Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 15
SZABÓ DEZSŐ
Nincs menekvés
Egy terhelt és neuraszténiás ember, egy Erdély sarkából került, modern – egy újmagyar, kultúrmagyar sorsa akart tán lenni ez a regény. S egy neuraszténia története lett, jóformán csak ez: de ennek aztán kitűnően látott, érzett, majdnem kórtani és mégis művészi rajza. A mai magyarság, a föld, a kultúra, faji létezés problémái alig vannak érintve e kis könyvben. Néhány kisvárosi alak vázlatos, de zseniális rajzát kapjuk, néhány fojtottan mély, erős hangulatot; egy beteg szenvedélyű bíró dosztojevszkiji, pompás figuráját novellisztikusan odakenve; egy mesterséges, vidékies álszerelem kínlódásait is; – de mindezt csak valami fátyolon át. S e fátyol a hős lelki baja, egy speciális, tán örökölt, semmi külsőkkel össze nem függő betegség, mely már az anyaméhben öngyilkosságra predesztinált.
A terheltség formája itt (beteges, örökölt féltékenységi hajlam) mintha kissé elstilizált volna, tapintatokokból tán (ilyesmi sejlik) került volna ide valami egyéb helyett. De ez kevéssé zavar; olyan mindegy is: alkohol, vérszomj, szerelmi mániák; – oly egyremegy e homályló lelkekben, csak ürügy tán, valami kiálló szög, melyre a végin felkötik magukat. Míg élnek, ilyen ködlő tudattal élnek, ilyen belső lelki “dunszt”-ban, a “tudat alól” felvibráló, ideges fél gondolatokkal. Még abban is egyek, hogy mindennek valami magasabb értéket, megkülönböztetőt, “művészi” természetet tulajdonítnak titkon. És mű-lelkivádjaik, révedt passzivitás, felelőtlen, gyerekes rosszaságuk, értéktelen “megindulásaik” és tétova mocskosságuk közepett is fölényesek. A “teljesebb életérzés” révén a nyárspolgár fölött érzik magukat, úri gőggel vagy ideges indolenciával nézik: – bár mindezt nem tudják pozitív értékekkel, alkotásokkal menteni vagy igazolni. Szabó Dezső hőse előkelő pátosztalansággal vonja le léte konzekvenciáit a feloldozó halálban – de ami fölmelegít iránta eközben, s amit az író igaz művészettel tud megéreztetni: az kedves, megbújó, meleg és közvetlen gyermekisége ennek a szegény léleknek.
Szabó Dezső stíljét, az ő merész és szokatlan zamatú jelzőösszetételeit nem könnyen szokja meg az ember. Eleinte ez a stílus erőltetettnek érzik, szmokkériának vagy egy alacsonyabb irodalmi fejlődésfoknak, mikor még a stílus a legfőbb az írónak; jelzők és meglepő szófűzések: minden. – De olvasván, beleszokunk, velemegyünk mégis e buján szép, képies világba, ahol “tragikus kalamajkát” táncolt a hegyek vonala; a lehelet “nagy, széles, zörgő lapokban” jön ki egy alvó öreg nő száján, s a szerelmes lány minden szava “alázatos megtárulás” a vőlegény felé. Igen, hisz ezek a sűrű képek vad, beteg, forszírozott szépségükkel, mintha a regényhős lelkéből áradnának felénk – aki úgy érzi, hogy a föld terményeivel “magába ette” mindenféle dolgok, növények és állatok lelkét “egy egész vad, változatos lélekbozót”-ot. S aki ezt a fülledt és súlyos testi életét néha mégis úgy el tudja hagyni, “végtelen elnyúlásban, mint egy langyos esőt; belékábulni az örökös levésbe, velesodródni az életpatakokkal, egyéntelenül minden lenni”. És e felelőtlen, akarattalan, boldog homályú létben egyszerre megint oly beteg intenzitással érzi magát, hogy legbensőbb gesztusait, szavait is csak komédiának “játszott játék”-nak érzi, melyre “le fog gördülni a függöny”.
