Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 29
“Szikkadt város!” – mondta. Porzóan száraz, forró falak, szikár, sárga falú házak zöld zsaluikkal, egyenes, merev függélyesek simán le a gyalogjáróig – szárazon szikrázó színek; feledhetetlenül jellegzetes kép egy ilyen ferrarai utca. – Emlékszem a diamant-palotára, a kis egyetem udvarára, Savonarola apró szobrára; – idevaló ember volt.
Bologna. A b és o betűk kerekdedsége. Kövérke, öreg nagyváros, komoly, de nem komor. A sárga színei is melegebbek, nedvdúsabbak – mint a narancs. Sok a pirosas házfal, tömbös kupolatető – a főbb utcák során kétoldalt mindenütt árkádok, kövér, kerek, biztos oszlopokkal vagy vaskos pillérekkel. (Békéscsabán folytatom!) – Milyen kár, hogy minden apró, drága hangulatunkat most ide nem jegyezhetem! Az idő siettet, de mégis ez, ezerszer ez marad a legdrágább emlékünk, magunkkal hozott kincsünk, minket egészen egymásnak adó: Itália.
Bolognában zajos volt kissé a vendéglői szoba – de e nagyvárosi élet jól hatott itt. A kert a kis tóval s az öreg vendéglőssel – a tamarindo szörppel s az esernyős öregúrral. “Kávéház, villamos, boltok… mindez elveszi az egzotikumot”, nem hat olyan mélyen, de könnyedebb impresszió. “Bologna a legszebb!” – mondta Ervin. Ott mondtam meg, hogy irigyen, csúnyán, gonoszul gyűlölöm volt női emlékét.
Pistoia – a kedves Pistoiácska – s a Hotel Kozaini, ahol néma személyes viszonyban voltunk a személyzettel. Sohasem felejtek egy kis teret a bástya alatt, a ciprusokkal s a márvány mosodával – egy másikat a kampaniléval, ahol a furcsa, patikai jelenet volt. “Receto… aromatico?” – S hogy megszaladt tőlünk a laboráns! Nem sok beszédű nép ez sem! S az esték – egy nagy pompás kocsizás, s a messze Appenninek (a pincér alkudott értünk a kocsissal), s az esték, a csudálatosak – a keskeny utcaköz a torony íve alatt, ahol mondta: “legfontosabbam!” Drága, áldott kis zuga a világnak – milyen messzire került!
Pisa. A Hotel Nettuno omnibuszán a hetyke tálján gentry – aki a nőjének hencegve, félig uram könyökére támaszkodva cigarettázott —, pimaszul számítva az “idegen” nehezebb helyzetére, hogy majd nem üti pofon. Milyen drága volt a gúnyos és fojtott fegyelmezettség-mosoly az én szép bajvívóm okos, emberes arcán! Iszonyúan szerettem ezért! – Pisa kis rongy város – a templom s a torony gyönyörű, s az utóbbi – ferde, ferde, ferde – olyan ferde, édes drága mindenségem, amilyen ferde egyáltalán valami csak lehet ezen a világon – a ferdeség prototípusa. De felmászni csak nem mertem ám! A Galilei háza – igen, igen, oda is érdemes volt elmenni, édes drágám!
Róma. Itt lettünk mi készen egymással; itt bomlott ki végképp nekem ez a lélek; itt váltódott hozzám, és itt tapadtam hozzá örökre. Nem voltunk itt vidámak – nehéz, nehéz órákat is éltünk át – egyszer 24 órát szobában, sőt ágyban maradva a legsúlyosabb csatákat vívtuk láthatatlan ellenfelekkel; majdnem végzetest. De mi győztünk; itt meghalt a múlt: Itt enyém lett Ervin egész lelke, itt megmondott és megmagyarázott mindent; itt megértettem. A szép, komoly örök városban láttunk mindent, amit én tavaly – a Forumra bekiáltoztuk egymás nevét —, a Castello Caseriban vacsoráztunk – a Via Appián kocsiztunk alkonyatkor, s a Quo Vadis kápolnába beléptünk; a Colosseumban azt mondta: “Ne haragudjék, ez nekem is nagyon tetszik!” Milyen borzasztó drágán egyszerű ez az ember! Ahogy a termák múzeumában az anciói leányt megnézte, az a póztalan, igaz, csendes elgyönyörködés. “Ez valóban szép!” (“No… és aztán?…” ez a kérdés van mögötte a hasravágódó Lipótvárossal szemben!) A Péter-templomban végighallgattunk közelből egy kismisét – megilletődve és kissé zavartan állt, mintha a templom megsértődne, és kegyeletlennek ítélné őt, mert zsidó. (Az olasz templom – ahová flörtölni, hűselni, enni, aludni betérnek!) – A vatikáni szoborcsarnok sok szép márvány daliája (ő sokkal szebb!), a gyönyörű, kutas, virágos, oszloprendes udvarai! (Miért is szebb az ábrázolt, a márvány kútja az igazinál!) – A Pál-templom oszloprendei közt a szerzetes feltétette a kalapom (Pál levele a Korinthusiakhoz). És mégis legnagyobb élményünk volt itt az az este, mikor 1/2 5-től 3/4 12-ig ültünk két kávé mellett és mindent elértünk – egymáshoz teljesen egybeolvadva lelkileg —, kijött minden ok és minden magyarázat, a múlt, a gyerekkora, a belső, lassú, passzív rezisztenciája – az ő külön és rejtett gőgű karaktere. Most, hogy környezetét jobban ismerem, látom csak, milyen igaza van, mennyire csak olyanná fejlődhetett, amilyen; hibáival együtt; s miért éreztem mindjárt olyan rokonnak. Mennyire inkább testvérem, mint testvéreié – mennyire egy a törvényünk, mennyire egy matéria vagyunk. Szinte tapinthatóan. Akármi lesz – mint emberek és barátok soha el nem szakadhatunk! Ezek szent órák voltak.
