Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 22

1917

TEMESVÁRRÓL

Sajátságos képe van ennek a városnak; modern, emeletes paloták sorát hepehupás puszta gyeptérségek, kukoricások és krumpliföldek választják el egymástól; ezeket meg óriás terek és igazán gyönyörű parkok, fásított sétahelyek tarkázzák. Belső kert, a kis alföldi városok szőlőlugasos, üveggolyós, verécés biedermeierkertje ösmeretlen itt; de ha az ember kiül a Lloyd-kávéház elébe, a színházzal szemközt – tíz lépésről mondhat ítéletet az idei kukoricatermésről; a délceg szárakat kerítetlen, szabad mezőn lengeti előtte az esti szél. Mindez pedig nyáron és tavaszkor levegőt jelent, friss, zöld színeket, ingyen nyaralást, az egészség egyetlen menedékét a még most is kissé mocsaras, mélyföldi vidék klímája elől. (A városban tán egyetlen zárt, kövekbe ékelt utca vagy tér sincs; olyan, amelyikről szabad mező, fák zöldje ne látszanék.) Ősszel és enyhe télidőn pedig őrületes sarakat jelent mindez, ha például József külvárosi embernek a Belvárosban van hivatala, s a szép paloták során túl lelép az aszfaltról, átballag egy néma parkon, vagy a Béga-hidak vadon vidékén…

A Belváros és a négy külváros között fekvő, e beépítetlen, puszta terek a hajdani lebontott várfalak helyén vannak s ezek körül kijelölt régi, tilalmi területeken. E várfalakból itt is, ott is felbukkan még egy-egy darab; egy ép maradványban raktárak, másikban városi hivatalok vannak; de egészben a város rég lebontatta őket, miután megvette (keserves, drága pénzen) a kincstártól, s a helyet a régi ötszáz öles tilalmi körzettel együtt a város szabad fejlődésének engedi át. S a városrészek közeledése, összeépülése csakugyan rohanvást halad itt az utolsó évtizedekben; s ki tudná elmondani, mi mindent akasztott meg, mennyit hátráltatott itt is a mostani háború?

A hajdani várnak – a végvidék e mindig fontos erősségének – története oly hosszú és viszontagságos, mint a magyarságé e hazában. Az a vár, melynek itt-ott még ép falai látszanak (az úgynevezett Újvár), már negyedik hatalmas erődítménye ennek a helynek, mióta Árpád Titel felé vezette hadait.

A vármegyében több helyt mutatnak ősi sáncmaradványt, avarnak, rómainak mondják; de itt, a mai Temesvár helyén magyarok építették az első földvárat; a vezérek korában, a kalandozások ideje után. Már az Árpádok alatt a kunok kezén van e vadvizek és rengeteg mocsarak körítette erősség; s az ő “atyafiúi” hűségükben bízva költözik ide közéjük Róbert Károly, mikor még az ingatag trónt, sőt életét is ezer viszontagság fenyegette volna másutt. Az ő kővára tehát már a második építkezés; tölgyfa pilléreken nyugvó, minden vadvizek kiöntéseivel dacoló, terméskő burkolatú falaival. A mostani tüzérkaszárnya keleti oldalán, valami javításkor előkerült ez ősi fal egy darabja; a kőragasztó még ma is úgy fogja a téglát, hogy szétverni alig sikerült.

Királyi székhely, udvartartás helye volt Temesvár abban az időben, melyből e masszív építkezés néhány nyoma maradt. Talján mívesek és papok, udvarló vendég magyarok, egyenkint behódoló főrendek veszik itt körül az ifjú királyt; zajos és vidám élet folyik, s az országos politika szálai ide futnak össze az alig kezdődő város fölött uralkodó királyi kastély boltos termeibe. Szép, fiatal, hites asszonyai nem bírják a gőzölgő mocsarak levegőjét; a cseh Mária s a tizennégy éves, lengyel Beatrix egymás után halnak el e pár év alatt, s a harmadik asszonytól való, elsőszülött fiúgyerek is. Csak a királyi szerető, a szép magyar Csák Erzsi bírja – és szüli itt egyre-másra a balkézről való kis hercegeket és hercegnőket —, kikért a felséges apa aztán győzhette “komámurazni” a nevelő keresztapákat, szolgálatkész alattvalóit; még Jákus ispánt is, a pozsonyi bírót, akihez végre hozzáadja nagy hozománnyal a kedvest. Mert az egész világ e “kicsapongás” ellen esküdött, a papok a közerkölcsöt féltették, s egyre-másra írta dorgáló leveleit a pápa, a nápolyi ház hajdani nevelője.

