Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 13

ELSE JERUSALEM

A szent skarabeusz

Huszonhárom kiadás, hanyatt-homlok érdeklődés, hevenyészett fordítások; érthető és szinte hagyományos visszhangja az olyan könyvek megjelenésének, amelyekről híre kél, hogy társadalmon kívüli szerelmi élet, tágabb élvezetmorál vagy napi társalgásból száműzött életmotívumok szellőztetődnek bennük. De – kerülve a rosszhiszeműséget – az ilyen sikerben része van legalábbis a közönség amaz (az irodalmi szempontnál mindenesetre alacsonyabb) érdeklődésének, mely például apácaklastromok, nyilvánosházak vagy, teszem, fogházak belső életéből vett tárgyakat azért kapkod és olvas, mert jó része előtt a helyek s életek befelé fordított oldala rejtett lévén, rejtelmesnek, érdekesnek tetszik. Ennek a – hogy úgy mondjam – természetrajzi érdeklődésnek a legtökéletesebben megfelel Jerusalem könyve. Nem azok közül való, melyekben eseményes múltú, de semmit sem íróhajlamú emberek (világosabban: nők) vetik oda emésztetlenül viselt dolgaik, élményeik krónikás sorát; s akiknek munkáit legfeljebb írók részére való példányszámban nyersanyagként szabadna közreadni, mert “primer művészet” védjegye alatt a közönséget a művészetről, önmagukat pedig önmagukról tévesztik meg. Else Jerusalemben azonban igazi írói kvalitások vannak. Ismeretterjesztő közléseit az író szakszerű módján adja, témája felett állón, kimerítőn, érdekesen, sőt művészien. Időrendben mutatva meg a “Vörösház”-át a különböző rezsimek alatt, jelképes fejlődés történetét adja a prostitúció mai formáinak és rendszereinek. A szokottabb élettörténetek típusait is így vonultatja fel: a munkáslányt, kit züllött szülői adnak el, a pompázón asszonyias, nemes fajtájú nőt, kit bosszú szilaj fantomja űzött idáig, a perverz mániákust, a nagyravágyó cselédlányt, betegségig könnyelmű moral insanityt s az aljas, csaló üzelmek rászedett áldozatát. S e házak különböző jellegét is, a tömeglátogatók igényeihez szabottan; fokozatait az ocsmány lebujtól a megtévesztően finomult tónusú szalon-rendszerig. Valóban, mikor a könyvet letesszük, jelentékenyen többet tudunk e dolgokról (nyilván férfiak is), mint annak előtte.

A regény azonban terjedelmével, minden külső allűrjével, a mottójával is többek között, mindezeknél magasabb igényekkel lép elénk. Néhol a kritika is belement ilyesmibe; itt volna a prostitúció korszakos, felderítő, elintéző és összefogó társadalmi regénye. Nagy és várt dolog volna, különös irodalmi ingerével annak, hogy asszonyi erőtől eredő. Végirejárnivalón érdekes probléma tehát.