Frascatiban még sírva és visszaesve, de kiderülve később, a hajdani háborúkról, Hannibálról beszéltünk. (A Száván már lövöldöztek egymásra az előőrsök; nem is álmodtuk – már a levegőben volt a világháború, amilyenről nem tud az ember története.) A kocsi drága volt – általában Rómában sokat és néha meggondolatlanul költöttünk, mert belső harcaink gátolták édes társamat, hogy drága és újon felfedezett adminisztratív tehetségével bánjon. Rómába kaptuk a Herbert s Hoitsy komisz leveleit – Nápolyról lemondtunk. Milyen nemesen, szolidárisan, kétkedés és ingadozás nélkül állt mellettem a bajban! “Majd én keresni fogok pénzt!” Soha semmi ilyen jól nem esett. És milyen hamar beteljesült!
Firenze. Miért hagytam ki az imént Firenzét, a gyönyörű várost? Egy délutáni, hosszú alvás után – már lámpák égtek —, az ablakon kinézve mondta Ervin: “Csakugyan gyönyörű ez a város!” Az “öreg-híd” az ékszeres boltokkal s a tarka, kétféle kép a parton. A pasztelles (vagy rézkarcos) tarkasága a régi oldalnak s a szolid, harmóniás, nemes új. – A dóm kívül majdnem ízléstelen nekem – de belül szebb, mint minden eddig látott – kőszínű, egyszerű nemes – (nem bíborarany és fényűzően katolikus) – s egy szép, megható, énekes gyászmisét láttunk itt, papokkal teljes, “operai” ornátusban – a kanonoki kar stb. – Egy kirándulást tettünk gyalog a csillagvizsgáló felé – gyönyörű ciprus (és “kőtölgy”) allén át – egy kávéház előtt a magános Dávid az “Évszakokkal” —, az Arno alattunk s a gigantikus, körvonalas, különös olasz estében az ég és föld és víz tüzei! – Egy olasz utcaénekest követtünk, ki gitárral járt hotelablakok alá – a román lendület benne és résztvevő, vele játszó publikumában, s a gyönyörű beszédben, mely agyonfáradt, de erős torkából a drága, lengeteg és patétikus melódiával kiömlött! – És Ervinem mindent tudott – a kis olasz könyv, a Baedeker, az olasz menetrend – ez volt könyvtára, látom ballagni vaskos, kedves ujját a térkép egy utcáján tartva – mindent tudott —, mintha az idők kezdetén ő tervezte volna az egészet. Csak nagyon fárasztó lehetett ez, s én úgy átadtam magam a tétlen élvezésnek! Mégis gyönyörű idő volt az. A világháború semmi ehhez, amilyen élmény mi vagyunk egymásnak – mert a háború is csak egymás által s egymáson át élmény. Különben tán minden mindegy volna.