Gyors hanyatlásba esik vissza a vár vidéke, ez alig sarjadzó “város”-ka, mikor az udvar mindenestül Visegrádra költözik.

Csak jó százhúsz év múlva lendül nagyot megint, mikor Hunyadi János, temesi főispán családja és délvidéki birtokai védelmét e fontos végvárba helyezi, s ott új, az Anjou-várnál sokkal tágasabb falakat s fényűző kényelmű kastélyt építtet. A mostani tüzérkaszárnya sarkán van egy szögletes torony, arról azt mondják, hogy fundamentuma az Anjou-kastélyból, föld feletti része öt méter magasságig a Hunyadi János családi fészkéből való maradvány.

A Hunyadi-vár falai az egész akkori várost és váralját befogadják már, fejlődött utcáival, csinos tereivel, fölpezsdült életével. Ide tért vissza a nagy hadvezér mindig, családja körébe, rövid pihenőkre. A várbeli kastély kápolnájában esküszi híres esküjét Szilágyi Erzsébetnek a király; ennek a tornyából nézik a rendek a Dózsa-dráma utolsó felvonásának ideglázító rettenetét. Most, a József-külvárosba vivő út mentén Segítő Boldogasszony szelíd képmása engeszteli érte a néma egeket; a régi vesztőhelyen mécsest gyújtanak jámbor hadiasszonyok, hadianyák. Imádkoznak, hogy visszatérjén, akit elvittek – lázadó jobbágyok juhádzott, kezes ivadéka —, ki a szabadság és emberség mai, boldog korában tüzes trónus helyett valami Feldspital műtőasztalán halhat kényelmes, szabad halált.

Első Ferdinánd kezén már a török hódítástól féltett, drága és fontos, utolsó menedéke Dél-Magyarországnak a Hunyadi-vár. Losonczy főispánra van bízva a védelme támadás esetére – de sehogy sem akarja vállalni, inkább ott hagyja az állását, siet engedelem nélkül Csejtére, a feleségéhez, Pekry Annához. És ígéri neki erősen: nem, nem megy vissza várispánnak! “Aki Temesvárra most bezárkózik, biztos halálba megyen!” – írja a sürgető, minden jót ígérő rendek üzenetére. És végül – mégis elment! Nem volt fiúgyermeke, fiúsíttatni szerette volna Annát és Fruzsinát; és ilyen királyi kegyért, hiába, kedvében kell járni a felségnek, megtenni, amit kíván… És sebektől borítva haldokolt már, mikor fejét vették gazul az Ahmed sátora előtt… Becsülettel, híven, “hősen” pusztult – de a férfiszív mélyén, lám, ezek vannak ilyenkor; szépen hangzó frázisok helyett Fruzsinka hozománya és egy furcsa, piciny khiméra: egy fennmaradó családi név…

Több mint másfél századig a temesi ejálet székhelye a város. A keresztény templomok mecsetekké nyúlnak, de az ostrom ledöntötte házsorok, utcák nem épülnek vissza soha tisztességesen a török kezén. Dísztelen, mocskos, keleties város lesz itt csakhamar, szűk utcákkal, gyalulatlan, magas, deszkapalánkú kertekkel, ablaktalan háremfalakkal. A házak többnyire fából vannak, ritkán téglából; bár a mai Erzsébetvárosban nemrég még mutogattak egy téglaromot, a “török ház”-at. Aki lakos el nem menekül, a lelkét is adóba fizeti; a basák, bégek nagy pénzekért veszik a török kincstártól a hivatalt, és nincs egyéb fizetésük, kénytelenek jól megszedni magukat a boldogtalan gyaurok zsírján.

