Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 2

EPILOGUS

 
Hogy ott jártam az ismerős vidéken,
Csüggedt, szomorú ember fogadott.
És mondta halkan, sóhajos beszédben:
– Édes vigasztalásom elhagyott,
Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott…
Árnyék borult szavától a szívemre,
S árnyék húzódik át völgyen, hegyen.
Nemrég e tájék – ért kalászok rendje,
Ösvény, csalit – mind kedves volt nekem.
Tán most is – azt a napfényt keresem?
Mi történt? Egy édes gyerekkacajjal
Van csak kevesebb madárdal a földön,
Mindössze: üresen talál a hajnal
Egy kicsi nyoszolyát, – ezen tűnődöm,
Csüggedt, szomorú szívvel tépelődöm.
Egy nyoszolyát, amelyen annyi estve
Hallgattam a lélekzeted neszét,
Bársonypilláid rebbenésit lesve,
Kék vízi-lányrul mondtam a mesét,
– Aranyhaját, hogy oldja, bontja szét…
Mindössze csak egy mese maradt félbe,
S visszakerült, – onnan küldték az égbül,
Elolvasatlan, rózsaszín levélke,
Sorsod. – Csak elaludtál mese nélkül.
Anyácska hívott! Ki veheti vétkül?
De itt azóta lomha, szürke árnyék
Feküszik végig völgyen és hegyen.
Mit is keresnék még itt? – Mire várnék?
Csak el, tovább! Oly nehéz a szívem!
S az árnyékot hiába kergetem.
 

1903

MADONNA

 
Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,
Zúg a kiáltás, a lárma vad.
A halmon – a seikh sátora lángban.
Jaj, szerte-sikoltoz az asszonyi had.
És áll a nagyúr ott hangjaszegetten,
És nincs ki bemenjen, nincs ki segítsen.
– Szunnyad a seikh kisfia benn.
Az anyja alélt már rabasszony ölében,
Sok udvari szolga szepegve buvik.
De ott… a csoportbul egy szerecsen asszony
Kitör és rohan az égő kapuig.
Már benn van…! Kihozza, megmenti a dajka!
Ég óvja! Legyen az Alláh keze rajta!
– Szunnyad a seikh kisfia benn.
Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,
Némul a jaj, szó ajkho’ tapad. —
Nézzétek, ott van! Keblin a gyermek!
Sistergő, üszkös gerincfa alatt.
Keblin  e g y  g y e r m e k  – takarva rongyba
Az  ő  k i s  f é r g e  – szolgaporontya…
– Szúnyad a seikh kisfia benn.
Ott áll. Feléje szitok, üvöltés,
Felemelt öklek erdeje száll.
Köntöse szélin tűzkigyó surran,
Nincs út előtte, mögötte halál.
Igy – lángtul övezten, fiára hajolva,
Vérszin glóriában a  f e k e t e  M a d o n n a…
– Már szunnyad a seikh kisfia benn.
 

1903

LEGENDA

 
Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban
Ősbozót regélte, fehér éjszakában
Ingó holdsugárnak.
Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,
Ingatta-lengette, valahol elhagyta,
Mikor belefáradt.
– Sugaras hajnalán az öreg világnak,
Mikor ifjú földén még istenek jártak
És virult az Éden,
Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,
Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva
Az öröm kertjében.
Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem,
Áldással megáldom, malaszttal tetézem,
Oly igaz, mint élek.
Lelket csókolok rá. Leszen a termése
Élő csodagyümölcs, osztályosa, része
Szívem melegének.
És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,
Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,
A sötétség atyja.
Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen
A sok érző lelket elmetszi középen
S otthagyja kacagva.
Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,
Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, —
Viharos pusztákba.
Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,
Félszív a felétől messze került, távol
S lett elhagyott, árva.
Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,
A vihar még egyre járja a világot —
És bár ázva-fázva, —
Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,
Csupa társtalan szív keresi a társát,
Sohasem találja.
Olykor némelyikünk ujjongva fölérez:
Véletlenül illik néha fél a félhez,
Találomra épen,
De valami mindig hiányzik belőle,
Fölébredünk tőle. A mi álmunk dőre,
Messze van az Éden!
 

