Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 12
HERCZEG FERENC
A fehér
Gyerekes dolog volna ma komoly képpel újságolni sorra az író kitűnő kvalitásait; mesélő biztosságát dicsérni, fegyelmezettségét, mesterségtudását, pengeéles intelligenciáját, ízlését. Mindezeken túl vagyunk. Herczeg Ferenc is, mint kívüle még egynéhányan a maiak közül – már akarva, akaratlan – benne van mindnyájunknak, moderneknek és reakciósoknak (ha alig észrevehető árnyalatokban is) a rutinjában; egy-egy radikális és könnyed összefogásban, néha egy átható, eleven, rövid hasonlatban, egy megoldásbeli nehézség retusírozásában, szóval: (de nem beljebb) a tollunk hegyében. Nem csekély dolog mindez, és percre sem felejtendő, ha róla van szó. Az általános és erős hatás alól, melyet a közönségre mindenha tett, az írók s az irodalom sem vonhatta ki magát.
Legújabb regénye, A fehér páva – vidéki, kispolgári történet, ahogyan vannak neki bácskai, budapesti, lipótvárosi vagy levantei történetei. – Ez új levegőben, mint előrelátható – egy hajszállal sem csökkent a régi, biztos mozogni tudása, éleslátása, fölénye, szellemessége, gúnyja, humora, kedvessége és mérséklete.
Valóban – ezt örömmel lehet megállapítani —, ha vidéki boltosok a hősei, azokkal éppolyan udvariasan és kedvesen bánik, mint bánt dzsentrikkel, mágnásokkal, nagyzsidókkal és főhivatalnokokkal. Mint a jó és előkelő orvos nem tesz különbséget a sokféle rangú páciens között, egyformán foglalkozik mindjükben azzal, amiről hiszi, hogy rája tartozik; ám tovább hajszállal sem megy, és önmagától hűvös és gőgös úri jó modorral távol tartja valamennyit. – Ami e kisemberekben a miliő bélyege, félszegségük, korlátoltságuk, mindennapos létük egyhangúsága és nehézsége, briliáns módon van megfigyelve és megláttatva itt. Nemes, mély, megríkató humorral az egészen apró dolgok. Milyen görcsösen, sírnivalón kacagtató például az a hímzett kályhaellenző a zöld tüllel bevont csillárú és vászonhuzatos vidéki szalonban, aminek hárfás Mignonja fejére egy sivár sorsú, bekerített életű asszony “naturapplikáció” nevű eljárással “stikkelte” rá a fiatalkori haja kihullott, fekete szálait. Vagy a kakas, amelynek tollai igazi tollak, szeme fekete gyöngy, taraja piros posztó, csak csőre és sárga lábszárai vannak keresztöltéssel hímezve. Istenem – egy ilyen kakas! S a befőttek a sifon tetején, glédában – a kerti virágkarók hegyén színes üveggolyók, a kereskedőmajális pezsgőző ifjai s a kültelki követválasztó mesterlegények – majd megint házisapkák, papucsok, tortás uzsonnák, repeső botránypletykák és tartós családi haragok. Sírósan mosolyogva olvasunk róluk, mert volt szerencsénk hozzájuk valahol, valamikor, és el sem felejthetjük soha. Csakhogy most már kívülről nézzük, felülről, idegenül. Koncentrált, felszínes és fölényes képzetek élnek ma már bennünk a régi, messze, vidéki világunk felől; s az író is így, ilyenül eleveníti fel őket. Hálás és okos dolog.
A selymes és gőgös fehér páva a rőfösüzlet cégtábláján – s a buksi, erős és közönséges fekete elefánt a demokratikus fűszeresbolt fölött! – E kettő harca – az ősi, szolid és nemesen megfinomult jobb polgári tradíciók – s a vasút hozta új mozgalom, kijózanodás, sivárabb, de elevenebb új életformák csatája, a regény háttere. A második győz, mert erősebb és élnivalóbb, aki pedig igazán magasabbrendű életre méltó, kivergődi magát mindegyikből, és messzebbre föléjük kerül. Pontos, mértékes, logikus igazságosztás történik itt.
