Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 27

A KÖNYVEK ÜGYÉHEZ

Az okvetetlenkedés, piszkálódás, bőribe-nemférés már megint módot lelt, hogy ráuszítsa a konzervatív sajtót egyikére Budapestünk nagyon kevés, igazán kitűnő kultúrintézeteire: ezúttal a Fővárosi Könyvtárra. Nálam hivatottabb hozzászólók már illőképp megfeleltek – érvekkel és komoly cáfolatokkal – Bangha páternek is, a Budapesti Hírlap-nak is, s alig hiszem, hogy azok a hivatalos hatóságok, melyek illedelemből most már foglalkozni kénytelenek ezzel az erőszakolt és oktalan üggyel, ne volnának vele jó előre tisztában.

Úgyszólván a “közönség nevében” szólalok meg itt nyilvánosan, elszomorodván: be kár az ilyen hajszákért! Be kár kedvét szegni próbálni elszánt és kitartó buzgalmú, nagyszerűen következetes és kötelességtevő embereknek – be kár meg nem becsülni hálás sóhajokkal ezt a néhány intézményünket, melyekből a közvetlenség, rend és céltudatosság szelleme derül a lassacskán izmosodó magyar művelődésre! Mintha volna legalábbis minden utcaszegleten egy-egy ilyen könyvtárunk! Ahová bemehet bármikor bármilyen felnőtt emberi lény, férfi vagy nő, foltos cipőjű vagy ragyogó; ha érdeklődése őszinte és szándéka tisztességes, ha rendes lakását valamiképp igazolni tudja – megkaphat akármilyen könyvet, szíves útbaigazítást; olvashat kedvére tiszta, fűtött helyiségben, csendben, jól kiszolgálva; vihet haza is könyvet két hétre, meg is hosszabbíthatja, ha kell; ingyen, könnyen, gyorsan, szívesen; s mindezt egyszerű, nyájas magátólértődéssel intézi vele a könyvtár tisztviselőkara, mely valóban úgy érzi (milyen nagy dolog ez minálunk), hogy ő van itt a közönség kedvéért, s nem megfordítva, s hogy mint a katalógus mondja: “A könyvtár nem könyvek múzeuma, hanem a közönség által olvasásra keresett művek mindig hozzáférhető gyűjteménye.”

