Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 26

OMNIBUSZ VÁLSÁG

Úgy volt, hogy április utolsó napján, este tízkor teszi utolsó útját; és már éppen azon tűnődtem, hogy akasszak koszorút – kerek, kövér fonású biedermeier füzérkét olcsó, kis kerti virágból – az utolsó kocsi oldalára? A tegnapelőtti közgyűlés, úgy látszik, mentőgondolatot lelt vagy keres még; a határozatot felfüggesztették nyolc napra; május hetedikén döntenek véglegesen. “Mi meg majd szélnek megyünk! Éhen halhat a gyerekünk! Visznek a harctérre!” – hajtogatják játszós-konokul a fiatal kalauzok s barátaim, az öreg kocsisok – de ha kicsit jobban kopogtatjuk ezt a dolgot, kiderül, hogy egészen nyugodtak a sorsuk felől. Csak parádéznak, de titokban tudják, hogy nincs nagy baj; el fog igazodni egy kis újabb tarifaemeléssel, némi újabb kocsijárat-kevesbítéssel. A lovak egy része, a bírósabbak, nehéz fuvarba megy, így megkeresi tán valamiképp mindnyájuk számára a szörnyen dráguló takarmányt. “Az urak odabenn szívesen beszüntették volna, mert ők bizony ráfizetnek; de a budai közönség felszólalt, nem engedi!” – így magyarázták nekem ma reggel.

Bravó, bravó! Lám mondtam én mindig, hogy van budai öntudat (ha pesti nincs is) – van közhangulat és közakarat; ez a drága, félig Mucsa, félig Montmarte érzi, és nem hagyja magát! Helyes, tartsunk össze, mi, budaiak, és ne engedjük, ne hagyjuk az omnibuszunkat! Háború után valamikor tán úgyis autóbusszal cserélik, de most még nem lehet, tehát jó az omni, kell az omni, helyén van, és… – úgy illik nekünk! Ez a szíves és nyájas, döcögős skatulya, ez a hív delizsánsz, mely nem siet, mint a többi, és nem fájdítja a fejet. Mert ezt a fajta “passzív mozgás”-t, a ló vontatta tengelyét, már sok századik ősünkben megszokhatták az idegeink. Ami tradíció van bennünk, ami kis játszós és ártalmatlan maradiság, kopott, levitézlett feudális ösztönök, mind itt elégült ki, itt lelt stílusára a budai omnibuszon. Nyugalmazott megyei tisztviselők, öreg várbeli katonák, testőrök, kerek tisztelendők szeretik; és friss, kedves, szolid viselkedésű leánykák járnak rajta kis aranymedállal, alig kivágott nyakú, fehér blúzocskák fölött.

Ki lehet ülni előre is a bakra; senki sem botránkozik meg itt; s a kocsis úgy megérti. “Jó is az a kis friss levegő, ugye?” – “Bizony jó, bácsi. És tudja, kisgyermek korunkban is sokat ültünk így, amíg engedtek, amíg nem mondták nagy szívfájdalmunkra hogy most már nagy a kisasszony, maholnap eladó, már nem illik; tessék csak bent a kisülésen kuporogni! – De amíg szabadott, boldogan ültünk így a kocsis bal oldalán, és az a János (jé, magát is úgy hívják?) a lovak erkölcsét magyarázta az is… és gyeplőt fogni tanított. Csak az még nem kérte el szívesen a kiolvasott újságlapot (ennyivel volt más!), és hogy az nemigen volt szűkiben soha a jóféle kapadohánynak! Azért elvette a jobbfajtát az is, ha kínáltuk de adni is be könnyen ment abba a régi jó világba!…”