1903

A SZŰZANYÁNÁL

 
Egy reggel – nesz nélkül, bájosan, szelíden
Nászöltözetben álltak mind a fák.
Szép májusasszony! Önt kereste szívem
És Önhöz vágyott ez a sok virág.
Virágtalan az oltár is, – beh árva!
Palástja hószín, – pillantása jég,
Anyakirályném! Szolgáló leánya, —
Udvarlására mégis eljövék!
Kegyét veszítve bujdostam azóta, —
Emlékszik? Köd szitált, permetezett,
Zúzos november-estén, lopva, óva
Hoztam Önnek egy kis aranyszivet.
Emlékszik-é, hogy hűs márványkezére
Miért szorult rá akkor a szivem?
Farsangos éjek röpke láza érte, —
Nagyasszonyom! Most úgy szégyenkezem!
Emlékszik-é, malaszttal teljes asszony,
A lázadó, a káromló imákra?
Engedje, hogy fehér bimbót fakasszon,
Virágba nyíljon lelkem minden átka,
Mit rájuk szórtam! – Oh, mert megdobáltak
Nehéz, buta rögekkel akkoron,
Szidalmazó gúnnyal utamba álltak,
– Szánakozott-é rajtam, asszonyom?
Emlékezzék meg! Egykor, Júdeában
Gonosz nyelvektül Önt is érte vád,
S elveszítette, – noha makulátlan,
A lelke üdvösségét, – a fiát,
S a szíve minden gyötrelemben égett…
– Ön irgalmas, mert hisz boldog nagyon.
Ne emlékezzék! – Adjon békességet!
Fogadjon vissza engem, asszonyom!
 

1903

KERTBEN

 
Valamiért ez a sok rózsa
Úgy összeborzong, megremeg.
Könnyelmü, tarka violák is
Egymásnak csendet intenek.
Csitul a szellő, – lábhegyen csak
Kímélve, búsan közeleg, —
A legyintését féltve, óva,
Zajtalanul összefogózva,
Fogják fel néma levelek,
– Megilletődött őrszemek, —
Mik szegett fővel, sorra állnak
Ablakánál a kerti háznak…
Ott benn, – elgyötrött némaságnak
Kél hosszú, panaszos jaja,
Halkan, kisértőn, – mintha távol
Árnyak völgyéből hallszana,
Majd vergődő sikolyra válik,
Mint a lélekharang szava – — —
Ott benn – virágos kerti házban
Rettentő, fagyos elmulás van,
Az élet oda van, – oda.
A virágoknak asszonya,
Küzködve most haldoklik épen
Egy férfi szivében.
 

1903

PETIKE JÁR

 
Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, – tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. —
Amikor látom, a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke iráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
– Tip-top! Megindult. Petike jár!
Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most-most! Elhagyja és indul előre…
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
– “Csak lassan, okosan. Peti fiam!”
Megered szaporán, – elesni nem ér rá,
Előre hajlik – s az ölembe van.
Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik… majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszin ujját előre tartva,
“Tip-top” – így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
– “Csak las-san! Okos-san! Peti fi-am!”
S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
… Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik.
Jön egy daliás, ifjú legény.
“Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?”
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vigan, —
Reszketve, ijedten suttogom én el:
“Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
 

1903

DENEVÉR-HANGOK

 
Füstlehelettől, vonatok zajától
Messzemaradó szép völgyi lakot,
A nyárfás, kicsi házat, —
Mondd, láttad-e már?
– Míg szertezilálta előtted a távol,
Súgtad: A boldogság lakhatik ott!
Ím, vaskerekek nyomában a bánat – — —
Egy sóhajod volt-e: “Beh kár!”
Ismerős kéz vonása egy levélre
Fakón kúszálta a nevedet.
S mégis, – tán ott rejtőzköd-e benn
Engesztelő szerelem. – — —
Engesztelést h’jába remélve
Futosó lángok játéka ha lett,
Mondtad-e remegéstelen:
“Immár nem ismerem!”
És járva, tolongva az idegen árban,
Egy mély tekintet nem szállt-e feléd?
S egy kar, – biztos, erős,
Kínált-e valaha támaszt?
Szertebolyongtál úgye, hazátlan?
És megnyugovást úgy-e ígért?
S te, – szólva – “Az út sietős!”
Hidegen eltaszítád azt.
Nem hallod-e, magános éjszakákon
A mult száműzött percei hogy zokognak – — —
Kisértet álom völgyí romoknak
Megmutatja az üszkét – — —
Reszkess! – Megújra visszajár az álom,
Megölt betűk izzón ragyogni fognak
S igéretteli pillanatoknak
Árnya gyötreni fog még!
 

