Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 23

DIALÓGUS

FÉRFI. Ohó, még ne! Jól be kell állítani, másképp nem azt látod benne, amit kell! Ami lényeges. Pedig az az első, ott kezdődik minden: látni tudni a mikroszkópban!

NŐ. Ej, hisz most először mindegy, hogy mit látok benne! Mikor az ember még semmit se tud. No, siess hát! – Alig várom, hogy végre egy  s e j t e t, egy igazi sejtet lássak! – Jó, hisz tudom, hogy nem olyan; hogy el van halva, mesterséggel preparálva, föstve őrülten nagyítva – az üveg rendellenességei deformálják – mindent tudok, drága. Mégis – nagyon meg leszek hatva. A s e j t e t  fogom látni, amiből minden felépül. Az ősi egységet, az elemet a lét eredetét és igazi formáját, ahogyan a semmiből öröktől fogva lett. S ahogy van és lesz bennem és benned, a mi testünkben, a szerelmünkben – a  C s o d á t, szóval, így, előttem, átlátszón, egy kis masinériában – ahogy kiszedted egy huszonhét éves leánynak az ovariumából. – Vagy a pajzsmirigyéből? Mondd, miben is halt meg ez a teremtés?

FÉRFI. Nem jut most eszembe! Nem fontos!

NŐ. Azért érdekelne. – Vajon csinos volt?

FÉRFI mosolyog. Ezzel igazán nem szolgálhatok.

NŐ. Nem szoktad megnézni a boncolóasztalon? Csak úgy mellesleg, véletlenül, kíváncsiságból? Én megnézném.

FÉRFI. Furcsa, de tényleg nem ér rá az ember. – No, most mindjárt! Vigyázz, ne fixírozz, mert ez nagyon fáraszt – úgy nézz bele, mintha messzire a levegőbe néznél! Ez a helyes, ezt mindjárt első pillanattól így kell megszokni.

NŐ. No, hisz most mindegy – most csak úgy kíváncsiságból, laikus érdeklődésből – hisz tudod. Különben jó, majd úgy nézem, ahogy mondod. Add! Belenéz. Teljes mértékben fixírozza. Örömmel. Aha! Jaj, de szép! Furcsa, tarka térkép! Milyen zavaros! Várj csak – a sejtek? – A kis fekete magvakat mintha látnám néhol, persze, de oly kuszált minden. Néhol duplák, néhol egészen összefolynak, elmosódnak. Ó, hisz némelyiknek magja sincs! Csalódva. Arra jobbra a falak se látszanak, nincsenek határok, az egész összefoly. Kedvetlenül. Nem is sejtek talán!

FÉRFI mosolyog. Nem, kedves, mikor az ember először belenéz, nem is szabad, hogy sejteket lásson: hiszen erre elvégre még semmi oka sincs.

NŐ. Hát mit lásson?

FÉRFI. Fonalakat, stráfokat, kéket, zöldet – pöttyeket, pontokat; – de mindezt biztosan, alaposan és elfogulatlanul.

NŐ. Nézd, kérlek, az ugye, már mégis teljesen bebizonyított, el nem vitatható igazsága az élettannak, hogy mindennek elemi alakja a sejt, és hogy ez valóban ott van, és megtalálható mindenütt.

FÉRFI kissé szomorúan. Rendkívül sajnálom, de igazságokkal végképp nem lehetek szolgálatodra. Azokért mégiscsak a kátét kellene felütnöd.

NŐ. S amit ti kerestek, amiért éltek?

FÉRFI. Úgy nincs köze az  I g a z s á g h o z, mint a költészethez. A mi dolgunk az, hogy alázattal és odaadással próbáljuk észlelni a dolgokat – illetve annyit belőlük, amennyi ép és közönséges emberi érzékekkel megközelíthető. Először is tehát pontosan, elfogulatlanul, hozzáadás, elvevés nélkül – fantáziálás és előítélet nélkül l á t n i,  s z a g o l n i, t a p i n t a n i  etc.

NŐ. No, és aztán megkeresni az okot.

FÉRFI. Pardon – a  m a g y a r á z a t o t .

NŐ. Több lehető közt, ugye – a legvalószínűbb magyarázatot?

FÉRFI. Azt, amelyik legtöbb más magyarázattal összefüggésbe hozható. Amelyik a legtöbb más jelenségcsoportot is magyarázhat egyszersmind. S ezek közül is: – amelyik ezt l e g e g y s z e r ű b b e n teheti – legkevesebb maradékkal, hézaggal és kivétellel. Szóval – a legtermékenyebb magyarázatot.

NŐ. És ez – neveztetik aztán igazságnak?

FÉRFI. A normális emberi elme úgy van megalkotva, olyan már a természete – hogy hajlandó az ilyen magyarázatot úgynevezett  i g a z s á g nak  elfogadni – mindaddig, míg termékenyebbet vagy termékenyebbnek látszót nem kaphat. Eszerint…

NŐ. Eszerint abszolúte véve semmivel sem igazabb az, hogy a föld kering a nap körül – mint hogy megfordítva?

