Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 3

ÚTI LEVELEK

 
Zsupra aggnő! Szökj fel, kabla!
Hazajött férjed, tombj Kató,
Az te szép palástodban
Gombos saruidban
Haja, haja, virágom!
Virágének, XIV. század.
Kicsi fülemilém, asszonyfeleségem,
A te csillagszemed ki ne sírjad értem!
Jövök már, jövök már prédanyereséggel,
Vitéz úrfiakkal, győztes hadi néppel.
Faltörő pattantyúk, nagyszakállas álgyuk,
Kárvallott seregnek az lett nyavalyájuk.
Kemény próbatétem, virtus-ékességem
Érted volt, neked lett, kincsem, feleségem.
Záporeső esik zavaros a Hernád,
H a r m a d n a p r a  úgyis odajutok hozzád.
Záporeső után eszterhaj megcsordul,
Táboroz a sereg, nem fogy ki a torbul.
Soknak ijafija eljött elejébe,
Rossz híredet költi. Igazat beszél-e?
Leesett a patkó pej lovam lábárul,
Az én árva szívem fél az árulástul.
Kár volt futószélnek nyomába eredni,
Csácsogó banyákkal szóba ereszkedni.
Nem hiszem, nem hiszem!  K é t  n a p  a váltsága,
Kedves galambomnak vélem mulatása.
Fekete városba’ fehér torony látszik,
Hímes álomlátás a szívemmel játszik.
Szép, deli rózsafám, kinyílott virágom,
Nincs nálad gyönyörűbb az egész világon.
Az égi madarak csak neked szolgálnak,
Zengő méh-bogarak teutánad szállnak,
… Rózsafa levele, szakadj rám, boríts el,
Csak, édes galambom, te ne szomoríts el.
Ládd, rokolyát hoztam, skófiummal ékest,
Gyenge lábocskádra táncos cipellőket,
Török asszony fátylát, habosat, fehéret,
Hajnalszínű kendőt, gyöngyöt, míves éket.
Csak te szeress engem, csak te mosolyogj rám,
Senki le ne törjön, harmatos violám.
Porzik az út, – száraz – nincs az égen felleg,
Pedzi már az utat a ló, – még  m a  megölellek.
 

1905

TEMETÉS

 
Vörhenyes foltok messze fenn a lejtőn,
A szakadékba’ halvány ködcsikok.
Üzenetkép száll a haraszt: A dér jön!
A lankadt szárnyú hír szól: Itt suhog
A völgyben, jönni fog!…
És halkan, mint az ébredő levélnesz,
Ahogy riad a néma fák alól,
S a reszkető fehér nádasban elvesz,
Úgy jön felém a kór,
A gyilkos, lassú kór.
Pihés mag érett rendre száz virágon,
Tobozgyümölcs zörren a gally hegyén.
Én Istenem! Nem volt fiam, se lányom,
Takaros házam enyhe völgyben én
Föl sem építhetém…
Hiába! Lenn, a sárba szertezüllve
Letiprott korcs magvak szemetje hull,
Bár hő igéret élni, élni szülte, —
Veszendő létük a hűs anyaölre
Panasztalan borul.
Hát jöjj, halál! Hószínű, lenge fátylon,
Mutasd a titkok mélységét nekem!
Ne legyen soha égő vajudásom,
Ne legyen kínos, iszonyú sebem,
Álmatlan fekhelyem.
Komolyan, némán, fövegét levetve
Virrasszon egy-két hallgatag barát…
Csak meddő jajszót, szennyes könyeket ne!
A két hideg kezem tegyék keresztbe,
S mormoljanak halk, elcsukló imát.
 