Egy másik Ahmed, az utolsó várparancsnok aga másfélszáz év múlva “csupa félelemből”, még lőszerek és élelem bőségében adja fel a várat Savoyainak, a “szabadító” hercegnek. Néhány hozzámenekült bujdosó kuruc vendégnek, Rákóczi magyarjainak is szabad elvonulást kér. “Mehetnek a kutyák – amerre akarnak!” – jegyzi oda az okmány szélére a hős osztrák, akinek emlékével ma úton-útfélen találkozik az ember Temesvár utcáin. A győzelem után Mercy Claudius Florimundot bízta meg a katonai és polgári ügyek adminisztrációjával (ennek is temesvári utca és környékbeli község őrzi emlékezetben a nevét) – és sietett Bécsbe, hogy személyesen vigye meg az örömhírt. A császárné születésnapján fényes ebéd van az udvarnál a hős tiszteletére, s az idegen diplomaták nem győznek ámulni a művészi cukrászsüteményeken. Mindegyik darab tészta Temesvár ostromának egy-egy véres és gyilkos jelenetét ábrázolja – jól megcukrozva, mogyorós marcipánból.

A győzelem után kezdődött osztrákos, katonai rezsim érdeme a negyedik vár, melynek falai már az egész mai Belvárost mindenestül körítették. Ez az Új-vár, vagy Katonai-vár jelentette azontúl a város katonai, erődítményi jellegét; s legújabb időkben is kemény, konok ellenállással küzdött (már rég fölöslegessé váltan) a város polgári, kulturális fejlődésével. Csak 1905-ben sikerült hosszú alkudozás után, a városnak végleg megvásárolni a kincstártól a már 92-ben lerontott várfalak helyét a hajdani tilalmi körzettel együtt.

Azóta a városrészek egyesülése csakugyan szemlátomást haladt, egészen a háborúig. Új csatornahálózat, vízvezeték, Béga-szabályozás, villanyvilágítási célokra szolgáló vízművek, Mehala község csatolása, hídépítések és a vasúti vágányok kihelyezése a város területéről; – ezek azok a törekvések, melyek a pezsgő életű várost azóta máig mozgatják. Sok már teljesen megvalósult ebből, sok rohamosan haladt az új háborúig: az “egységes, egészséges, szép és nagy Temesvár” eszménye felé. De a gyönyörű sétányokat és parkokat a városszabályozás terve nemcsak meghagyja, hanem még bővíteni is kívánja!

1917

GLOSSZÁK

Valamelyik elmúlt hét pár napján ültek össze a régi országház nagytermében Magyarország orvosai, hogy konzíliumot tartsanak a nagybeteg ország fölött, hogy megpróbálják, ha lehetséges, “a világ számára megmenteni ezt a veszélybe jutott nemzetet”.

A honatyák hajdani padsoraiban gondterhelt vállak görnyedeztek, vidéki szabású ferencjózsefek meghatóan tisztes és tiszta redői felett korán barázdált körorvos-arcok komolykodtak, korán letarolt koponyák fényeskedtek, és mint szélben a kalásztenger, egyszerre mozdultak helyeslésre vagy heves tiltakozásra, mikor például közvetlen sorsukról, legsajátabb szakbeli ügyeikről vagy rendtartásukról folyt a vita. Ha a szónok olyasmit fejtegetett éppen, hogy helyes dolog-e és a közjóra előnyös, ha a megyei vagy járásorvosnak a privát praxist ezentúl is megengedik, vagy ha a másik szenvedélyesen követelte, hogy a leendő közegészségügyi minisztérium nehogy, az istenért, megint jogászemberekből álljon, hanem orvosokból, kartársakból, akik ott lennének e nagyszerű és nehéz hivatás minden ágában, és süketnéma paragrafusokkal az isteni Hygiénét is nem kötöznék gúzsba. Annyi törvényt, rendeletet, paragrafust, amennyi ide kell, megtanulnának ők (szentül ígérték), az orvosok és leendő orvostisztviselők csakolyan jól, mint példának okáért a bányakapitányok is meg szokták tanulni a bányatörvények minden csínját-bínját, noha szintén nem jogászok, hanem kizárólag bányászszakemberekből kerülnek.