Perugia. Ez volt talán mégis a legjobb, legszentebb – itt ezer baj tapasztott egymáshoz. A Hoitsy levele az úton idegesített, lehangolt, de a Hotel Belle Arti csudálatos békéje felderített megint. A királynő képe a falon, az olajnyomatú tigris és oroszlánfej, az ebédlő ócska kredence, az angol és német libák s a hall kerek olvasóasztala – aztán gyönyörű, olcsó, drága szobánk, a kilátás, a bugyborékolóan hegyes vidék, a kártyaváros. Mint az olasz tájék a régi képek háttereihez hasonlóan – mint a ciprus és a pínia iskolás, jellemző típusa a “fá”-nak – a “fa” fogalmának felejthetetlen, jellegzetes, rögzülő szemléltetője – úgy egy ilyen kis olasz város “a város” összes jegyeivel bír és fejlődéstörténetét is szemléletesen bemutatja, mint egy magától lett és önkénytelenül világos iskolatérkép. – Első este vidáman ittunk Hoitsy egészségére. “Valamivel már mégis fiatalabb vagyok!” – “Most boldog vagyok!” – mondtam este az ablakban – s tán azért jött minden rossz! Másnap hajnalban egy ingben megálltam itt – és meghűltem, este beteg lettem. Ervin gyógyíttatott a két kedves egyetemi tanár “collegá”-val – mellettem ült és drága, szent türelemmel ápolt. A betegség presztízstelenségének hogy elvette élét – milyen drága, jó, megértő volt, mikor ő is…! – Harmadnap a sürgönyhivatalnok azt mondta: “la guerra!” – És én, ki nevetve feküdtem az ágyban – tréfálva a betegségen, bajokon, összetörtem most és sírtam, sírtam összetört világunkon, tönkrement boldogságomon, mindenen. – Rettentő út volt. Az anconai hajón hangos magyarok s nyugodt, tiszta apácák – lenn az ebédlőben már síró anyák a fiaikkal. Fiuméban szegények és züllöttek voltunk – egy kertben aludtunk délutáni álmot. “Margitka – van még háború?” – kérdezte egyetlenem a kék szemét felvetve álmosan. Hogy álltunk sírva és kimerülve fényképész elé! – Firenzei – római magyar családunkat újraláttuk itt. – Szörnyű, zsúfolt éjszaka – Ervin vagy kétszer kikel hevesen az “igazságtalanság”, a “méltatlanság” ellen. Istenem! – Még csupa ellenérzés van bennünk – nagyon is egyénekké tett nagy boldogságunk. – A pesti szalmaláng lelkesedés utóhangjaira értünk haza, s a család erőszakos, tapintatlan, hangos és forszírozott viselkedése, előbbi rosszakarata még inkább lehangolt. Szörnyű búcsúzás volt ez – bizonytalanság, keserűség, belső dac és ellenállás, hogy mindennek vége. Nem tudtam nyolc napig, nincs-e már a szerb harctéren, hírt nem vettem, őrjöngve sírtam napokig, nem volt erőm elrakni kedves holmiját.
Végre jött egy sürgöny; még Szegeden van, s egy hétig ott is marad. Azonnal csomagoltam – lementem. Más út volt ez, mint az első szegedi – Újdombóvár előtt – mikor az édesanyja sírjához jöttünk. – Az úton őrült bizonytalan, ideges, szinte őrjítő érzésem volt, hogy valamiért gyanúsnak gondolnak és elfognak. Szinte biztosra vettem. – És mikor kiszálltam, üde reggel volt – két kórházban kerestem hasztalan, de tudtam, hogy mindjárt meglátom; végre a laktanyából elém jött még civilben, karszalagosan. És egyszerre Itália lett a lusta, magyar város – az Arno lett a Tisza és a tutajok, a hold, az utcák, a Belvárosi Kávéház, Újszeged; ő is úgy járta mint idegen, és minden más emléket, igen, tudom – elmosott benne Szeged iránt ez a szép, boldog hét. Ott, a Síposné kis szobájában kezdtem el ezt a naplót. A város csendes, megnyugvó, érett és lassú – nem lánglelkes és nem reménytelen, “Így kellett történni!” – “Nincs is háború, Margitka!” – mondta drágám. Oly távolinak tetszett. Csak mikor egy óra alatt beosztott társa csomagolt, hogy délre induljon, akkor döbbent meg. A hét végén házasságot kötöttünk, fél óra alatt az anyakönyvi hivatalban. Kicsit ijedeztem, de ő erős kézzel vitt és rendelkezett velem. “El is válhatunk!” hebegtem lelkiismeret-didergéssel, de ő nevetett, a drága: “tyu-tyu-tyu, most már caplizhatsz!” – És annyira az övé voltam már előbb is – mit árthat nekünk egy házasság! – Feljött velem tizenhárom napra, hogy levizsgázzék.
Ki tudja, hányadszor, mézesheteinket élve vizsgára készültünk; idegesítette, undorította, de akarta, nagyon akarta most és sikerült. Egy hét múlva a promóción esküjét hallottam. Hogy siet, hogy érlel ez az idő! Így lesz az emberből doktorné.
Már itt, e hét alatt sok mindenbe beletörődtünk – s oly jó, oly jó, hogy még együtt, párhuzamosan történhetett ez bennünk. Kezdtük sorsszerűnek látni, ami történik és elfoglalni helyünket benne. Még reméltük, de nem komoly hittel – hogy Ervin kórházba kerül. – Engem a gyermekem miatti aggodalom is megkínzott – de hogy mellettem, velem volt Ervin ebben is! “Majd én költök rá!”… Nagyon sírtunk utolsó délután, de Ervin látta, hogy erősebb vagyok már. De csak rezignáltabb voltam még – nem elszántabb.