FÉRFI. Mindazok a körülmények, melyek a bolygók keringéséből – bizony a régi, geocentrikus rendszerből is kimagyarázhatók – egészen pontosan. Csak sokkal bonyolultabb módon, nehézkesebben – kevésbé elegánsan, hogy úgy mondjam.

NŐ. Szóval, te egyáltalában nem vagy egészen bizonyos benne, hogy a sejt…

FÉRFI. Mely annyi szép, szociológiai hasonlat szülőanyja, ugye, szegénykém? Hát nem. Isten őrizzen, hogy “egészen bizonyos” lennék: ez megállás volna, fejlődést gátló – akadálya esetleg valami még szebbnek, termékenyebbnek, újnak. – De többet mondok: aki először látta meg és említette a sejtet, szintén nem hitt benne úgy, mint egy buzgó apáca az oltári szentségben. Úgy találta, hogy ha ezt a sok igen különböző és bizonytalan valamit, melyeken az észlelhető közös tulajdonságok (a  m a g  s az elhatároló  f a l  például) – szintén nem mindig határozottak és feltétlenül meglévők – ha ezeket mégis közös néven nevezi, hasonlónak, ugyanazoknak fogadja el s az élet alapelemeinek —, akkor igen sok olyan élettani jelenséget tud könnyen és elegánsan megmagyarázni, amelyeket azelőtt nem tudott. Ezért s  t i s z t á n  e z é r t  kötelezve érzi magát, hogy…

NŐ. Ezt már értem. De lásd, mielőtt kipróbálta, hogy mit és mennyit és hogy magyarázhat vele – előbb csak úgy vaktában bele kellett mennie.  M i l y e n  a l a p o n  látta valószínűnek, próbálásra érdemesnek?

FÉRFI. Hopp, ez már az intuíció – nevezheted isteni szikrának vagy ihletésnek… Melynél fogva ő ezt a tudás mai fokán termékenyebbnek  s e j t e t t e, többet ígérőnek. – De semmi esetre sem  v a l ó s z í n ű b b n e k; valami abszolút mértéke szerint az  i g a z s á g n a k  – mert ilyen mérték nincs, és ennélfogva igazság sincs, hacsak nem – mint már említeni bátor voltam, a kiskátéban.

NŐ. Miért van, hogy az ember mégis éppen erre kíváncsi? Hogy én, a romlatlan laikus úgy érzem – vigye az ördög, ez mind nagyon szép, de az egésznek ott kezdődne számomra minden értelme és értéke, ahol közeledést látnék vagy hinnék legalább ahhoz a – khimérához… Ej, hisz ez el nem vitatható emberi hajlam.

FÉRFI. Hogyne! De metafizikai hajlam – nem természettudományi. S mint ilyen, közelebb van a költészethez, mely szintén – ó, nagyon gyönyörű és jogosult és minden… Csak, tudod, a természettudósnak kötelessége elfojtani magában lehetőleg ezt a poétikus hajlamot, mert zavar a dolognak szerény, odaadó, pontos, türelmes szemlélésében – rögzített és őszinte érdeklődésében. Hidd el, munka közben az Igazságra gondolni éppolyan bűn, éppolyan tudománytalan (hogy ne mondjam: stílustalan), mint például az Emberiségre vagy a Jövőre vagy a Tudományra vagy más hasonlókra. Nem, Newton nem ért rá ilyenekre, miközben az a bizonyos alma az orrára potyogott. Minden figyelmét az almára kellett összpontosítania.

NŐ. Hát jó! És akkor elkezdett gondolkozni: miért is, hogyan is potyog az alma. Most aztán valamennyi lehető magyarázatot megvizsgált? Részrehajlatlanul egyforma odaadással és pontossággal; – aztán mind összehasonlította egymással? Hány ezer volt, kérlek? Hány évtizedbe telt? – Végre: mert úgy találta, hogy a géténégyzet-per-kettő tán eggyel termékenyebb, eggyel többet megmagyaráz a többinél, hát – Isten neki – ezt választotta?… Mondd, drága! Egy picurkát nem  s z e r e t t e  jobban azt a géténégyzetet? Nekem megmondhatod! Nem volt egy kicsit gyengéje; egy kicsit szerelmes bele? Vagy egy kicsit elfogult, apai gyöngédséggel iránta?

FÉRFI. Akkor lett volna ideális tudós, ha: n e m. Halkabban. De lehet, hogy akkor nem sült volna ki semmi a dologból.

