Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 16
LACIKA IMÁDKOZIK
Vallásoktatásról van szó, legalább valami távoli szellő kemény polémiák hírét röpíti felém. Este van. A jó meleg, puha szappanvízből most szedtem ki szárazra egy hatesztendős kis embert, aki rám van bízva, és még nem küldtem iskolába. Nem sokára leülök vele a frissen húzott kis ágya szélére, és halkan, de tisztán elébe mondom a napi imádságot – rögtönözve, mindennap mást – mintegy leszűrését az aznapi tanításnak, hozzátoldva és kiegészítve az előbbiekkel. – Egyet – például, amint megpróbálom, leírom:
“Én most lefekszem a jó, puha párnámra, és azt akarom, hogy szépet álmodjak, és reggel megint felkeljek, akkor süssön a nap, és megcsókoljon a néném. Azt kívánom, hogy minden gyerek, aki csak a világon van, éppolyan jó ágyban aludhasson, mint én, és örüljön reggel. Vannak a világon árva gyerekek, szegény koldusok, beteg emberek, fájós szívűek és öregek, azoknak meg világosságot. Kívánom, hogy nagyra nőjek, és segíthessek azokon, akiknek rossz dolguk van és szomorúak. Sohasem akarok hazudni, és nem akarok bántani senkit, a cselédeket sem és a szegény embereket sem. Tudom, hogy a macska azért öli meg az egérkét, mert erősebb nála, és én megszoríthatom a macskát, és eltaposhatom a bogarat, mert erősebb vagyok. A bogár elrontja a fák levelét, azért el is taposom, de nem szabad annak örülni, hogy neki fáj az, és hogy a macska nyávog. Ha valami már meghalt, akkor nem fáj neki semmi. Énnekem vigyázni kell, hogy meg ne haljak, és a többi ember sem, akik hasonlítanak rám. De egyszer majd meg fog halni mindenki – én is, mint nagyapa —, akkor puha földbe fektetnek, és szép virágos fűvel betakarnak. Este mindig meghal az ember, amikor elalszik, de reggelre feltámad. Szeretném, ha akkor is, ha igazán meghaltam, föl lehetne egyszer kelni, és látni a napsütést, és amit szeretek. De azt még nem lehet tudni, csak annyit, hogy előbb meg kell nőni nagyra, és ami szép vagy jó, azt nem szabad elrontani. Azt kívánom, hogy egyszer majd mindent lássak és tudjak, ami csak a világon van. A nap egyformán rásüt a kis bogárra, a cicám, az egérkére és énrám, és mindegyiknek azért van élete, mert úgy akarja az Isten. Istennek hívják azt a valakit, aki olyan nagy, hogy az egész világ tele van vele, és olyan jó, mint az apa keze, amikor simogat. Őróla még csak annyit tudok hogy nagyon jó és erős, de egy cseppet sem olyan, mint amit látni lehet vagy megfogni. Én most őrá bízok mindenkit, jó éjszakát mindenkinek!”
Egy meleg, édes gyermekcsók, és már ott piheg a tiszta, fehér párnán, a karját, mint valami csöpp angyalszárnyat a feje alá emelve. A hálószobában enyhén zsong a csendesség, és a gyerek megmosott fejéről könnyű, finom emberpárák szállnak föl. Elnézem őt, és arra gondolok – vajon megérti-e az én hevenyészett “imádságom”-at – vagy a rövid és észrevétlen tanításokat a nap egyéb óráiban. Jobban megérti-e, mint a “malaszttal teljes”-t, a “lészen el jövendő”-t, a “közönséges anyaszentegyház”-at, és a “szenteknek egyezségét”? És vajon különb ember lesz-e, mint az édesapja.
1905
ISKOLÁS ÜGYEK
Annyi szó esett róla – a tanulásról, a tanulókról meg a pedagógusokról —, és mind csupa laikusok tárgyaltak felőle. Szidták, hajszolták a sok szakembert, amiért mereven és konzervatíven fogják pártul a régi és mostani iskolát, és körömfeketényit sem engednek be a modern szellem friss légáramlásaiból a dohos tradíciók közé. Nos hát, egy kicsit, valamennyire pedagógus volnék, és ennek ellenére – sajátságos – mégis gondolkodom, sőt az iskoláról is gondolkodom. (Halljuk!)