A hősnő szép, bátor, határozott, eszes és születetten előkelő: Herczeg szokott leányalakjai fajtájából. Az ő kis drámája, ha erősködve összefogjuk, alapjában a legfinomabb és legigazabb pszichológiai megindokolhatósággal megy végbe. Első, forró álmai egy félidegen mágnás alakja felé hullámzanak, ki a nős ember tehetetlen és meg-megriadó, óvatos, alkuvó és fáradtan lelkies kívánkozásával kerteli körül. Ám a csókokat learatja a vőlegény, a fekete elefánt mérnök fia; durván, brutálisan, tisztátalanul, de lenyűgöző merészséggel és komisz erővel. – — – És akkor jön egy tespedt nyár; ősz, anyagi bajok, veszteglő házassági terv; tél, halálesetek a családban, fásultság, temetés – végre a nagy örökség. A már-már elillant vőlegény előkerül, s a kis társadalom naiv rendérzéke, az apa korlátolt könnyen hivése kiszolgáltatja a leányt: de az megszökik az esküvő elől – a régi báróval, ki végszóra, mint a parancsolat, egyszeriben és véletlenül ott terem. Ám közben egy nyár volt s egy hosszú tél. A leány lépése már csak kiút a hínárból, csak bátor és hazárdos menekülés, nem szenvedély; s ennek megfelelően metsződik át útja, és térül új, bár érzékeny szívek számára kissé hűvös és alig kielégítő irányba.
Eltűnődhetünk rajta, hogy ez a történet milyen gyönyörűen, megdöbbentően mély és gyökeréig eleven, igaz – lehetne. – Pl. az, ami a közbejött, hosszú nyáron át e leányban és vele történik! Csakhogy az írótól hiába akarnánk erről megtudni valamit; vannak dolgok, amik fölött úri tartózkodással, diszkréten, fölényesen hidegen és kényelmesen siklik el. A dolgok történnek robogva – hangos, ötletes, társalgásos szavak röpködnek, aztán hirtelen csend. “Alighogy kivirágzott az akác, itt volt megint az ősz!” – Csak a kézzel fogható dolgokat engedi érintenünk, a többihez, úgymond semmi közünk. Az élet itt számunkra csak eseményekben jelenül meg. Az emberek egyszer csak – “így szólnak” egymáshoz, s mert előkészület vagy benső okláncolat nélkül, az olvasót néha éppúgy frappírozzák, mint egymást a regényben. Igen elmések. Mindent valami bájosan rögtönös és úrian önkényes ötletből látszanak tenni vagy elhatározni. S ha nem megy minden ilyen simán, akkor ott terem segítségül az író maga, és kijelent valamit felőlük. Váratlanul, radikálisan, rövidesen és szuggerálón, hogy mukkanni se merünk. Így kell lenni, mert ő mondja; – és mindig okosan, fordulatosan, könnyedén és választékosan. – Valóban, Dosztojevszkij, példának okáért, sokkal kevésbé üdítő, átlátszó és jóleső olvasmány! De bármit beszéljünk, nagy dolog az és szerencse, hogy a “mívelt olvasók” nagy tömegét éppen egy Herczeg Ferenc, egy ilyen teljesen fölöttük álló s a velük bánást, érettük fáradást mégsem sajnáló – író hódítja és emeli magához, mondjuk a Marlitt-érából; mint ahogyan emez Nick Cartertől váltja meg a varróiskolát; viszont Nick Carter félredobatja a cselédszobákban Az elcserélt gróf leány kincsé-t. Ennek már ez a sora.