– Hej, máma bezzeg!…

– Máma bezzeg!… Más lett a világ, koppanik a szemünk egy kis irgalmatlan német cigarettától is; de boldogan, imádkozva és örömtől ájuldozva térgyepelnők végig ezt a hosszú utat a legvégső végállomásig, ha már úgy lehetne, hogy ez legyen a legnagyobb bajunk! Haj, bezzeg, bácsi! Kocsikázni se nagyon lehet máma máshogy, csak így! Pedig megkívánja néha az ember szíve, hogy lássa maga előtt a lóállat fényes hátát, kemény, formás táncolását; érezze ezt a régi-régi, falusi szagot… Akkoriban még kevesebb vasút járt, sok kis faluba visz már vicinális, ahova kocsin baktattunk. A kas hátul mindig süteménnyel volt megrakva – jó, kövér, fehér, ropogós pékkiflivel: mert ezt kívánták városfiába a falusi rokonok: mindenük volt nekik, ezen az egyen kívül… Hej, már a jó péksütemény ízét is de elfelejtettük!… Minálunk is volt egy rudas, így farolt éppen, s az ostorhegyes mindig elrúgta a patkót. De nem a mienk voltak ezek sem igazában, nekünk már akkor se volt, hanem egy nagybátyánké, de szerettük őket, mert mindig falura vittek, vakációra; és az a János olyan gusztusosan ette-szeldelte a szalonnát! Mindig kunyoráltunk tőle egy kicsit, pedig meg volt tiltva, de a főtt étel az asztalnál nem ízlett úgy…

– Hajhaj, nagyságám! Azok a jó, régi szalonnák! Hogy volt az megabálva!… Füsttel megjáratva… tudományosan, hogy annak minden íze, szaga, színe, formája… az a szép, ropogós keménysége úgy megvolt még nyáron átal is! És a két hatosér’ vettük fontját, ha a magunké kifogyott… Rágondolni se jó arra máma!… – Bizony! Úgy ám! – így egyeznek nézetek és vélekedések, álmok és emlékek, érzületek és hajlandóságok az omnibusz bakján! És ha elsuhan felettünk ez a kis reakciós hangulat, megosztjuk az újságot, mert ebben is egy a gusztusunk, és tisztában vagyunk egymás politikai világnézetével, ha nem is szólítjuk elvtársnak egymást. Még abban is közös a sorsunk, hogy egyikünk sem választhatott még (adózott csupán); két mellőzött polgára mink ennek a szigorú magyar államnak! Pedig tudnók mi is olyan jól, igaz-e, János bácsi?… És bízunk is benne, hogy nem halunk meg még addig, míg mink is le nem adhatjuk a voksunkat – de csak titkosan-titkosan (és egyenlőn és átalánosan) egy budai urna előtt; és mink tudni fogjuk, ugye, minden titkosság mellett, hogy egyre szavazunk ketten; hacsak lesz kire, igaz-e?…

Honfitársak, budaiak! Ne hagyjuk még, csak még egy kicsit, amíg lehet – ne engedjük az öreg omnibuszt.

1918

VASÚTON

Gyorsvonat; második osztály. Ahol hajdanában (amikor még olcsóbb volt az utazás) joviális törvényszéki bírák siettek kétheti szabadságra, becsvágyó középiskolai tanárok egy-egy külföldi tanulmányút elé, jókedvű egyetemi diákok “haza az öregeimékhez” vakációzni… a szegedi gyors másodosztályú bőrülésén ült szembe velem a minap. Kerek, piros parasztmenyecske. Friss képén szinte kiverődik a zsír, az egészség és életöröm; aprós, okos szeme, mintha kemény párnák közül csillogna elő. Babos ujjasa gyűrődott, keshedt néhol, s nem éppen tiszta – mint azé, ki dologban jár, cseppet sem ünneplősen, mint akinek rég megszokott, unt dolog már a vasutazás. Mesélgeti is csakhamar:

– Mögteszöm én ezt az utat éppen hatszor egy hétbe, de néha vasárnap is, ha úgy hozza a sor. Nem nézzük máma a parádét, hanem, ami után élünk – az üzletöt.

Olyan friss, teli, diadalmas a hangja, hogy mindenki ráfigyel. Egy kék zubbonyos fiatal “vasúti” közelebb húzódik: a sovány kishivatalnok-házaspár meg egy sötét kendős, cselédforma asszony a nagy piaci kosarával – hamarosan körülveszik, kérdezgetik. Felel is kemény, kerek kis mondatokban, vidám öntudattal, mint aki élete zenitjén áll; kész a szóra.

– Húst viszök mög szalonnát a bécsiek számára. De csak Pestig visszük így, onnét osztán némötünk van; némöt katona, mert annak szabad, azt senki se bántja a vasúton. Csak hatvan kilót szabad így egyszörre, negyvenet húst, a többit szalonnát; de tojást is löhet, amennyit akarunk. A poggyászt mindég feladom a hajnali személyre, az már Angyalföldön vár ilyenkor; kiváltom, míg áll ez a vonat. De visz az embör azért “magánpoggyásznak” is vagy tíz kilót mindég, nemigön nézik azt; mög hát a kalauzokat is ösmerjük… egy kis húst, miegyebet… igön, azt adunk néha szögényeknek… Hogy mennyi? – Hat korona tiszta haszon van kilóján, ahogy kihozzuk a Kőrösön a mészárszékből, hentestől.