NŐ. Végre, végre – kicsim! Szóval – nem is volt olyan elfogulatlan az öreg. Szerette az Igazságát, kívánta hogy az jöjjön ki, egy kicsit még forszírozta is tán – és ha nekimennek, ha tiltják és zaklatják – egy kicsit hadakozni is, egy kicsit szenvedni és meghalni is érte… olyan fontos volt neki. Mint a másiknak, hogy mégis mozog… Miért is? Miért is? Mert valahogy közelebb érezte magát ezzel az egészhez, ami van – ahhoz, ahol minden összefügg, valami gyökereshez és végsőhöz – ahhoz, ami mindenkit lázba hoz és érdekel. Nem tudom…

FÉRFI. A végső megfejtéshez, a világproblémához, mi? Hát nem, ha mondom. Ha ilyesmikre gondolt szabad óráiban, így szórakozott, akkor már nem a tudós dolgozott benne, hanem a filozófus (a mindnyájunkban rejtőző) szórakozott ártatlanul. Azt hiszem, a tudományban a munka értéke, komolysága, eredménye – minden ezen múlik leginkább: minél teljesebb, aszkétább, szigorúbb dologiság. A világ?… A lét?… A minden?… Hm – arról van szó, hogy ez a villanylámpa, íme, ha megnyomom a gombját, hát meggyúl. A tudományos észjárás – a “paraszti, józan” észjárás, mely pipaszó mellett ezt szép aprósan, tempósan, igényesen megókumlálja. Hogy a fenébe is?… A drót, a rezgés, a fény… Ösmert, tapasztalati elemekre vezetni… Energia-átalakulás… hisz az elhajított kő megmelegszik és csattanik is…

NŐ. Szóval közvetlenül nem észlelhető dolgot – “folyamatot”, no – legalább olyan világossá tenni, mint a közvetlenül látható-szagolhatók. Várj csak. Ez az egész?

FÉRFI. Ohó, nem jó a sietség. – Felgyúl a lámpa így és így. – Felgyúl a villám így és így. – A fontos az, hogy ezt a kettőt…

NŐ. Egymással magyarázzuk? A lámpa – mint a villám. A villám mint a lámpa. Ennyi az egész? Minden hasonlat. “Jedes Vergängliche ist nur ein Gleichnis.”

FÉRFI kezet nyújt nevetve. Gratulálok! – De bármint fájlaljam: nem ennyi az egész. Felgyúl a lámpa s a villám. Valami hasonló van itt tényleg – próbálja feltenni a tudós. Ezt a hasonlót mondjuk közösnek, és nevezzük villamosságnak, energiának…

NŐ. Lehetne Jancsinak is.

FÉRFI. Úgy van, Jancsinak, ha parancsolod. Azon múlik, hogy ennek a Jancsinak a felléptetésével sokféle, lehetőleg többféle minél többféle más jelenség is, mint mondtam, összefüggésbe hozható legyen. Tudományos munka tehát: a vizsgált jelenséget a vizsgálat alapján valamilyen nagyobb összefüggésbe sorolni – vagy új összefüggést keresni a kedvéért, vagy más meglevőt felbontani a kedvéért, vagy kibővítni, új jegyekkel megtoldani azt a Jancsit – hogy még ez az új észlelet is odaférjen némi erőlködéssel. No lásd, ezen vannak aztán a tudományos harcok késhegyig. Kell-é már bontani? Bele lehet-é még szuszakolni? Ilyenkor az észleletek helyességén, pontosságán lovagolnak. Kételkednek egymáséban, mert hogy mikor válik szétszedéssé és újból-összerakás kényszerűséggé, abban rendesen megegyeznek.

NŐ kissé zavarban. Tehát játék az egész?

FÉRFI. Igen… hát nem is egyéb. Csakhogy – a játékszabályok nem önkényesek, nem valami megegyezés szerintiek, hanem adva vannak az észben, a közönséges emberi észben. Abban, hogy: csak így lehet gondolkozni – és másképp, normális, józan ész szerint nem lehet… Egyébiránt, hogyne – éppúgy nevezheted játéknak, mint a költészetet, a bölcselkedést vagy a játékot. Mi nem az? A házépítés, a krumpliültetés – egy tályog kioperálása.

NŐ. A felfedezés, a találmányok tehát, a zseniális gépek, a nagyszerű klinikai eredmények – mindennek, persze, semmi köze a “Tudományhoz”?

FÉRFI. Mindez nem komolyabb és nem sekélyebb dolog, úgy – sub specie aeternitatis éppolyan értékes lehet – éppoly “kedves az Isten előtt”, de egészen más. Semmi köze a tudományhoz, ha csak nem új és új rektifikáló kísérletnek vesszük valamennyit, új próbáknak az összefüggés helyességére – de mint ilyenek is, hamar fölösekké, unalmasakká válnak. Nem hoznak semmi újat.

NŐ. Szóval – igen gyakran mondja ezt: “szóval” vagy “tehát” – arról van szó a tudományban: az ész hajlama szerint van egy játék – hogy lehetőleg többet, minél többet összefüggésbe hozni, valami közös nevezőre hozván egy Jancsi, egy “energia” stb. felvételével… No és legvégin talán mindent – ez egész világot… Egyszer csak valami ilyennél lyukadni ki, hogy: minden energia. Vagy efféle.