Ámulva és elismerőn, sokszor benső élvezettel, de egyszer-egyszer riadt sértődéssel olvassák a könyvet. “Top! – hiszen ez nem igaz!” A lányszöktető báró legénylakásán, hajnalig sakkozik a szép zsákmánnyal, ki még kalapját sem teszi le, kesztyűjét sem gombolja meg nála. – Nincs igazunk. Mindnyájan jól tudjuk, mennyire nincs, mennyire nem előírásos az élet, s mily különarcú mindenik perc. Egy-egy briliáns bevilágítás itt közéjük mutat néha. Mikor a leány fásult és hűvös engedékenységében azt mondja magának, hogy már mindegy; – az ilyen dolgoknak megvan a maguk etikettje. – De mikor beljebb, mélyebb mélyekre, elevenre esnék az író látásának reflektorfénye, akkor jónevelésűn elfordul, akkor hideg vízbe mártja a tollat, akkor megjelenik az ajtóban esernyővel és köcsögkalappal Manliusz úr, az üzletvezető. Igen, így gyorsabban, változatosabban pörög le minden – és így sokkal rövidebb a könyv.
Fejcsóválva szomorodnak el néhol, mikor ez a talpig disztingvált és biztos érzékű író mégiscsak ízlésbeli koncessziókra ragadtatja magát a Nick Cartertől Marlitton átmentett publikummal szemben. Az ébenfa szekrény titkos fiókja ilyen – vagy a Nietzsche-könyv szerepe a szerelmesek ismerkedésében. Látnivalón olyan olvasóknak dobták ezt oda, akikről feltehető, hogy most először hallanak Nietzschéről. Bántó az ilyesmi, mert érezzük mögötte a gúnymosolyt. És összecsapottan hanyag a váratlan befejezés, hogy a hősnő feminista szereplésekbe veti bele azontúl életét. Ilyesmivel, ha már hozzányúlunk – másképp, komolyabban is érdemes volna foglalkozni. Ámde a regény rövidebb terjedelmű könyv; és egészen bizonyos, hogy szándékosan éppilyen terjedelműnek készült. Mert ez az író mégis megdöbbentőn, irigylésre méltón, elkeserítőn azt csinálja mindig, amit akar.
1911
BALÁZS BÉLA
A vándor énekel
A zenei írás alfabetjéből kerültek a címlapra jelbetűk, s a versek olvasásakor első benyomásképp érezzük, mennyire joggal, mennyire meglepőn erős és kifejezett (néhol tán túl tudatosan is kifejezett) e strófák zenére termett volta vagy inkább a muzsikával egyforrásúsága. Nemcsak külsőséges hangzóosztódáson vagy verstani ritmuson alapuló – de belső, lényegbeli érték ez itt. A képek, hogy úgy mondjam, zenei képek; s az érzések tartalma is legtöbbször ugyanaz a súlyos hullámú és elmosódó terjedelmű, mérhetetlenül mély, ezért határolatlan életrezgés, melyet zenehullámok vibráltatnak idegérzéseken keresztül a megsejtésig. Legtöbbje a verseknek – zenekíséret nélkül is önmagában muzsika.
Így, kötetbe foglaltan, sajátságosan egysíkú, egységes és kiépített (már megint: tán túl szántszándékosan kiépített) metafizikai messzeterjedtségében és spirituális homályában is erős – mert egyéni és meggyőződéses – életlátást dokumentálnak. Vallásos filozófiáját vagy filozófiai hitvallását egy egészen külön ritmusú, saját lüktetésű életérzésnek. Önmagát élő és küszködve kifejeződő lélek hangjai ezek, átmerítve hittel és komolysággal – átlobbanva szertelenségekkel és megzavarva néhol kihangzásokkal; – de ami benne érték, azon nem változtathat, hogy az útján tán túlságosan kipécéző; magáról tudatosan tudó s e feszült magábafigyelést éles palástolatlansággal rögzítő lélekéi.