Nos hát, igen! Az iskola tradíciókon épült olyanná, amilyen, és sok száz jeles, kiváló férfi és asszony küszködött, próbálgatott, törte a fejét és ujjongott a “friss” eredményen, ha valamit, egy szemnyit is kitalált vagy tökéletesbített. Kétségkívül meg lehetne próbálni a tudós doktor, ügyvéd és újságszerkesztő urak tanácsára, hogy most mindennel szakítva egyszerre, gyökeresen más iskolát csináljunk, és aztán várjuk, lessük, hogy milyen lesz majd az új generáció. Érdekes próba volna, csak nagyon veszedelmes. Hosszú várakozással járna, akárcsak a tiszafa tenyésztése, és ha még sikerülne is, úgy lehet, egészen más eredményeket, más erényeket és erőket fog a változott élet küzdelme kívánni, csak egy-két emberöltő múlva is – a kísérletezők pedig hol lesznek akkor?
Sokszor gondoltam rá, milyen rosszul neveltek engem, amikor egyre az unalmas, egyforma kötésszemek leszedésére, órákig való ülésre kényszerítettek, egyre büntettek, rikácsoltak rám, és idegesítettek, amiért az eltört tányér miatt megvertek, amiért a vendégek előtt hazugságokra tanítottak, és a vallásosságomat babonás félelemmé nevelték. Pedig ki tudja, ezek nélkül volnék-e most csak annyira is derék ember, mint így vagyok, volna-e bennem az életre elég önuralom, bele tudnék-e nyugodni a sors igazságtalanságaiba, lehetnék-e társadalmi lény a csupa igazmondással, és nem halt volna-e ki bennem teljesen az, amit fantáziának hívnak, és ami éppen a csodás, érthetetlen és titkos dolgokra vágyik. Ami a testi nevelést illeti, végre is mind meghalunk, és az átlagos életkor – úgy mondják – lassankint – növekedőben van a középkor óta. Az idegességünk ma már éppen úgy tömegidegesség, mint a hanyatló. Róma kicsapongó, cirkuszi vérengzésben gyönyörködő vagy fanatikusan vértanú keresztény emberei között. Sőt most kevésbé veszített az erejéből. Ha az egyes társadalmaknak gyerekkora van, miért ne lehetne öregkora is, és a mi társadalmunk bajai miért ne jelentsék egy közelgő megifjulás szükségét inkább, mint az ifjúság nevelésének hibáit?
Mindazonáltal ezeket csak úgy általánosságban mertem megkockáztatni. A részletekben nagyon is jót akaró és tanulni vágyó figyelemmel kíséri minden jóravaló pedagógus a társadalom kifogásait az iskola ellen. Akik próbálták és ismerik a gyermeket, azok régebben észrevettek némely fonákságot és hibát, amit el kell követniök felsőbb rendeletből, és örömmel üdvözlik emiatt a merész beavatkozókat. Higgyék el, ha az intéző közegek soraiban több volna a gyakorlati pedagógus, mint a jogász vagy jogvégzett ember, sok minden másképp volna.
A legtöbb oldalról és legerősebben támadott kérdések voltak eddigelé: a latinság, a nyelvtani szabályok, a politikai földrajz, a torna, a túlterhelés meg a női kézimunka.