– Ejha!…

A kék zubbonyos vasúti szeme felvillan; szinte az asszonyka teli, kerek kebeléig hajol már a nagy érdeklődésben. A sápadt hivatalnok (Wienből jön szegény, szabadságolt katona) savanykásan elmosolyodik; de a felesége egy meghatóan régi selyemblúzban – ahogy felsóhajt és mindjárt belepirul… ó Istenem! – A másik parasztasszony, a sötét keszkenős úgy hallgatja, mint az orákulumot, fátyolosodó szemmel, és a száját szívja. “Ejha!…” gondolja, ki nem mondja is. Ő a kocsiszakasz központja már, a kőrösi asszony, és élvezi ezt, kiáll a kosarához, onnét magyaráz tovább.

– Beszélni nemigön tudunk a némöttel tolmács nélkül, de minek az; od’adjuk neki cédulára írva, hogy mennyi az áru és milyen; leméri, ha akarja. Harmincénknak van ez az egy némöt, de nemcsak ennyien járunk így hússal; fél Kőrös asszonya evvel foglalkozik. Soknak nincs is engedélye (többnek nincs, mint van), néha meg is járják, elveszik tőlük a portékát; de egészben nem vesztenek rajta azért. Ösmerjük már a kalauzokat… hogy melyik mikor jár – kivel, hogy kell beszélni. Én sokszor kisegítek mást is, enyimnek vallom a portékáját, mert neköm van engedélyöm: a polgármester úr (s itt asszonyos öntudattal mosolyog végig csinos, kerek formáin) – igen jó embörünk, szomszédunkba lakik. – Hát bizony máma csak a vasútiaknak rossz, ugyé, szegény államiaknak; de egyéb embör, ha használni tudja az eszit!… Nincs is tán sehonnat annyi hadikölcsön-jegyzés, mint mitőlünk, Kőrösről: ámbár neköm egy sincs, az uram nem engödi… Az uram bevonult, igen; Máramarosszigeten van mint katona. Mikor hazajött a múlt nyáron, de nagyot nézött, hogy micsoda üzletasszony vált énbelőlem; de szava nemigen löhetött hozzá; ja, máma nem löhet a nőket úgy dirigálni, hogy mit tögyenek, mit ne; hova lönnék másképp a két gyerökemmel?

– Hej, be szép dolog is! – álmélkodik bele édesded alázattal a másik nő. – Be szép, hogy ennyire tudta vinni szegény asszony létire!… Már… nem úgy értem, hogy szegény, hanem hogy… szegény származású…

Zavarba jön, nem sérti-é meg; nem tudja jól kimagyarázni, hogy “szegény” alatt földmívest, parasztot, nem agymunkából élő embert értett azelőtt a közszólás. – De a szeme büszke áhítattal becézi ezt a szerencsés másikat, ki mégis az ő osztályából való, annak felmagasztosítása; a “józan paraszti ész”-nek a hopponmaradt, rongyos uraké felett. – Mi többiek is a kupéban egy percre elhallgattunk, mindenki önmagába mélyedt, mintha számolna; komolyan és elmerülten szorozta mind ezt a két, egyszerű számot: hetven és hat. S ha felél naponta húsz koronát; marad négyszáz. Igen, négyszáz; az egy hétre kétezer-négyszáz – havonkint kilencezer és hatszáz, és egy évre… egy évre, jó Isten – száztizenötezer és kettőszáz korona. A kék zubbonyos csettint a nyelvével, a vézna, hivatalnok képe szinte belezöldül. – Én tovább megyek! Gyorsan lázasan azt számítgatom már, hogy egy jobban honorált írónak hány tárcanovellát kell ezért a pénzért írnia? Hétszáz… ó, lehetséges? Hétszázhatvannyolcat! De jobbfajta nemigen írhat harmincnál többet esztendőnkint; még ez is tüneményes túlprodukció idegpusztítás, öngyilkosság. S ha ennyire mégis képes, és egyik esztendőben úgy, mint a másikban, törhetetlenül, gépmódra semmi mást nem csinálva: – huszonöt és fél esztendőt, egy negyedszázadot, egy életet kell alkotó munkában töltenie egy évi jövedelméért e két elemit végzett kis parasztasszonynak, ki ma ily pompásan tudja “használni az eszit”. Pedig az írói munkát (úgy mondják) ma is tűrhetőbben honorálják még; s főnökeinkkel, akik kollégáink, lehet beszélni! – De az a halovány ifjú adóhivatalnok, aki most Bécsből jön betegen, katonaszabadságra a szomorkás, selyemblúzos kis asszonyával – vajon az, hogy számított, mi jött ki? Mi jött ki a feladványából?…