A könyv hősnője egy nyilvánosházban született leány. Itt nő fel, belélegzi e környezet levegőjét, ez válik elemévé. De véletlen magával hozottságánál fogva emberfajtához tartozónak mutatja az író; értelmes, nagyakaratú, lényében tiszta, dolgos és részvétre hajlamos. A regény elején a színszóró, mítoszbeli, képletes, szent bogárnak, mely a szemétdomb férgei közt ezer évben egyszer terem meg csodamódon; viharzó, nagy idők jósjeléül. Ilyen bogárról s más furcsa dolgokról sokat beszél legalább a ház egy bogaras öreg barátja, Horner, a züllő, csúf szájú, cinikus és gerincbeteg filozóf. Ő ád a fejlődő leányembernek társadalomtudományi könyveket és zagyva értesítéseket az ő kis zárt világának a külső, uralkodó renddel való kapcsolata felől. “Ebből a szemétdombból – úgymond – kinőhet még jól szervezett, megnemesített, óriási szociális hatalmának öntudatára ébredt hetéraság!” Ilyest is mond; de a beszéde csupa zavar, homály és tétovázás; az olvasó éppúgy nem lesz okos belőle, mint derék kis növendéke, akinek gondolkodó lényét mégis a hatása alatt tartja. Egyelőre azonban igen kemény hátú, erős kis bogár ez; s míg néha merész álmokkal tűnődik a messiási hivatáson, hogy felrázza, osztályöntudatra keltse, harcba indítsa e legkizsákmányoltabb proletár sereget; – addig éveken át példátlan, alattomos szívóssággal tör előre kis világában, “gazdasszony” lesz, részt vesz nemegyszer személyesen az életrontó üzelmek intézésében, kis tőkét is gyűjt ilyenformán, szóval az uralkodó polgári rend törvényes eszköze, sőt legigaztalanabb törvényei felhasználásával lesz úrrá saját osztálya fölött. Készül-e valamire eközben? Mi nem tudjuk, de vajon tudja-e az író? Van-e küzdelem, ütközés a lelkében? Néha úgy tűnik, azt a szomorú és nehéz kiváltságot hozta magával, mely Jézusokat, Marxokat, az együttérzés hőseit s a meg nem értés mártírjait avatja fel. Szereti sorsosait, és undorodva, különb voltát érezve, meg is veti őket. Egyébként sem tiszta típus: nincs benne az élet nagy csodarabbijainak szemfényvesztő, környezetét megvesztegető, szuggesztív csalárdsága; sem az igazi messiási fajták lángoló magahite. De érvényesülni tud, feltörekedni, túrni, mint a bogár. Tán a prostituáltak számára való buzdítás lesz így a regényből: “Lássátok, leányok, ez a tisztelt rend mégsem olyan szörnyű, ha a keretein belül ilyen szépen kivághatja magát valaki szorgalommal és akarattal.” A munkásiskolák tankönyveiben is olvashatni ilyet. De mi történjék a forradalommal? Az író habozni látszik; oly groteszk volna, szinte megoldhatatlan; és valami khimérás jövőregényt valóban nem akarhatott…

Nos, kéznél a kibúvó – oly közeli, hogy szinte várnunk kellett. A szerelem. A szokott messiási drámamotívum; az egyéni életvágy, boldogságígéret, mely az eszmével elmátkásodott ifjú életbe betör. Vagy a kaméliástragikum új variánsa, mert a választott férfi tipikus polgárgyerek, akin keresztül a “tisztes” rend minden kérlelhetetlen merevségével kerül szembe e más világ leánya. Ismét nem tudjuk, hányadán vagyunk. A bogárka pajzsváza sérthetetlennek látszik. Jóformán szenvtelen marad e szerelemben is, pénztárosi bőrtáskáját percre sem veti le derekáról, és főkönyvet, naplót, előjegyzéket vezet azalatt is az üzemről, amíg a kedvese nála van. Mikor pedig csalódott – pénzt fogad el az ifjú apjától, hogy az így felszaporodott kis tőkével, mint írja, megvalósíthassa néhány eszméjét: “melyek sokkal inkább összeforrtak életemmel és kedvesebbek nekem, mint te és a szerelmed!”