1903

KÖZÖNY

 
Bús ködruhába, nézd, leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra… Halld, amint ébredve-veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad s a szivem.
Most-most!… Hogy biztat egyre, mindörökre
S  e l ő b b r e  egy lépést se jár az óra! —
– Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya,
Együtt teázgatunk sok este még,
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva…
Utóbb elég lesz, neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig!
Marad az éltünk ünnepnapja ez.
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik,
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.
 

1903

KÉTSÉG

 
Éjfellegekből jött; – sasmódra szállva
Tört a szivemre első, lázas álma.
Viharszegett szárnya felém borult,
És mit ezeregy éjszakán tanult
Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül,
A boldogsággal ámított szivekbül,
Lángoló szóval lihegte felém,
Míg tehetetlen rabul estem én.
– Csak jőjj velem! Odavezetlek téged,
Hol zabolátlan kavarog az élet,
Emelkedő-eső, szilaj hulláma
Vad szirten permeteg-sugárra válva.
Kálváriákra, hol virág terem,
S kígyófulánk virágok kelyhiben.
Vérző tövis közül kell fölemelned,
Mi ott terem szívednek, – a szerelmet.
Akit szeretsz, – majd sírnod kell miatta,
Követned kell börtönbe, gyalázatba,
Aztán sugáros magasokba fel —
S a királynője ott is te leszel.
Hát jőjj – siess! – —
S míg félig öntudatlan,
Kiszáradt ajkkal utánasusogtam
A viharok dalát, – habozva, késve,
Nem mertem őt követni – mégse – mégse.
S egyszerre, – gyilkos bosszusággal telve
Keselyű-karmát vágta a szivembe.
– Verdeste, tépte, – csattogott a szárnya,
S messzenyilazott a vad éjszakába.
Nehéz, halálos, álomtalan álom,
Meddig tartott az éj? – már nem tudom.
Most hajnal. Most a virradatot várom,
Lábadozón kitárom ablakom.
– És bemosolyog az ég teli kékje,
Tavaszi légben halk hullámu béke.
Enyhe sugárok tiszta balzsama.
– Májusimádság egyszerű szava
Körültem, tán e könnyű, méla nesz? —
Valaki néven szólított. Mi ez?
Egy szürketollú, formás kis madár
Jött észrevétlen, – s valamire vár.
Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.
Regfuvalom száll halkan a szivemre,
S szavától mintha engedne a fagy!
– Te mégis árván, egymagadba vagy!
Vár, készül, tervel minden, ami él,
Te ülsz a bomlott fészek szélinél!
Tavaszidő van. Sugaras, szeles; —
Vigyázz! A többi rendre párt keres, —
Sietve épít új, meghitt tanyát.
S te itt maradnál egész nyáron át?
Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!
Hátha valaki ép téged keres!
Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,
De megfelezné véled életét
Egyszerű izenettel aki küld. – —
Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.
– Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak
Közt holnap gondja vet a mának ágyat, —
Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van
Fehértornácos, szép falusi házban
Egy ember. – — Jőjj velem! Leszel úgy-e
Őszhajú asszony hallgatag menye?
Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek
Valami rég félbenszakadt dalon.
S miközben a fagy halkan, egyre enged.
Én hallgatom, csak egyre hallgatom. —
Űznöm kellene. Szólni hangosan:
– Nem jó helyen jársz, édes madaram!
Ki hozzám küldött, én – nem ismerem.
Űznöm kellene és – — még nem merem.
Az éjszaka, – a félelmes, a vad, —
Félek, hogy akkor újra rámszakad.
 