– Hát akkor – pödri meg a bajuszát végül a vasúti altiszt —, akkor bizony maga szép kis pénzt félretehetett már!

– Félre egy keveset! – mosolyog a kis gömböc asszony. – De még fogok is, ha Isten segéll! Nem könnyű mesterség, de én győzöm; nem is baj, ha fogyok egy kicsit. Tudok már aludni a vasúton is, olyan-olyan jókat húzok – mindennap éjfélutánig, hajnalban már az állomáson vagyok a poggyásszal. A két pulyám ott van az anyámnál; az tisztál is ránk; hisz úgy is nézünk ki, mint akit “úgy elszalajtottak” varrni, fódani nincs idő. Mindegy az; fő most az üzlet! – Az én anyám kofaasszony volt világéletibe, most is az; de ő salátát árul, kéztől elviszik neki. Nem adott énnekem egyéb hozományt, mint nyolcszáz koronát tavaly ilyentájba, mikor az üzlethöz kezdtem. – És máma itt állok!

Egyenesen állt, a mellét kifeszítette, harminckét rizskása foga elővillant. A férfi mellette, az egyenruhás szegény államszolga, olyan kicsire zsugorodott össze a hóna alatt, olyan kínlódóan keserűre, olyan maradékhúsra lesőre, alázatosra, oly olvadón szerelmetesre – ennyi asszonyi erő, hatalom, világra való éberség előtt… hogy be kellett hunynom mind a két szemem.

– A gyerekeimnek – hangzott akkor mindennél harsányabban —, azoknak lesz egy kevés! Legyenek boldogok, azt akarom; kitaníttatom őket, mind a kettőt!

– Ugyan minek? – lihegi a férfi, hangja már szinte könnyben, epében és imádatban. – Minek az, mondja? Hát nem jobb magának, nem jobb nekik is így?…

– Ah!… De mégiscsak!… Jó, jó, de hát, hogy élek én, milyen strapával! Vasúton alszok! Azért dolgozok, küszködök, az lesz minden örömöm, boldogságom! A fiú gimnáziumba megy jövőre.

Felragyog az arca. Minden emberi célok, ideák, törekvések gyönyörű teljesedése vet ilyen dicsőült fényt a legkeskenyebb homlokra is.

– Löhet belőle fiskális, möhet akár a bírósághoz! Vagy doktor, vagy mérnök! Üldögélhet, pihenhet majd egész nap valami jó hűvös irodába, babrálhat kényelembe, a szép fehér papíron, szivarozhat! Ha csak beszél, a szaváért is megfizetik!… A lány tanárnénak tanul és zongorálni fog, mint az uramnak egy unokatestvérje, akire olyan kényes az egész famíliájuk. – Az lösz minden örömöm, ha majd szépen zongorálni hallom. – Nem, akármit is beszélnek, én azt már kicsináltam magamban… ez lesz a boldogságom – én kitaníttatom, kitaníttatom!

… El kell tűnődni ezen! – Hunyt szemmel hallom még, iderévlik egy-egy mondata; már úgyszólván csak a fiatal vasutasnak beszél. – Bécs – messzi van az? – Oda, lássa elmék egyször, mán régen akarok; csak azér, hogy egy kis nyomorúságot lássak! Veszek ott ruhának valót, gloknis köpenykét a kislányomnak zsírért, nulláslisztért. – Hogy a holmit hová?… Ó, hát a kazán mellé nem löhet bedugni, ha jóemböröm a kalauz; ki keresi ottan? – Majd kacagósan, hangosan tanít ki mindenkit az üzlete apró fogásaira. – Tudok én, kéröm avval a szalonnával olyat csinálni, hogy mögvan annak a súlya, még ha kevés is, ha nyári is! Ha én azt egy éjszaka benn tartom a szobába, az agyagos szoba földjén, fölszíja az a nedvességet, oszt olyan súlyt mutat!… – Később kissé elhalkul, bizalmasabb részletekbe téved a dialógus, de azt nem hallom már. – El kell tűnődni ezeken!