Azok az urak, kik felé a majdani, orvosminiszteri szék már biztatón nyújtogatja bársonykarjait, akikre államtitkári hivatalszoba vár vagy tanácsnoki asztal – azok a terem közepe táján ültek. Tudományegyetemünk díszei, pompásan ápolt, lengő szakállak (s a járásorvosokénál kissé kiterjedtebb magánpraxisok), szemvakítón fényes, törzstiszti gombok és aranyos gallérok – barátságos, kegyelmesúri parolák és diszkrét mosolyok. Halványan játszadoztak el e finom redőzésű ajkak fölött, mikor egyik vidéki “kolléga” rövidesen fogadást ajánlott nekik. “Fogadni mernék – úgymond —, hogy az urak közül még egyik sem látott egy kommenciós tanyai cselédlakást – belülről!” – De valahol egy hátulsó, karzati padsorban egy másik, érdekes fogadásnak is tanúja volt e sorok írója, csaknem ugyanebben a pillanatban. “Fogadjunk – szólt egyik ifjú orvosnövendék a másikhoz —, hogy én akármi ravaszság árán, de bejutok hozzá egy percre, és ha csak öt szót is és ha rögtön kidobat, csakhogy elmondhassam és örök emlékül – de én beszélni fogok a méltóságos tanár úrral egyszer az életben vizsgálaton kívül!”

De ne tréfálkozzunk! Ezen a gyűlésen nem csupán az orvosok szakbeli adminisztrációs ügyeiről folyt a szó, hanem ezen kívül és többnyire általánosabb kérdésekről, véresen komoly, halálosan fontos dolgairól ennek az országnak. “Megőrizni és megtartani az embert – az e-hem-bert. Legnagyobb és legdrágább kincsünket…!” – dalolta az excellenciás csalogányhang bűvölő anyamosollyal, csucsultató mozdulattal az isonzói csata új fellángolása napján, de a teremben azért komoly és lelkiismeretes emberek komolyan és lelkiismeretesen beszéltek e súlyosan tévedt faj földi életéről és jóvoltáról. Felsorolták például, hogy mennyi ma (azaz volt a háború előtt) Magyarországon a szabadon járó őrültek, a fertőző nemibetegek és tuberkulotikusak, az ellátatlan gyermekek és anyák száma. Megpróbálták pontosan kifejezni (habár csak az “öröklődés” még igen tisztázatlan és részleteiben ösmeretlen “törvénye” alapján), hogy mekkora degenerációt jelent száz év alatt egyetlen iszákos ember vagy asszony fajfenntartó szereplése a földön; és merészen radikális ellenszereket ajánltak. Általában igen-igen sokféle, okos, egyszerű vagy nehézkes, olcsóbb vagy túl költséges, kézenfekvő vagy kivihetetlen módszereket minden bajok szüntetésére, javítására. Nagyon tanulságos és érdekes dolgok hallatszottak itt a tudnivágyó laikus számára, sőt talán leginkább az ő használatára, mert hisz az itt felsoroltakban orvos – orvosnak (úgy hiszem) már semmi újat nem mondhat. Szinte kár volt zárt körű szakülésnek csinálni ezt, hová újságírói igazolvánnyal is csak nehezen jutott be első napokban idegen – s tán a nagyközönség, az utca jó ösztöne nyilvánult meg, mikor végefelé merészen ignorálva minden rendet és teremszolgát, pesties könnyedséggel, de őszinte érdeklődéssel tódult befelé, és ellepte a padsorokat; fülelve, kritizálva, tovább vitatva; hisz elvégre is róla, az ő legdrágább javáról tanácskoztak itt.