Mint egységes és kitűnő lelki rajz – a regény tán mégis e különös, egyéni és végig egységes stílus által művészi. A szűkös mese vezetésében már sok dilettantizmus van, nyugtalan elnagyolások, gyöngéi egy érdekes és igazi talentumnak. A regénynek nevezett hosszú novellát azzal az érzéssel teszi le az ember, hogy nem egészen méltó és teljes, becsületes erőfeszítése annak az írói tehetségnek, mely mégis épp ezen a könyvén át nyilvánul félreösmerhetetlenül. Érzésünk soká nem szabadul a könyv hatása alól, de annál inkább várjuk és követeljük az előszóban ígért, másik, igazi regényt, mely “külső tetteiben” is mutassa az embert, “felzsúfolt erői roppant hódításaiban” – amelynek ez a “halott útjában állt”, le kellett számolnia vele az írónak előbb.
A könyv az Ungvári könyvnyomda kiadása.
1917
KÖNYVEKRŐL
Még mindig nem vagyunk vele tisztában, mi az oka a hihetetlenül emelkedő könyvvásárlási láznak. A háborús közönség narkózist kereső vágya-e csupán – vagy az, hogy a rettentő drágulásban aránylag még a könyv a legolcsóbb ajándéknak is, szórakozásnak is; vagy hogy tán mégis eredmény ez egy kicsit, a ma élő írónemzedék hosszú és türelmes küszködésének gyümölcse; egy szokás, ami megmarad; vagy egy divat, ami szokássá válik… ki tudja? A kiadói élelmességnek mindegy! A földből nőnek ki az új nyomdák és vállalatok (s ez nem baj, ez jól van így), s szinte napról napra “fedeznek fel” vagy ásnak ki, vagy újítanak meg olyan írói neveket, melyek egyébkor hiába vártak volna a nyomdafestékre, vagy: jobban tették, ha vártak még… vagy felhagytak vele már. A könyvkereskedő kiadó legtöbbször csak úgy, a maga szakállára eszközli a felfedezéseket. “Ilyen címre előre lehet pénzt adni; erre bukni fognak” – hallottam a minap, mikor egy sokat ígérő titulusú regényről beszéltek; a címben tudniillik már rengeteg sok volt a szerelem. És évnegyedenkint zuhogó áradatban önti el a könyvesboltok kirakatait a közepes könyvek tömege. Technikás könyvek, modoros könyvek, fél dolgok, kiforratlanságok; elnagyolt művek, rosszhiszemű zseniáliskodás és naiv próbálgatások sohase tobzódtak úgy, mint most. Majdnem mindegyik tarka borítójú, szép című új könyvben lehet lelni valamit, a stílus vagy az ötlet, az elgondolás vagy a megírás kvalitásait, részleges értékeket, de könyvtárnyit lehet átlapozni, míg az embert az egész tehetség kész munkájának, a teljességnek, a bevégzettségnek üdítő öröme érné. A közönség pedig vásárol, olvas válogatás nélkül; s ebbe tán bele kell nyugodni, ez az útja-módja a továbbinak. De a derék, jóhiszemű, áldozatkész vidéki könyvtárak például!… Hogy milyen garmadaszámra csinálják beszerzéseiket, s milyen válogatás nélkül-e drága, háborús papirosból! Azt hiszik, lépést kell tartaniok!
Benda Jenő: Circe. Úgynevezett művészregény; ami itt úgy értendő, hogy a hőse képek festésével foglalkozik, s hogy ezen kívül van benne egy züllő újságíró, egy zugszerkesztő, holmi műkritikus és egyéb ilyes kellékek. Mindazonáltal a regény eleje, ahol ezek a fiatalurak s még csupán ezek szerepelnek – legértékesebb része a könyvnek. Sok helyt igaz és erőteljes rajzolatban adja ha nem is a speciális művészélet és művészlélek – de bizonyos budapesti típusok, félig züllő, bukdácsoló ifjú emberek – vidékről nagy reményekkel elindult szegény diákok szomorú sorsát. Tán más nagyvárosokban is ilyenformán van; de Budapesten bizonyára még ígyebbül, s ez a fokozottság adja meg a sajátos karaktert; a pesti koldusdiák, a pesti lump, a pesti “tehetséges” portréját s levegőjét.