Arra a szép sugárra gondoltam, mely felragyogtatta ezt a zsíros arcocskát ennél a szónál: kitaníttatom. S arra az új hivatalnok— meg lateinerosztályra, mely tíz-tizenöt év múlva ezek fiaiból lesz, ezek módos lányait kapja feleségül. Tudja Isten… hiszen örülni kell ennek az új világnak; ilyen alulról jött vérkeveredés soha még nem ártott: tán egészségesebb, józanabb, demokratább, okosabb lesz ez az új hivatalnok nemzedék: – s tán az egész társadalom sem fogja kárát vallani végeredményben annak a töméntelen eltolódásnak, mely a polgári rétegeken belül is elkezdődött már, és érezteti eredményeit. Tíz-húsz évet várni kell és szenvedni az újon jöttek nyegle hangosságát; – pénzüket túlbecsülő s ennél többre képtelen világnézetét; – ízetlen, formátlan, de bután habzsoló életmódját az új Trimalchióknak, kik úton útfélen az orrunk elé tolakszanak telhetetlen és tüntető életszomjukkal. – (Piccaver?… Ki az?.. Mi az?… Nekem is ide egy jegyet! – döfködte az előtte álló úr hátát minap egy jól táplált új kultúrnő egy koncertjegy-irodában). – De egy generáció alatt mégis nivellálódik mindez, s a gyerekeikben már csak a dolog jó oldalai érződnek – ez életerős anyák tevékeny és büszke akaratereje, imponáló frissesége… Talán!

De valamitől mindenesetre – halkan és tán csendes, belső könnyek között – búcsúzni kell már: attól, ami eddig volt! Egy bár néha kissé korlátolt, de mindég szolid és tisztes, szimpatikus szellemtől, amely a “polgári” attitűdbe finomságot és erkölcsi érzékenységet vitt; komoly, méltányos és morális világérzést. Attól a – ha nem is a “szellemével”, de évszázadokon át mégis az agyával dolgozó magyar középosztálytól (“osztályától a tollszárnak és aktapapírnak” – ha úgy tetszik), mely a valóságos szellemi munkának is bölcsője és természetes melegágya volt kis kultúránk kicsiny múltjában mindig. – Ahonnét Katona Józseftől és Vörösmartytól Babits Mihályig – a Bolyaiaktól a hivatalnok-báró Eötvösökig oly számosan jöttek és kerültek, hozván kötelességek és felelősségek nemes ösztöneit, szép érzékenységeket s azt a különösen alkalmas szemszöget, mely a világot se nagyon alulról, se túlságosan felülről nem nézte. – Elsirattam itt, a háborús gyorsvonat felösmerhetetlenül bemocskolt bőrpárnáján ennek az értékes osztálynak kedves, régi életmódját, a mérsékletére büszkét és bölcset – megható és finom, mert soha nem tolakodó úri büszkeségét; – minden szellemi fölényt és tekintélyt készséggel elismerő tiszteletét – szerény, de józan és független kritikáját. Ó, még előítéleteit és apró korlátoltságait is, melyekkel senkinek se vétett, s melyek közül minden többre hivatottat tisztelettel sorfalat állva följebb engedett. – Hogy az élet s az egyén értéke nem földi javakon s a fényűzés túllicitálásain múlik – ezt a szellemet csak egy ily múltú és tradíciójú magyar kultúrosztály tarthatta ébren, mint kihunyó tüzet, és ebben hosszú ideig nem pótolhatja más. A társadalom e szerény, de kemény gerince hajlik immár, vagy törik; aljas cipőgondokban nyomorodik és pusztul e tisztes és szép szellem, bármily hősen tartsa is magát a végsőkig; s hogy pusztul, ez minden inkább lesz (ez a szomorú!), mint a demokrácia diadala. – Harminc év múlva tán nem lesz kihez apellálni, és nem lesz kitől megkérdezni, hogy “Mi illendő?” és “Mi méltó?” – hogy mit lehet és szabad a büntetőtörvény paragrafusain, a kés-villa-kezelés megtanulható formaságain s a “Kérlek alássan, öregem” ostobaságán túl is. – Hogy mi az, mi nem fér össze a törvényeivel holmi szerény s tán csak képzelt kaszinónak, mely se nem “Nemzeti” se nem “Országos” – de tán mindegyiknél nemzetibb, országosabb és valódibb.