1905

MADÁRSORS

 
Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?…
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, – tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
“Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.
Ó, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek,
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér’ ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…
 

1905

UTAZÁS

 
Jer, csöpp matrózom! Épitünk hajót!
Kis nyírfakérget bordának te hozz,
Én sássziromból tűzök lobogót,
Árbóckosárnak jó egy makktoboz,
Rúd lesz a pimpó szára, és a vad
Réti füvekből szigonykötelünk.
A szél is kedvez. Csillog a patak.
Dördüljön ágyú most! – Isten velünk!
Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,
… Már indul a hajó!
Kicsiny hajó, ezüsthajó.
Messzesuhant. Hajlong színén a habnak,
Virágos partok közt repül, repül…
Mögötte erdők, rónák elmaradnak,
Idegen habok árján – egyedül.
És im, a tenger kék ölét kitárja,
Fehér sirályok repdesik körül,
A távol part aranygyümölcse várja,
Ott lomha sziklán karcsú templom ül.
Márvány hidak, száz oszlop… csillogó,
Köszönti mind. Honnan jösz, kis hajó,
Aranyhajócska, ezüsthajó…
Eltűnt? – Ne sírj! Majd nagyranősz fiam.
Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!
Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.
A két karodba lesz csupán hited,
És szólni fogsz az ismeretlen népnek,
Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem, —
Távol partok lakói összenéznek:
“Ki szólt? Ez Ige ismerős nekem!”
Honnan jöttél, titkos hatalmu szó?
Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó, csodás aranyhajó.
Így futja be, lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.
Áldott szivekből pazarolva szét
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
– Ó, hány van siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál, —
Sok összesímul a vad tengerárba,
Köszönti egymást s többé el se’ vál.
– Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó meg nagy hajó,
Ezüst-arany hajó.
 

1905

A VADASI ERDŐ

 
A vadasi erdőt az Isten megverte!
Már a vadgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos, fészkire nem járhat,
Kivágták alóla mind az öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
A vadasi erdőt nagyapám is vágta,
Egész falué volt mind füve, mind fája,
Békén legelt ott a legelő jószág is,
Békén virult ott a gólyahírvirág is
Az árnyékosába.
A vadasi erdőt, …nem tudni, mi végből,
Nagyon kerülgetik a tens’ vármegyétől,
Keményszavú urak bekerítik lánccal,
Mérik háromlábú, ravasz masinával
Egész héten átal.
A vadasi erdőn gonosz törvényt látnak:
Csúffá tették minap az édes anyámat,
A kerülő látta, venyige volt nála,
Öreg fejérül a keszkenőt nem szánta,
Zálogba kivánta.
Vadasi erdőre adót is vetettek.
Falubeli lányok szamócát kerestek.
Inzsellér úrfiak alkudoztak rája,
Sohase volt annak olyan nagy az ára
Vadasi határba.
A vadasi erdőt az Ég is megverte!
Az örvösgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos! Fészkire nem járhat,
Mert kidöntögették a jó öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
 

1905

EGY HAJNAL

 
Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!
A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;
A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik…
Agyamba’ lázasan fonódik-bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat…
Lényeget sejtve a külső alatt,
(Ó, az a hit, mi egyszer bennem élt!
Ó, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve
A lét örökegy, titkos szívverése,
A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,
Csak forma kell, hogy emberész fölérje…
Már oly közel! Csak a  s z ó t  megtaláljam!
Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,
Érzem a sajgó, idegen gyönyört…
Ez a repülés! Elhagyám a kört!
… Amikor – hajh! – mint ablak üvegén
Fogoly legyecske ütközik, szegény,
Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny
A Végtelen alig sejtett falán.
A mozdulatlan, néma kőkerub,
Amely kezdettül őrzi a kaput,
Megéledt. Kardja lángot szór felém…
Egy illetéstől visszahulltam én.
Itt voltam újra. Könyvek, lombikok
S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.
Ám egyszer – épen márciusba’ volt —
Rámhajnalodott, mint eddig soha.
Még főm a könyvre álmodón hajolt,
S már bíborszínű volt a kis szoba.
Valami könnyű, léha, kósza szél
Rántotta fel az ócska ablakot,
Előttem szétzilálva lap, levél,
S már hebehurgyán szívembe csapott.
Ó, Istenem! Távol, méntás mezők
Száz illatos koboldja tört reám, —
Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,
S reszketve, várva, félve hallgatám.
Ó, mennyi szín, mit soh’se láttam eddig!
Ez ismeretlen élet mind a földé?
Mely rámborul, mámorba ejtve siklik
A töprengés dohos redői közé.
No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!
S mind e csoda máról-holnapra ébredt?
Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!
Egyedül az én üdvösségem végett,
Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett
Értelem él sugárba’, színben, dalban;
Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg
És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.
Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,
Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,
S engedelmesen símulva a léthez,
Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!…
S ez volt az Élet első reggele.
 