1903

FÁRADT EMBEREK

 
Van egy leány, – csak a mesébe él, —
Mondják, – nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, – kacagni tanult…
Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
Sehogysem tetszik a jó embereknek,
Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
S a vigalomba ha elfárad estve,
Föléhajolnak az álmára lesve,
Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
,,– Hajh, a régit, – most is szereti még!”
S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szivéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kimélve, félve kerül egy nevet,
– Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?
Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, —
Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
A beteges, az ideges varázsa, —
Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”
– Súgja a lány: – “A régit szeretem!”
 

1903

ASZFALT

 
Novemberestén, párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, hófehéren
Zsibongó utcán, téren.
Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.
Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána – üldözi talán:
A gondüzött, a szomorú leány.
S egyszerre – megáll a sarkon.
Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!
– — Elnézve sürgő emberek felett
A férfi. Szeme, az utcára téved, —
Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.
Egyhangú közöny az arcon.
Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint – magába, társtalan
Egy lány, ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükbe ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörüség,
A mindent feledő.
Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét,
Megcsukló vállal, tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, a ködbe, odébb.
 

1903

VALLOMÁS

 
Habos párnákon vívódik egy asszony
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
“Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom…”
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen…
S hűlő kezére ráborul a férj.
 

1904

BETHÁNIA

 
Már akkor Judeában élt az Úr,
És közelgett az idő, hogy beteljék.
Már elhagyá a kedves tartományt,
Galilea hű népét, gyermeteg
Lakóit az üde, északi völgynek,
Bájos tavát, kökörcsines mezőit,
S a szürke ódon kővárosba tért.
Járt a papok tornácai előtt,
Pogányok faragott kapuinál,
S a templom fogadalmi kincsein
Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,
Az ő varázsos, ihletett szavát,
Otromba gúny üvölte válaszul.
Ósdi konokság, bősz, alanti gőg
Habzott az ajkakon s feléje dörgék
Az Irás kővé vált, komor igéit.
S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!
Meddő vitákban ellankadt kedélye,
S az eleven, galambszárnyú igék,
A szók virági mind elvesztek ajkán.
Esteledett… ő nyugalmat kívánt
S emberszívet, mely szívével rokon.
Elhagyta hát az árusok terét,
Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,
S a jövevények utcáin keresztül
Át a kapun Khedron völgyébe tért.
Majd megkerült egy mezei lakot
És a vigalmak kertjét, az olajfást…
Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!
A szegény, koravén város zaja
Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász
Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.
Oly tiszta a lég. Csillagos az est.
Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus
Messze fehérlik, – két szerette fája.
Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik
És mögöttük milyen sötét a lomb…
Odább, a völgyben, terhelt fügefák
Dús ligetei közt megbúva, halkan
Pihegnek az apró embertanyák:
Getszemáne, Betfáge és ama
Pálmás falu, kicsiny Bethánia.
Az Úr megindult a holdfényes úton
És közelgett Eleázár lakához.
S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,
Játszin emelve vállán korsait,
Lépett ki egy lány s őt felismeré.
“Uram! – szólt és gyorsan elébe szökkent —
Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?
Beh régen láttunk. És bátyám lakát
Még fel sem ékesítém. Térj be hát,
Áldásod rajtunk. Üdvöz’ légy, Uram!
Szegény házunkba’ pár ízes falat
Lesz még. Beh jó, hogy jércém el nem adtam!
Azóta szőttem új kendőket is,
Nyugvóhelyed milyen friss lesz velük!
A tűzhely is meleg még, olajam
Is van. Fáradt vagy, nemde, jó Uram?”
És míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve
Folytatja: “Mester, annyi gonddal élek,
A ház, a kert rendbentartása rám
Marad s a konyhán én gondoskodom,
Adok, veszek… öszvéreinkkel is
Én bánok el s e szövőszék enyim.
Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,
Mintha látás gyötörné. Óh Uram,
Bajára írt nem mondanál szegénynek?
Úgy elbolyong, oly egymagába mén;
Jó ifjaink beszédit megveti
És egyre sápad. Ah, de itt jön ép.”
És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat
A mirtuszok fehér keblére száll.
Redős köntöse mintha holdsugárral
Telt volna meg ottkin, olyan fehéren
Omolt körül a nyulánk termeten.
Az Úr láttára bíboros lehellet
Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.
És közelít, félénk bizalmasan,
Mint anyja híján antilop-ünő
Kézhez szokik. Majd könnyedén omol
Az Úr lábához és átfonva térdit,
Suhog az ajkán sóhajos beszéd:
“Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,
Álmomba’ tegnap újra láttalak,
Fellegből volt a trónusod, Uram,
Lábadnál ültem, – így – s a magvetőről,
A fügefáról tanítál nekem.
Majd azt is mondtad: Az égi madárnak
Fészke vagyon… És a liliom ékes,
Csak az ember fia van számkivetve.
Aztán öledbe hajtám a fejem…
A könnyem úgy folyt, – nem tudom, miért? —
Fölém hajoltál… a fülembe súgtad:
»Boldogok, akik sírnak.« S vége volt.
Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,
És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak.”
 