De nem akarok, nem merek így “hazabeszélni” mégse; ki tudja, nem vagyok-é elfogultabb a kelleténél, s van-é jogom? – Egy távoli rokonom mesélte el minap utolsó fizetésemelési küldöttségük történetét valami közvetlenebb hatóság vagy efféle előtt. Az államvasutakhoz tartozó bizonyos ügyosztály jogvégzett tisztviselői járultak oda legkíméltebb jó ruhájukban, egyetlen tűrhető cipőjüket felhúzva ez alkalomra; s a szónokuk rövid és meggyőző beszédben fejtette ki a háborús élet elviselhetetlen nehézségeit, tisztelettel felsorolta a mindennél bizonyítóbb számadatokat. “A tanácsos tudod, gyönyörűen viselkedett; kezet fogott mindnyájunkkal, leültetett, szivarral kínált. Azt mondta, legyünk meggyőződve, hogy ő korrektül és kollegiálisan jár el az ügyünkben, képviseli a miniszter előtt jogos kívánságainkat… hogy a kegyelmes minap is csodálattal emlékezett meg a kar nagyszerű teljesítményeiről a háború alatt (az ilyesmi, tudod, jólesik az embernek!), hogy számon tartják a dolgot, és mihelyt javulnak a viszonyok… hogy nekünk is szolidaritást kell vállalnunk az államhatalommal s a kormányzás mai nehézségeivel, hiszen tulajdonképp… mi volnánk az államhatalom gerince és legméltóbb képviselete… így beszélt. – Nagyon szépen, finom tónusban folyt le az egész látogatás, és hiába… ez fontos, hiába, nem lehet másképp! – Nem ronthattunk be úgy, mint a műhelymunkásaink nemrég, rendetlen öltözetben, hangosan kiabálva, hadonászva, fenyegetőzve és egymás szavába vágva; miért vennők mi fel, hogy aztán velünk is olyan hangon beszéljenek?…”

Hogy a tisztviselők fizetésjavítása meglett-é? – kérdeztem. – Nem, legalább még máig semmi hír!… S a munkások kívánságai? – Hát azokkal mégis ki kellett egyezniök, engedni nekik – annyit zavarogtak, erőszakoskodtak… Ejh! De olyan csúnya volt mindez!

Hát hiába; itt nincs mentség! Az a kis megújhodás alulról mégiscsak egészséges lesz, jóltévő és hasznos; és józanabbak, okosabbak, frissebbek és fegyverzettebbek lesznek azok az új bírók, tanárok és mindenfajta köztisztviselők majd mához harminc évre – tán illőbbek ahhoz a korszakhoz, melyet a háború idézett fel, s ez adta meg morális tónusát. A halvány szépségekért pedig, melyek itt elvesznek – tán új szépségek kárpótolják majd a jövendőt —, de másfajta szemek számára, mint a mi mai szemeink.

MI, ELHIBÁZOTT EGZISZTENCIÁK

Ez a titulusunk; politikai, jogi, emberi és szociális minősítésünk; így mondta gróf Tisza István a képviselőházban, ezen tehát már a Jóisten se segít; ez rajtunk szárad egyelőre. Mi valamennyien: orvosnők, tanítónők, női hivatalnokok, művészek és írók, önálló iparosok és kereskedők; mind, akik nem kizárólag a konyhán dolgozunk, akik szobatakarításon kívül egyébre is rá kell hogy érjünk, akik a családunk helyzetén más módon és tán kiadósabban próbálunk segíteni, mint azzal, hogy magunk mosogatjuk az edényt, s szapuljuk a ruhát.

Nincs mentség számunkra! Most már beszélhetünk akármit!