Nem akarok személyeskedni, de gondoljon csak ki-ki a maga külön, elkedvetlenítő tapasztalataira sok egyebütt. Az ürességtől kongó “olvasótermekre” vagy annak a néhány embernek megbotránkozott pillantásaira, kik mintegy bérbe venni látszottak egy-egy szakkönyvtár kizárólagos használatát, mert valamelyik nagy tekintélyű professzor vagy egyéb úr atyjokfia, leendő apósuk, mit tudom én! – Emlékezzünk a morózus öreg könyvtár-szolgákra, kik elképedve és gyanakodva mérnek végig egy-egy új, eddig nem látott olvasót, mintha vizsgáztatni akarnák, mennyi az évi jövedelme, ki volt az ükapja s a keresztapja. Kiket tisztviselőurazni kell, és alázattal meginstálni, ha a betévedt érdeklődőnek nincs kifogástalanul frissen vasaltatva a nadrágja; kik dühbe gurulnak, ha észrevenni merészeled, hogy sejtelmük sincs a szakfolyóiratról, melyért esedezni bátor voltál; s mely ott hever valahol agyonporosodva az asztal sarkán, egy papírhalom tetején, véletlenül valami polcon, vad összevisszaságú lom közt, s lám… meglelted, már ujjonganál; de ez csak egy példány; a következő hol, ugyan hol lehet?… S miután előbb alaposan leszidtak, mert azt merted állítani, hogy négy füzet szokott megjelenni évenkint Lipcsében vagy másutt, s nem három… végre kiderül, hogy a negyedik, hja, az még a professzor úr lakásán van, még nem küldte el, noha ez már tavalyi, mert úgy áll a dolog, természetesen, hogy egyenest az ő lakására jár, s aztán majd egyszer a többivel visszakerül… talán jövőre!… Ó, te szegény jóhiszemű szakember! (“Tudós”, mily felfújt, nagy szakállú táltos szó; milyen kifejezéstelen és értelmetlen! Mért nincs a “Wissenschaftler”-nek megfelelő magyar szavunk? De könnyű volna megmagyarázni!) – Te bátor ember, ki külön ajánlólevelekkel fölfegyverzetlenül lépsz be budapesti szakkönyvtárba; sőt netán véletlenül külföldi volnál, avagy onnét jössz; ha kutatásaid eddigi eredményét nem magyar “szakfolyóiratban”, lokális jóváhagyással és vállveregetéssel közölted; s mégis otthont, eligazodást, tájékozottságot, s érdeklődő segítést, mégis tudományos levegőt, gyorsaságot, rendet, tárgyilagosságot, közvetlenséget, hozzáértést próbálsz keresni egy-egy ilyen “könyvmúzeum” elhagyatott, nagyképűen ásítozó, poros polcai között. Bennfentesség kell ide, naiv felebarátom, bennfentesség – (pfuj, de csúf értelmű szó!) fura magyar presztízse valami külön beavatottságnak; tudni kell itt a “dörgést”, ösmerni ezt-azt, “otthonos” lenni speciális helyi csacsiságokban. Aki mifelénk nem tud gyorsan tájékozódni, hogy kit hogyan méltóságozzon, vagy kinek mennyi borravaló jár, az meg se mozdulhat bizony! Pedig példának okáért valamely tudományággal igazán foglalkozó embert (nem “tudós”, hanem kutató; nem “sokat tudó”, hanem őszintén kereső, forrón s érdek nélkül érdeklődő szent csudabogarat!) mi sem jellemez jobban, mint hogy ily “jártasság”-nak szégyellne utánajárni, ily “beavatottság”-ok iránt érzéketlen, gőgös vagy idegenkedő; s képes (uramfia!) még a nadrágja rajzosan aláhullámzó vasalónyomát is elhanyagolni, ha egy könyvet akar az istenadta egy bizonyos, biztosan meglevőt; vagy hogy ráigazítsák, de összes életrajzi adatainak bemondása s egy “bennfentes” külön protekciója nélkül. S anélkül hogy tudnia kelljen például hogy a “Tanári Olvasóterem” feliratú helyiség nem mindenkinek tabu, ki nem professzor (ami végre is helyén volna), sőt tanár egyáltalán sohasem olvas benne, hanem bennfentes ifjú urak és kisasszonyok… Egy kissé becsípett német bakát láttam egyszer egy magyar vasúti állomáson; szemközt állt a kijárattal, rákvörös volt a kacagástól, majd szétpukkant, a hasát fogta. “Mit nevet, az Istenért?” – kérdeztem már magam is hahotázva. “Hát hogyne – lihegte, egy ajtó bejárata fölé mutatva —, nézze csak, ki van írva hihi, hogy arra nem szabad átmenni, és mégis, hihihi, mégis mindenki arra megy!” – Hihihi… aki mifelénk az ajtók fölötti felírásoknak hiszen!

De ne térjünk el ily messzire! Hadd mondjam meg még egyszer “mint egy a közönségből”, hálásan és örömmel, hogy minden egyszerű ajánlott levelet postára adnom Magyarországunkon mindig nehezebb volt, több utánjárással, várakozással, nyeléssel, több indolencia és bürokrata gőg elviselésével járt – mint tíz könyvet kivenni a Fővárosi Könyvtárból. És hányszor mentem oda valami nagyon általános sejtésével annak, amit szeretnék: “Valami szertartásos, udvari, társaságbeli katolicizmusra gondolok: tizenhetedik századbeli spanyolra és korhű öltözetek rajzára; a cím: Szent Ildefonso bálja”… Vagy azt mondtam: “Magyar szőlőmívelés a milleneum táján” – vagy “Syria politikai helyzete a Juliusok alatt” – és mindig bizalommal mentem, és mindig volt, aki szívesen, serényen, tudással útba igazítson, s azzal a nyugati udvariassággal, mely mindenkinek egyformán kijár, személytelen, nyugodt, kötelességszerű s nem tolakodó, s melynek szívós és kitartó gyakorlása tán megbirkózhatna nálunk az úton-útfélen lökdösődés, a bárdolatlan presztízskérdés s a közönséggel szemben való hűbérúri (vagy szolgabírós) gőg csúf szellemével.