Nemsokára beérkezik azonban a hősnő s vele a “bonyodalom”. A hősnőt Sulejmának hívják, és a világon semmi egyéb érdekes nincs rajta; csak ez a furcsa név, s hogy valami törökké lett magyar-zsidó kalandor volt a barátja… valahol, valamikor. E homályosan sejteni engedett “múlt”, az egzotikus név s a még veszedelmesebb művészies álnév, melyet a szerző ráruház, együttvéve sem változtat azon, hogy ez a kis nőszemély a világ legközönségesebb házimacskája; Daudet nagy Saphójának gyönge és halvány kópiája. Miután a “közös háztartás” stációján keresztül a festő feleségévé dörgölődzi magát, elkezd az “érdekében” kacérkodni; ügyes szimattal kilesve, hogy kivel “fizeti ki magát”. Befolyásos művészemberekkel ösmerkedik össze, s (miután mint aktmodell híres képet inspirál az urának) – a szó szoros értelmében “szeret egy kicsit a konyhára”. Az elképzelhetetlenül vak férj lelkiállapota mindvégig az ájult elragadtatás, a bárgyú megelégedés; úszik a “siker”-ben, és se lát, se hall. Mikor pedig váratlanul és villámszerűen elérkezik a “krach”, a hónapos szobák kis szirénjét elhagyja befolyásos kedvese, s a férj (hogy, hogy nem?) nyilván ezzel valamiféle kapcsolatban golyót röpít agyába – ezt már csak úgy tudjuk meg, mint odavetett kávéházi hírt, ahogy a jó barátok tudtul adják egymásnak, epés szájjal – hisz ők tudták, láttak előre mindent. Az olvasó azonban egyébre is kíváncsi volna; főleg egyébre! Hogy nyílt ki a szeme ennek a rászedett, boldogtalan embernek; mit élt át, micsoda vívódásokat; általában: mi történt, mi történt? “Hívta, nem jött, elrabolta!” – sietteti rohanva az események rendjét egy híres, szép ballada; de ott, erre a torlódó verssorra készít elő minden, ami odáig mondatik. Holott a regény eposzi műfaj, tág keret, ráérő forma; ott joggal kíváncsiak vagyunk egy és más átmenetekre – bajos így a tiszta égből csapkodtatni a villámokat. És világot omlasztani össze egy odavetett kávéházi ítélkezéssel… “Ennyi az egész!”
A regény előadásmódja nem rutintalan, sehol sem zavaró! Ilyen mondatokkal, ilyen “stílussal” akár remekmű is lehetne. – Ma már meglehetős könnyű dolog magyar nyelven is jó mondatokkal, “folyamatos stílben” írni.