A latinságról nem beszélhetek érdemlegesen én, aki nem tettem érettségit. De beszélek erről néhány doktorral, patikussal stb., akik állítólag hasznát veszik a latin tudományuknak. Azt mondták, a medicinák és betegségek neveivel. Isten bizony, elboldogulnának anélkül is, és egy erdész mesélte, hogy Selmecen a reáliskolákból felkerült fiúk jobban tudják a botanikus neveket, mint a volt gimnazisták, akik merészen kombinálni próbálják e gépies tanulásra szánt, logikátlan elnevezéseket. A jövendőbeli filológusok kedvéért, kik – uramisten – az ugort és a cseremiszt, sőt az óakkád nyelvet is megtanulják maguk emberségéből, azokért nem érdemes a gyerekek ezreit küszködtetni. Horatius, Ovidius és Tacitus okozta emberfeletti gyönyörűségek pedig – mikhez ezer kínnal és verítékkel jut a középiskolás – nos, azokat éppúgy nélkülözheti a modern ember, ahogy a görögpótló ideje óta Homéroszt nélkülözi. Hol van egy rendes, közepes, napi munkájában elfoglalt ügyvéd vagy hivatalnok, aki a hírlapja vezércikkét letenné Tacitusért? A római jog ismeretéhez sem kell feltétlenül ez a nyelv, nem, nem, ebben minden józan pedagógus, tudom, hogy egyetért velem.
Nem is ezekre jó a latin nyelv, hanem egészen más dologra, a buktatásra. Arra, hogy a tanult emberek, illetve szellemi munkára képzettek között megszüntesse a túltermelést, az óriás kínálatot kereslet javára, hogy a csak közepeseket is visszaszorítsa onnét, ahol még a kitűnők is túl sokan vannak, hogy módjában legyen kibuktatni a szegény mesterembernek vagy földhözragadt parasztnak vagy nélkülöző kishivatalnoknak azt a különben “elégséges” fiát, aki e buktatás nélkül sok-sok évig költetné magára a nyomorgó szülőjét, azután meg keserű csalódással venné észre, hogy egy harmincforintos napidíjasnál egy ötvenforintos gyári előmunkás mégis nagyobb úr. Hozzánk a felső leányiskolába egész sereg kofának, borpréselőnek, ültetvényesnek és munkásnak a leánya jár, és mind, mind tanítónő akar lenni, pedig már ötször annyian vannak állás nélkül, mint állásban. Az egyetemi leányok is legtöbben tanárok, és vajon hol fognak helyet adni ezeknek? Majdnem így van ez a fiúknál is, habár ott a pályák inkább megoszlanak. Volna egy segítség az iskola részéről, merész és drasztikus, de jó. Mondjuk ki: a negyedik gimnáziumból csak az léphet ötödikbe, aki legalább “jó”, az elégségesek meg mehetnek műlakatosnak, kertésznek, műiparosnak, altiszti tanfolyamokra, erdőőrnek stb. A hatodikból a hetedikbe csak “jeles”-eket veszünk fel, a többi menjen katonaiskolába, jegyzői tanfolyamokra, át a kereskedelmibe vagy alsóbb gazdasági iskolába. Akkor buktatni csak a nagyon lusta, közönyös, tanulni nem akaró vagy betegségig hülye gyermeket kellene, s a tanító egész lélekkel azon volna, hogy mindenki lehetőleg mindent megtanuljon tőle. Elsőéves tanítónő koromban a kislányok remekül felelgettek a vizsgán, és igazán értelmesen kivágták magukat a keresztkérdésekből. Az igazgató pedig ijedten járt-kelt a folyosón: “Borzasztó – mondta —, nem lehet buktatni, és jövőre nem párhuzamosítják a következő osztályt is. Hogy férünk el?”
Tehát a nyelvtani szabályok, amiknek a betanulása “sok erőveszteség és kevés emóció”. Nos, igenis, “a szabály” megtanulása lehet emóció, járhat lelkesedéssel és jókedvvel, ha azt a szabályt a gyerekkel vonatjuk le a felhozott esetekből, ha jól elkészítjük és ébren tartjuk az érdeklődését. Igaz, hogy az én időmben még eszeveszetten darálták: – Az ige oly beszédrész, mely valamely személynek vagy tárgynak vagy dolognak cselekvését, szenvedését vagy bárminemű állapotát tünteti fel!
