Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 28

ÖNÉLETRAJZ ÉS NAPLÓJEGYZETEK

ÖNÉLETRAJZ

Nagykárolyban születtem, súlyos és letagadhatatlan harminckét esztendővel ezelőtt. Az apám ügyvéd, később a megye főügyésze – mondják: eszes, szelídlényű és emberekkel bánni tudó; – nem volt idősebb, mint ma én, mikor hirtelen támadt betegség pár hónap alatt megölte. Anyám újból férjhez ment – ismét megözvegyült; most is otthon, a szülővárosomban éldegéli már nagyon elcsöndesedett életét. Az apai családomból – állítólag hiteles adatok szerint egy Gawga Zdenko nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és – bármint is nehezteljenek, akiket ma kívülem érdekel – nem volt rablólovag, hanem békés és hasznos mesterséget űző, királyudvari cseléd. Sok jel és adat vall rá, hogy később nemességet kaptak itten; Biharban meghirdették a szépapámét, amikor oda átvándorolt – de az ismeretlen ősök álmatag csergésű, északi és jobbágyi vére az újabb időkig megtartotta a családot városi házban élő, kézművesi, iskolamesteri, biztonságos és tisztes sorban, kicsinyesen szigorú erkölcsökben; nagyapám volt közülük az első diplomás ember; bíró. Anyám vérei az Urayak, a Nagy Iván és egyéb csalhatatlan történelmi kútforrások tanúsága szerint, a megye legősibb nemzetségei, az Árpád vezérrel bejöttek közül valók; s igaznak kell lennie, mert a “Wrá”-nak írott, ősi zsombékos, lapos otthonban sok száz évekig annyira hitték, hogy – (heves, lobbanó, konok és nemes hóbortú kisúrhad) – leütötték, aki tagadni merészelte. Az anyámat én még ismertem olyannak, aki csupa dac volt, gőg és lázadozás minden ellen; mert ez a minden az élet volt, a fajták és osztályok felett álló törvény, mely megőrölte lassan és teljesen. Az előttem járt okoknak és nehéz, véres csatájú bonyodalmaiknak nemcsak a “Színek és évek” regény témáját köszönöm, melyért szülővármegyém – megizente – kegyetlenül csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni; – hanem bensőmnek folytonos és küszködő kettősségét főképpen; ez igen kétféle örökség tusáját, mit nagyon analizáló, tudatos voltommal minden, léptemben nyomról nyomra kísérek. Kissé azt is mondhatnám: ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története.

Mikor hatéves lettem – addigi viszonylagos nagy jómód után – hirtelen maradtam árván és szegényül, a gyerekkoromra nem szívesen gondolok; a fiatalságomban minden nagyon nehéz volt és küzdelmes. Írni húszéves koromban kezdtem népies versikéket Szabolcska és balladákat Kiss József hatása alatt, Erzsébet-nőiskolás koromban a Basch Árpád Géniusz-ába. Később Gellért Oszkár szerkesztette a lapot; az ő biztató, bátorító szerkesztői levele (egy nappal sem igen volt idősebb nálamnál) már vidéken ért utol, valamint ott jutott a kezembe készen, csinosan, friss nyomdafestéktől illatosan az első könyvem is; anélkül, hogy magam szedőt, korrektúrát, kiadót, kritikust a szememmel is láttam volna. Csak most, tizenegy kötet után tudom ésszel felérni, milyen nagy dolog ez; és elkésve megköszönni Gellértnek, akivel minap találkozva, tíz év után először – örömmel vegyes mélabúval állapítottuk meg, hogy akkoriban mind a ketten hosszabb hajat viseltünk.

Ez az első kötet, s a túlságosan is jó fogadtatás, melyben részesült – mégiscsak elkésett nekem. Akkor már nagyon is szövevényesen körülvett és behálózott, megkötözött volt sok-sok dolog, melyekből kibontakozni azután egy élet sem volt elég. Ha mindez hamarabb jön… igen, talán egész kis dolgokon múlik minden! Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból – egy állandó és folytonos kimenés azóta az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot, és lesz minden egyre könnyebb! Nem élek gondok, bajok és belső viták nélkül, de a mostani életem minden idáig volt éveimnél viszonylag jobb, fejlettebb és enyémebb; áldassék mindenki és minden – megtévesztések, hóbortok és szomorúságok, akármifélék – melyek e szabadabbá levésre, magamhoz közelebb jutásra akaratlanul is segítettek.

Ez a lényeges – tán még inkább, mint amit tehetségnek hívnak s melyben magamra nézve nem szűntem meg időnkint nagyon őszintén és szomorúan kételkedni. De ennek a kimagyarázására kevés itt a hely.

Szeretnék pár esztendőt még tűrhető egészségben megérni; a kis fiamat nőni látni; néhány álom-messziségnek vasúton nyomába szaladni; dúlásig lakni csak álmodhatóan pompás teliségű könyvesházakban; néhány kötelességnek érzett íráshoz szeretnék még magamban hitet; csak annyit, amennyi okvetlen szükséges! Vajon ráérek-e mindezekre?