Hildával néhány nap, csomagolni, egyebek. A gyerek felől egyelőre megnyugtatva! – Hilda modora nem könnyű nekem – az Ervin nyugalma után —, csak ő, csak ő az, akivel meg tudok lenni! – Néhányszor egyenesen felizgatott H. – régi nők emlegetésével, rossz levelet (s két-három bűnbánót nyomban utána) küldtem le Szegedre. Szerencse, hogy nem kapta meg, mielőtt engem látott. – Egy levélre, mely arról szólt, hogy még egy-két hétig, tán tovább is Szegeden marad – azonnal indultam.
A harmadik szegedi út e nyáron. Milyen más mindegyik. Hildával érkeztem, és nem éreztem – különös módon – semmi emóciót. A laktanya ajtajában mondtam: “Eredj be, és kérdezz utána; én tudom, hogy nincs itt!” Egy orvos jött s mondta, hogy a békéscsabai 101-esekkel az északi harctérre küldték. Minden elsötétült, minden egyszerre értelmét vesztette: a Tisza, a házak, az utcák, az ismerős kávéház. Hilda most jó és kedves, baráti volt. – Sürgönyt adtunk fel, de nem reméltem, hogy még látom. Elmentem a Siposné kis szobájába, és róla kérdezősködtem; az otthagyott hálóingen éreztem a bőre drága, megszeretett szagát. – Minden reménnyel felhagyva hazaindultam Kárászékhoz: ott várt a sürgönye – jöjjek Békéscsabára, néhány napig itt lesznek. Hajnali négykor a vonatnál várt, le sem feküdt. Ma együtt; – megint idegen város, hotelszoba, kávéház; de milyen más! Ma vagy holnap, vagy egy hét múlva vagy bármelyik percben viszik – innét már a harctérre egyenesen. De most valami különös, elszánt erő van bennem! Milyen jó, hogy még néhányszor láttam, hogy most még együtt lehetünk, hogy együtt érlelhetjük meg ezt az új érzést!
Ha ma felébredhetnék, mint ő Fiuméban – hogy nincs háború —, mindenkinél boldogabb volnék. De tudom, hogy ez nem lehet – ami így, ilyen robajjal indult, le kell végig görögnie. S mi két kis homokszem vagyunk a rengeteg emberi fájdalomban. – Ő orvos, nem öl, hanem más ütte sebeket gyógyít; milyen áldott, szent, idealizált nekem az ő munkája! És most látom, hogy látszólagos tartózkodásával, pátosztól félő egyszerűségével – milyen komolyan veszi ő a dolgát, mennyire egész emberségével és szívósságával rajta lesz, hogy az erején felül is dolgozzon! Eddig a l’art pour l’art tudomány s a laboratórium tiszta csöndje távol tartotta bizonyos elvont különségben az emberek együttesétől; de mindig tele volt könnyen megnyíló lelke jósággal, komolysággal – ezeket kihozza most belőle a súlyos idő.
Mi érheti legrosszabb? Hogy meghal. De akkor én is utána, s mióta erre elszántam magam, nyugalom szállt belém. “Testem a testével egy sírdomb takarja, vérem a vérével egy patak elmossa, lelkem a lelkével egy Istent imádjon!” – Ha sebet kap, tán visszahozzák, a műtét, a testi fájdalom szörnyű; – de én, aki szültem, tudom, hogy nyomtalanul múlik el – felépül, s ha csonka-bonkán, ha elrútítva – éppen olyan drága mindenem lesz, mint most. – De ha visszatér épségben vagy akárhogy; sokkal komolyabb, jobb, erősebb, tisztább, épebb, derekabb, becsületesebb, mélyebb emberek leszünk mind a ketten. Igaz, hogy “mi ketten” úgyis kibontakoztunk volna minden kis silányságból – de így tán mások is, tán tisztább levegőben élünk. Milyen jó, igaz, tisztességes ember leszek én, Ervin, ha te visszajössz!