Ámde ebben is haladunk, csak úgy, a magunk ostoba pedagógus fejével is, mert ma egyszerűen azt mondhatjuk: “Az ige cselekvést, változást jelent!” Ennyi a szabály, amit sok érdekes mesével lehet ízelítni, az ősemberről, aki még vad volt, nem tudott beszélni sem, és lám, a madár repülése, a lomb zizegése, a víz csörgése jobban hatott rá, mint a nyugvó tárgy maga, és előbb mondta az igét, hogy rebben, zizeg, locsog, mint a nevet. A gyereket, bizony Isten, érdekli az, hogy miért volt a mai névelő régen mutatónévmás, hogy mutatott rá a kezdő ember úgy, mint ma a kisgyerek mindenre, amit megnevez, hogyan kopott el és lett hangsúlytalan hogy lesz a személynévmásból a birtokos, miért közös nevük nekik, hogy: leány és saját név az, hogy – Mariska. A tapasztalatból szabályt alkotni, ez éppolyan született emberi tehetség vagy ösztön mint enni vagy aludni vagy szeretni, és a szabályalkotó, osztályozó ösztön a tízéves emberben a tapasztalás szerint már fejledezik. Jóllehet a szabálytanulást, kivált eleinte, nagyon kis térre szorítjuk, mert a tisztelt urak nem mondtak nagy újságot vele, az öreg jó Dittesből minden képzőiskolás tanítónövendék megtanulja a “szabály”-t, hogy: “Nem nyelvtant, hanem az élő nyelvet kell tanítani!”
Hibái bizony vannak a mai iskolának, mint ahogy semmi emberi intézmény nem lesz soha hibátlan, bármeddig tökéletesítjük. A földrajzi térképek elegánsan összhangzó tompa színei, finoman elmosó rajzai nem a gyermeki szemnek valók, tudom magamról, látom a kislányaimról is. Jelölje a hegygerincet inkább egy vastag vonal, de az rikító színű legyen, és a vizek nagyon elüssenek az alaptól, mert a gyerek színérzéke még ott tart, ahol a népeké, a nemzetiszín lobogók eredete idejében, hogy csak a tiszta és erős színt ismeri. A másik hibánkat – a legnagyobbat —, no, azt komolyan szégyellem, mert az nagy dolog. Abból a hibás meggyőződésből ered, hogy előbb nyelvtant kell tudnunk, hogy költészetet és irodalmat érthessünk. Hogy előbb harisnyát muszáj kötni, ha utóbb színes fonállal hímezni akarunk, hogy előbb ismerni kell az amerikai városok cifra neveit, hogy utóbb megérthessük a felhőket, a holdat és a csillagokat. Ez a hamis sorrend talán szintén azzal függ össze, hogy most még buktatni kell a tanárnak komoly kötelességből inkább az első osztályokban, tehát ott legyen a nehéze a dolognak.
A tornáról meg a rajzról olyan gyönyörű dolgokat megírt egy álneves hír legutóbb A Hét-ben, hogy arról nem is beszélhetek többet. A sokat emlegetett gyakorlati élet számára pedig valóban jó volna írni egy kicsi kézikönyvet, talán az alkotmánytannal együtt egy órával több időn tanítnók, amiben, nem tudom, miféle címmel, de meglennének a főbb kereskedelmi, pénzügyi és hivatalos kezelést illető ismeretek. Most nincs olyan könyv; Zachár munkája foglalkozik ilyesmivel, de az annyira nem népszerű, hogy nagy embernek is nehéz. Az aranyjáradék és a kötvények dolgát én is csak úgy tanultam meg, hogy előbb megtanultattam az urammal, aztán ő elmondta nekem. Való igaz, hogy a középiskolából ő se tudja, meg én se tudtam, de ím, egész baj nélkül megtanultuk most mégis.