1904

A NAP VITÉZE

 
A fiú anyja elhalt még a nyáron, —
Hat éves volt. A lány alig mult három,
Örökbe tartott kicsi koldusok,
A hajuk borzas, szemük mosolyog
Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk
– Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, —
Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,
Foltos ujjasba, tépett viganóba,
Nem ártott nékik hideg, se meleg,
Együtt kószált mindig a két gyerek.
Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,
Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,
Hogy kézenfogva ballagtak előre
A várhegy oldalán, a temetőbe,
Honnét alig tisztult le még a hó, —
Csak úgy betévedt Andris meg Kató.
A meredeknél, – túl a kőkereszten
A kisleány ijedve visszaretten,
És meglapulnak egy sirdomb tövébe, —
Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe
Egy asszony ül útszéli kis padon,
Az arca sápadt. Annyi fájdalom
Van a szemébe. – Igy van festve épen
Az Isten anyja a templomi képen, —
Tudja Andris. Ő iskolába is járt,
S míg kézenfogja a szepegő kislányt,
Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!
Ha félsz Kató, – magam odamegyek.
S a szép úrasszony oly szelíden nézett, —
Dehogy bántotta a két kis cselédet, —
Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,
Megsimogatta a Kató fejét,
S Andristól megkérdezte csendesen
– “Ki fia vagy te – édes gyermekem?”
Hozzásimult a lány, – a fiú bátran
Felelgetett, – s barátok lettek hárman.
Súgta Andris: “Az érnél – túl a réten
Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!
Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”
S Katóka szórt ölébe ibolyát. —
Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,
Csendben maradtak a szép nénivel.
Harmadnap esdekelt Andris gyerek:
– “Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,
Mért jött ide, – a mi falunkba épen?
Honnan való? Tündérek erdejében
Gyémánt csudavárban lakott talán?
Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”
S felelt mosolygva: “Ahol én lakom,
Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,
Azért nem tudnék meggyógyulni ott;
Idejöttem – keresni a napot.
Itt fényesebb, – de nem elég – sohse…”
Kiált Andris: “Van arrul egy mese
A zöld király legkisebbik fiárul,
kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,
Ki ezüst felhővárba fenn lakott, —
De elrabolta tőle a napot
Az a vitéz. – Biz én is elrabolnám!
Ha elmegyek – Kató —, te várakozz rám.
A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, —
Nem baj, – hogy az ember nem ép királyfi?” —
Aznap este – szegényes szalmaágyán,
Hogy lepihent, – az a hétfejű sárkány
Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, —
Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.
Egyszer csak, – ablakán a kis kamrának
Hall koppanást – egyet —, majd kettőt, hármat, —
Kinéz. – Nagy fényesség tűn a szemébe,
Kinyitja gyorsan, – hát csak jön elébe
Toporzékolva, tűzesőt okádva
Minden meséknek táltos-paripája.
– “Ülj fel, – kis gazdám! – Széna, zab se kell,
Ne fordulj hátra, – csak énrám figyelj! – —”
S hegyen, völgyön repül a csodamén,
Azután meg a felhők tetején
Egyik csillagrul másikra szökell, —
A teleholdat gyorsan érik el,
Aztán a Göncöl szekeréhe’ jut,
Patái alatt porzik a tejút.
Körültök egyre növekszik a fény,
S míg egyet dörzsöl káprázó szemén
Andris vitéz, – már ott, előtte áll
A kacsalábon forgó csodavár,
És szól a táltos: “Most gazdám, elébb
Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.
Andris hallotta már az iskolába,
– A tudomány is elkel itt, hiába, —
Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon
A Nyilas csillag mi tájban vagyon,
Meg is találta, – ráköszöntött szépen:
“Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”
Rámordul az őrcsillag: “Terrringettét!
Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,
Ki máskép szól, mindenkit lelövök,
Hát a fegyverem kell neked, kölyök?
No, már a lelked rajta, – én nem bánom,
Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:
Volt azok közt vitéz akárhány, —
Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”
Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,
Szól a táltos: “Gazdám, semmit se félj te!
Csak ha a sárkány szembe jön veled
Kiáltsd: ‘Irgalom, jóság, szeretet!’ —
Aztán lőjj rá a nyillal!”
Úgy esett,
A sárkány bömbölt, futta a tűzet,
Nagy dérrel-durral úgy indult neki, —
Ám a varázsszót ez sem feledi, —
Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,
Fel a várkastély tornya tetejére,
A kacsaláb megáll nagy hirtelen,
A hármaskapú meg nyitva terem.
Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, —
Körülte van tündérország csodája.
A szóló szőlő szólítgatja szépen,
Mosolygó alma mosolyog kezében,
Csengő barack is csendül csodaképen,
Mintha angyalpár ministrálna épen, —
S középütt, – színes vizű szökőkútnál
Talpig fehérben, mosolyogva ott áll
Aranyhajú pici tündérleány,
S szól hamiskodva: “Félsz tőlem talán?
Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?
Velem játszani mindig fogsz-e hát?”
A fiú nézi és szól csendesen:
– “De már, kisasszony, – én megkövetem,
Ahol én járok, – velem nem jöhet,
Hogy enné meg a száraz kenyeret,
Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,
Azzal szoktam kínálni kis Katát.
Üvegliliom-köntöse meg épen
Széjjelszakadna a virágszedésben.
Játsszék csak a magaformájú társsal,
Én beérem az árva kis Katával.”
E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett
A kert, – s az egész boszorkány-igézet.
S a fiú bátran, büszkén, délcegen
Tizenegy szobán keresztülmegyen
S a tizenkettedikbe is belép.
Ott ül a király. Ékes, csodaszép
Palástja, trónja: – mind csupa arany
Csillog, szikrázik káprázatosan,
S a koronáján, – fehér ragyogásban
Izzik, tüzel a  n a p t á n y é r  csodásan.
Az Andris száján elhal a beszéd,
És betakarja mind a két szemét.
S szól a király: “Akárki a neved,
Olyat míveltél, mit senkise tett,
Odadom önkényt, ha – ép akarod —
A tarisznyádban vidd el a napot;
Vitézi munka, – bére a tied,
Isten neki! Odadom, elvihet’d,
Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,
Kinek szántad, – a szelid arcú nő
Nincs már a földön. Ott meg nem leled,
Talált azóta sokkal jobb helyet;
Odament, ahol milljó nap ragyog,
Hozzá, képest kolduskirály vagyok.
T é g e d  valamikor majd elvezet
Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. —
A rendet most ne bolygatnók, öcsém!
Maradjon a nap a régi helyén,
Hajolj a szóra, az Isten megáld,
S a kedvedért megáldja kis Katát.
Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”
S felelte Andris: “Amen! Úgy legyen!”
Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,
Sűrű fehér köd arcát elfödé,
S amikor nagysokára észhe’ tért,
Ámulva dörzsölte meg a szemét.
Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.
Virradt már, s a fehér hajnali fény
Széles csíkban a tűzhelyre esett.
Az nap – meg másnap is még – keveset
Látta Katót, – s játékra rá nem ért.
Aprócska dolgot meg picinyke bért
Kapott már néha, – s győzte emberül.
Vasárnap, – hogy újból összekerül
A két kis árva, s megy a temetőre,
Katóka észrevette már előre,
Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez
Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,
S a temetőőr halkan szólt megettük:
– “Az idegen úrasszonyt eltemettük!”
A két gyerek elhallgat meglepetten,
Aztán egymásra néznek mind a ketten,
“– A sáros földbe? – Kacagni való!”
Dehogy is hitte Andris meg Kató.
Az égre néztek, ahol felhaladt
Sugárpompában a tavaszi nap,
Belenéztek sokáig, önfeledten,
És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.
 

1904