Milyen kár az ilyen oktalan hajszákért! Milyen jó, hogy a Fővárosi Könyvtár emberei közül egy sem fogja ettől elveszteni se elszánt türelmét, se kötelességtudását, se munkaszeretetét!

1918

CSELÉDEK NÉLKÜL

Már csak nehéz álmaimban kísértenek. Hisztériásan bandzsító, vagy tunya közönyű szemek a sok-sok fakó, eldurvult arcban; sunyin alázatos vagy nyíltan gyűlölködő tekintetek, ferdült alakok, bütykös, dagadt ujjak; érzem a pállott hagymaillatú blúzokat, melyek zsírfoltos redői közül kiémelyített még olcsó, avas parfümszaga a nagyságának, ki újonnan viselte őket… Polgári Háztartások hajdani, harminckoronás “mindenesei” – cselédeink; mégis, jó, hogy megfogyatkoztak, csaknem eltűntek. Nem váltogatják egymást kéthavonkint a szobának zsúfolt, konyha melletti odúban, nem lesik ádáz és fullatag ellenségszívvel hálószobánk, íróasztalunk, pénztárcánk szűkös rejtelmeit, nem fecsegnek rólunk a vicinél s a fűszeresnél; elmúltak, hadimunkára mentek, villamoskocsin rendelkeznek, piaci sátor alatt fennhéjáznak, távol falukban diadalmas, nagy napszámokon boldogulnak – vagy csúf lebujokban, végsőre elszánt csukaszürke férfiak közt osztják szét szegény, letarolt, agyonnyűtt, mégiscsak nővoltuk foszlányait… Szegény, szegény beteg asszonyi állatok, agyonnyomorított lelkek, tébult sorsok, elcsigázott idegek, letiport emberjóságok; elcsámpult nők, jogos ellenségek; milyen jó volt megtudni, hogy meg tudunk élni nélkületek! A hűbériség szelleme, mely valaha megszentelte s ihlettel, lélekkel, erkölcsi tartalommal látta el a cselédviszonyt, nemes erénnyé avatta e feltétlen testi-lelki odaadást és glóriával, becsüléssel, néha még jótéttel is üdvözítette… mily rég kihalt már; mily rég szétmállott a talaj, melyből egykor tisztesen szerény sorsotok kinőtt; s ti még itt tébolyogtatok – szikkadt kórók, enyésző gyökerek, hányódva az új kor szelében – zavarva és akadályozva, gyötörve és gyötretve… A gyűlöletes háború révén kellett hát, hogy jöjjön ez a felszabadító tapasztalás: megvagyunk nélkületek, megvagytok nélkülünk. Jó-e? Bizonyos, hogy együtt még rosszabbul volnánk!