… “Nem lehet, hogy is lehetne – mondotta egyik szónok – igazi higiéniát teremteni az iskolák gyökeres reformja nélkül! Hiszen ott kellene már az emberbe higiénikus lelkiösmeretet nevelni, akárcsak erkölcsöt, vallást, honszerelmet, vagy hogy rosszat is mondjak: militarizmust. (Fölzengő, heves taps!) Ehelyett korán és tömegesen megy tönkre az egészség a túlzsúfolt iskolákban, túlterhelésben idegrontó metódusokban, korai fertőzésben.” “De még kevésbé lehet – hallottuk egy másiktól – bármit is kezdeni addig, míg a hadsereg mostani békelétszáma van érvényben. Míg a falvak virágát, az egészséges ifjúságot három szörnyűséges esztendőre kiragadják élő környezetéből, friss szerelmi életét a városi prostitúció karjaiba dobják, szennyes és felelőtlen szeretkezésbe, aztán három év múlva elléhultan és testben nyomorodottan küldik vissza a faluba, felelős, monogám szerelembe, késett és megrontott családalapításba.” “Pedig mégis – mondotta a harmadik – a család az első, itt kezdődik minden! Csak erkölcsös, tiszta és szoros, monogám családi életből nőhet ki egészséges nemzedék. S míg érvényben a mai, szörnyű házasságjog, a szellemi munkások kényszerű cölibátusa, a kései nősülhetés veszedelme…” – És így ment ez tovább. Semmi sem javulhat a másik nélkül, a másik a harmadik nélkül. Az ember beleszédül, ha soká hallgatja. Hiszen ez a mesebeli Együgyű Szőnyeg; ha akármelyik csücskét, virágát megfogom, emelném: nem lehet magában; a többi is jön vele. Hiszen itt akkor mindent, mindent reformálni kell, megváltoztatni… vagy tán megszüntetni, újraépíteni. De hiszen akkor… hogy is vagyunk akkor? Itt kő kövön nem maradhat?

És feltéve, hogy lehetne egyenkint, szép sorjában, a keretek meghagyásával, a rendszer megmaradásával (tán építtettek már úgy is), de miből, Úristen, miből. Mennyi milliárdba kerülne; ezt nem számította össze senki a kongresszuson, és nem ajánlta komolyan, hogy honnét vegyük? A “csak egy virágszálat” jótékony bazárból talán? Olyan óriási áldozatok, olyan mérhetetlen pénz kellene, amennyiből akár egy egész esztendős, nagy világháború kitellenék minden ágyústul, mundérostul, katonástul. Csakhogy ez ma már – mínusz vagyon! Kő kövön nem maradhat; de lesznek-e egyáltalában köveink? Tán még a földanya csontjait is egymás vérző fején törjük össze, ha még soká tart!

A teremben felállt egy szónok (nem orvos, nem szakmabeli), s a helytelen birtokpolitikáról kezd beszélni: ezt vallja minden baj okának. És váratlanul, meglepően spontánul felriadó tetszészaj kíséri minden szavát. Mi ez, honnét fúj itt a szél? Ezek a vidéki urak nem tudnak pesti klikkekről, és egy már-már “kormányképes” párt alakulatai s a már-már képviselő vezérek dolga idegen tőlük. Csak annyit értenek vagy éreznek meg: itt van egy csoport ember, kik állítólag valami mást akarnak, mint ami eddig volt és van? És ennyi elég, úgy látszik, ma minden elkeseredett, agyonfáradt, szenvedő embernek, elég! Valami mást, mert ahogy most van, az elviselhetetlenül rossz. Ezzel ma meg lehet fogni a szenvedő világ szívét. Egy másik szónok a kétkezi munkások napibéréről mond statisztikát; a háború előttiről (mert ahogy most van az a bértöbblet – úgymond —, a háborús drágaságban nem számít). Beszéd közben az órára néz, és mivel csak öt perc a felszólalások ideje s a finom átmeneteket el kell hagynia – befejezi egy csattanóan merész és egyszerű kijelentéssel: hogy minden orvosnak s az orvosoknak leginkább kötelességük volna egyszeriben szocialistává lenniök… Egy percnyi döbbent csend, valahol két tenyér összeverődik… és mögöttünk, előttünk, fent, lent, hatalmas, szűnni nem akaró orkánja riad fel a tapsnak. Mi ez? Középütt kissé meglengnek a szépen ápolt szakállak, mint a vihar szelére a kövér kalászok, a finom mosolyok megfagynak egy pillanatra – de a szónok azontúl nem fejezheti be mondatait; újra meg újra félbeszakítja a helyeslés, a tüntető, elszánt, viharos tetszés zaja… Szimptóma ez?