Itt aztán végre színt vall az imbolygó színű bogárpáncél, a zagyva kis kaméleonlélek. A pénzzel egy szép, tiszta faluba megy, birtokos úrnőnek, s a földjén menedékházat alapít – a lupanarok elhagyott gyermekei számára. Ide zsugorodtak osztályboldogító álmai, altruizmusa. Ez volt hát az egész! Talentuma, küldetése nem a messiásoké, hanem az apátnőké legfeljebb: vagy a Magdalenenstifteké, vagy a kedves templomos ladyké, akiket kielégít és megnyugtat az egyessel való jótékonyság. A polgári világ igazi embere ő, rendes, okos, önző és józan; ki jót mível, hogy elcsitítsa nyugtalankodó kötelességérzetét, s így rend legyen belsejében, és jól érezze magát. Hát jól érzi; nyoma sincs itt küzdelemnek, letörésnek, tragikus megalkuvásnak. Azelőtt a rendőrbiztos tegezte és kidobta, mikor valami leányvásár-ügylet hivatalos lebonyolítása miatt járt nála; most pedig a kedves, falusi doktor “az ő tisztelt és neki módfelett kedves őnagyságának” titulálja levelében, melyben az építkezések felől ad hírt. Ördögadta! Nem csinált rossz üzletet; olyan függetlenséget, pozíciót, tisztességet és vezető szerepkört nyert, amilyent egy “úri házasság” úgysem adhatott volna meg neki. Okos kis némber; ővele most már egészen tisztában vagyunk.

Sokkal kevésbé az íróval, szándékaival, miértjeivel. E sok vagy-vagyon át imbolygónak, véletlenszerűnek, habozva félig mondottnak, sok helyt ijedezőn abbahagyottnak tetszik a mondanivalója. Hogy nem lett belőle nagy, szociális irányregény! Nem ez a baj! Egy érdekes élet, egy érdekes lélek gyönyörű végigrajzolása lehetett volna az izgatóan különös viszonyok között; s tán az író alkotó ereje nem is lett volna kevés a teljes, művészi megoldásokhoz, a véghezvitt lélekrajzhoz; ha a tétova és dilettáns több-útúság, a habozó irányválogatás meg nem lazítja e súlyosnak ígérkező kompozíciót. Előadása is így libeg pontosan naturalizmus, olcsó érzelgősség, unalmas kenetesség és igazi stílusművészet végletei között. Jó értesülések, őszinte megfogottságok, komoly eltűnődés; és sok-sok értéktelen szellemi zsibáru-lom; a legvegyesebb valami az, amit ettől a könyvtől kapunk.

1911

HENRI LAVEDAN DARABJA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN

A nők közül sokan sírnak e vígjáték végén; bő és frissítő katarzis-könnyeket; haláleset miatt. Előbb azonban – meleg mókákon mosolygunk, hangos huncutságokon hahotázunk – öt félórán át; öt szép, gömbölyű, hámozott felvonás kapható hat koronáért itten. “A históriában jártasnak kell lenni, fiam, hogy ezt érthesse az ember!” – magyarázta kimenet egy börzeügynök a feleségének. “A hamisítatlan francia géniusz, a sírva mosolygó párizsi ég tükröződik benne!” – mondta egy idősebb író.

Ó, Sire!… – A gallus játsziság tehát, harmatos romlás, hajnali ború… ó, Párizs! És még egyszer, mindenhogyan Párizs… utazó és könyvolvasó européerem! Pasztellel rajzolt ódon házsorok, kőszobros, tavas kertek, kanyargós külvárosok, a szűk bokájú, lebegő nőkkel, históriai ablakok és gyanús utcák, hol sok színű és verőfényes nappali piszokban éjszakai vérengzésekről suttognak neked; – majd fellegbárányok a rózsásszürke égen; szellőtlen, néma borulás, mely napokig tart egy langyos eső előtt. Nyár. Nyári reggelek, lánggal lobogó délelőtti napfény az erkélyrollók zöld sávjai közt átszűrten; mikor a rövid éjszaka tűntén két órát aludtunk hajnalfelé, és így félébren álmodunk még a könnyű takaros, függönyös ágyban; bóbás szobalány hoz kevés és sokféle reggelit (ó, Párizsban nem álmos soha az ember, és nem lakik jól soha az ember!) – aztán megint néma a fehér stukkós, kellemes penziószoba, és álmatagon, elrezgőn téved fel az utcai, távoli, reggeli hang; az újságrikkancs dallamos, dallamos dala: “La Patri-i-ie!…”