Mondhatjuk azt, hogy de hiszen mi férjnél vagyunk (ha már ez a tisztán privát ügyünk is nyilvános mérlegelés alá kell hogy essék), hogy jó feleségek vagyunk és jó anyák; hogy a gyerekeink jól neveltek és egészségesek (utánunk tudná-e ezt csinálni gróf Tisza István úr a háborús közélelmezés közepette, ha nem volna véletlenül Tisza István és geszti nagybirtokos), hogy a férjünk akármelyik percben kész kiállítani rólunk a bizonyítványt csupa tiszta “kitűnő”-vel, hogy álmában sem kívánna nálunk jobb, gondosabb, áldozatkészebb asszonyt, sem emberibb, értelmesebb s belátóbb (mert a munka súlyát és értékét ösmerő) élettársat. – Hogy hiszen igaz, tán “meg is élhetnénk” esetleg az urunk havi ötszáz koronájából, ehetnénk családostól hadikrumplit és hadikáposztát, s még éhen se halnánk mellette – hanem mindazt, ami “több”, ami egy kis föllélegzés egy-egy szegényke pillanatra, egy színházi este a hátulsó sorban, egy szerény nyári üdülés, egy könyv – egy parányi, háborús, ijedt kis öröm itt-ott, mert hisz idegeink is vannak, nemcsak gyomrunk, s az idegek nem laknak jól nap mint nap savanyú káposztával: – hát mindezt, igen, mindent, amiről gróf Tisza István nagybirtokos úrnak szociális helyzeténél fogva nemhogy tapasztalata, de még sejtelme sem lehet – ezt a mi kenyérkereső munkánk, a mi erőpótlékunk, a mi idegbeli “Ersatz”-unk adja meg magunknak, szegény gyermekeinknek – szegény agyondolgozott emberünknek is.

Hát ezt hiába, ezt ő nem értheti még oly okos ember létére sem, és tán nem az ő hibája. Ám hiszen kezdhetnek azon is, hogy a kényszerűségtől eltekintve is szabad akaratból ezt választottuk, vállaltuk és akartuk, ezt az életformát: valamely a háztartáson kívüli foglalkozást. Mert minden magunk választotta, szabad, pénzbeli ellenértékén mérhető eredményű munka sokkal kiadósabb, kifizetődőbb, önérzetet emelőbb, idegileg elviselhetőbb foglalkozás s az életet jobban, méltóbban betöltő – már egy közepes – értsd: középiskolai nívón álló műveltségig jutott ember számára is; vagy csak egy eleven, friss akaratú; avagy bizonyos irányban tehetséges, hajlamos ember számára – mint örök-egyforma, kilátástalan, eredményeiben elmosódó, lélekölő, idegcséplő, unalmas, csipcsup babráló rendszertelen foglalatossága egy mai háztartásnak.

“Mai háztartáson” itt nem háborúsat értek; hiszen tán még gróf Tisza István úr sem hiszi és akarja, hogy addig tartson a háború, amíg az (egyébként matuzsálemi életkort aligha ígérő) új választójogi törvény. Beösmerem, hogy a háborús kisháztartásban ma három asszony is eltölthetné, elpocsékolhatná napjai minden óráját, idegei minden rostját ácsorgással, beszerzési ügyletekkel és apró (Isten előtt már elkövetéskor lekvittelt, leszenvedett) panamácskákkal tisztán a családja betevő falatjáért; s ez egy okkal több, hogy hősnőnek tiszteljünk minden háztartást is vivő, családos, férjes – s még azonkívül pénzért is dolgozó asszonyt. (Pedig a “dolgozó” nők hasonlíthatatlanul nagyobb százaléka családban él!) Ám normális időben, ahogy négy évvel ezelőtt volt, s ahogy (vakmerő perceinkben reméljük) tíz-tizenöt év múlva megint lesz; a “mai háztartás”, kivált a városi, nem ad elég igazi dolgot egy valamennyire tetterős, átlagos tehetségű embernek; ha csak az erőltetett hűhózást, férjámító sopánkodást, apró okokért házsártoskodást nem tekintjük “munká”-nak; vagy a hisztériásan túlzott, lihegő és lelkendező csiszolását még a szőnyegszögek fejének is mindennap, rézpucoló pasztával. Nagyanyáink korában (hallomásból, meséből tudom) otthon készült a ruha, az élelem minden anyaga, a háztartás minden eszköze; öntötték a gyertyát faggyúból, gyúrták a sajtot, ütötték a lámpába való olajat, munkálták a lent, kendert, szőttek-fontak, varrták az asztalneműt, zsákot – szemelték a magnak való búzát, pitlélték, szitálták a finom lisztet. Nagyanyáink közt volt is igen sok emberileg magasan álló, érett, derék, tapasztalt, okos, erkölcsileg és gyakorlatilag önálló, magáért és másokért felelős asszony, nagyasszony, ki nyilván megérdemelte, hogy követet küldjön a diétába, szavazzon, főispáni hivatalt viseljen. Hasonlítsa akárki egy ilyképp kitöltött élethez a mai unoka, a városban lakó, hivatalnokhoz ment, három szobában élő, egy cselédet tartó asszony sorsát – gondolja át intenzíven és osztozni fog a nézetemben: a mai, átlagsorsú, középrendű nő számára csak erkölcsi és emberi emelkedést jelenthet minden kereső, jobban mondva (mert itt a hangsúly): – maga választotta munka. Csak éppen hogy a férj nem vághatja ki illő önérzettel: “Eltartalak – én tartalak; nélkülem éhen vesznél!” – és valamire való férj hiszem, szívesen elengedi ezt az örömet.