“Vallásalapítókra, hitvallókra és lovagokra nem jó idő jár, – és Tarzusi Pál furcsa figuraképp járna ma közöttünk.” – Nem! Ma megszületve Pál költő lenne, és minden Tarzusi lélek. Harcos lelkek, harcos korokba visszaütők; csak itt rakhatják le a magukban hozott pátosz súlyát, mely mint súlyosveretű lovagi vértezet, mindenütt máshol indokolatlan és furcsa volna ma. A költészet ünnepisége fölment a szegényes szégyellkedéstől, a formakötöttség felszabadítja a gesztusokat. Mint a játékálarc, mely alatt igazat merünk mondani. – Igen, van világérzés, melynek számára minden: harc, élre állítottság, végsőkig menés; tragikum; s mely az élet minden zsákutcája végén a halálmegoldással leli szemben magát. Ilyen lélek számára “A halál biztosabb, mint az élet” – oly közeli, ismerős, megrázó voltában is egyszerű és lényéhez rokon, mint a középkori ember szemében a másvilág, ég megnyílása, szentek egyezsége. Tán középkoriasnak, gótikusnak mondhatnók a súlyosabb világnézetet komolyan vevő, patétikus, szégyentelen és gúny ellen bátor (olykor donkihótei, de ilyenül szép) kevélységét.
“Meg kell halni – s kevés a férfi, bajtárs és barát, ki teljesítsen, harcoljon és értsen!” Miről van hát itt szó, hol a porond, a bér, a pálma – kiért, miért – mi hangzik ki a vértzengés közül? – “Itt egy marék dal.” – Hát igen, csak ennyi – egy marék dal; gyötrelmes tusakodások és életharcok ára, és ki mondja, hogy nincs annyira komoly és fontos, mint a szentsír megvételének vagy a grálvér őrizetének termékeny emberálmai, vagy Dulcinea keszkenője.
Dulcineáink keszkenői!…
Valami “mindennél magasabb” szempontból, a nihil szempontjából, egyaránt kacagtató mind; mert az élet és munka, eszmény és utód, hitek és fajták, csupa-csupa kisded nagyosdijáték. Csakhogy a játszma mégis a bőrünkre megy, a partnerünk mégis a halál; és nincsen a kezünk ügyében mégsem komolyabb komédia, mint az életünk, e bábszínpad kicsiny szcénái. “Az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok!”
Nem bájos és üde kaland, illatos vagy részeg mámor innét nézve a szerelem; hanem harc. Küzdelem a nővel, nemcsak a bírásért, hanem birtokolása, hatalma ellen. Tragikus-komolyan veszi a nőt, ki ilyen dacos szenvedéllyel tagadja meg néha – mint az alig néhány sornyi betoldással a saját lénye reflexvilágításába állított népballadában. “Kinek haza húz a szíve, szerelemre, nem munkára vagyon gondja, gondolatja!” Minden szerelem tragikus az igazi férfilélekben, mely létét az asszony örökebb, folyamatosabb, fajfenntartó létével szemben tartalmatlannak, ingadozónak érezve, nyugtalan teremtőlázzal akarja munkával tartalmassá, alkotásokban maradandóbbá tenni; de örök kísértő és gát az asszony, önző, ösztönös, ősi és legyőzhetetlen akaratával: a szerelemmel.
E küzdelem komolysága és szenvedelme lihegi át a szerelmi verseket, s hátterük mindig valami tompa és tehetetlen rezignáció egy kívülünk való, idegen cél, értelem és akarat előtt, melynek metafizikai rejtelmessége és titokszerűsége állandóan izgatja, magával ragadja, ámulatba ejti. “Mert együtt lenni oly csodálatos!…” Ez a dermedt, tágra nyílt szemű elcsodálkozás, e döbbent elhallgatás és titokzatos, belső neszekre figyelés igazabb motívuma, mint maga a nő. “Véremnek ősi, nagy folyója hajtja, testemnek fiatal hajóját hajtja – és suhog a tavaszi szél.” És magukban véve is gyönyörű versek vannak itt, csudálatos újszerűségű képekkel és delikát finomságokkal; felrázódások, visszamerülések, emlékek, áhítatok, lázak és átremegések, csodavárás és csodaérzés – de mindennek mögötte egy fenségesen szép, komor és nagyszerű sziluett – a Halálé.