FÉRFI. Hogyne, ezt teszik is elöregedett urak, pályájuk végén, halálukat érezve. Monista prédikációkat is tartanak – egy szép, munkás, eredményes élet után megbocsátható az ilyen kis ártatlan szenilitás.

NŐ. Miért az?

FÉRFI. Mert léhaság, fáradtság, ugrás, könnyebb-végin fogás. Elgaloppozás. A Világ? Uramisten! Mikor itt nő egy kis bokor, levelet, ágat hajt – és még ezzel sem vagyok készen.

NŐ. Miért nő a levél? Igen, úgy is lehet felelni, hogy: mert az Isten akarja. Ezzel is visszavezettem egy okra, egy X-re mindent, és összefüggésbe hoztam ezen jegy alatt: Isten.

FÉRFI. Igazad van, ez a játék is szép és jogosult – mert nyilván emberi hajlamban gyökerező. De az összefüggés itt ellenőrizhetetlen.

NŐ. A tapasztalattal?

FÉRFI. Nem. Az emberi ész törvényeivel. A “csak így lehet gondolkozni”-val – s az érzéki tapasztalat alapján álló törvénnyel. Ez olyan játék, amelynek törvényeit önkényesen csinálták meg – bár szintén természetes emberi érzések, hangulatok, szükségek alapján.

NŐ. No jó. És ha az ember azt mondja: a levél azért nő, mert a faji akarat működik benne… Ez a válasz csakugyan tudománytalanabb… lám, csakugyan – mintha azt mondanám, hogy: azért, mert energiaátalakulás megy végbe benne. S minél közelibb, minél “dologibb”, ahogy te mondod – annál “tudományosabb”. Például, hogy azért, mert hő— és fényhatások következtében – mit tudom én – a sejtnedv megszaporodik, s nyomást gyakorol – mit tudom én – szóval ilyesvalami…

FÉRFI nevet. Egyforma csacsiság mind, mert egyformán nem hoz közelebb a dologhoz. A tudomány kérdése nem a: Miért? hanem a: Hogyan?

NŐ. “Szóval”, tudomány az, ugye, ami lehetőleg termékeny összefüggésekbe hozza egymással az érzéki jelenségeket, s ezáltal lefolyásukat magyarázza?… Hopp, ez nem igaz. – Feltételezett, de sohasem megdönthetetlen törvényeket keres, velünk született hajlamból, kedvtelésből, de úgy, hogy ez ne hangulatot elégítsen ki, mint a vallás és a filozófia, hanem az ész, a normális emberi ész természetes igényeit, a gondolkozás szükségszerű módját. – Jó így? De szükséges, hogy a dolognál maradjon, s óvakodjék olyan messzire ugrani, hogy az egész világot egy törvényre akarná visszavezetni. Mert… miért is? Mert – az emberi ész – ugye, ilyen sokoldalú és bonyolult tudományos összefüggés ellenőrzésére ma képtelen. Ilyenek már, ha belemegyünk, legfeljebb a hangulatunkat, vallásos hajlamunkat, érzésünket elégítik ki. Vagy azért-e mert – megszűnik a játék, ha valamennyi kártya kijött… Istenem, lásd, hiába. Belezavarodtam. Tudomány, ugye az, amibe az ember nem zavarodik bele?…

FÉRFI. Ellenkezőleg. – Hisz azért menekül néha, ha elfáradt ha öreg bácsi lett, ha beleunt – a tudós is néha a végső Törvényhez a “minden energiá”-hoz vagy effélékhez. S ha egyszer majd én is megcsináltam, amit akarok, ha elértem egyet-mást, és békén pihenek fügefám alatt, majd meglátsz engem is…

NŐ. Kerek paptalárban a Sonntagspredigtre menni, átszellemülten, az örök igazság napja felé fordított arccal. Milyen szép leszel kis kedves öreg, kis komótos, pipás, papos – milyen jól fog állni neked az a talár.

1917

SZEMÜVEG

Beköszöntő

Láttam, hogy emelték orruk vékonyult nyergéhez nagyanyáink, mikor még okuláré volt a neve; mily gépies és kész készséggel, melyhez már régen szó sem fér: elvégeztetett! De aztán anyáink jöttek, a drágák, és érte nyúltak ők is, ó… hamar; reszketve és szégyellősen, hervadt kis kérdező gesztussal: “Hát csak ennyi volt?” Ennyi volt és ily hamar vége, a harmincadik év és harisnyastoppolásban fáradt, házizsémbeléstől ráncosult karikájú szemek. Elnéztek az üveg fölött, és keresgéltek a “múlt” – valami félaraszos kis báli múlt ereklyéi közt. Istenem, olcsó tüllfodrok a főutcabeli rőfösboltból, hajdani kotillonok lenge lomja… s egy tört rugójú zenélő óra ütemére, cincin, szívükre tipegett a régi kis báli cipő! Kicsit keshedt bizony, elferdült, tűnyi sarkával, elkámpicsorult orral; egy kiérdemesült kis selyemveterán, ki megtette kötelességét. Egyszer, az utolsó báli hajnalon biztos révbe tipegett asszonyával, és most itt vannak kissé elmállva, széttaposódva mind a ketten, és – csak ennyi: szegény, kevéske, fanyar bájú emlék. Néhány forgandó valcernyi diadal, egy-két szupényi emberi érvényesülés, egy kerek gyűrűnyi sorsocska, karácsonyi mákosbájgli, a szalagos bölcső költészete, stoppolófa. Ájult és hullatag rezignációk… hát mindegy, hát ennyi volt, hát itt tartunk: a szemüveg.