1914 AUGUSZTUS

Szeged, 1914. augusztus

Egy nagyon szegényes kis szobában, nagyon egyedül ülök, és várom Ervint, egyetlen, édes uramat, és úgy várom folyton, hogy mikor felém jön a jelzett órában nagyon ismerős és mindennél kedvesebb lépteivel, mindig úgy örülök fel a láttára, mint utolsó, ajándékul nyert napnak: “Ma még láthatom!” Minden órában jöhet a déli határról utolsó percig titkolt hadiesemény híre, mennie kell, s még jobb eset, ha sok sebesült jön, és őt itt tartják – de olyan elfoglaltságban, hogy látnom nem lehet. Mégis – ha így volna!

Nem tudok mást, másnak, másról írni; hosszú üres órákban is vele kell foglalkoznom, első, megtalált, egyetlen társammal, akit viszontláthatok-e és ha igen – megtaláljuk-e oly hosszú idő múlva egymásban ugyanazt, megváltozásaink összehangolhatók lesznek-e hiány nélkül, nem állunk-e idegenül egymással szemközt, nem áll-e közénk gátul az a néhány tett, szó, elmosolyodás, amivel sok-sok távoli napunkon megcsaljuk és megszegjük majd a fájdalmat? Mert egy hosszú évig a fájdalom egyetlen gesztusába merevülni, félpercnyi elszórakozás látszatával sem véteni ellene; ezt az ember lelkialkata nem bírja el, túl gyarló hozzá; – pedig ma szentségtörésnek érzem azt is, és éreztem az első tíz napján (Pesten) a válásnak, ha valakinek normálisnak tetsző hangon jónapot kívántam. És mégis beszéltem emberekkel (igaz, hogy mindig őróla) —, később tán el is mosolyodtam volna néha; ő első naptól élt, tréfált a többiekkel, sakkozott, társaságban vacsorált, vendégségben élt stb. Ezek pedig még csak az unalom és a várás napjai voltak. “Nem érzem a háborút!” – De mennyit és mennyifélét kellhet egymás nélkül, egymás kontrollja, befolyása, szerelme, tekintete nélkül megélnünk! Nem homályosul-e majd intenzitása annak a biztos tudatnak, hogy mi csak egymás lelkében, egymás érzésében, agyában, szeretetében, szerelmében, gondolataiban, méltánylásában, összhangjában vagyunk igazán otthon, önmagunknál? Hogy egymás törvénye vagyunk, leglényegesebb becsületkérdése – hogy soha, senki által különbekké nem lehetünk, hogy egy matériából vagyunk! Egy hosszú évig, tán tovább is nem értékelhetjük ezt közvetlenül: mindent az emlékekre és karakterbeli megrögzöttségre kell bíznunk; és Ervinem fiatal férfi; ha a legkülönb is; nem rögződhetett meg annyira az életben és önmagában, mert hiába az eltöltött idő, az életidő mennyisége is faktor, számon kívül nem hagyható egy ember és lelkiélete meghatározásában. Örült-e nekem igazán most, tíznapi hírt sem vevés után a kaszárnya előtt; – jött-é felém azzal az ellenállhatatlan, ösztönös vonzalommal, ahogy két mágnes összetart – nem volt-é máris zavarodás íze a csókjaiban, úgy élt-e ez alatt a tíz nap alatt, ahogy (tudnia kellett!) – egyetlen elbírható számomra; ahogy ígérte, bizonyos szempontból szilárd és feltétlen újrakezdéssel – szenvedélyes és túlzott vigyázassal, hanyagolás nélküli “Achtung” megfeszítettségével mindarra, ami köztünk bajt és fájdalmat okozott eddig, ami már (végre) feledett múltjában olyan gyötrelmes volt nekem, ami hozzá méltatlan dolgokra sodorta lépésről lépésre – ami egyetlen lényeges különbség köztünk? Hanyagság, ráengedés, hibás gyanútlanság, óvatlanság nélkül élt-e csak tíz nap alatt is?… Az első óráink milyenek voltak? Soha még (mint e látszólag kis okért) oly véglegesen le nem számoltam; soha oly meggyőződéssel és egyszerű természetességgel nem láttam és kívántam a halált, mint amikor azt mondtam: legyünk együtt öngyilkosok. Azt akarta: várjak! És váratlanul, ugyanazon pillanat vak kívánságával és mégis lelkesen és mégis belső törvényből estünk egymás karjaiba; s este a Tisza tutaján azt mondtuk mégis megint: “Boldogság! Jó! Most folytatjuk Itáliát!” S amint az Arno és a Tevere és sok folyó és a Forum ősi tere, e Tisza is tudja meg, hogy: csak mi ketten! – A csendes, poros, méla és egyszerű alföldi éjszakába; a lusta, nehéz lelkű folyó síkjába is belekiáltottuk egymás nevét. Most – míg itt vagyok, és naponta láthatom: megint feledkezők és boldogak leszünk, mi egymást hihetetlenül megtaláltak. Ma lesz-e vagy holnap, vagy egy hét múlva, hogy egy nap tán hiába várom; leviszik, és mehetek egyedül vissza Pestre.