Méray Horvát Károly: Az örök tűz. A testi szerelem oltárán ég, s oly régi, mint az ember; sőt sokkal régibb. Mint az állat! Szó sincs róla – a vulgáris közmondáson kívül, hogy: “Minden akörül forog…” – ennek a könyvnek írója még sok egyebet is tud. Buzgón olvasott például iskolásfajta históriát, s a jobb tankönyvek beosztását kitűnően ismeri és követi. Ókor, Babilon, Egyiptom, a görög világ, a cézárok kora, népvándorlás, középkor… csillagos egyes! Sőt kijegyezte magának, melyik időben honnét vásárolták a bíborszövetet, selymet, csipkét – hol termett a leghíresebb bor, hol készültek állítólag a legendás fegyverek. Tud egyet-mást a régi korok asszonyi öltözetéről: nem cseréli össze az istenségek nevét, s buzgón emlegeti az áldozás formáit az örök istennő bíboros lángú oltárai előtt… Sőt; úgynevezett “pazar színekkel” megrajzolt “történelmi képekben” vezet végig a histórián, hogy a sok “színváltozás”-on át meggyőzzön a saját vallott és keményen vállalt igazsága felől: igen, ez az örök tűz egy nagyszerű, diadalmas, kiolthatatlan, szent és tiszta láng – s minden mesterséges elfojtása bűn az emberi természet ellen, mely véres és beteg kisiklásokkal áll bosszút magáért. Úgy tetszik azonban, hogy ez az “alapgondolat” több, mint közkeletű; szinte az elemiből hoztuk magunkkal. – Lehet, hogy éppen ez lesz oka a könyv vonzóerejének iskolásan félműveltek tömegénél; hogy ezreket megejt e pedáns sorrend, a téma “merész” tolla; hogy úgy fog hatni, mint forradalmi újság, a művelődés népszerű forrása és mindezekhez még – mámorító “pikantéria”. És hogy lesznek sokan, akik azt fogják hinni, ha végigolvasták: hogy nagyot okosodtak tőle; most megtudtak valamit! Pedig ez a könyv éppen csak jó stílusgyakorlat, ha csak annak nézzük, novellagyűjteménynek művészietlen, éppen mert pedáns, nyilvánvalóan tendenciózus és felületes. Ó, Flaubert Solammbô-jában, az arany és bíbor színek kábító ragyogványa alatt emberek vannak, emberi szívek és elmék, férfi nagyravágyás, tömegbetegség, vallások, érzések, politika, szerelem, háború; a nagyszerű Barka, a felejthetetlen Tanit-főpap… És a külsőségekben mennyi elképesztő lelkiösmeretesség, micsoda tengere a tudásnak. S még így is fárasztó tud lenni néhol ez a nagyszerű műremek! – De a Méray könyve máshogyan fárasztó; az üresség és unalom rokona ez a fáradtság, nem a nehéz emésztésű művészi tartalom gyümölcse.
Kár pedig! Mert van egy novella benne, mely megmutatja, hogy ez az író máshogy is tud: a Hetéra című. Itt végre elérkezett sorrendben a modern időkhöz, tán a nemrég múlt Budapesthez; már nem gyötörteti magát s minket egyiptomi Ammon-leányok festéktáblácskáival, babiloni házak zöldre égetett tégláival, a szerelmi templomok háromszögű szimbólumaival, megterhelt bivalyokkal, korhű nevekkel és pénznemekkel. Ebben mintha megszabadult volna a tendencia nyűgétől – attól, hogy semmi mást ne akarjon, hogy ott megálljon. Egy mai, nagy kurtizánnak, egy operett-csillagnak viszonya az ezerszemű, ezerszívű közönséggel; diadalmas bűbája: az ösztönös, erotikus tömegszuggesztió, mellyel mindent és mindenkit diadalszekeréhez kapcsol; ez a tárgya. Egy friss, mozgalmas, nagyszerűen művészi novella megdöbbenti az embert: milyen új, milyen egész, milyen repesőn eleven s mégis tiszta művészettel stilizált. És egyedül áll a kötetben…
Andor József: A tanítónő. Szinte új műfaj ez már; jellemzésül káplánirodalomnak lehetne nevezni. Nyilván becsületes, mert őszinte elszánás, hithű lelkesedés a szülőanyjuk, de az irodalomtól mint művészettől idegen. Az új, “harcos” katolicizmus akarja magát ily módon is fegyverezni; a szépliteratúra eszközével is hatni, agitálni; s leszorítni a hivők asztaláról a “modern” írásművészet tartalmi “métely”-ét; a “szabadgondolkodás”-t, a bélyeges “feslettség”-et. “Tudjuk mi azt is!” – szóltak, mikor a protestantizmus vonzóerejévé kezdett válni az egyházi éneklés. “Tudjuk mi azt is!” – mondják ma, mikor világi tárgyú (de azért valláserkölcsi) beszélyeket írnak, megtéréssel végződő regényeket, gonosz hitetlenek méltó bűnhődését, jámborok felmagasztaltatását még itt e földön; s mindezt a “modern” irodalom által kidolgozott stílben, formában. – De itt a tévedés! Mint valaha Mária Terézia nemes testőrifjainak hazafias szándéka, éppúgy a vallásos buzgalom sem pótolhat soha tehetséget, intuíciót, a kifejeződés belső kényszerét; közepes tollforgatót igazi, jó íróvá nem avat. Sőt, ahol kiütközik a szándékoltság (bármilyen nemes fanatizmus legyen – tehát mint ilyen: erő, szenvedély) —, irodalomban csak árthat a művészi értéknek. Kevés igazán értékes irányregény van a világirodalomban, s ez a kevés is még jobb lenne tőle, ha kevésbé volna: irány.