Dallamok, dallamos jelszavak, reggeli borúlátók, nyári lelkek – és különféle jó szag és lomb, külváros, grizettkacaj, akvarellbe festett vérfoltok, utcaias és színházias történelem – és minden, és gall géniusz – ó, Párizs! Közképzet-város, obligát histórialátás; frissen szállított déligyümölcs-literatúra – hamisítatlan, ó, ki hamisítna elérett, édes szagú, olcsó piaci banánokat? Darabja két sou. – Tehát még egyszer: derű és mosoly és hősiség, érzelem, könnyelműség, gyöngédség, gloire és halál és derű és ború – és még sok egyéb, ami csak kell. Ó, Sire!… —

Öt felvonás. Van benne egy bájos lelkű rajongó öregleány, egy züllött és kedves bohém, hős lelkű léha – színháziruha-kölcsönző vállalatból kiöltözködött királyi fenség; aztán galambtenyésztő gyilkos, szelíd abbé, jóságos háziorvos, főkötős szolgáló és könnyűvérű grizett. Van pátoszba áthullámzó groteszk és furcsasággal alátámasztott tragikum, forradalomparódia, könnyes majomkodás – ruhacserélő tréfa mögött komoly életigazság (“a királyt nem a vér szerinti származás teszi, hanem királyi tettek;” ez!) – és van sortűz, görögtűz, összeesküvő hóbort és hősi halál egy hóbortos pózhoz való szent ragaszkodásért. Nos – hisz értjük már —, Cyrano és Aigion, francia séma, nem régi találmány, operettmuzsikusokat csiklandozó halálos végű bohózat. Annyira francia, mintha valamire ezt mondanók: “Gyurkovicsosan magyar!”… Hát ez kell Európának.

Kell is. A nők sírnak, börzeügynökök közlékennyé válnak, Párizs-járt magyarok boldogan, mélyen sóhajtanak. Van derű és ború, rózsafelhős halványszürkeség, édeses piacszag, iskolatörténelmi tablók – és öt hosszú, kerek és derék felvonás. – Rákosi Szidi csudálatos szépen játszik. Néhányan úgy érezzük, hogy mindössze ez és ennyi történt velünk.

1911

LENGYEL LAURA NOVELLÁI

Szimpatikusan jóhiszemű, nobilisan egyszerű igényű, nagyképűség és önmagán túlerőlködés nélkül való maradt az író ez újabb novellákban is. Hajszálnyival sincs bennük sem több, sem kevesebb, mint a tíz év előttiekben: ugyanaz a világos, nyugodt beszédmód, ugyanazok az egy síkban fekvő bonyodalmak, s a – palástolnivalók híján – palástoknak látszani akaró líraiság. Mindaz a szelíd biztonság és házias intimitás tehát, mely az erősen körülhatárolt életnyilvánulásokat jellemezni szokta.

A témái is jóformán változatlanok: az asszony önmagával vívott kis ütközetei a jobb polgári osztályhoz tartozó nők élet— és illemformái között. Tisztes és derék, szolid kőfal keríti be az életnek ezt a területét; s Lengyel Laura hősnői egy fejjel túlnőttek az átlagon, tehát kinézhetnek, ha felágaskodnak kissé – a falon túlra; de valamely csodálatosan őrködő gondviselés kegyelméből mégis szerencsésen belülmaradnak a védő és biztonságos határon. Ennek az át nem lépésnek, a kellő időben visszatérésnek variánsa csaknem mindegyik novella; a józan meggondolás, néha kissé bánatos” de mindig okos lemondás örökös diadalai felé vivő legegyenesebb, legjobb úton – hiába, egyszer-kétszer megkísértik a legderekabb családanyákat is.

