aggastyán

El tehát velök.

(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellentáll.)

Éva

Hozzá ne nyúlj! e gyermek az enyém:

Ki tépi őt el az anyakebelről! —

Az Aggastyán

Vegyétek el, mit késtek még vele.

Éva

Óh, gyermekem! hisz én tápláltalak

Szivem vérével. – Hol van az erő,

Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?

Lemondjak-é hát rólad mindörökre,

Hogy elvessz a tömegben, és szemem

Fürkésző gonddal hasztalan keressen

A száz egyenlő ídegen között?

Ádám

Ah, emberek, ha van előttetek szent,

Hagyjátok ez anyának gyermekét.

Éva

Ugy-é, ugy-é, te áldott ídegen.

Az Aggastyán

Merész játékot űzesz, idegen;

Ha a család előitéletét

Éledni hagyjuk, rögtön összedűl

Minden vívmánya a szent tudománynak.

Éva

Mit nékem a fagyasztó tudomány!

Bukjék, midőn a természet beszél.

Az Aggastyán

Meglesz már?

Ádám

Hah! hozzá ne nyúljatok.

Amott van egy kard, megtanítalak,

Hogy kell kezelni.

Lucifer

Álomkép, ne mozdulj!

(Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed.)

Érezd kezemnek végzetes hatalmát. —

Éva

Óh, gyermekem!

(Összerogy, gyermekét elviszik.)

Az Aggastyán

E két nő pártalan,

Jelentkezzék, ki párjaúl igényli.

Ádám

Ezt én igénylem.

Az Aggastyán

Túdós! véleményed.

Tudós

Rajongó férfi és idegbeteg nő

Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

Ádám

De én nem állok el, ha ő akarja.

Éva

Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú.

Ádám

Szeretlek, hölgy, szivem egész hevével.

Éva

Szeretlek én is, érzem, mindörökké.

Tudós

Ez őrülés. – Sajátságos, valóban,

A múlt kisértetét feltűnni látni

Világos századunkban. – Honnan ez?

Ádám

Az édenkertnek egy késő sugára.

Az Aggastyán

Sajnálatos. —

Ádám

Ne szánjatok. – Miénk

Ez őrülés; mi józanságtokat

Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon

Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,

Melynek higgadt gond korlátot nem ír. —

Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül

Felénk rebeg, mint édes zengemény,

Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,

S megvetjük e földnek hitvány porát,

Keresve útat a magasb körökbe. —

(Évát ölelve tartja.)

Az Aggastyán

Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!

Lucifer

Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!

(Elsüllyednek.)

TIZENHARMADIK SZÍN

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.)

Ádám

Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

Lucifer

Hát nem vágytál-e, menten a salaktól,

Magasb körökbe, honnan, hogyha jól

Értettelek, rokon szellem beszédét

Hallottad?

Ádám

Az igaz, de ily ridegnek

Nem képzelém feléjök útamat.

E tér oly puszta, ollyan idegen,

Mint hogyha szentségsértő járna benne,

S keblemben két érzés küzdelme foly:

Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas

Lelkem lezárja, s vágyom el köréből;

De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam. —

Ah, Lucifer! nézz csak földünkre vissza,

Először a virág tűnt el szemünkből,

Aztán az erdők rezgő lombjai;

A jólismert táj száz kedves helyével

Jellem nélkűli síksággá lapult.

Mi érdekes volt, minden elmosódott.

Most már a szirt törpül le rossz görönggyé,

A villámterhes felhő, melyben ott lenn

Szent szózatot sejt a pór s megriad,

Mi nyomorú párázattá silányul.

A bömbölő tenger végetlene

Hová, hová lett? szürke folt gyanánt áll

A gömbön, mely keringve elvegyül

Milljó társ közt, s az volt egész világunk.

Óh, Lucifer, aztán meg ő, meg ő – —

El kelle tőlünk annak is maradni? – —

Lucifer

Emelkedett szempontunkból, hiába,

Először a báj vész el, azután

A nagyság és erő, míg nem marad

Számunkra más, mint a rideg matézis. – —

Ádám

A csillagok megettünk elmaradnak,

S nem látok célt, nem érzek akadályt.

Szerelem és küzdés nélkül mit ér

A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

Lucifer

Ha eddig tartott csak nagy hősiséged,

Úgy térjünk vissza porban játszani.

Ádám

Ki mondja ezt? előre hát, előre:

Csak addig fáj, míg végképp elszakad,

Mely a földhöz csatol, minden kötél. —

De, hajh, mi ez, lélekzetem szorul,

Erőm elhágy, eszméletem zavart,

Több volna-é mesénél Anteus,

Ki addig élt csak, míg a föld porával

Érintkezett?