És vannak még versek, az “én” legelőkelőbb magányosságaiból felszívódottak, melyek differenciáltságukban és mélységükben legigazabbak talán. Téli országút – keréknyomban a vörös nap fénye aranyszálat húz, az utcák oly halványak, szépek, mintha már csak emlékek volnának; a lépés súlytalan, mint a ködben ingás… Ilyen percek hozzák fel nagy magáraérzéseit, halk eltűnődések leheletfinom ihletéseit. S Li Tai-po szépséges dalát a bánatról.
A füzetben ötvenhárom költemény van. Én csak a húsz legjobbról – a húsz egészen-igazán jóról beszéltem.
1911
TRISTÁN HAJÓJÁN
Balázs Béla ily címen összefogott poémái között vannak eddigi verses költészetének a legszebb, legérettebb termékei. Sőt – a kis füzet néhány lapja úgy állít meg, hogy felvetődik bennünk e bátor kérdés: nem a “nagy költőre” jellemző vonásokkal van-e itt mégis találkozásunk? (Kell-é magyaráznom, milyen sokat – mennyire mindent értek itt az egyszerű jelzőn.) Balázs verstémái nem kis hangulatok, felszínes okú lelki rezgések, filiszter-ellágyulások vagy finnyás esztéta-megilletődések… A szándékban is, a kifejezésnek gyűrkőzésben nincs soha léhaság, cinikus és divatos élcrefordítás, ötlet, hangulatparfüm, jelzőcifraság. Amit versben elmondani akar – nemhogy még hangulattöltelékre, az üresség takargatására szorulna – sokszor el se fér, el se mondható ily formában, már nem is lírai téma, több vagy más annál. De mindig tiszteletre méltó hittel fontosnak érzett lelki esemény; ezt mindenekelőtt tartoztunk leszögezni.
Ami ezentúl a kevés számú versekben vagy általuk történik – az a kifejeződés elszánt, harcias – néha görcsös és erőlködő akarása. Néha szívet állítóan teljes és szép siker – többször fél siker; néha teljes vereség; – de szinte mindenhol érezhető a szándék, a munka (vagy inkább hős dulakodás) verítéke; – s e nyomok eltüntetésének tudatos igyekezete is. Valami közvetettség, mely csak itt-ott – néha csak egyes szólamokra enged föl teljesen, és ad enyhes, tiszta művészi örömet. A forma általában nem könnyítő szer Balázsnál, nem kedves csalétke a tartalomnak, nem segít lelkünkbe sikkantani a súlyosnak érzett gondolatot; pedig “a formá”-nak, minden metafizikai értelmezésén túl ez volna egyik legtermészetesebb és köteles tennivalója. De még szembeötlőbb, hogy ennél a költőnél, kinek a fantáziája erősen képies, és ki tényleg gazdag, nagyon szép, merész, erős, néha döbbenetes víziókban – hogy ennél mégis a képekkel van a legtöbb hiba. A legtöbb szándékoltság, hajszolás, szélmalom ellen gyűrkőzés – túlzás és mégis kényszeredettség.