A tanítónő lelkes írója egy kis magyar faluba helyezi alakjait: a békés, szelíd, jó evő-ivó, öreg plébánost; – ellenképül a modern harcos, tüzes, türelmetlen ifjú káplánt; – aztán két “szocialistát” (természetesen mindkettő lesiklott, züllött alak, söpredéke az emberiségnek) – továbbá a feudális grófot, e nagyvilági szerelmekben elpuhult kéjencet (kivel mégis feltűnő tisztelettel bánik az író) – végül a regény hősnőjét, a tanítónőt. – Ez a szép, fiatal hölgyecske is “szabadgondolkodó, szocialista, szabadkőműves” a regény elején (mert ez a három körülbelül egy az írónak) – de mindjárt érezzük, hogy itt a farkasbőr le fog hámlani, és szelíd bárányka búvik ki alóla. Az író (s a regényben szereplő káplán is, tagadhatatlanul) mély gyöngédséggel, mondhatnám: olvatag, aszkétás szerelemmel becézgeti lelkében ezt az alakot. Rajta van minden szép és jó, szűzi tisztaság, nemes idealizmus, leheletfinom érzékenység, elszánt energia, anyás gyengédség… és mindössze tán tizenkilenc év.
Ez a drága, gyönyörű kis jószág tehát szintén szocialista; de az olvasó nyugodt felőle; tudja, hogy nem sokáig. – És e megtérés története, a megtérés általában (most beszéljünk komolyan!), kimondhatatlanul érdekes lehetne. A legmagasabb művészi szférákba lendíthetné az írót és művét egy ilyen lelki metamorfózis megírása, mely egy komoly és értékes emberi lélek gyökeréig nyúlik. Hogy válik egy meggyőződéses (sőt fanatikus) szabadgondolkodóból meggyőződéses katolikus? A katolicizmus volt (és tán van is) olyan hatásos nevelőiskolája az emberiségnek, mint tán az antik kultúra hajdan, akár például a szocializmus most vagy a jövőben; de a modern, ifjú káplánirodalom még nem találta meg zsenijét, Ágostonát. A mai ember mai megtérése – küzdelmeken, hangulatokon, a keresés vívódásain át – a személyes Istenig, a minden dogmák önmagukban való szépségéig… Nem! Itt a kis tanítónőt egy nap valami bántódás éri. Meggyanúsítják női becsületében; egy durva lelkű ember (titkos, beteges szerelemben égve érte) szemére veti, hogy a gróf úrral rosszalkodott. (Pedig dehogy! Nem jutott el odáig, szegényke; a jó Istenke megőrizte innen a Rubikonon.) – Erre a váratlan támadásra szegény tanítónő, szegény kis mimóza menten elájul, s… csak hónapok múlva látja viszont az olvasó; már felocsúdva és mint buzgó (bár kissé megtört szívű) katolika nőt.