Szimptóma ez; és van-é tovább is? A gyűlés végén odafordult hozzám egy régi ismerősöm, vidéki orvos, középkorú, nagyon okos, kissé eltökélten független gondolkodású ember. “Mit, a szocialisták? – mondja haraggal. – Azok csak hallgassanak! A legrosszabb munkaadó a munkásság, az ő drágalátos ipari munkásságuk; úgy fizetik az orvosaikat a munkásbiztosító pénztárak, hogy felőlük akár örökké éhségsztrájkban ülhetnénk. Ha nem gondoskodnánk magunkról egyebütt. Munkások! Hát én mi vagyok; én nem vagyok munkás? Akár az ő teoretikusaik valamennyi definíciója szerint? A mások munkájából élek talán, vagy nem termelek-é több értéket a szakadatlan szakadásig munkámmal az emberek jóvoltáért, mint amennyit az életem meg a családomé felemészt, megeszik? Gondoskodhattam-é tisztességesen az öreg napjaimról, gyermekeimről holtom után? Micsoda önkény az, hogy ezek az urak csak az ipari, gyári munkást nézik munkásnak; amelyik (kivált minálunk) számra nézve is kisebb, mint akár az úgynevezett “szellemiek” (szegények), akár mondjuk: a gazdaságiak? És mit érnek viszont a “polgári – radikális” (fából vaskarika) egyesülések; miért nem állunk hát be egyszerűen és szerényen az “agy-munkások szakszervezete”-ként, ha ezen az úton van valami remény. (Tán mert a nagyobb szétosztottságban több a vezérkedő hely, pozíció, lehetőség?) Epés vagyok, igazságtalan? Lehet, de ez így, amit csinálnak, nagyon is részleges és – igen: szűkkeblű nekem. Amíg nem védelmezettjük valamennyi elnyomott és jogtalanul szenvedő ember, addig az anyagi sorsjavítás is csak illúzió, egyik elnyomott csoporté a másik rovására megy; ezt látni most. A háborús munkabéremeléseket nem a tőke, nem a munkaadó fizeti meg, hanem egy százszor elnyomottabb, megkötöttebb fogyasztóréteg, egy kizsákmányoltabb munkáscsoport, a “szellemiek”-é. A házmesternénk (vasmunkás a fia, dongás a másik, a veje hentes) dugott libát hoz haza minden harmadik nap. Ára: nyolcvan korona. Csak rajta (a műveltségén) múlik, hogy ezt a pénzt nem adja néhanapján könyvre, több fehérneműre, lakásdíszre, hanem megeszi libacombban; ez privát ügy. De az a szegény törvényszéki bíró a második emeleten! Huszonöt éves koráig tanult, aztán folyamodott, protekcióért lábalt, aztán aljegyző lett, jegyző, albíró, satöbbi; szerelemből nősült (szegényen), véletlenül négy gyereke született hat év alatt… Csak szidjon, hogy elfogult vagyok, kicsik a szempontjaim. Hát az övék?”

… Tovább is van, mondjam még? A mi barátunk mondta, az utcán is folytatta (mellettünk lépkedve) a heves, “kipakoló” zsémbelését.