Kovalevszka asszonyról, az első női egyetemi tanárról feljegyezték, hogy vastag halcsont-szegélyű, nagy, kerek bagolyszemüveget viselt szörnyen rövidlátó, gyönyörű szemén. Ez az asszony széles és szöges talpú turistacipőkben szeretett járni, vízhatlan és bő kis csizmákban; így ment az egyetemi óráira, így utazta be Európát. Mindenütt járt, tanult, élt, ösmerkedett, barátkozott, nézett és látott. Néha kissé rossz novellákat írt a szenvedélyes szerelemről. Svájcban sokat sportolt, s ha pár évre, szeszélyből megszállt Péterváron, az udvar bálványozottja, előkelő bálak selyemcipős, lenge királynője tudott lenni. Felejthetetlen leveleket írt kora nagyjaihoz, s mind e drága bolondságai közepett néhány nagyszerű és új megtalálást adott a matézisnak, e legegzaktabb tudománynak, melyben neve örökre fennmarad. És… igen! Megjelent például a negyvenedik éve tájékán egy ifjú lengyel, szép, lelkes és forró… és mi minden tudott lenni szívének ez a negyvenéves, rövidlátó, sárcipős, lompos kicsi asszony! Igen!

Micsoda selyemtopánokat lábalhatott le egy karosszék válláról ingerlő, esti kettesben, isteni kötődésben – egy-egy arra szánt órán, mikor nagylelkűen sarokba dobta a sáros kis csizmákat, és letette az okulárét, mert csak közelre és csak fátyolosan akart látni feneketlen mélységű – szláv szemeivel! Mikor adakozón – pazarló úri generozitással “csak asszonynak” vetkőzött ez a szép, emberi lángész, és csak egy ifjú lengyelt akart, verseket, szavakat, ablakon kiugrást – forró és okos fiút, a cipellője selyméhez szorított arccal.

Új volt és makulátlanul tiszta, szép a Kovalevszka minden selyemcipője, valahány udvari bálon táncolt, s valahány estén játszadozott. Tellett a hercegnőnek, mert erős és nagyra becsült munkával kereste a rávalót, és bő, tartós, erős sárcipőkkel tudta kímélni esti illúziói selymét. Ez a kitűnő ember, akinek külön és emlékezetes sorsa volt, megajándékozhatta magát erős, szép, igazi és szabad asszonyi élményekkel, valahányszor csak akarta, s egy halcsontszélű, nagy bagolyszemüveggel meg tudta őrizni szemei örvénylő szépségét negyvenig, negyven után, ki tudja, meddig, ha el nem hal élete delén. Az ő szemüvege! Látom, hogy csapta fel az orrára egyszerű, hanyag, bátor gyorsasággal, ha fehér homloka mögött megmozdult valami, az első ötlet, egy új formula vagy valamelyik szerelmes novella forró ritmusa. Ilyenkor elmehetett a lengyel – később… természetesen, visszajöhetett megint.

Kissé tán – ideálom ez a női kép; az isteni szeszélyű hercegnő, a fantasztikus turista, a zseniális tudós, szenvedelmes író, okos anya, hű barát, a mindvégig igézni tudó asszony, e – tán kissé magam formálta, kissé tendenciózus portréja. E kép köré akasztom áldozati ajándékul mindazt, amit az Asszony lényétől erőszakos és követelő szeretettel várni szeretek. Végig tudjuk-e járni sáros, de vízhatlan, bő bagariacsizmában az utakat; hogy némely estén felhúzhassuk az ő tündércipellőit? S az ő groteszk nagy bagolyszemüvegein keresztül vállaljuk-e nézegetni életünk és a világ térképét, hogy szemünk pihent maradhasson egy-egy nagyszerű és ajándékozó nézésre, valahányszor és ameddig csak akarjuk? Vagy talán nem ezért, éppenséggel nem ezért; és csupa kacérság, ha így mondom?… Hiszen jó szemüvegen csakugyan jobban látni mindent, és ez magában véve és magáért is nagy dolog; kétségtelen!

A világ és mindenféle képei tükrözésére itt néhány oldalnyi újságpapirost engedélyeztek nekem! Azt a világot gondolják, melyet sárcipősen, kurta trottőrszoknyásan láthat az ember, szürke délelőtt, városi utcán, háborús télidőn például – tán érintkezve, tehát horzsolódva, ideges idegenségek közt —, talán a postán, villamoson, úton, hivatalban, emberi szavakban, mindennek szomorú züllésében és reményteli felcsillogásában; a hétköznapban, a valóságban, a mában. Nincs kedvem ellenére a próba. De fel tudom-e tenni jól azt a nagy, kerek ablakú, pontos csiszolású, bagolyfurcsa üveget, és tudok-e jól látni rajta?