Az asszony megszédül egy percre és elindul. Ámde – menő útjában még – egyszer csak elébe hoz jó angyala valamit: intő példát, véletlen, elrettentő látványát saját, jövendő vesztének, melybe rohan – valami régi levelet, izenetet a múltból, figyelmeztető álomjóslatot, akármit; – s a hősnő megtér, még sértetlenül ugyan és jogosan emelt fővel, de már meglágyulva kissé a nálánál gyengébbek iránti szelíd, fölényes jóságú részvétre. – Úgyszólván ez, a szende polgárdráma tér vissza valahány novellában: néha egy túlszándékolt pointe-ü példázatban elmondva, hol ama bizonyos szeg eleve láthatóan kiáll a zsákból; – legtöbbször pedig igen helyes, szabatos, végigbeszélt dialógok formájában, melyeket fürdői teraszon, nyaraló erkélyén vagy jól fűtött, teaszagú szalonban mondanak el; – többnyire egy nő és egy férfiú – higgadtan, folyamatosan, az érvekre észrevehetőn előre készülten; s melyek összes filozófiája végül is a szenvtelenség dicséretében merül ki. E férfiúnak s e nőnek évekkel, sok évvel ezelőtt volt valami dolga egymással, de akkoriban valahogyan elmulasztották szóvá tenni; évek jöttek, élet, okos, becsületes rend, család, munka és más hasznosságok – és Lengyel Laura bevárta szépen az időt, amikor már így beszéltetheti az embereit, mikor sorsuk eldőlését magyarázhatják ki békésen, némi halk szemrehányással a megbocsátásban és megértésben – egy fürdői, holdfényes teraszon. Akkoriban – közbejött valami. És azóta, hál’ Isten, minden a szokott mederbe tért.

Az életlátásában tagadhatatlanul van egység, sőt valami egyszerű, lírai szépség is – ez anyás, sőt apácás szomorúsága szeretetben a kívül levő, szegény emberfajta iránt, mely hitványan csetlő-botló és bűnös, de nem lehet rá nagyon haragudni, mert valóban és komolyan boldogtalan. Az ősi “az vesse az első követ!” morálnak nemesebb és tisztább fordítottja ez: annak van joga jézusi toleranciára, ki maga sosem vétkezett. S az író, a novellák mögött álló asszony, tiszta tekintetével és eligazított életével mindenesetre szimpatikusabb is valamennyi hősnőjénél; ez órarugóra járó embermasináknál, akikkel így el lehet bánni, ahogy ő bánik: beledobni egy reminiszcenciát – kijő egy döntés; egy véletlen impressziót, s kijön egy válság, a megtérés. Sejtjük a rossz helyen való szemérem mögött, hogy ő, az ember, az asszony nem ilyen könnyen, ilyen karakán egyszerűen jutott el megismeréseihez; e sejtelmünkön át megbecsüljük, sőt megszeretjük őt, de percre sem hisszük el neki, hogy az élet összefüggései, a lelkek kalandjai valahol, bár a legtisztesebb társaskörben is, ilyen számtanpélda egyszerűségűek, biztosra operálhatók, ily kényelmesen szemmel kísérhetők volnának. Hisz akkor még ennyire sem volna érdemes élni – és írni legkivált. Az ezer motívumú életet a művészet határba foglalón kevés motívumra vezetheti, stilizálhatja; de önkényesen kifogni egy motívumot, megragadni egy szálat azért, mert legfelül van, mert miatta kevésbé kell megbolygatni a lelkek életszövevényét vagy lehántani a diszkrétkedő lepelt önmagunk, csak sejtetni akart élményeink és sebeink felől: – igen, ez rejtezésnek elég jó lehet, kényelmes, nemes, tiszteletre méltó, megható; de írásművészet cím alatt felszínes, langyos, egyhangú, korlátolt, szűkös és szegény.

Szürkék ez írások, mint a házipamut; s éppolyan tiszták, józanok, nyugalmasak, puhán legördülők. Tán céljuk is az, mi a kötőpamuté, hasznos foglalkoztatás, erősítés a jó erkölcsben s a szükséges magunkbiztosságban. “A tűzbe, vízbe – mondatja egy helyen – szívesen belemennék egy igazi, nagy érzésért; de a sárba, gyalázatba nem lépek senkiért és semmiért, soha!” Igaza van, asszonyom! Helyesen mondta! Mindnyájunk szíve szerint beszélt!