Mi a titka? Ezer apró dolgok, ezer háborús kisháztartásban napról napra tökéletesedő kis módszerek. Meg kell szokni a feltétlen és állandó rendet, mindent rögtön a helyére tenni napközben is, használat után; morzsát, piszkot, papírszemetet rögtön a gyűjtőhelyére dobni. A takarításhoz egyszer föltétlenül beszerezni a legjobb, legalkalmasabb szerszámokat, bútorkefét és szőnyegkefeseprőt (van, amelyik mindjárt hengeres bádogtartóba gyűjti a morzsát), kézzel, hosszú nyélen hengeríthető padlófényesítőt, pókhálózót, porolót, kézi porszívót, tollseprőt; mindent a legjobb helyről; (ó, mennyivel többet tudna ebben is már a mai, meglevő technika – hacsak akarna!). A konyhai edénybe használat után azonnal vizet tenni és egy darabka szódát vagy káliszappant; másnap a csap alá tartva belé se kell mártani az ujjakat! Nem megy mindjárt és mindig és minden egyforma simán; de akinek a lakása nem nagyobb, mint amekkora a föld és munka termelőképessége, s az emberek száma közötti arány szerint kidukál, s amekkorát az emberi természet testi-lelki igénye kiszab; azaz: ahány családtag, annyi szoba; annyi négy fal (tágabb emberburok, sejt, odú, csigahéj)… szóval ekkora lakást, szocialiter jogosat, s amelyben gáz, villanylámpa, villamosfőző, hideg és meleg víz van, és egyik helyiség sincs a másiktól nagyon távol… ó, milyen ragyogóvá lehet tenni naponta húsz percnyi idő rászánásával. Az ember magára kap egy fehér munkaköpenyt, amilyen az orvosoké s a cukrászoké; hajára is borít valamit a por ellen, és dalolva, frissen, ki-ki a saját szobáját, férfi, asszony egyképp, a nagyobb gyerek is segíthet; mindössze húsz perccel később jutunk fürdőhöz, reggelihez. Szobát csak az érdemel, aki ki tudja tisztogatni; cipőt is csak az, ruhát is az. Rabszolgatartás, embertelenség, szociális vétek egyik embert a másikkal szemben testi szolgálatra kényszeríteni. Senki se szónokoljon nekem szociális problémákról és megoldásokról – míg undorral ledobott szennyese fölé naphosszat hajol egy élő emberi lény, két kézzel dörgöli, lúgos oldata gőzét szívja!… Persze, ha megkonstruálnák az összes ma már lehető gépeket, s csak egy mosodai tisztviselő kellene, ki számba vesz, szortíroz, jegyez!…

Igen-igen, de gyomrunk is van, s a “tűzhely” nemcsak illúziót, hanem meleg ételt, jó “házikoszt”-ot is jelent!… Tudom; és azt is, hogy a “közös konyhák”, melyekkel vagy tíz évvel ezelőtt nagy hévvel és kevés okossággal kísérleteztek – nem váltak be sehol. De nem ám; ennyire mégsem egyszerű a dolog! Ha hetenkint más-más nagysága viszi oda a maga kis külön megszokásait, egyéni ízléskéit, eggyel-jobban tudását, a többin-túltenni akarását; nem, a szakmunkát, a rendszeres munkamegosztást mégsem, csak úgy a kék levegőből szedte a gazdasági élet. – A közös konyhák megbuktak, de a centralizáció folytatódik azóta is zavartalan. Nézzük meg most, a háború alatt egyes beszerzési csoportok étkezőit; mi egyebek jól csinált közös konyháknál? Én az újságírókét ismerem. Nem tudok közelebbit a szervezetéről, de amit ott kapunk, feltűnően jó és olcsó, az abroszok tiszták, az edények ragyognak, az asztalon virág van, s a kiszolgáló kisasszonyok kedvesek, ügyesek, szerények és buzgók. Elnézem: egyik-másiknak egy mozdulatában több a belső előkelőség, mint sok semmittevő, cicomás fruska egész valójában. Noha a nap bizonyos óráiban “szolgálnak” – hölgyek mégis viselkedésüknél fogva; emberek, mert dolgoznak és jól dolgoznak; egyébre senki sem kíváncsi. Az ökonomiásabb, könnyebb, boldogabb jövőnek, az anyagi életvitel kikerülhetetlen centralizációjának fekete ruhás, fehér kötős kis papnői már…