“Holdénünket elvette a hold… Erdőn tévedt el, mely erdőt dalolt…” – vallja legszebb versei egyikében, hol “dalai fogyaték nyáját” hajtja asszonya elé a fáradt számadó. Igen, sajátságosan érezni ezen a kis füzeten, mennyi minden kallódhatott el itt a szívtől a tollhegyig, míg a költő az ihletés tán fukar szeszélyével birkózott. S itt eszünkbe kell jutni: miért és hogyan eleme a költői “nagyság”-nak bizonyos értelemben vett termékenység; – igen! Nemhogy tényleg vagy relatíve sokat írjon a költő – hanem hogy formához jusson, megszülessék annyi verse, amennyivel önmagát egész mivoltában adhassa, minden nagy emberi vonatkozásban és kimerítőn; – azzal a vak és önfeledt, boldog mámorával a megmutatkozásnak; azzal a szenvedélyes kényszerével a közlésnek, mely elemi erőként hat, árad, ömlik, néha kicsap medréből – de formát nem keres soha, mert az spontán születik és a tartalommal együtt, magától és magából. Az igazi nagy költőnek nem szép vagy nagyon szép versei vannak, hanem lírai műve, lírai élete: költészete van. – Balázsnál néha azt érezzük, mintha “az életréten” vagy “a lélek tilosaiban” bitangul elveszett versek töredék darabjait, elhullt szép cserepeit mindenáron menteni, értékesíteni akarná – a kis termésű gazda fukarságával —, s úgy dobja fölös ráadásnak néha egy más és magában kész vers képsora után. (Pedig mennyire fontos dolog a költői alkotásban, hogy az ember kincseket se sajnáljon elhagyni, salakként visszadobni a kohóba; lelkébe visszatemetni, mint halvaszült gyermeket, bármint szerette is!) Az ilyen tört cserepek itt igen sokszor az utolsó strófákba kerülnek, mikor talán fáradt a művész, kihull kezéből a vers miértje, a költői értelem; vagy csak konok vitézkedésből mindenáron ki akar még hozni, oda kényszeríteni, elénk magyarázni valami már-már metafizikai “értelmet”, kulcsot vagy mindenáron-csattanót; holott mily fölösleges és terhelő, mennyire megvolna és szebb volna anélkül a vers! Felhullámlik egy gyönyörű vízió, spontán, friss költői kép: a nap megáll a tengeren… égő hajó, aranyhajó; a mát várja; most viszi át a tengeren e halott királyt. Következik mindjárt valami nagyon is gondolati és szándékolt: tűnődő játék azzal a furcsa ténnyel, hogy ím: odaát, a föld túlsó felén ilyenkor van hajnal mikor nálunk alkonyat; de megbocsátjuk, mert költői kép ébred, nyomán: “Ébredő erdők énekelnek ott És rorátét hoz át a szél a tengeren.” – Hanem ami még ezután jön, az formailag és költőileg értelmetlen, forszírozott, fölös és erőltetett; lapozza fel, aki nem hinné. – A Sirocco, e muskotályszagú szél felborzolja a lélek virágmezejét, szavak szakadt szirmát kavarja, s e mély csöndű kertből nehéz, szerelmes hímporfelleget, melyből megint szavak, új szavak fogannak… A kép kissé mesterséges, de új, de erős és szép. “Valaki jő a hullámzó mezőn; szoknyája fodrán piros, kék szavak s rímek bogáncsa…” Idáig még készséggel követjük a költőt. Ámde ennek a “valakinek” haja “a szélben tavaszi ökörnyál”, s annak csillogó szálából valaki (úgy látszik, ez ismét egy másik, Valaki) már fonja, fonogatja – a költő lelkét… A Borús zászló című tercinás vers mély és komoly szépsége a harmadik szakasznál kezdődik, és bátran kezdődhetne a költemény is ott; ami előtte van, az itt is bántó kuszaság, hajszolás; henye, zavaros, bonyolult képek halmozása. A Várlak: mily bús példája elejétől végig e képekkel való oktalan dulakodásnak. Ez