Ma megint olyan hír jött, hogy tán egy-két hétig itt maradnak. Örülök, hogy még együtt lehetünk, de elgondolom, ha nem volnék itt – az ilyen tespedés jobban őrli az érzéseket s az emlékeket, mint a nagy veszélyek. És elgondolom – ilyen esély és véletlen hányszor jöhet! Beláthatatlan időkig tarthat a háborús állapot. De egy-egy csata nem soká – ugyanazon a segítőhelyen nem marad heteknél tovább. S ha aztán bekerül az első városba, ahol nők jönnek rá szembe az utcán, beosztják az első kórházba, hol “hivatalos nénék” vagy “előkelő hölgyek” ápolnak – szegény kiéhezett fizikumára (hisz férfi és fiatal) őrült hatással lehet az első szoknya – s ha még kicsit “beszélni” is tud az, aki benne van!… Drága Odüsszeuszom, visszajön-é szegény Penelopéjához úgy, ahogy elment; – befogja-é a fülét a szirének előtt, s nem vesztegel-é Nausikájánál? – A férfi érzékisége az ok, hogy érzelmei el kell, hogy lanyhuljanak a távollétében. S tán hosszú, hosszú időn át hírt sem vehetünk egymástól! – Ez az, ami kétségbeejtő; hisz ma ő is éppúgy érezne, ha lehetőnek tartaná, hogy én Pesten valakinek udvarlását elfogadom, valakihez közöm lehet. Csakhogy míg ő bennem biztos lehet – mi mindent elgondolhatok én hosszú hónapok alatt. És ő még írni sem tud úgy, hogy szerelme, szíve melege benne legyen; mihelyt ír, az agya kezd dolgozni. Mi vigasztaljon engem, mi biztosítson, hogy egyszer, mikor én még hozzátartozónak hiszem és érzem magam, nem fog-e már másról érzékien fantáziálni s nem mennek-é érzelmei is utána ennek a tévelygésnek? “Egy év, két év… az ember felejt” – ezt írta ő egyszer. Én egykor szerelmes voltam O.-ba: s ma sem Isten, sem ember nem tudná megtenni, hogy másképp gondoljak rá, mint vadidegenre. Az idő, a fiatal érzékiség s egyéb befolyások nem téríthetnék-e el Ervint is tőlem erkölcsi eltávolodás nélkül is. Hisz ő már “szeretett”, igazinak hitte, búsult az elváláson – mégis felejtett. – S ez rosszabb nekem, mint mindkettőnk halála.
FELJEGYZÉSEK EGY HÁZTARTÁSI KÖNYVBEN
1915. február 10. Ma utazott a harctérre édes Uram. Nagyon fájva, váltunk, de mégis emeltebb szívvel, mint bármikor eddig. Nagyon közelkerültünk most egymáshoz – ezúttal végképp. Egymás otthona vagyunk, és nincs egyebünk. Most egymásért szenvedünk. – Hiszem, hogy ő is erős és hű marad. (Ha holnap sürgöny jön, holnapután még látom Csabán. Milyen drága, tevékeny, szent most.)
Február 11. Szörnyű rossz volt először megint egyedül elindulni az iskolába, elmenni a Doctor Adolf boltja s a Csokonai kávéházunk előtt. Délelőtt mint siettem, szokásból s minduntalan, eszembe kellett juttatnom, hogy – hisz senki sem vár a Csokonaiban! – Délután (jaj, nélküle ebédelni s hasztalan próbálni aludni!) sürgöny jött. Jobb kedvem lett – holnap még egyszer látom. Tésztákat sütöttem egész este.
Február 12. Délelőtt több kedvvel tanítok, tudom, hogy utazhatom hozzá. Egy kis levest ebédelek, sietek. Vasúton egy szolnoki bankfiú mulattatja a kupét háborús élményeivel. Lengyel nők. Ő “jön-jön” felém, édes Drágám a vasútnál. Boldog este. Valószínű, hogy viszik, hogy már nem látjuk egymást. Sokat írt, jegyzett a Drága.
Február 13. Délelőtt elérzékenyítő, lágy, napos, tavaszelő-idő. Most egy éve ismerkedtünk meg! – B. főhadnaggyal találkoztunk, együtt ebédeltünk, utána nála tea. Felesége tipikus paraszt úrinő! Szörnyű! – Vajon érzi-e Uram is intenzíven a differenciákat?
Február 14. Gyönyörű tavaszi délelőtt. Falusias, csinos utcákon járunk. B-ékkel találkozunk, de én egyedül akarok maradni Drágámmal. Ebéd után az Egy nap novellámat olvasom fel. Most tetszik neki, amit csinálok. Így magam is szeretni kezdem majd. Állomásnál vacsora, éjfél után vonaton. Gyönyörű, meghitt búcsú. Mi két elgyötört boldogok!
Február 15. Késve érkezett Budapestre a vonatom. – Az igazgató kellemetlenkedik. – Délután írok, sürgönyzök édes Uramnak. Istenem: a cselédem urát hazaküldték. Laci jön haza az iskolából… nagyon kedves. Este férjemtől pénz érkezik. Oly jólesik a gondoskodása, úgy meghat. – Általában mindennel folyton meghat. A legjobb ember! És drága, szép, kedves! Az Isten óvjon minket!