SELMEC
Hetekkel ezelőtt egy nagyon előkelő szellemű magyar “újságíró”-nak bájos, romantikus víziója támadt, és az íróasztal lámpája intim melegséggel adta az illuminációt. A saját derűs jókedvét, finom, amatőri hangulatát fogta rá a jó Istenkére, amikor a látása elé varázsolt egy pici felföldi várost, mint a tenyere, akkorát és szegényet, mint a templom egere. Legendák csipkés fátyolába burkolta, dickensi melegséggel, protestáns fenséggel, ábrándos fénnyel, középkori miszticizmussal árasztotta el, aztán – aztán csatarendbe állította mindezt, logikai premisszákat kovácsolt az ólomkatonákból, és nekik szegezte a következtetés ágyúját, mely puha robbanással így szólt:
– Ó, Heidelberg!…
Ez a meleg fantáziájú ember nagyon jól érzi magát a fővárosban, a “modern, színgazdag élet”-ben, a méregkeverő kultúrában, ahol a “lélek finom problémái” teremnek. Teljes joggal érezheti magát különb, igazabb – mert élőbb és érzőbb – embernek éppen azért, mert a mindennapi kenyéren túl még álmai, teljes megismerései, lázongásai és gondolatai is vannak ebben a szegény, lesajnált országban, ahol csak patópáléknak van létjogosultságuk, no meg a naivaknak, kevés dohányúaknak, engedelmes tűrőknek és behunyt szemű butáknak. Ezek lehetnek csak petyhüdt harmóniában az árkádiai – pardon, balkáni – jelennel, az ormótlan vadászcsizmákkal, és – jé – valóban csak ezek érthetik meg igazán az “erdő-mező” költészetét?
Haragudni nem lehet erre a cikkre, mert minden szavából kiérzik a szív melegsége, a keserűség gyöngéd humora és az ember részvéte, de elsősorban azért mégis a kitűnő regényíró szavai ezek. Ez a kedves úriember, akinek gyönyörű vonalú lakkcipőjét – úgy mondják – megilletődve bámulták a selmeci fenyvesek, valóban fölöttük áll a csizmás vadászoknak. Mert nyilván nem avégett ment ő oda, hogy egy ritka sast lőjön vagy fekete rókát lásson, sokkal előkelőbb és becsesebb vadat: embertípust keresett. Regényalakot, hőst, szálas Herkulest, akinek a jelleme egyenes vonalakkal van határolva, a fantáziája is jámbor geometriai idom, az idegei szíjas hengerkötelek, a szeme kéklő hegyi ábránd, a szórakozása dionüszoszi öröm, és a felesége – hajh – olyan gyorsan elhervad.
A tükörbe nézek, és – Isten engem úgy segéljen – nem haragszom ezért a jóslatért sem. Egy kicsit szomorú vagyok, hogy immár kultúra nélkül, ambíciók, vágyak, problémák, színek, pénzek és célok nélkül is ilyen hamar meg kell öregedni a társammal együtt, és hogy ebbe nemsokára bele is fogok nyugodni. Azért egy picit se haragszom.
Sokkal fájóbb az, hogy én Lovik hószínű illúzióiba nem bírom beleélni magam. Pedig érzem, hogy őszinte. Mikor ő Selmecre ment, hogy bennszülött vadakkal parolázzon, a szegény fiúk kínjukban csakugyan mókázhattak egy kicsit, vadaknak vetkőztek és üvöltöttek. Én azonban közöttük és velük élek, érzem az érzéseiket, törekszem a törekvéseik után, és a szíves jóakaratot köszönve szomorúan tiltakozom. Melde gehorsamst! A romantika védelme immár ezen a vonalon is elkésett! Elkésett úgy, mintha a betyárvilágot, a lecsapolt nádasok sűrűjét, a delizsánszon utazás poézisét vagy a lovagtornákat sírnók vissza, Apor Péter uram is sírt, hogy Transsylvaniában immár csokoládét früstökölnek mazsolás törkölypálinka helyett, és Kolozsváron fogadó épül, ahol – Uram bocsá’ – pénzért fognak vendéget látni. De senkinek a könnyei nem állíthatják meg a világ folyását.
Kedves jó uraim, a romantika immár menthetetlen! A selmeci szende Góliátok, akik proletároknak születtek, megmozdultak és keresni kezdik igényeiket az államon és társadalmon. Mert látják, hogy a rozzant erdei vityilló fala nincs mézeskalácsból, az ablaka sincs cukorjégből, és a szegény ördögök lelke sem más, mint a többi diák kollégáé. Ó, nem! Az “egyszerűség, békesség, derültség” sohasem a huszonkét esztendős ifjúkor tulajdonsága, hanem az öregeké. Gondoljon csak a saját ifjúságára, uram, és ha emlékszik még a lázakra, az élet forradalmaira, a látások vágyára, a lélek zajgó problémáira és a világmegváltó elégületlenségére, akkor tegyen pápaszemet, és keresse meg ezeket a vonásokat a mesterségesen fenntartandó, unikumképp múzeumba való selmeci embertípus tömeglelkében is.