nyomorítja agyon a Sába királynő-t is, hol egy szerelmi válás kissé hűhós szenzációja táborokat sorakoztat, csordákat, falkákat hajt, galambrajt rebbent ki, méhsereget szállat; (ezek hol a távozó nő “csodái”, hol szavai, nézése, illata – máskor meg az elhagyott szíve vágya, lelke sebei; végeredményben a méhek csordákra és táborokra zuhannak szomjasan, mézet vagy illatot keresni); – és ezzel az idétlenséggel végzi: “Sereged útján szerelmem szétporzik; csodáid tábora szívemet táborrá törte.” A sugalltság minden illúzióját elveszi az ilyesmi. A Tavasz csatája hallatlanul szép lendületű az elején: “A déli szél rákúszott, mint a kígyó. Az alvó földet megmarta a kígyó, Mézes méreggel a dühös tavasz.” – Ez variálódik tágulva, lelkendezve, hat gyönyörű strófán át; – az utolsó kettőnél elfárad, idétlen miszticizmusba fúl. Hát a másik tavaszos vers végén, a vízáradás tiszta és teljes, levegős metaforája után mit akar – az a méhecske, ki összetöri szárnyát az ablakon? S miért gondolja a költő, hogy ő az a kis méh?… Egy szép szerelmes versben a férfi, hőkölő döbbenése van az elérés előtt, a küszöbnél; az ijedelem, hogy a teljesülés valósága szegényebb talál lenni a megálmodottnál. A vége: “Ne verjem inkább le, mint út porát Az életem?” – Értelmileg nem kifogásolható, de itt kissé csűrt-csavartnak érzik, nem elég egyszerűnek, a pátosz szinte igaz voltában is megkételkedtet. S így az Édes útitársam s a különben csodálatos Árgirus befejező gesztusai is; bár az utóbbi így is szuggesztív. Az elmúlt órák néma, nagy processziója vonul fel hajnalködben, dübörgő ritmusokkal, “búcsús búcsút” énekelve: “Hátuk van csak, arcuk nincsen, Nyomuk van csak, lábuk nincsen”… De ez a vágy: elérni, a szemükbe látni, megtudni, hogy nekik (e vizionált óráknak) is fájt-e, bennük is hagyott-e nyomot a lélek sorsával találkozás?… Istenem, hisz persze, még cifrábbat is el lehet fogadtatni valamivel több elementaritással, sodróbb őszinteséggel – erősebb, nagyobb, tehát zsarnokabb költészettel.
E versfüzet nyolc vagy tíz legjobb órában született, tiszta és nemesen szép darabjából nem idézek; szándékkal, bár nem rosszakaratból. Csak ártanék a szétdarabolással; olvassa el ki-ki; érdemes! Számadás, Én nem mozdultam, Tudom, Ballada, Vonatom zümmögi, Hol vagy, Anangarága? Mint aki meztelen; nagyon szépek; – egy csodálatos Rheinhardt-vers kitűnő fordítása – a nemes és egyszerű tökélyű Koldusének s egy mindeneket meghódoltatón tökéletes és nagy istenvers, az Araráton című; ezekért hogyne volna érdemes megvenni mind a harmincnégyet; olvasni, ösmerni és szívvel szeretni Balázs verseit, még hibáiban is komoly, jelentős, értékes költői megnyilatkozását. Tíz nagyon jó vers egy kötetben; ez nem mindennapi ajándék egy miénkforma gazdagságú lírai költészet számára sem; s költőjével megállítja ma helyét még egy Ady kortársául is. S ezeknek a kitűnő verseknek teljes élvezéséhez és értéséhez (fel ne üljünk nagyképű kritikáknak!) – nem kell ám a közönség részéről semmi különös kiválasztottság, boszorkányhájjal megkent vagy metafizikai bűvös lakatra járó lélek; csak a költészetet szerető és erre fordult lelkű olvasó őszinte jó szándéka és elmélyedése. Balázs Béla jó és tehetséges, modern magyar költő; s remélem, senki sem nézi ezt-illető “lerántás”-nak e becsületességre törekvő sorokat; aki csak némi figyelmet szentelt is föntebb annak, hogy miről van szó.