Február 16. Délelőtt iskola. Délután hosszú sürgönyt adtam fel és expressz-ajánlott levelet. Este egy könyvet kezdtem olvasni az élet értelméről. – Ennyire nyugodt még nem voltam. Az az érzésem, hogy a Drágám is most fenn ül a szobájában, és szintén olvas vagy ír.
Február 17. Ma csak két órám volt. Otthon drága levele várt. Déltájban jött Laci; tegnap ruhát kapott. – Délután eljött hozzám L. barátnőm. Sokat beszéltünk férjemről. Este jött iszonyúan finom, kedves üdvözlő sürgönye. Mi is válaszoltunk együtt. Ő ágyban van délután, oltástól lázas, feje fáj, s nem lehetek vele. Este még olvastam.
Február 18. Délelőtt fárasztó iskola – délre drága levele várt itt. Délután két levelet írtam neki, s feladtam 6-ig – este egy nagyon szép, finom sürgönyben tudat, hogy otthon ül a szobájában, s cikket ír, hát írjak én is cikket vagy verset. Utóbbit próbálok. Végtelen megnyugvással tud eltölteni minden sora.
Február 20. Iskolában csak két óra. Sürgős, válaszos, ajánlott sürgönyt adok fel. – Végre jön két válasz is. Repülök a vasúthoz, utazom, az étkezőben drága leveleit, sürgönyeit olvasom. Ő a vonatnál vár, szalad felém. Felhangoltság, öröm. Este kis diszharmónia megint, amit nagyon megbántam. De ez is jól végződött.
Február 21. Vasárnap. Reggel olvasni kezdi nekem jegyzeteit. Oly szépek. Néhol igazi író. (Isten ments!) A kávét felhozzák. Ebédhez lemegyünk. Feljön a takarítónőm a kislányával. Olvasom Uramnak a rólam írt kritikákat. Az uzsonnát felhozatjuk. Tíz tájban kimegyünk a vasúthoz. Nekem vissza kell jönnöm Budapestre. – Szinte testileg fájunk. Soká fut Drágám a vonat után.
Február 22. A vonatban külön fülkében aludni próbáltam, de nagyon fájtam. Szörnyű bús szürkület, a vonat késett. Hazajövet várt az ezredorvos kártyája a sok gránátról. Keserű, nagy sírás; utolsó öt koronámból dringend sürgöny. Délben mennek. Igazgatónak 9-kor izentem. Már feljelentett. Sebaj! Kölcsönkértem M.-től tíz koronát délután. Ő is kölcsönkérte, de mindjárt küldött. – Pár kísérő sora megenyhített kissé, hogy az ő ura is most bajokban.
Február 23. Ólmos idő – egyhangú, siket, üres nap; egyetlen szenzációja, hogy nem kapni lisztet, este már kenyeret sem. Este megjön egész nap várva várt utolsó expressz levele Csabáról, melyben küldte a háborús jegyzetek végét is. Vázlatosan – de nagyon értelmesen, s rajzokkal. Teát s krumplit vacsorázunk, nincs kenyér.
Február 24. Az iskolában az igazgató azzal fogadott, hogy bevádolt a tanácsnoknál. Délben itt leltem a meghívást a városházára, dorgálás-ügyben. De itt volt férjem két drága miskolci levele is. Végtelenül szuggerálók. Írtam választ, aztán mentem egy kiló lisztet kérni. Hazajövet egy csupa praktikus levelet írtam penziómról, pénzekről, szobáról stb. Bízó a hangulatom.
Február 25. Iskola helyett a városházához megyek, hova berendeltek a kétszeri csabai késés miatt. Ügyesen úgy fordítottam a dolgot, hogy még javamra szolgált. A jövő évet szabadságon töltöm, a helyettest fizetem. Csak e három hónapra nem kaphatok már szabadságot. Az iskolában az igazgató nyájasan mentegetődzik (nagy róka). Délután az iskolában hazafias színielőadás, én e helyett teázom a Vigadó kávéházban. Este férjemnek írok, naplóját olvasom.
Február 26. Négy teljes óra s még tantestületi gyűlés egyig. Itthon találom drága levelét, a Sárospatakon feladottat. Ma már Laborcon van biztosan. Iskolai gyűlés alatt a “tiszi” egy hágai lap nyomán közölte az egyes országok veszteséglistáját. Nálunk félmillió halott. Sokan mosthoz egy évig, jövő tavaszig jósolják a háborút. Most még nincs ott a drágám, még naponta kapok tőle levelet – még jól bírom. Este nagy szociális-individuális vita.