Mind szép, mind szép; de a gyerek, a kicsiny gyerek? Aki még nem segíthet a szoba takarításában, akit még nem lehet közös étkezőbe vinni? S a fiatal, középsorsú anyák ma nagyrészt dologba, hivatalba, órákra mennek, és ott kell hogy hagyják a kisgyermekeiket. – De hát csak itt, éppen itt ne lehetne centralizálásról szó? A probléma megvan, az ifjú anyák dologra sietnek; ezen már nincs mit érzelegni, ezen már a Jóisten se segít! Cselédekre maradjanak a kicsinyek? A gyermekkori, titkos és titkolt, félig-szándékkal félfeledésbe szorított, de életfontosságú impressziók kutatója, az új lélekanalízis (ha mást nem) tucatjával tud közölni rémhistóriákat afelől, hogy mi mindent tanultunk, miben “világosíttattunk” fel idő előtt és hogyan, mi, mai emberek is (kiknek anyja pedig nem is járt még hivatalba) a cselédek útján; e mindenestől “korlátolt beszámíthatóságú”, többnyire idegbeteg és sokszor szükségképp züllött páriáktól, akik mivoltukról nem tehetnek. – Miért ragaszkodik érzésünk még ma is görcsösen a rablómese-mondó, mákfej-főző, parázsszénnel iraló “szárazdadához”; mikor álmodni lehet – (Ó szép álom!) – hófehér bölcsős, higiénikus, gumipadlós és pasztörizált-tejes csecsemőotthonokról, napközi bölcsődékről; képzett, lelkiismeretes és jól fizetett orvosnők és pedagógusnők vezetése és folytonos, inspekciós felügyelete alatt! Hová a munkába menő középrendű asszony is bízvást beadhatja kicsinyjét a nap bármely szakában, bármennyi időre, órákra vagy napokra, aszerint, ahogy elfoglaltságai kívánják; hová szoptatni, ellenőrizni, látogatni bármely időben az anya is bemehessen – mert hiszen a kisgyerek s a csecsemő iránt még túlzott és joggal féltő az anyaösztön.

S mert hivatalba, munkába mégiscsak el kell menni; s hány fővárosi tanítónő szoptat ma is dugva, titkon, szégyenkezve a tanáriban, az irodában, az igazgató különös elnézéséből, reszketve, hogy meg ne sejtsék a nyelves csitrilányok… kényszeredett, idegpusztító anyai mártíromságban két csengettyűszó között. – Így semmi esetre nincs jól; amúgy – mégiscsak meg kellene próbálni!

De miből, miből, miből? – sziszeg rám a kérdés. Mikor jut az emberi közösség munkateljesítményéből ennyi költség, ennyi gondviselet, jólét és egészség – a csecsemőknek? “De hiszen ez takarékosság az emberi erőkkel!” – Mindegy! Gebedjenek meg az erők, kivált az asszonyi erők; puskaporra, ágyúra, tőrre, méregre, emberfogó vascsapdára kell ezen a mai világon – amit a föld, a lég, az ég, a bánya, a gép, az állat s az ember ereje, munkája kitermel. – De így lesz-e mindig, örökig? Hátha nem! Várjunk, mi lesz, várjunk, ez most nem számít, zárójelbe teendő évek; most minden lét mártírium, most semmi se érdekes. “Ne szülj rabot, te szűz, anya, ne szoptass csecsemőt!” – míg e dolgodat – az embervilág legszentebb, legfontosabb dolgát is valamiképpen el nem intézik. Cselédek nélkül!

1918

LELKES DOLGOKNAK LELKESÜLTJEI

Egy írást, nyilatkozatfélét készülök köröztetni (majd tudom már én, hogy hol és kik között), mely ilyenformán szólana: “Kijelentem, hogy nem akarok az új kormányzatban vagy általa semminemű hivatalt, állást, sem rangot, pozíciót, pénzt vagy vezető szerepet.” Nem ártana, bár tréfaképpen hangzik, mert a gyanú gyanúja tart vissza ma sok tisztességes embert (a legkülönbeket tehát) attól, hogy a felösmert jó ügyért szóban vagy írással, tettel vagy áldozással – önzetlenül, szerényen, tiszta meggyőződéssel dolgozzanak.