Az a rendszerető, mennybéli Jóisten ótalmazza szegény asszonyéletünket minden nagyobb háborúságtól, vihartól, veszedelemtől, s ne vigyen kísértetbe, és szabadítson a Gonosztól, és úgy bocsássa vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk szegény, elesett bajtársainknak, nemesen magunkhoz emelvén őket. Mert élnie bizony jobb annak – minden okos számvetés erre megy ki —, aki bévül maradhatott a gáttal kerített erős várban, az igazai felől való, szinte felelőtlen biztosságban. De a művészetben, ó, mégis – ott hadd zúgathassa váltakozva hullámait, vészét, záporverését a faltól-határolatlan, sok szempontú, gáttalanság-törvényű, önkényes és s és igazi élet.

1911

SZÁSZ ZOLTÁN

A szerelem

“Mai nő alatt itt mindig a fejlett polgárságú társadalom középosztálybeli nőinek bizonyos átlagos típusát érteni” – vallja be maga a szerző nem egy helyen. És amit s ahogyan ír felőle, amilyennek látja, elfogadja és “ismerteti”, nem is a kísérletező óvatos módján, hanem a botanika tanárának biztosságával, ki levélről levelet tisztán lefejtve megmutatja a puszta bibét; – ez mind csaknem maradék nélkül és fellebbezhetetlenül ráillik a kispolgári nő mai típusára – arra az átlagra, melyet a szerző nyilván legközelebbről ismer, melynek életviszonyai közt legtájékozottabb, vagy amely – tán tudtán kívül – mint férfinak leginkább zsánere. Úgy érzem, a könyv ennek az osztálynak szánódott, ha félig akarva is; és hogy egyszerű, kellemes csevegő hangjával, túlnéző okosságával, jóhiszemű, emberséges, résztvevő világnézetével, méltányos, mértékes, mindenre tekintő igazságosztásával komoly és jó célt szolgál; – lázítás nélkül ébreszti önmaga és helyzete tisztábban látására a nők e – legtömegesebb és legszunnyadóbb öntudatú csoportját – meggondolkoztatja, sok “problémá”-ja felől megnyugtatja – tiszta és vigasztaló perspektívát nyit neki osztálya és neme, jövője felől. Rokonszenves és kellemes könyv.