Most pedig beszéljünk világosan. Az őserdő kellős közepén mélázó erdészlakok már csaknem végképp eltűntek a való életből, akárcsak Marlitt őnagysága thüringenwaldi regéi. Apró uraságok cseh jágerei élnek még úgy, de az állami kezelés tisztjei kizárólag a nagyobb vidéki központokban, valamint a kincstáriak nagy része is. A viszonyok még inkább ez irányban formálódnak majd, ha, mint készül, megvalósul a helyes, modern, európai altiszt-képzés terve. A diplomás, főiskolában végzett, idestova doktorrá avatható erdőtiszt valóban hivatalnoka az erdőnek, és nem az ő érdeme, hanem a szép csendes fáké, hogy tintaporos buroknál ezt a hivatalszobát jobban lehet szeretni. A mindennapi munka közömbösítő hatása azért ezt is érinti, és kevés erdészember zeng lírai sóhajokat, amíg fát selejtez, rovancsol vagy a bussolával vesződik.
A jogászok, orvosok, mérnökök nagy része szükségképp vidéken él, noha Pesten tanult. Lehetne róla beszélni, hogy az élet e csekélyebb medrű, lassúbb folyása hosszabbítja az egészségét, de a tanulóévek három-négy esztendeje, az élet, mozgás, kultúra és látás odafenn még nem ártott meg senkinek, nekem se. Sőt ha ártana is, a haladásnak ez a szükségképpi formája. A kultúra sokszor romlásra vezetett már, de a romok felett mindig másik kultúra épült, és a hullámvonalban mindig magasabbra hágott az előbbinél. Sem a művelődéstől, sem a romlástól nem lehet visszatartani senkit, aki már idáig jutott, hogy az illatát megérezte. Miért, hogy a sok diplomás magyar emberfajta között éppen csak az erdészek lelkének a szűzi tisztasága fekszik mindenkinek annyira a szívén?
Az erdők központi őrködő szeme ugyanis odafenn van a magas minisztériumban, a többi csak végrehajtó közeg, az adminisztráció közvetlenebb intézője. Ha tehát ezek is a fővárosban töltik a diákéveiket, akkor a fejlődni vágyó vidéknek eggyel több élő szerve, a központtal összekötő és onnét kultúrát szívó csöve lesz. Ha az erdőtiszt elfárad az ő mindennapi, tehát sablonos külső munkájában, felrándul egy-egy kis színházra, műtárlatra a nagy városokba, ahova, ismétlem, lelki ösztönből vágyódtak még a népvándorlás naiv hordái is, és fölszív valamit időnkint a “modern élet színgazdagságá”-ból, amelyben ugye, ugye, olyan jó sütkérezni. Hogy diákkorában nem a pékekkel és kőműveslegényekkel, hanem a szocialistákkal verekedett, hogy azt hitte, hogy tudja, miért verekszik, hogy a jelenbe élte bele magát a múlt helyett, és a jövőt készítette elő, az nem fog ártani neki, ahogy a többinek sem árt. Ismerek egy nagyon öreg urat, ki hajdanában Táncsics mellett dolgozott, sőt Vachottékkal, Petőfiékkel tüntetett diákkorában – és ma is ő tudja a kortársai közül legjobban megérteni mindazt, ami modern, új és jövendőbeli; aztán már a harmadik feleséget vette nemrégiben.
Kérem szépen, kedves jó uraim, ne bántsuk a középkort, Heidelberget és a romantikát. Higgyék el, azért lesz az erdőnek poétája mindig bőven, habár ez a fáknak egészen mindegy lehet. Talán a pesti újságírók közül akad a legtöbb, és március végén már tele lesznek tavaszi zsöngékkel a redakciók asztalai. Vajon jobb lesz-e ama versek metrikája, mint hogy: “Ballag már a vén diák?”
1906