1905

ÉLET

 
Szégyellős halkan – csitt! – egy-két rügyecske
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat,
Ejh! – — – —
Mint egyébkor, márciusba’ épen
Bomlott erőik áradása volt,
És mint levél nő, balgán, észrevétlen
Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.
Titokban éjek álmát pazarolva,
Nappal se mertek még szembe-szembe nézni,
… Mire az első csók megérett volna,
Szétfujta bölcsen pár jólelkű néni.
És jöttek idők és törtettek az évek,
Vad rohanással gázolva, tapodva
Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.
Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,
Mely, hogy feledjen, – őrület! – ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén; szolgált, vivott
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.
Ejh! – — – —
Év azóta sok zuhant a másra,
Mint fejszeütés a másik ütésre.
Fagy nélkül is lehullanék virága
A fának, bárha szélvihar se érje.
Távol, külön. A hír, felőlük szálló
Hozá, hogy csendben társat is találtak,
Pár koldusálom ép valóra váló,
S egy alkonyatban újra szemben álltak.
Ó, azt a percet, rémülten iramlót,
Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant
Két rügy, s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!
Ejh! – — – —
Már tudom. Vasúton voltak épen,
Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,
Az egyik járt késő siker jegyében,
A másikat hajszolta gyermek gondja,
És az a perc? – Igen! Csak addig tartott,
Amíg tagolva zökken a kerék,
Meg se halványított két fáradt arcot,
Aztán – a vonat száguldott odébb.
 

1905

CSEND

 
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, ó most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– — Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, —
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– — – E csöndet ismerem.
 

1905

A KASTÉLYBELI LÁNYRÓL

 
Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,
Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.
Az apja – (úgy mesélték) – a gróf. Sok furcsa gépet
Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.
Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból
Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,
Majd – megtűrte cselédül. Ám valamerre távol
Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. —
Úgy mondja, aki látta:
Olyan, akár a képen az öreg méltósága…
Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,
És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.
Ám egyszer – tudj’ az ég! – e szótalan leány
S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.
És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,
Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán…
Azt mondta: “kis leányom!” – Az anyja sírva leste
És távol rokonok szörnyűködtek: “No lám!
Megérjük még talán,
Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány.”
A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet
És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.
Így szólt: “A lány… a  l á n y o m  szerencsés nem lehet,
Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.
Kap évdíjat… Holnap majd gyűlésez a család…
Velük én szembeszállok… A gyermek az enyém!
Ejh! Gyűlölöm a sírást!… Most hordja el magát!”
És indulna az asszony… Oly roskadozva mén,
A küszöbön megáll, visszatekint szegény,
Mintha valamit várna…
És akkor szomorún, némán megindul utána
És elmegy véle a lánya.
 

1905

TÖRTÉNET

 
Szegény Rákhel Anna elmaradt magára,
Ő volt Kisteleken a legárvább árva.
Se apja, se anyja,
Csak egy öreganyja,
Azt is a bíróság egyre licitálta.
Ki tehetett róla?! Senki fel ne rójja!
Csak Feledi Pista volt a marasztója,
Amikor elindult messze a világba,
Tengeren is túlra, nagy Amerikába.
Első esztendőbe’ jönnek a levelek,
A szomszédságnak is van benne üzenet.
Egy kis pénz is tőle,
A rendes időbe’
Az adósság lassan kikerült belőle.
Szegény öreg asszonyt egész falu járja:
“Adjon Isten, néném! Mit izén a lánya?
Hazajön-e már most? Lakodalom lesz-e?”
Csak Feledi Pista sohasem kérdezte.
Másik esztendőbe’ megritkult a posta.
Pénz nem igen jött már, – csak levelét hozta,
Szépszavú írását,
Meg a képe-mását,
Rajt’ legyező, gyűrű, hosszú, úri szoknya.
Az egész szomszédság megnézi, csudálja,
Öreg Rákhelnénak könnye perdül rája.
A tükör mellé hogy sírva odatette,
Annak is Feledi Pista hírét vette.
Fordul az esztendő, térül az új rája,
Egyszer csak elmarad levele, postája.
Sugdosódni kezdtek:
“Tán már nyomavesztett
Szegény Rákhelnénak cifra unokája?!”
Telik, meg is fordul újra egy-két hónap,
Nagypecsétes írást küldtek a bírónak.
Idegen nép nyelvén, idegen pap írta,
Rákhel Anna sorsa abba volt megírva.
“Világ csavargója, lelketlen úrféle
Az volt veszedelme. Összeakadt véle.
Valamíg tehette
Gyönge szegény teste
Összeroskadásig úgy dolgozott érte.
Mikor pedig meghalt, senkisem siratta,
Verje meg az Isten, ki idejuttatta!”
Rákhel Anna sorsát egész falu szólja,
Feledi Pista is mogorvább azóta.
 