Mindazonáltal ez a regény sem valami silányul megírt fércmű. Gonddal és látható szeretettel csinálódott, sok rutinnal ez is, őszinte lírai hévvel és helyenkint le tud bilincselni. A postamester fantasztikus, torz alakja nem érdektelen. Viszont hihetetlen naivitásokban bővelkedik az egész; ilyen főleg, ahogy az író (s rajta keresztül az egész modern katolikusság) a szabadkőmívességet vagy mit, elképzeli. Hogy az csak úgy küldözi a pénzeket (a “vakolatot”) boldognak, boldogtalannak, “propaganda” célra; elég, ha nem jár a misére, és nem ismétli el az iskolásgyerekekkel a kátét. Ó! Az ördög nem ilyen fekete, kérem: nem ilyen naiv, vagy nem ennyire gazdag, vagy nem ilyen oroszosan komoly!… Mosolyogni kell. – Ez a regény is egészen közepes termésű háborús irodalomhoz méltó.
Komáromi János: Tilinkó. A negyedik könyvről, mely ma kezünkbe került, nem lehet így beszélni; egyszerű, kedves, szerény írások gyűjteménye, melyek írója nem jön nagy igényekkel, de összes szerény ígéretét az olvasóval szemben: beváltja. Olvasása frissít, üdít – kellemesen szórakoztat, csendesen elgondolkoztat. Megyei, falusi történetek vannak itt megírva; nem Móricz Zsigmond komor igazlátásával, hanem inkább mikszáthos kedvességgel, nemes és enyhe iróniával; általában: Komáromi János e nagy író jó és értékes tanítványának ígérkezik. A bájos kis Záhonyi Mariska (tisztes házassággal végződő) szöktetési esete; a berúgott segédjegyző; Koczák kántor a segédtanítók batyubálján vagy leánynézőben; a krudélis, ellenzékieskedő falusi suszter; vagy a kisvárosi pénzügyőr-költő mézesheti civakodásai mind érdemes a végigolvasásra. Van néhány csatakép is, a mostani háborúból, köztük a budynini összecsapás; oly hű, oly egyszerű, oly világosan elképzelhető – hogy nem sok hasonló van a háborús irodalomban. S tele valami egyszerű, megható ragaszkodással, halk, szinte szomorú lelkesedéssel; egy (mégiscsak mai) magyarnak hazaszeretetével; mai katona, mai háború igénytelen, bús, nyomtalan és céltalan hősiességeivel. – Hát a szegény, beteges pataki diák reménytelen, méla szerelme… a kollégiumi esték… Könnyű, üde levegőjű, kies szigetke ez a könyv a mai tömegtermelés sivárságában.
1917
GONDOK ÉS GONDOLATOK
AZÉRT SEM AZ UTOLSÓ SZÓ
Az nem lehet, hogy olyan ügyben, ahol asszonynép kerül szóba, férfiember “utolsó szót” – “még egy szót” mondjon. Azért is – asszonyé lesz az a “még egy”. – Három a daru! – Tehát a feminizmussal csakugyan foglalkozunk a nagyságos politika mellett – mert ez a cím is egy jó csoport embernek jó – vagy rossz állapota körül forog. Az “fl” jegyű cikk a Virágfakadás-ban és néhány másik – még a magunkforma rendes, vidéki asszonyokban is érlelt néhány egyszerű gondolatot – majd elmondom.
Tegyük fel, hogy valami gyár munkásnépe egyenlő részben német és francia nemzetbeli. A munkavezető úgy találja, hogy a legelsőrendű, legmagasabb technikájú munkára a franciák nyolcvan százaléka alkalmas, de csak hatvan százalék német. Szabad-e mármost kimondani a művezetőnek, hogy arra a dologra (és így a nagyobb fizetésre is) ezentúl kizárólag franciákat fogad meg, és egy németet sem? De hogy nyolcvan francia mellett hatvan német is dolgozni fog, és ez a számarány mindenesetre érdekes a néprajzi statisztikában, egyébre azonban nem jó. Természetfilozófus merenghet rajt’ – hogy a francia népben a könnyed rávalóság nemzedékek öröke-e vagy a körülményei hatása – de senki sem mondhatja teljes érvényű, örök és általános tételnek a német ügyetlenséget. Nos! A példaszó elég genezáreti – gondoljunk a nőkérdésre. Mondjuk, hogy a szellemi munkára alkalmazhatóságnak van egy minimális és egy maximális határa, s az utóbbihoz a férfiak többsége közelebb áll, mint a nőké. Nem kell-e mégis félretenni a nemi tekinteteket, és minden embert ott alkalmazni és odáig engedni, ahol még használhat és érvényesülhet? Ha a világ minden asszonya közt csak egyetlenegy volna, ki az emberi haladást egy szemernyivel előbbre viheti – akkor is törvényt kell hozni vagy bontani, és mindent megváltoztatni, hogy azt az egyet dolgozni engedjük, mert az emberiségnek minden szemernyire nagy szüksége van.