Február 27. Iskolában csak két óra. Fizetést kapunk, megyek tartozásomat megadni; fényképért, levélborítékokért (tábori). Hosszú levelet írok. – Délután 1/2 2-től 1/2 8-ig járok orvosi lapok, német patológiai újságok után. Utóbbiakat lehetetlen kapni. Orvosi lapokat egy-egy rövid levéllel még este becsomagolom, hogy reggel feladjam neki. Nagyon súlyos, sötét a hangulatom.
Március 1. Nagyon nehezen megadott négy óra; nem tudom, kire vártam, hogy úgy siettem kifelé. – Első úti levelét elkésve, most kaptam. Emberek ellen elkeseredve, idegesen kezdtem írni neki, de míg írtam, kibékültem. – Délután Itóka jött a vállas fényképeket csinálni. Estig itt volt, teázott; gyöngéden rosszakat mondott, nőkről és férfiakról. Este tovább írok Mindenemnek.
Március 2. Rossz érzésekkel ébredés. Délelőtt három óra, most tíztől tizenegyig üres; ilyenkor szoktam visszamenni a Csokonaiból. Délben kapom elkésve második úti levelét. Ebéd után elmegyek a Nyugat-hoz. Férjemhez megyek minden rossz gondolattal.
Március 3. Szerda. Két órám van, azután levelet írok. Délután megnézem M.-et. Beteg. Két fehér csészét veszek, hogy a szépeket kíméljem Férjemnek. Hozok főzővajat s makarónit is. Este verset írok, de rossz. Vacsorát főzök, makarónit füstölt hússal. Újra írok. Csak a levelekben élek. Takarítónőmtől levél, hogy vasárnap reggel felkeres, és hoz lisztet meg zsírt.
Március 4. Négy keserves óra. Utána itthon átöltözöm, hogy barátnőmhöz menjek kettőkor ebédre. Az iskolában órák közt rendetlen külsejű s fájós, de mégis szerelemben erős levelet írok.
Március 5. Levél ütközetből vasárnapról, kisnapló. Ma csak tizenegyig van óra, gyónás miatt. Felmegyek utána Itókához a fényképekért. Három sikerült, de nem nagyon. Egyet hazajövet mindjárt el is küldök levélben. – Ebéd után elkezdem olvasni Csokonai naplóját, ez mégis a legmegnyugtatóbb foglalkozás. Vasárnapi levele jön. Szenved, és nem lehetek vele. Ütközetben van. Nagyon lever. De erőt veszek, s kezdem írni a háború emlékeit a Nyugat-nak.
Március 6. Gyónás miatt nincs iskola. Egész nap háborús jegyzeteket írok. Este levelet. Csatakos, esős idő kinn. A fényképészig megyek, s térdig elázik a lábam. Az itthoniak képe szép lesz, kedden kész. Este, mikor már ágyban vagyok, jön takarítónőm, hoz zsírt és vajat, éjjelre nem marad itt. (Igaz! Reggel valami napfényest álmodtam, folyópartot, fürdő, gyerekek, töltés.)
Március 7. Vasárnap. Reggeltől írok takarítatlan szobában, háborús cikket. Megjön férjem két orvosi lapja, bepakolom. Takarítónőm jön, megebédel nálam, harminc forintot adok neki a holmikért. Délután moziba küldöm kisfiammal, de visszajön, hogy nincs kedve, hazamegy. Éjjel tizenegyig írok. Hajnalra csökkenő félhold benéz. Intenzíven fájok.
Március 9. A legrosszabb hangulat elmenetel óta. Egyszobás lakást veszek. Délután a Nyugat-tal. Nagyon boldogtalan vagyok. Sohasem lesz vége.
Március 10. Ma csak két órám volt, utána javítottam. Elmentem M.-hez, bementem vele a Philadelphiába, hét óráig ott panaszkodtunk egymásnak, nem mertem hazajönni, hogy hátha nincs levél; veszedelmes volt a hangulatom, kétségbeeséshez közel. Itthon várt drága levele. Most írok neki hosszan s még egy verset.
Március 11. A rendes nehéz négy óra. Szörnyű a posta, szörnyűek a kósza hírek. Kétségbeejtő. – Délután vásárolok, és feladok sok apró tárgyat. Ilyenkor alig élek. Szörnyű rosszakat álmodom. – Mára virradóra azt álmodtam, mondtam a cselédnek: délután temetik az Uramat.
Március 12. Javítani kellett volna a dolgozatokat, de nem bírtam. – Délután M.-val bumlizok a Philadelphiában, nem merek hazajönni s a levélszekrénybe belenézni. – Nincs semmi! Mit tegyek az idegesség ellen? Egy levelet írok este, aztán megfürdöm. Minden sötét; imádom, és nem élhetek nélküle.
Március 13. Őrült ideges, nyugtalan, bolond vagyok. Levelet várok, nincs. Este elmegyek M.-el, délután eljön, pénzt kap kölcsön.