Mert (akár hiszik ma, akár nem) sokan vannak, hálistennek, olyanok is, kik bárminemű politikai szereplésre nemcsak alkalmatlannak és születlennek, de “zu gut”-nak is érzik s elsajnálnák magukat. Elsősorban mindazokra gondolok például, akiket valamely egyébfajta szellemi produkció irányába hívott el erős szóval a lélek, s a hűtlenséget ahhoz szentlélek elleni bűnnek éreznék. Igazi költők és vérbeli írók, komoly művészek s a tudomány rászületett művelői között mennyien vannak (mindnyájan úgyszólván), kiknek szívéből nőtt, lelkéből lelkedzett mindaz, ami itt történt a közelmúltban, s remélhetően a közeljövőben történni fog. S mert így van, és mert azt hallják, hogy kevés az ember (megbízható s tiszta múltú) a munkára – mennének készséggel önkéntes közemberül, vinnék a fáklyát, tartanák a zászlót, zászlórudat, tennék, amire utasítást kapnak – nem várva s remélve mást, mint hogy így ezzel is hamarább lesz igazságos és új rend e hazában, s új igazi haza a világon (mert nem oly távol e kettő), s akkor megnyugodva térhetnek meg újra csendes asztalukhoz, csendes lámpához, vagy halk műtermekben, rejtek laboratóriumokba – hol most, ma, a vajúdás ez idegeket tépdeső heteiben – titkos finom és boldog szertartásaikkal úgysem áldozhatnának, külön isteneiknek áldozni úgysem tudnának. Hiszen emberek ők is; emberek vagyunk, földből lettek és ennek terményeivel élők; most vallást kívánunk tenni erről, hogy majdanra megint kiérdemeljük nektárunkat és ambróziánkat, melyhez való titkos, szent juss az egyetlen kiváltság, mely nem mások elől vesz el valamit, hanem sokak közt oszt szét kincseket. A majdani, közeli, remélt és boldog új világ új rendjében sem képzelünk el magunk számára jobb sorsot, mint hogy lehessünk, amikké születtünk, de nem megtűrt és kitartott fölös élősdiekként a köz nyakán, hanem megbecsülten és tisztességgel ellátottan munkánk után, ha arra a világnak szüksége, valóban szüksége lesz – ha pedig nem, ha a születő új rend szelleme sokallaná termésünket, s egyéb munkákban vélné hasznosítani emberi képességeinket – úgy engedtessék meg majd magunkban, szabad időnkben, titkon farigcsálni dalon vagy történeten, babrálni formán, irkálni rajzon, zöngicsélni halk muzsikán, mert e szent és drága hóbortjainkról leszokni semmiképpen nem tudunk, akarunk.

Jól tudjuk, hogy soha senki sehol sem lehet Plato amaz álomállama, melyet a “bölcsek” kormányozhatnak; annál kevésbé múzsa-papok, finom, nemes és tiszta elmék, hajszálsodrony idegzetek. Ó, más és külön rátermettségek kellenek ahhoz, és nem irigyeljük (noha annál inkább tiszteljük) ezeket, kik erre képességeik s eddigi életművük által ma hivatalból hivatottak: kiknek mesterségük vagy művészetük anyaga, szegényeké (mint nekünk szó vagy szín avagy kő) – az ember, a tömegbeli ember. Most ők vannak soron, és e sor nem könnyű sor; tisztelet érte és féltő, hálás rokonszenv; s ha azt mondják “ember kell”, rendelkezzenek egy ideig velünk, nem vagyunk legrosszabb elem; de vegyék tudomásul, hogy nem akarunk, nem akarunk – még csak képviselő sem akarunk, sem a netaláni új parlamentben nem akarunk lenni.