Egy idő óta a kaszinói kölcsönkönyvtárak regényei egy új típushelyzetet hoztak divatba. – A leány vagy asszony elindul a család védő köréből, merész ideák szivárványa után rohan, fest, ír vagy képeket farag – aztán összeütközik, ellenáll, kifárad, szenved – végre megtörik, és ha még lehet, visszatér a család kebelébe A t. olvasó pedig felsóhajt – lám, az örök törvény, a természet igaza, minden egyéb csak retorika! – Hanem, persze, senki sem gondol arra, hogy a családi rendszer s benne a nő helyzete ma még szent törvény, a “meglevő rend”, mely minden korban a természeti erők erejével hatott, és míg uralmon volt, keményen sújtotta az ellene támadókat. Ám a merész és leigázott áldozatok vitték előbbre a világot. Tankréd lovag idején éppolyan “egyetemes törvény” volt még az egyházi élet és a szerzetesi fogadalmak szigora – mint akár szülőtisztelet vagy más, a természetben igazolt erkölcs. Egy világgal harcolt, ki vele harcolt – ám az elesettek hulláin át vehette be a sáncokat a jövő. Ha Izaura nem szenved irtózatosan és Tankréd – akkor senki sem kíván “új kort”, és minden a régiben marad. Ma még a családdal szakító asszony magánya végtelenül szomorú, küzdése meddő – bukása teljes. Lovik doktorkisasszonyával versenyt ellenkezett, gúnyolt, prédikált a családja, a hivatalos tudományosság, a társaság és a szerelme, amely ma csakis a család gondolatára vezethet – a szegény, merész leány persze hogy kimerült, és “jelentéktelen” óhajtott lenni a katasztrófája után, mikor minden álma csődöt mondott. De ez csak kimerülés, nem átalakulás.
Hát semmi kétség! Ha egy intézmény egy nagy csoport embert száműzötté, beteggé, rabbá tesz – akkor az pusztulni vagy alakulni fog az időben, akár akarjuk, akár nem. Minket még a hangulatok, álmok, kegyeletek ezer szála köt ahhoz az “unalom”-hoz, amely “családi körben született egy csendes, téli estén” – de ne felejtsük, hogy gyermekeink már új levegőben, más áramlatok közt fognak felnőni – és három-, négyszáz esztendő… – Az mindent átalakít.
Tehát várni kell – várni —, mondta az előttem szóló. Tudom, a história volt az eszében, hogy II. Józsefünk és a felvilágosodott kortársai az elsietett intézményeikkel rosszul jártak, mert a világnak be kellett várni a revolúciós eszmék megérését. Mindennek eljön az ideje, és Jerikó falai egy énekszóra összeomlanak, ha előbb sok-sok időn át magától hámlott, ereszkedett a vakolat. Ebben is lehet valami! De a dolgot mégiscsak negyven esztendeig csinálta Mózes a pusztában – haragtól és szenvedélytől lihegve, villámok, mennydörgések között. – És hát mondja valaki, hogy Rousseau-ék nem siettették a forradalmakat. – Én csak azt hiszem, hogy a nagy átalakulás nem azért lesz meg, mert most vannak feminista apostolok – hanem apostolok támadnak azért, mert a változás valamikor, egyszer, sokára – be akar következni.