Március 14. Reggel kétségbeesetten bőgök sógornőmnél, egész délelőtt bőgök, üres a világ, nincs levél. Délután Lacó megy moziba; futkosok fel-alá a szobában négyig, akkor elmegyek.
Március 15. Ünnepély az iskolában. Semmi stílus, semmi művészet. Borzalom, rosszul lettem. – Kinn gyönyörű tavasz. Itthon várnak drága levelei, boldog, boldog nap. Drágám most oly “különálló”, félek baja lesz belőle. Küldök kártyát, cukorkát neki – majd levelet írok. Naplóját folytatom a Nyugat-nak. – Március 8-i levél bombáról, veszélyről.
Március 16. Reggel egy szabad óra. Ezalatt beszélgetés a férfijóságról; – iskolából mindjárt L.-hez; kevés idő, kórházba siet – “férfi-asszony”, “szocietás”-beszélgetés. – Nagyon tavaszias délután, súlyos melankólia, jövőfélelem. A Nyagat-nál alkalmi szkepszis. Versemet dicsérik, drágám cikkét várják.
Március 17. Csak két óra. Enyhébb nap, levélkapás utáni. – Egy hosszú, tizenkét oldalas levélben felelek édes Uramnak mindenre, aztán jön L., hozza Z. B. halálhírét orosz fogságban, tífuszban. Jönnek barátok, nagyon kedvesek, kedélyesek, jók. Arcképeket adok drágámról, s a bibliáról beszélek, nagyon hálás közönség. Ide képzeltük a ház drága gazdáját.
Március 18. Négy nehéz óra. Teljesen üres nap. Még hosszú és jó levelet sem tudok írni. Délután megyek kölcsönpénzért. Minden szörnyű drága. – Úgy bánt, hogy nem spórolhatok eléggé neki. Leveleit olvasom. M. telefonál; gyereket vár; sorozástól fél ő is. – Sehonnét békehang! Este elkezdtem háborús jegyzeteim tisztázását. Húsvéti számhoz szép lesz.
Március 19. Jaj, de nehéz négy óra. Folyton féltékenységi gondolatok. Elküldöm ma Szent Ferenc Fiorettijét, s egy féltékenyes, bús levelet, nyolcoldalast. – Nagyon borús, céltalan, fáradt nap; szomorít, hogy most kapja az én kétségbeesett kártyáimat, s bizonyosan aggódik. Háborús jegyzetet írok.
Március 20. Csak két óra, javítok, el vagyok maradva. Izgatottan jövök, levél miatt. Volt. Örömmel ültem munkához, a háborús jegyzetekhez – levelet is írok. Pénzem nem sok van. Féltékenységek jönnek. Nagyon köhögök, szívem fáj, fáradt vagyok, és ennek a levelemen nyoma van. Hat szakasz kész a háborús jegyzetekből.
Március 21. Korán kelek, írok. Délelőtt két levelet. Korán ebéd. Megyek pénzt kérni kölcsön. Megint ideges féltékenységi levelek a jövőre vonatkozólag. Nagy vétek, mert Ő most tökéletes. Megbánom. Délután hosszú levél, és utána zsúrt rendezünk Lacóval, villamosfőzővel három szép csészével – mintha Ő is köztünk lenne, s elmondom Lacinak, hogy nézte ki innen drágám most egy éve az írókat.
Március 22. Iskolában vár drága levele, hosszú, zsíros, kimerítő, erőt adó. Istenem – most kapja keserves leveleimet. Milyen szent, mennyire mindent megérdemel. Délután késő estig, éjfélig írom a háborús jegyzeteket, pont éjfélkor fejezem be. Lacó lábfeltörés miatt itthon marad. Holnap megyek a Nyugat-hoz. Anyagi bajok is elmúlnak evvel. Hosszú levelet írok. Gyertyát küldök.
Március 23. Ma tíz-tizenegy között visszajövök Lacónak igazolványt írni. Przemyśl elesett. Nagyon aggaszt. Délután jön Drágám két hosszú levele. Annyira szenved, hogy levéltelen időben kétségbeeséseket írtam. Miért is tettem, mikor mennyit, mennyit ír szegényem. Azóta már kapott híreket. – Nyugat.
Március 24. Tízig tanítás, tizenegyig irkajavítás. Délben levél s két kártya, ami nagyon megnyugtat. De délután iskolai ünnepély – nekem a háborún kívül a leglehangolóbb szituáció. Ez is összefügg, ha háború nem volna, nem tanítanék. Jaj, de szörnyű volt. Ma van az első igazán tavaszias idő. Olyan súlyos ránk nehezedő, olyan züllesztő, sablonos tavasz, s úgy emlékeztet minden tavaly ilyenkorra! Mindenem nálad és veled.