“Gőgös hírmondók mondották már nektek Ős népzengésit fajta-üzenetnek; Én egyedül, nevem se tudva lépek” – vallja egy szintén sok szépséggel ékes versében; (mert hisz egészen silány, értéktelen tán egy sincs ezek között). Balázs Béla, a bátor önsanyargató fordult itt magához azzal a problémával, melyet én szegeztem sok komoly, szép verse ellenébe e sorok kezdetén. Költői nagyság…? “Egyedül jöttem, búgó nyíl az űrben; a népeket, fajtákat átrepültem; … ősibb ősöknek küldöttje vagyok”… Ez már, még ha akármilyen szép is – észbeli, tudatos kitalálás, komplikált mentség és csattanó az első strófák nagy, véres őszinteségéhez képest. Igen, a lihegő, mindenáron-lendületű pátosz mintha ilyes kemény és súlyos beösmerést titkolgatna konok, bús gőggel; mintha az ember küzdene itt lélegzetfogytig a költő végzete ellen; ezért a nagyságért, ennek szép hitéért. A harcok és hősi viadalok világából vett rendes képfölszerelése: zászlók és kardok, seregek és vér táborok és gályák, királyi palást, katonák, címer – (kicsiny, szerelmes dalocskákban is); e kissé túlságosan kiütköző poéta-infantilitás játszása egy kedvelt szerepnek; – tán ennek a versek mögötti harcnak fegyverei és kellékei? “Ki volt ellenség a szörnyű csatán?” – kérdi esti takarodó bugása közt elhullt “katonái” lelkével, mikor “vad barna vérben tántorog” a viadalmi nap. És sápadva kell felelnie a sápadt égre, hogy csak “kérdő éji széllel” harcol. Vajon tud-e róla ez az öntudatos költő, hogy milyen emberi vallomás sír e verses és fegyveres, véres, gyászdobos, szép költői vallomás mélyén?
Balázs Béla mindig a nagyot, a legnagyobbat akarja; ez az, ami mindig szép, komoly és tiszteletre méltó költészetében. És hogyan szándékolhatná ő vagy bárki is – ha nem volna képes hinni, magával is költőien elhitetni, hogy erre – a legnagyobbra képes és hivatott? – Én, az olvasó, azt hiszem és érzem: nem tartozik a váteszek, az egyedülállók, a feltétlenül nagyok és legnagyobbak közé; s még akkor se tartozna, ha költői világnézete, élményei – önmagával, Istennel, világgal, korával és fajával szembenállása nemcsak így, háromesztendőnként harminc vegyes jelentőségű versben fejeződnék is ki mindössze. Nem rokona azoknak, akik századonként is egyesével jönnek, fajták hírmondói, kinyilatkoztatók; akiknek dús ere bőven zuhog teljes, tiszta, mély, vagy fel-felcsapkodó, tajtékos, nyugtalan árral; – akiknek nem kell küszködve, hősi daccal mindenáron költeni, mert mindez ellenállhatatlan kényszerrel jő rájok, és minden, még a filozófiai vagy metafizikai élmény is önként, tiszta költészetté oldódik. Nem. De azért mégis és mindig igazán költő is ez a szép fantáziájú metafizikus; ez erős akaratú önkésztető. Ha verseinek több közük van (mert vannak, akik ezt vallják) a “végtelen”-hez, a “lényeg”-hez, a “szubsztancia”-hoz és effélékhez, mint minden jó és lélekből való költői műnek a világon, úgy ez hibája is a verseinek; bár a költő embernek lehet igaz ügye. Ez a költő sohasem léha, sohasem sekély és megalkuvó, nem súlytalan és kacérkodó; de néha önáltató és erőszakos. Mégis igazán “Isten viselőse”, ha sokszor elvetél is, és tökéletlent hoz elégszer.
– Ezúttal pedig nyolc-tíz gyönyörű szép verset adott a magyar irodalomnak.
1916