Oktalan ideg, túlzott idegesség tán mindez, de megvan rá az okunk. Mindenekelőtt itt ugrálnak, itt lábatlankodnak a hivatott politikusok körül a szemérmetlen, a törtető senkik, a cinikus léhák, apró parazitái a csúnya múltnak – szájas háborús uszítók, kegyúri talpnyalók még oly közeli múltban; most túlkiabálják a vádoló emlékezést, és úgy tesznek, mintha forradalmat, köztársaságot, mindent ők találtak volna ki számunkra. Az új Magyarország friss vérű, tiszta teste majd csak kiveti magából e furcsa, rút kis coccusokat: de itt a másik had viszont: a hisztériásoké. Ezek nem aljas konclesők, hanem ideges, nyughatatlan bolondok, belső bizonytalanságokat rémülten rejtegetők; kik ha tíz ember összeáll, s kiált valamit az utcán, mindjárt és mindig odaugranak tizenegyediknek, kitépik a zászlót az elsőnek kezéből, ők akarják vinni, mindenkit túlkiáltani, s a szomorú csak az, hogy egészen mindegy, mit kiáltanak; ezek üvöltöttek vala legszilajabbul, hogy éljen a háború, a nagyszerű, a “férfias”, a filozófiás és erkölcsjavító Háború. Itt van aztán harmadikul a nagyképűek humoros tábora. A minden lében kanál politikai műkedvelőké, politikusok “jó barátaié”, kik félig hunyt, bágyatag szemekkel jönnek egy hadifű-teás zsúrra, s epedőn kiáltanak fel: “Ó, mily jó itt, e kies szigeten; mily jó önöknek magánéletet élni.” – “Szörnyű, szörnyű sok a munka.” – “Egész éjjel kínlódtam, és törtem a fejem, és nem sikerült egy adminisztratív államtitkárt találnom.” – (“Ugye, nagyon sok a munka?” – kérdeztem minap egy tényleges minisztertől. “Nem éppen munka ma még: inkább sok izgalom” – felelte komolyan és egyszerűen. De a fontoskodók, az ártatlan tetszelgők nem kicsiny tábora fuldoklik a “munká”-ban.) Végezetül pedig itt vannak az igazán hivatottak és igazán jogosultak, kik most életművük csúcsára érve, szemerkés gúnnyal mosolyogják meg e sokféle furcsa törtetést, s aki érzékeny, észreveszi, és nem kívánná magára venni az ilyen mosolyt. Hogy így aztán a szerények, noha jobbak, félrehúzódása mégis a nyegléket, a nagyszájú tudatlanokat veti majd a vezetők eleibe, nehéz választásra – ez, (hiába) az ő gondjuk, s majd csak megbirkóznak vele ez új, drágább haza javára: – ámde mi, akik nem szeretnénk egy látszatért megundorodni magunktól, sem félreértetni tisztességes emberektől, fennen kiáltjuk és kötelezzük magunkat: semmit sem akarunk. Csak éppen hogy ennek a másokért pórul járt drága kis s most vajúdva újraszülető drága kis országnak ügye ezentúl a mi ügyünk is, szerethetjük végre úgy, mint házunkat, most már szerethetjük szívvel, mert házunk, portánk, otthonunk lesz, új rendje rendünk, barátja barátunk, ellensége ellenségünk; s ha dolgozunk érte, magunkért s testvéreinkért dolgozunk.

Most, ma, amíg tán mindannyiunkra szükség lehet; de mihelyt nincs már: visszatérünk. Az állványhoz, a lombikhoz, a szép, tiszta, fehér írópapírhoz, hová régen régebbről és messzibbről küldettünk: hogy ott álmodjunk tovább szépeket az újszülött világnak, amellyel való sauli küzdelmét magános lelkünk sauli titkos Saul-küzdelmét mégiscsak az a megismerés döntötte el, hogy szépségre és önmagáért (s ezáltal mindenkiért) való kultúrára annak az új világnak is szüksége lesz; sőt, hogy ezerszer jobb tenyésztőföldje lesz ennek a kultúrának, a tegnapi, síratlan temetett, volt világnál. – Igen, mert minket, furcsa vajákosokat nemigen lehetett volna lelkesedésbe, tettbe, akár életmartiriumba is belevinni magában oly hitvallással, mely tyúkhúst s kalácsot ígér az eddig száraz kenyeret evőknek; mert tyúk vasárnap sem főtt ugyan eddig a fazekunkban, de büszkén nélkülöztük – és a kalácsot édes álomkincseinkért, s bár jussunkat jól tudtuk hozzá, de azt is tudtuk, hogy van drágább is ennél: a lélek szabadsága; s tudtuk legfőképpen, hogy csak vallásnak lehetnek hitvallói, csak eszménynek mártírjai, csak lelkes dolgoknak lelkesültjei. – A lelket, a hitvallást az eszményt pedig mi a kultúrában találtuk meg; az általános és felettünk való: az emberfaj haladása. S ma mindnyájunkat igézetben tart e hit és szent remény, hogy az új Magyarországon, mely vér habjaiból született a szemünk előtt, és az új világban, mely maholnap tán rombolva épül – több ember foghat könyvet olvasni, képet látni, muzsikát érezni, mint eddig; hogy a “tömeg”, az “átlag”, a “középszerű” homályos és töméntelen árjából több “egyén”, több öntudatos, igazi lét fog felmerülhetni a csillogó szivárványló szintre; hogy több lesz, mérhetetlen több lesz a földön a lélek, mert több lesz a lelki öröm.

1918