Az anyákról

Öreg asszonyok!… Meghúzódnak a családi asztal sarkánál, a szalon zugában; ha vendég jön, ők szolgálják a teát; nesztelenül állnak fel, ha hibázik valami; a vő minden testi igénye az ő gondjuk. A mennyel nem kötölőzködnek, hadd élje világát! Járjon hivatalba vagy próbákra, képtárba, aukciókba, tanuljon muzsikát (ha már ez a szeszélye), komissiózzon délig, zaklassa a szabónőt. “Menj csak bátran, kedves, itthon úgy sincs rád szükség!” – mondják kissé fojtott, halk élességgel, a férj vagy idegenek előtt, hacsak lehetséges. Igen, ezt meg kell bocsátani, ez mindenük; fontosságuk illúziója, nélkülözhetetlenségük hite, létük jogosultsága. Ők fogadják fel a cselédséget, ők vesződnek a bevásárlásokkal, konyhával; igénytelenségük mindenkit megszégyenít, az ebédlőben alszanak (ki gondolhat ma külön szobára?), ők veszik ki a tálból a legrosszabb darabot, s egy kis fekete ternóköntösben eljárnak évekig. Mosolyuk szelíd fájdalma, félrehúzódásuk nesztelen tüntetése mindenkinek a szívébe kap, mint eleven szemrehányás; Úristen, hogy is bír el egy ilyen gyönge, törődött személyke ennyi gondot, munkát, egy mai háztartás minden felelősségét? Hm! Könnyű is az asszonynak; jöhet, mehet, öltözik, tanul, olvas, társalog, politizál (fog választani is az új “Marcsa-lex” alapján), ó, tán flörtöl is jártába-keltébe. A fiatal lányok latint konjugálnak, vihognak, szidják a tanárjukat, akibe szerelmesek kicsit; a férj hazajön a terített asztalhoz, finom érzékkel disztingvál az ételek között, tiszta kráglit kér délután is néha, klubba menet. De aki főzet és mosat, aki számol és beszerez, akit a szörnyű drágaság a lelkéig meggyötör, aki hetekig nem tud aludni egy megoldatlan cselédkérdés miatt, ő az, a mama. A szürke glóriás fejű mártír, a sokat szenvedett szív, a halk, gondos, a néma türelmű áldozó! Ó, kell hogy foglalkozzék vele az ember, idegen, vendég legkivált; mert oly elszántan, oly hősen tud visszavonulni, hogy okvetlenül szembetűnik. A témáikba világért nem ártja magát; félreül, ha dolgát végezte, és foltozást vesz elő, ó, foltozást. Harisnyát stoppol! Az ő idejében sohasem ülhetett egy asszony ölbe tett kézzel. Fénytelen szemén az okuláré, görbedt vállain ül suta kis sorsa, mögötte egy színtelen múlt kopott, haloványrózsás tapétái. “Áldás lehet a házon!” – gondolja mindenki szorongva kissé, s a legsúlyosabb a dologban hogy ez tényleg igaz. Tisztes és hű volt egész életében, férjet, gyermeket gyászol, örökös kis lemondásokból áll az élete, így óvta meg a családját tönkremenéstől, adósságtól (az ő gondossága, bizony), vagy érdemetlen csapásként sújtotta egykor az anyagi tönkremenés. Nem lehet egy ilyen szentet mellőzni, meg nem hallgatni, ha, mikor magukra maradnak, fölemeli halk, szemrehányó szavát. Ő csak a családért aggódik, a fiatalokért (önmaga sorsa már rég nem számít), neki tapasztalatai vannak, neki kötelessége óvni a túlkapásoktól, anyagiakban főleg. Csak amennyit megenged a fix jövedelem, az életük standardja… lehetőleg még ezzel sem élni, inkább félrerakni, jöhetnek rosszabb idők, észre se veszik, s itt az öregség, a betegeskedés… igen, igen. Ő a múltak idézője itt, eleven intelem, ijesztő példa, nélkülözhetetlen és soha eléggé meg nem becsülhető.