De milyen ócska, agyonszapult, elavult igazságok ezek; őrület hogy az ember így belemegy, hogy szóba áll, hogy elősorolja… de mikor oly elképzelhetetlen, oly hihetetlen, hogy ma így beszélhessen valaki, még ha gróf Tisza István is a neve. Hát nem néz körül? Hát nem látott “méltó és természetes” élethivatásukban “maradt” nőket órákon át ülni a tükörasztal előtt, buta semmiségekkel bíbelődni, masszőrrel, szabónővel, kézápolóval és kozmetikussal tárgyalni, divatújságot tanulni, fél napokat állandóan toalettügyben komissiózni – nem látta és nem undorodott? És az ő háborúját, melyet büszke és méltó önérzettel vállalt kezdettől – hát nem látja, hogy ezt sem lehetne csinálni, folytatni (bár ezt nem érdemképp hozom fel) a háztartáson kívül dolgozó nők nélkül; s a hadügyminiszter tyúkkal-kaláccsal csalogatja, a Haditermény nagy fizetéssel marasztalja ez elhibázott egzisztenciák folytatóit! De nem, hiába minden!

Hiába! Tisza István gróf úr igen okos ember és igen-nagyon főembere ennek a Magyarországnak. Ő nyilván jól meggondolta és alaposan átélte magában azt, amit mondott, egybevetette gondolatait, tapasztalatait a mai társadalmi életről való megfigyeléseit – biológiai, közgazdasági, szociális és filozófiai ismereteivel; hiszen a szó jelentős (jól tudjuk – ma is: felelős) helyről hangzott el, s bizonnyal lesz kinél tekintély adta visszhangra találjon. Rajtunk hát a bélyeg! Egész létünk hamis és hazug alapon áll, ferde síkon, lejtőn, ha úgy tetszik; életformánk erőltetett, csinált, hiú, nevetséges vagy erkölcstelen; “elhibázott egzisztenciák”, mi!

S a választójogunk?… Minek is, minek ide, minek máma? Mit használhatna, min változtathatna itten, ahol ilyeneket lehet mondani, fő-fő helyről és büntetlenül. S ez a választójog, amit most csinálnak, az urak… hát megérdemelne ez minket; küszködő, dolgozó nemes és tisztelt osztályomat; önmagán túlemelkedni kezdő nőnemet; minket, jóravaló asszonyokat? Hát nem vagyunk mi túlságosan is jók ide ma még; ebbe a magyar politikába?

S hogy változzék egyhamar? Amíg már én élek s szavazhatnék? Hogy békés intézmények s nem rettegett borzalmak útján változzék?… A bizalom kifogyta “szentlélek elleni bűn”, bocsánattalan, mert megszűnt benne a megértés lehetősége! Mea culpa… de én már belefáradtam, én már nem bírom, én már nem sírok és nem vesződöm és nem akarok “sokak” miatt szenvedni hiába, mikor “kedveseim”-ért tán még tehetek legalább valamit, és mikor úgyis mindegy, mindegy! Én szigorúan betiltottam magamnak a reménykedést, a jobbra várást, és nem akarok törődni semmivel! Miért éppen a választójogunkkal?

Ott van gróf Tisza István, elég okos ember, majd tudja ő, mit csinál, majd elintéz, kirendel, megcsinál ő meg a többiek mindent olyan jól és üdvösen, mint ahogy mostanig – ahogy most van.

1918