Megállapításbeli tévedései is természetes hibái a férfi megfigyelőnek, ki a nőt mégiscsak férfivolta szögletéből kell hogy nézze; s az amatőr pszichológusnak, sőt társadalomfilozófnak, ki “rendszer”-e kerekdedsége s a részek egymásba illése kedvéért könnyen elméri megfigyelései értékét s az okok viszonyát. Régebbi, e kérdést nagyobb filozófiai apparátussal tárgyaló írók kedvéért konciliáns udvariasságból például még mindig nagyobb jelentőséget tulajdonít a “női karakter”-t meghatározó okok közt a “szervezeti inferioritás”-nak a társadalmi viszonyokkal szemben – mint ezt hajlama és elfogulatlan optimizmusa kívánná. Ebből a megkötöttségből néhány furcsa – asszonyolvasó szemében problematikusan merész és mosolyogtató – kijelentése származik. Hogy – mert a nő bíráló érzéke és tapasztalata kisebb – ezért “jobban eszményít” a szerelemben – mulatságos dolog véletlenül ugyanazon a napon olvasni Weininger megfelelő passzusával, kinek fiatalos, szinte szerelmesen lírai gyűlölete arzenáljában szerepel, természetesen a nő rovására, hogy “csak a férfi eszményíthet igazán”, és képes igazi szerelemre. Hogy: “A nő szerelme boldogabb(?), mert a férfi magasabbrendűsége révén ő a szerelemben emberi emelkedéshez jut” – és hogy: “Az alárendeltség és függés öröm a nőnek” – csupa könnyű fajsúlyú, causeuri megállapítás; – melyek ellenkezője éppúgy bizonygatható volna. A szerző nyilván nem hallott még szelíd, megadó feleségeket “maguk közt” férfiakról beszélni – nőtestvéri intimitásban például. De talán hallott okos gyermekeket a felnőttekről, vagy egyébként hű és jó cselédeket az urakról! A történetírás kezdetétől máig teljesen független úrhelyzete a nőnek csak egyetlen formában, az uralkodónő állásában volt; a próbát az “eredendő női természet”-ét illetőleg tehát kizárólag Didók, Kleopatrák, Tamarák (nem Lermontov legenda-cárnője, hanem egy XII. századbeli georgiai királynő, ki nemzetét kultúrai és politikai virágzásra emelte), Katalinok, Tudor Erzsébetek stb. életében szabadna megtenni. Több és egyéb volt-e ezek számára a szerelem, ha testőrt, rabszolgát, apródot, kegyencet vagy férjet tartottak maguknak – mint akármelyik férfi számára? “A nőt – mondja más helyen – gyarlósága visszatartja, hogy magát lényének összes zugaival, egészen megmutassa és átadja.” Ezt az alapjában téves megfigyelést keveri aztán össze a szemérem kérdésével, mely tán inkább megfelelője az egymást vonzó égitestek centrifugális, tehát ellenálló energiáinak – szóval az ősi, gátló és feszítő világtendenciák egyike, melyek nélkül az élet lendülete tartaléktalan egymásba robbantaná a tényeket és dolgokat, s időtelen sietséggel minden befejeződnék.

“A nő számára nem fontos a férfi szépsége” – állapítja meg más írókkal egybehangzón és nem kevésbé egyszerűen. (Micsoda ludak hitették ezt el velük!) – De ugyanilyen biztossággal mondhatná-e például azt is, hogy a férfi külseje, megjelenése általában nem fontos? “A nő megelégszik csúnyább férfipárral is, mert érzi, hogy a férfi amúgy, máskülönben, nemen kívülileg úgyis szebb nála!…-” Hogy mi a “szép” lényege tetszésből, sőt szexuális tetszésből elvonatkoztatva, ennek megoldását nem is várhatjuk természetesen ilyen irányú és igényű – egyébként bármily kvalitásos – tanulmánytól, bár Szász Zoltán túl sokat bajlódik vele. Csak arra nem gondolt, hogy a szépség, melyet mi, nők, férfiaknál keresünk vagy akaratlanul értékelünk – nem fedi az általános, uralkodó, tehát férfiaktól eredő szépségfogalmat, melyet ők a maguk szerelmes ösztönei szerint, nőről véve mintát – alkottak meg s rögzítettek a “szabályos arcvonások”-ról összeállított sémákban például. Ilyen értelemben a férfi-arcszépség ma uralkodó ideálja művészetben vagy papiroson egy markánsabb rajzú, mélyebb árkolású és nagyobb nőarc. Az összes antik szobor, még a “legférfiasabb”, az otricoli Zeusz-fő is, ilyen értelemben szabályos. Magamat is meglepett, mily hideg maradtam Antinous valahány szobra előtt melyekkel gyászoló szerelmes barátja, a császár, telipazarolta Róma fürdőit, tereit és templomait. És mennyivel inkább hatott rám Hadrianus érett mélázású, jelentős, igazán férfiszerű profilja a mindent értés szomorgó mosolyával egészen “szabálytalan” szája és semmi vonal-sémába bele nem férő orra körül. Ha egyszer asszonyvilágrend, asszonyuralom, asszonyművészet írna elő szépségideált, egészen mást jelentene ez a szó, melynek tudat alatti értelme, hiszem, sokkal inkább “szerelemre valóság” – mint az önfenntartásban és klíma elleni küzdelemben nagyobb ellenállóképesség. De természetesen nem érzékiséget értek itt szerelem alatt; – hisz akkor nagyon könnyen meghatározható volna a szépfogalom. Hátha igaz, amit Ellen Key mond, hogy a nő a szerelemben “előbbre van” egy ezredévvel (hisz ez volt fő foglalkozása), és egy jövőbeli, átszellemültebb, magasabbrendű szépségtípust vállal! Nőknek egymás közt nem férfias külsejű nők tetszenek esztétikailag, de nem is olyanok, kikben a férfi “érzékiség” sok ingerlőt találhatna; hanem inkább lelkies arcok, érdekesek, emberszépségűek.