1905

EGY KIS ROMANTIKA

 
A mi kadétunk új mesébe kezd, —
Sok asszony csügg szaván,
Megint az apród szerepel, a régi,
S a szép királyleány.
A hölgy szíve a rács megől epedt,
A fiu kinn dalolt,
Nem látta más, csak a diszkrét öreg,
A teliképű hold.
Zengett a lant, – és ah – szakadt a húr,
Nem látta, csak a hold, —
Megtudta mégis a király, kinek
Vad, kemény szíve volt.
Hívatja, s mond itéletet szegény
Fejére, – iszonyút.
Sötét börtönfenékre küldi őt,
A halovány fiút.
S most – hölgyeim – részvétük esdem én,
– Szólott a zord király:
– Ama börtönbül két ajtó viszen,
Mindkettőn könnyű zár.
Ha vakszerencse kedveli e gazt,
Válasszon, – akarom!
Az egyiket, ha nyitja, – nászruhában
Várja legszebb rabom.
Az egyik ajtón esketésre készen
Egyházfi, mátka, pap, —
Új szerelem úgy vezekli a régit,
Mire feljő a nap.
A másik ajtó – színre és alakra
Mindenben egyező, – —
Ám halálok halála várja menten,
Ha oda nyit be ő.
A másik ajtó színre épp olyan,
És rajta könnyű zár, —
Ám ott, megette – vakmerő fejére
A pallos éle vár.
Szól az itélet. S hosszú börtönéjen
Virraszt szegény gyerek.
Ez a pokol legrémesebb talánya!
Ki oldja, – fejti meg?
A két kapu hallgatva rámered,
Jaj! Mittévő legyen?
– És a királyi hölgy sem alhatik
A lágy hóselymeken.
Nos – hölgyeim – szerelmes szív előtt
Maradhat-e talány? —
Pirkad a reg, – és ablakáho’ surran
A szép királyleány.
Asszonyfurfang előtt van-e titok,
Bár tömlöcéj fedi?
– A szép bűntárs a börtön ablakán
Kopogva, – int neki.
Ám, – hogy melyik ajtóhoz küldte hát?
– Kiváncsiak nagyon? —
Eddig az én mesém. Önök a többit
Fejtsék meg asszonyom!
Elhallgat a gonosz kadét,
És néma a szalon —,
Csak egy kínai bólint, vigyorog
Porcelán asztalon.
S a kékszemű Annie halkan sóhajt:
– Megmenti, tudom én!
S ha ifja egybekelt a rableánnyal,
Maga zárdába mén.
És szól a miss: Magam is azt hiszem,
Ám úgy még nemesebb,
Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,
Égő szívén a seb. – —
Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,
Azért a lány – marad,
Mért adnók fel a szerelem jogát,
Egy – házasság miatt.
A szép Edithnek ajka megremeg,
És szól sietve: Nem!
Ezerszer inkább halva tudjam én,
Minthogy másé legyen.
Egy asszony hallgat. Álmodozva ring
A hintaszék ölén, —
S hazudja: – Ah – halálba küldeném,
S meghalnék véle én.
 