A Föld Szellemenek szava

Igen, több az mesénél.

Te ismersz már, a földnek szellemét,

Csak én lélekzem benned, tudhatod.

Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,

Térj vissza, élsz – hágd át, megsemmisülsz,

Mint ázalagféreg, mely csöpp vizében

Fickándozik. – E csepp a föld neked. —

Ádám

Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,

Testem tiéd tán, lelkem az enyém,

A gondolat s igazság végtelen,

Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.

A Föld Szellemenek szava

Hiú ember! próbáld, s szörnyet bukol.

Előbbvaló-e rózsánál az illat,

Alak a testnél, s napnál a sugára?

Óh, hogyha látnád árva lelkedet

A végtelen űrben keringeni,

Amint értelmet és kifejezést

Keres hiába, idegen világban,

S nem érez többé semmit és nem ért,

Megborzadnál. Mert minden felfogás

És minden érzés, mely benned feszül, csak

Kisúgárzása e csoport anyagnak,

Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,

Nem létezhetnék többé, véled együtt. —

A szépet, rútat, üdvöt és pokolt

Csak szellememtől vontad el magadnak,

Mely kis hazádnak rendét lengi át. —

Óh, ami itten örökös igazság,

Egy más világban az tán képtelen,

És a lehetlen tán természetes.

A súly nem létez, a lét nem mozog,

Mi itten lég, az ott tán gondolat,

Mi itten fény, az ottan hang talán,

S jegecül tán, mi itten nőve nő. —

Ádám

Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör. —

A Föld Szellemenek szava

Ádám, Ádám, a végső perc közelg:

Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,

Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből

Léted kitéped, el nem tűri Isten,

Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyül. —

Ádám

Ugyis nem ront-e majd el a halál? —

A Föld Szellemenek szava

A vén hazugság e hiú szavát

Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban —

Egész természet átborzadna tőle. —

Szentelt pecsét az, feltartá az Úr

Magának. A tudás almája sem

Törhette azt fel.

Ádám

Majd én feltöröm.

(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)

Végem van!

Lucifer (kacagva)

Győzött hát a vén hazugság. —

(Amint Ádámot eltaszítja magától.)

E báb-istenség most már elkeringhet

Az űrben, új bolygóként, mellyen újra

Számomra fog tán élet fejledezni. —

A Föld Szellemenek szava

Korán a káröröm még, Lucifer!

Csak érinté az idegen világot,

Nem oly könnyű országomból kitörni. —

Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

Ádám (eszmélve)

Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,

De szenvedésem is édes nekem,

Oly iszonyatos az, megsemmisülni. – — —

Óh, Lucifer! vezess földemre vissza,

Hol oly sokat csatáztam hasztalan,

Csatázzam újra, és boldog leszek. —

Lucifer

S e sok próbára mégis azt hiszed,

Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?

S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen

Gyermekkedély csak emberé lehet. —

Ádám

Korántse vonz ily dőre képzelet,

A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

A cél, megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.

Lucifer

Valóban szép vigasz, már hogyha még

A harc eszméje volna legalább nagy,

De holnap gúnyolod, miért ma vívsz,

Gyermekjáték volt, ami lelkesített. —

Nem vérezél-e el Chaeroneánál

A megbukott szabadság védletében,

És Constantinnal nem küzdél-e később,

Világuralmát hogy megalapítsd?

Nem vesztél-é el hitmártír gyanánt,

S később a tudománynak fegyverével

Nem álltál-é a hitnek ellenében?

Ádám

Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány

Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,

Emelt, és így nagy és szent eszme volt.

Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság

Vagy nagyravágy formájában hatott-e,

Előre vitte az embernemet. —

Óh, vissza hát a földre, új csatára. —

Lucifer

S feledted-é már a tudós szavát,

Ki felszámolta, hogy négy ezredévre

Világod megfagy – a küzdés eláll?

Ádám

Ha tudományunk nem dacol vele.

De fog dacolni, érezem, tudom. —

Lucifer

S aztán? – Van-é küzdés, nagyság, erő

A mesterkélt világban, mellyet az

Ész rendezett teóriáiból,

S melyet magad szemlélhetél imént. —

Ádám

Csak mentse meg a földet – elmulik

Az is, mint minden, ami hívatását

Betölté, s akkor újra felmerűl

Az eszme, melly éltet lehel reája.

Vezess csak vissza, égek látni már,

A megmentett földön mi új tanért

Fogok fellelkesülni.

Lucifer

Vissza hát! —