“A nő féltékenysége sohasem az igazi – mondja egypár lappal odább —, ő beéri a férfi szerelmének egy sugarával, mert érzi, hogy egészét úgysem győzné, nem is vállalhatná.” – Megint csak Weiningerre kell gondolnom, szíves hálával Szász Zoltán iránt, ki készebb feltenni a nőnél az ösztönös szerénységet, mint férfinál az ösztönös mértékletet. A komor, fiatal metafizikus is megtagadja a nőtől az igazi féltékenységet (micsoda ludaknak ülhettek föl ezek!) – de egészen máshogy kapcsolja be rendszerébe; azt mondja: a nőt mint lényegében “kerítő”-t annyira “érdekli” az idegen nővel való szeretés is – hogy ennek izgalma feledteti vele szerelmi tulajdonérzése sérelmét. Szó sincs róla. Szász Zoltán jobban szeret minket, mint a korai, tragikus végű osztrák bölcselő, szegény!

A szerelem definícióján is az ember első láttatra megörvend. Hát ennyi az egész? “Szexuális ösztön és barátság együtt”; de nem egyszerű plusz, nem keverék, hanem vegyület gyanánt vagy inkább, mint a szerves összetételek, kölcsönhatásban együtt fejlődve. Nagyon szép, ha az ember a föld sokféle szerelmei közül éppen az egyik legritkább fajtát, a jó harmóniásat veszi és jelöli ezzel a névvel; a többire azt mondja – nem is igazi szerelmek! De a múlt, az élet, az irodalom leghíresebb, leghatóbb, klasszikus szerelmei Orlandók, Petrarcák, Romeók és Othellók nevéhez fűződnek, mindenek inkább, mint “szeretetteljes”-ek. A viszonzatlan vagy egyoldalú szerelmet – mely a különben oly zseniális, és tetszetős schopenhaueri elméletben sem fér el – Szász Zoltán minden esetben “pusztán testiség”-ként intézi el, és gyógyítására felír néhány biztos recipét. “Ha magad vagy jó barátod szenved benne, így kúrálhatod ki: végy egy adag ellen-eszményítést és két evőkanál ellen-szerelmet”…

Ám apró évődésből legyen mára elég! Teóriás beskatulyázások, furcsa szentenciák, szaloni értékű és merészségű döntések akadnak Szász Zoltán könyvében; de van sok becsületes jóindulat, írói kvalitás, szellemesség és komoly, igaz-emberi morál. Ember beszél itt, aki mindenfajta emberi – író, ki mindenfajta írói zülléstől —, kávéházias, pesties, cinikus, komolytalan, veséző iránytól moraliter a legtávolabb tudott maradni. A Don Juan-típusról szóló fejezete csupa okosság és jó látás. S amit a szerelem szabta viszonylatok jövendő, szociális fejlődéséről – a házasságról, anyaságról, poligámiáról, feminizmusról, nevelésről, eugenikáról és malthuzianizmusról elmond, s az egész kis utópiája csupa becsületes, meggyőző és megnyugtató gondolat. Szeretem az erkölcsös, mértékes, szatírátlan, nem széllelbélelt és nem is szentimentális – hanem a rend és lojalitás szövetéből szabott, hogy úgy mondjam, hitvesies forradalmárokat!

1913