… A minap pedig beszéltem az “asszony”-nyal. Harmincéves, tíz éve házas, szerelemből ment férjhez, és nem volt oka, sem ürügye a csalódásra; szóval az emberi fejlődésük is (övé s a társáé) meglehetősen párhuzamos lehetett. Csak egy gyerekük van, a kisleány, most internátusban nevelődik; az asszony úgynevezett barátnőm, de okos, józan és jó érzékű. A dívány sarkában egy este így bizalmaskodott:

A mama… igen; látod, ez egy szent volt egész életében; szinte vétek már ennyire jónak, nemesnek lenni! Mennyivel különb embert csinálhatott volna szegény apámból, ha egy kicsit a sarkára áll, ha egy kis kritikás szeretettel áll mellette, és nemcsak tűrő mártírja. Az ő hősiességét mi már nem is méltányolhatjuk, nem értjük – de úgy kell tenni a kedvéért, mert neki, szegénykének, élettartalma, múltja, mindene. A jelene is: hogy itt folytathassa nálunk, hogy hinnie szabadjon: nem tudnánk élni, elboldogulni nélküle. Végre is, Istenem, hiszen érti a házvezetést, hisz ezt művelte egész életében! Csak, persze, annyira más viszonyok közt; vagy hogy az öregség hozza, magával azt a szörnyű aggós, nehézkes, körülményes módot, ahogyan csinálja, szegénykém? Néha úgy szeretném mondani: hisz nem életbe vágó eset a kismosás, a szombati szőnyegporolás, vasárnapi ebédnél a baromfi, ha törik-szakad. De szólni nem lehet, mentsen Isten; vagy megosztani, segítni; ő ellentmondást nem tűrőn meggyőződött és hajthatatlan ilyenekben, és mintsem huzakodás legyen, szóváltás, ízetlenkedés – inkább visszavonulok, olvasok, sétálni mék, valami mást próbálok dolgozni. Csak megbántani nem; az anyámat, aki értünk áldozta az életét, s ki tudja, mily kevés van neki hátra! (jaj, gondolni se jó rá!)… És hogy egyszer tán mi is olyan öregek leszünk! (Jaj, épp olyanok leszünk-e?) De hidd el, azért nekem se könnyű! Az én koromban az embernek már elkelne egy kis függetlenség az aprós, mindennapi dolgokban is; hogy a maga életét élje, a maga időbeosztását, ízlését, lelki kényelmét, kis szokásait s néha-néha egy órai jó, rendbehozó, teljes magányt. Inkább nem bánná néha a testi kényelmet, gondtalanságot, kiszolgálást; inkább volna néha egy kis jó rendetlenség körülte, úgy hagyná egy-két napig, s azalatt energia gyűlne nagy rendbehozásra; s ez az ő maga rendje volna, ezt szeretné, óvná. Jól magyarázom-e? A mai idegzetnek néha szeszélyei is vannak, aprók, nem veszedelmesek, de a kielégítésük gyógyít és fenntart, erőt ad. Az ember néha belemenne egy kis pazarlásba, könnyelműségbe, hogy a kis lehetőségeit játszítva könnyítsen az idegein; majd kikoplalná, megtakarítaná egyében, tán “hasznosabb” dolgon; de ez az örökös, szerető és aggodalmas kontroll mögötte… Jaj, vétek, ha panaszkodom; nem is azért. De látod, az uramnak se olyan görcsösen fontos az a mindennapi, három tál ételes, meleg ebéd, friss vacsora. Csak mama képzeli úgy! Tavaly nyáron, mikor ő fürdőn volt a kislányommal – be jó volt, magunk gusztusára éltünk, mint fiatal házas korunkban; mint két egyetemi pajtás, két diák! Végigjártuk a múzeumokat, képzeld csak, néha egész nap a Fővárosi Könyvtárban ültünk. Egyszer estig bolyongtuk a Margitszigetet, és mert lekéstük az utolsó hajót, szobát nyittattunk a vendéglőben, és ott aludtunk (tíznapos szabadsága volt akkor). Mamának még most se mertük elmondani; semmi ilyet. Hogy hányszor ebédeltünk futtában egy kávéházban, tormás debrecenit, vajas kenyeret, kávét, és drágább volt, mint egy rendes ebéd; de olyan jólesett. Vagy bevetődtünk valamelyik vegetáriánus étkezőbe, ahol álmodós szemű, hosszú hajú teozófusok a világbékéről beszélnek, és tízféle főzelékből készül mindig ugyanaz az étel, tízféle néven… Milyen érdekes volt! “Mit szólna mindehhez a mama?” – mondogattuk kacagva, mint a csínytevő gyerekek. Hát elképedne szegény, nem tudná hová tenni, megzavarodna, kétségbeesne; minek bántsuk öreg napjaira? Egyszerre nem lelné helyét, fontosságát köztünk. Hát úgy is lehet élni? És hogy mégsem jutottunk az anyagi tönk szélére, sőt kijöttünk a fizetésből, mert mikor fogytán volt huszonötödikén, elkezdtünk derekasan koplalni. Egyszer leküldtem hideg vacsoráért Pistát, s feljött nekem ezzel a szép kis régi, íróasztali órával, nézd! Ezt vette meg az utolsó tíz forintján. Úgy örültünk, mint a bolondok, kimentünk együtt, felkutattuk a házat ennivalóért, s ő fokhagymás pirítóst sütött nekem a gázon. Egy görögdinnyére telt még; aztán leültünk olvastunk, álmodoztunk, mint régen és annyi minden furcsa jutott eszünkbe, a kétszeri kis utazásunk, Svájc. Aztán a szép órában gyönyörködtünk, és elképzeltünk hozzá egy női íróasztalt, egy szép kis külön szobát… Nekem, igen, még nem volt sohasem szobám. Talán a hálóban lehetne berendezni egy kis sarkot, valami függönnyel elkerítni, vastag torontáli szőttessel, az nem drága… rézrúdon. Oda egy kis garnitúrát, asztalt, kis polcot a könyveimmel… és este néha behúzódnánk, ketten együtt teáznánk, mint rég… Mikor mama hazajött, ezt, ennyit pedzettünk is előtte, próbáltuk, mit szólna rá. Láttad volna szegényt, riadt, elképedt arcát. Egy változás, ami nem tőle eredne, és ilyen… ilyen költséggel. Igen, ebbe kapaszkodott végre, és akkor már otthon volt. A költség! “Hiszen ti szegény emberek vagytok!” – mondta meggyőződéssel, fölénnyel: hisz ebben igaza van. De hogy örökké hátunkban legyen ez az ostoba szegénység! Kikoplaltuk volna egy-egy ruhán, a konyhán is, hisz arra kell legtöbb. De ezt ő nem érti, és minek erőszakoskodjunk; nem lehet; oly nehéz bánni szegénnyel, oly érzékeny, s ha elgondolom, hogy én is így, özvegyen és öregen a lányomnál leszek egyszer, és tán éppígy – terhére… Nem, ezt a szót nem is volna szabad kimondani. Maradjon inkább minden így, s lássam az uramat apró szokásokba rögződő, igazi nyárspolgárnak nemsokára, házi zsarnoknak, tipikus “férjnek”; pedig nem ilyen volt, mikor elvett; és akkor, azon a nyáron, lám, hogy felfedeztük együtt a fiatalságunk, a szerelmünket! Jaj, ne érts félre! A mama csupa finomság, lemondás és tapintat! Ha néha elszánjuk magunkat, és csendesen betesszük vacsora után a közös nappali ajtaját, akkor a világért be nem lépne, sőt! Odaküldi nekünk a teát süteménnyel, maga az ebédlőben marad egyedül, és foltozáshoz lát. De mi érezzük, hogy szeretne bejönni, és rossz neki, és szinte halljuk a sóhajait… nem megy, hiába! Inkább behívjuk, és ülünk mind együtt, örökös kontrollban, folytonos tekintettel és tisztelettel, és Pista mindennap elmegy a klubjába. Én se tennék másképp az ő helyén, hiába, ezen nem lehet segítni! Ez a “generációk harca”, vagy hogy nevezitek. Alattomos, fojtott, álcázott és reménytelen háború, mert a csatatér szeretettel van kirakva, sőt kipárnázva; igazi, vérségi és meggyőződéses, bilincses szeretettel. Csak úgy kijött belőlem mindez most, csak ideges vagyok, ne vedd úgy!