1905

HU-RO-KI

 
A lelked messze, idegenbe való,
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús óceánnal
Titokszerűn eggyéfolynak a mélyek.
Ha ott árboctörten elmerül egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert…
Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek… zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kúsza gyűrüin át
Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. —
Sok tipegő, finom ösztöngondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, —
És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág,
Némán hajolva simítja az arcom.
Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. —
S én feledem, hogy itt ős láva-láng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.
“Amen!” – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.
Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.
 

1905

PRIMAVÉRA

 
Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
– Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, – halkan!
Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
– Tán bölcsek e fiatal fák?
Én nem megyek tovább innét!
– A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély…
Én nem tudok elmenni innét.
Te várj meg engem a parton…
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök – ezer év mulva, —
Légy te a parton!
 

1905

HÍREK

 
Azért jön a tavasz, hogy bimbót fakasszon!
Felnőtt a falunkba’ három szép kisasszony.
Az egyik a jegyző barnapiros lánya,
A másik a zsidó bérlő nótás Fánnikája,
Harmadik meg a Nagyasszony
Gyenge violája.
Együtt jártak az erdőbe kék ibolyát szedni,
Kakuk szavát, Kati bogárt sorra elkérdezni,
Cigányasszony meginstálta, köpködte a kártyát,
Úgy mondta a jó jövendőt:
Jegyeskendőt, víg esztendőt,
Hírt, levelet, házibékét, papot, gyerekáldást.
Ahogy elvetettek, be is boronáltak,
A bérlő udvarán sátort kalapáltak.
A városi boltos… bizony gyatra legény!
Halvány, szomorú volt a menyasszony, szegény.
Mifelénk azóta
Nem csendül a nóta,
Zsidó bérlő szép leányát nem láttuk azóta.
Szorgos öreg télbe’, ádventi időbe’
Pápaszemes úr jött hivatalnézőbe.
Hiányosság volt e? Úgy kelletett lenni,
A jegyző urunknak el kelletett menni.
– Úgy hallók magától
Ángya-asszonyától:
Pesti dáma, híres dáma lett a barna lányból.
Kék ibolyák mikor újra illatoztak,
Az udvarház felől kék koporsót hoztak.
Kilenc dali legény kardosan kisérte,
Szerszavas asszonynép fennszóval dicsérte…
Hajnalszínű egek, ó, harmatozzatok,
Szép, tornyos fellegek, ugyan boruljatok!
Özvegyasszony lánya, hervadt violája…
Így veszett ki a falunak minden szép leánya.
 

1906

LACKÓ

 
Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, pihegő, bimbószínű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelem féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
– A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt idáig,
– Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!
Hát vége volna a titáni hévnek?
Nagy száguldásnak viharparipán?
Közelebb jöttek-é a messzeségek?
Nem! – Csakhogy itt… engem keres az Élet,
– Az csak a párna fodra, Csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos
A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam – mindörökre véled.
Egy álom int még… Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
– Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!
Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.
 

1906

RODOSTÓ

 
Mikor beköltözött az örmény negyedbe,
Gyér udvarát kemény regulába szedte.
Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,
Rendre sorakozott kiki az ebéden;
– Ő maga ült fejtül… Nagymesszire nézve,
Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.
Ír-olvas napestig – vadászgat gyakorta —
Francia gróf izent – be sem bocsátotta,
Mert a titulusban esett vala vétség,
Fejdelmi személye várta, megkövessék.
– Gőgös magyar úr volt.
Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,
Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép —
Ő a kályhatűznél, kis faragószéken
Fúr, csiszol, vesződik – átizzad egészen —,
Gyönyörű szakálla faforgáccsal teli,
Csendesen elfordul… maga is neveti.
De néha megborzong hűs, tengeri szélben,
Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,
Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?
Hogy ott van, reszketve simogatja végig…
– Csendes öregúr lett.
Évszázadok multak. S egyszer – mért, miért nem —
Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,
Avatag koporsót felkapja ölébe
Fújó gőzparipa – lihegve fut véle.
“Diadal!” S kigyulnak kérkedve a máglyák.
“Diadal – hazajön!” seregek kiáltják.
Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,
Farsangos látásra asszonyok öltöznek,
Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.
Benn a koporsóban halkan összezörren
Egynéhány reves csont.
 

1906