– “És általában: az anyagi sorsjavítás, ha már erről van szó. Hát idea ez, lelkesíthet-é igazán, adhat mártírokat, fanatikusokat a “tyúk a fazékba” eszméje. Öregebb Liebknechtjük egy-két évtizeddel ezelőtt még az “egész emberi faj számára kultúrát, egészséget és igazságot” emlegetett, s az anyagi lélegzethez jutást, sőt általában a munkásságot csak mint ennek eszközét tekinthette. Szóval mégis: valami egyetemesebbet, vallásosabbat ígért. Áldozatra, nekiszentelésre, életre és halálra lelkesítőbbet, érdemesebbet. A “szociáldemokráciát a polgári demokráciától éppen bátorsága különbözteti meg. A munkásság nem javítást akar, hanem változást!” – ilyeneket is mondott. A mostaniak bevallják (ha az ember négyszemközt, kissé megszorítja őket), hogy csak pártállás az övék, de olyan, hogy nincs is tulajdonképpen (mit szól ehhez?), nincs is összefoglaló gondolata, programja, teóriája; még kevésbé “dogmája”. (Mennyi lenézéssel ejtik ki ezt a szót!) Hisz a zseniális, az apostoli Marx legsarkalatosabb teóriáit (például a tőkéstársadalom magát tönkretevő, önként felemésztődő természetéről szóló teóriát) is meghazudtolta azóta az élet, s ők mégis élnek, szervezkednek és a munkásfazekak tyúkjait kopasztva odaadón hátráltatják, késleltetik ezt a Marx megjósolta társadalmi végelgyengülést, világszegényedést, mely tán elhozta volna a gyökeres megoldást. És mindezt a mai keretek közt! Szó sincs róla, igaz és hű zsoldosai, becsületes képviselői küldőiknek. Inkább mások ne egyenek tyúkpecsenyét! Pedig ahol a tyúk, ott a hatalom! Nem hatalmaskodik-é máris rajtam a suszterem, akihez lyukas cipőmmel, kétszáz nekiszánt koronámmal esedezve beállítok, és gúnyos ridegséggel kiutasít? Hát a házmesternénk fia, a dongás, nem nézi le mélyen, a műveletlen ember nyegleségével a szegény törvényszéki bírót? De semmi! Egy “kormányképes” párttal több fog ülni a parlamentekben és háborúra szavazni a legközelebbi háborúkor. Minden egyéb: utópia; mondják! Hogy félnek ettől a szótól, hogy mosakszanak! Pedig csak utópiákért halnak dicsőült arccal mártírhalált az emberek; vagy ami tán fontosabb: csak általuk volt és várható mindig a világnak bizonyos kis mértékű megváltozása, egy-egy fokocskával jobbra fordulása. “Krisztus feltámadott – valóban feltámadott; halleluja!” Még ma is szíven rezzent ez a drága, szent húsvétos, gyermekes – biológiai képtelenség. A kereszténységet például azzal intézik el, hogy megcsalta az emberiséget, senkinek sem adott jobb életet, igazi boldogságtöbbletet, csak dogmákat; hazug másvilágot kárpótlásul a tömegeknek, míg maga is kizsákmányolóik közé állt. De vajon az idea ebben a hibás? Nem inkább Konstantinus államcsínyje, a korai hatalomra juttatás volt romlása? De az első századokban annyi szépséget, jóságot, igaz testvéresülést, lelkies boldogságot, emelkedettséget produkált… És kultúrát később, és egészben mégis kitartott egy-két kis ezer évet. Vallás volt, erkölcs volt, cél, eszmény, szentség, út, igazság, élet! Amennyit belevittek, belekívántak, annyi volt: megváltás! Valami ilyen kellene megint…”

– “Az emberiség öregebb lett azóta!” – vetettem közbe halkan.

– “Igen, igen, meglehet! Már nagyobbacska gyerek, már lehetne vele tán másképp is beszélni. Megmondani neki nyíltan: Hát nincs semmi, nem a Kisjézus hozza, nem a gólya hozza – ha a csillagok földjére léghajóznál, ott se várnának mennyei seregek, csak érthetetlen okú és rendeltetésű szerves élet, és te ott is egyedül, egyedül volnál; magadra és egymásra utalt: ember. Ez tragikus, nehéz igazság, de én megbízom benned, és vállaidra teszem: bírjad! Bírjad emberül, és csak azért is légy jó, tökéletesedj, dolgozz másokért!… Ez is lehetne vallás, teremthetne szépséget, erőt… Jól van, jól; abbahagyom! Már nagyon belebonyolódtam!”

És elbúcsúzott sietve a mi barátunk; pedig azt hittük: sokáig fog még így beszélni nekünk. Kicsit restelkedő, katzenjammeres mosollyal köszönt el e dilettáns és rendszertelen és komolytalan szociológus; ki még e jeles tudomány technikus terminusainak sincs (uram őrizz!) a birtokában. Sietett, mert ebéd előtt még néhány ingyen paciens várta, néhány szegény “agymunkás” ismerőse, kikre ráparancsolt, hogy menjenek fel a hotelszobájába, meg fogja vizsgálni, mi bajuk, mert szörnyű sápkórosan néznek ki, mióta utoljára látta… Hát ilyen naiv, ilyen fantaszta!

1917