Nem vettem úgy, és másról kezdtem beszélni. Egy régi, fiatalkori emlékről, pár hétről, melyet egy furcsa házban töltöttem, húszéves koromban, kerek huszonhárom öregasszonnyal egy fedél alatt.

Huszonhárman voltak akkor, de néha többen is az “Úri Asszonyok Otthoná”-ban, s az akkori vezetőjük, egy a huszonhárom közül – véletlenül közelim és vendéglátóm. Naponta együtt éltem akkor velük, láttam felvonulni ez örökké vidám és groteszk párkák hadát, apró szobáikból az ebédlőbe gyülekezni, a készre, a sült orrcsiklandó szagára; mert szörnyű nagy gurmandéria dívott közöttük, hisz mindegyik annyira tudta, mi a jó; egy-egy kis vagyont főztek, gazdálkodtak fel virágzó, messze múltjukban valaha. Igen, itt a szentek típusa hiányzott úgyszólván; más fajták kerültek össze ebben a furcsa azilumban. Azok, akiket a családjuk nem bírt, vagy akik miatt nem érzett lelki vádat; akikért a vő inkább kész volt tartást fizetni itt; szóval a lázadók, a kényelmeskedők, összeférhetetlenek, az egyéniségek; azok, akik pazarlók voltak ifjú korukban vagy kikapósak, hm, híres menyecskék, gavalléros asszonyok; vagy maguknak élő kis önzők, vőüldözők, menyet keserítők; vagy vidám sorsüldözöttek, akik e sokat csúfolt révben megfészkelődtek itt, szidták a konyhát, konspiráltak a vezetők ellen, kanapépöröket intéztek, barátkoztak, pártoskodtak, egyszóval – éltek. Igen, élni tudtak itt, igazi érdeklődéssel teli, sőt heves életet e hatvanévesek, mindent eljátszottak vagy mindenből kisemmizettek! Sokszor láttam ámulva: legjobban hasonlítottak lelkükben egy fiatal lányinternátus huncut, kíváncsi, frivol és kedves népéhez. Még a szerelmi pikantériák naiv és torkoskodó szeretetében is.