Első napokban ideges, szörnyű vízióim voltak felőle, sorsáról; elképzeltem szörnyű testi szenvedésben, nélkülözésben, leromlásban nekem oly kedves, drága és mindent kifejező fizikumát – a szemeit, az erős és okos száját, szőke fejét, a kedvest. – Most valahogy nem gondolok ezekre; lehetetlennek, kirekesztettnek érzem; ormótlan, buta véletlennek, amivel nem lehet, nem szabad foglalkozni. De mi lesz lelkileg vele? Az úgynevezett “befolyásolhatóság”-ról még sokat kell gondolkoznom. Nem jelentheti azt, hogy az embernek nincs jellege; nem jelenthet felületes hatásoknál sokkal többet. Igen, van remény! Komoly változás csak fejlődés lehet, s a fejlődés iránya nem térhet el nagyon, lényegesen két annyira egylelkű embernél, mint mi vagyunk. A zavar csak percekig vagy órákig tarthat, ha majd találkozunk. De még ez is mennyire fájdalmas!…

Gondolni akarok a legelső kedves időkre. Évekkel ezelőtt láttam őt, egy elhanyagolt külsejű diákot Málinál; elhúzódott, csak Edittel beszélt nagy hévvel és érdeklődéssel sportdolgokról. Akkor mondták, ki a kedvese és hogy vannak. Akkor felőlem is lehetett volna regélni. A kis diák évekre eltűnt a szemem elől.

Múlt télen az őrületig ideges voltam. Karácsonytájt fejeződött be valami furcsa, lilás, érzelmes barátságom egy beteg fiúval, kit meg is látogattam Zürichben. Pestről már csak egyszer írtam annak; a többi levélre nem válaszoltam; – az idegbajom túlságosan lefoglalt és közömbössé tett. – Ervin már előbb volt nálam 2-3-szor. Különösen rokonszenvesnek találtam, de nem foglalkoztam sokat vele; néha kérdeztem a rokonait, miért nem jön a vasárnapjaimra gyakrabban. Ő akkoriban kiállhatatlannak talált – az akkori társaságomtól, íróktól, festőktől még jobban idegenkedett; csúfolt mindnyájunkat a testvérei előtt. Éreztem, hogy ilyenfélén van – nem volt valami fontos nekem, de mint sok-sok hasonló esetben, némi kedélyes humorral vártam, hogy feltétlenül barátságosan fog hangolódni és megkedvel, ha jobban megösmer. Nem is lepett meg, hogy így volt; – amikor negyedik vagy ötödik találkozásra az, előszobában kereken kijelentette ezt. Pillanatnyi örömmel, szívesen nyújtottam akkor kezet. Soha és sokáig még nem is álmodhattam, hogy szerelemre (és nemcsak barátságos szimpátiára) kerülhet sor egy nálam tíz évvel fiatalabb emberrel.

A Beck álarcosbálra készülőben ültünk néhányan egy este a Philadelphiában; ő is a rokonaival. Idegessé tett a sok ember és a sok szó, felkeltem, hogy elmenjek; Ervin váratlanul felállt, hogy elkísér. Gondoltam: – minek udvariaskodik – bántott, hogy háborgatom, kocsiba akartam ülni, aztán: mindegy! – gondoltam mégis. A kapuban Ervin szokása ellenére kezet csókolt, mégpedig rendesnél hosszasabban. Nem értem, hogy én, aki ilyesmiben elég figyelmes és hamar tájékozódó voltam mindig – ebben az esetben teljesen gyanútlan voltam. Igazán nem törődtem akkoriban szerelemfélével, teljesen letettem volt ilyenekről, idegileg sem voltam ilyenre hajlamos; – vagy mert akkoriban az új selyemruháim, a sok szabadidőm (szabadságom), sok szereplésem (felolvasások) révén több emberben is láttam udvarlási hajlandóságot, és nem sokra becsültem; – magamról is tudtam már, pár évi léháskodó, flörtölő múltamból, mennyit jelent egy szellős, felleges est hangulata s egy hosszabb kézcsók a kapunál… Nem sok napra, egy délelőtt – szép februárvégi nap sütött, elmentem a kávéház előtt; megláttam őt a sógornőjével, akit végképp nem szívelhetek; és minden gondolkodás nélkül, hirtelen ösztönből, mikor beköszöntem, betértem. Aztán elmentünk járkálni együtt – míg Edit egy látogatást tett, Ervin végignézte az ebédemet, fánkot evett is; intenzívebben, de tréfásan beszélgettünk; én megdobtam egy kenyérgolyóval. Már majdnem megszöktünk ketten Edit elől, de az lóhalálban utánunk szaladt, és aztán együtt jártunk alkonyatig. “Térjetek be még egy kicsit, olyan jólesne!” – mondtam, félve a magános estétől, de Edit kurtán megtagadta. Kezet nyújtottam – Ervinnek is —, meglepetésemre és örömömre azt mondta, hogy ő bejön, és búcsúzott Edittől, ki láthatólag dühös volt. Akkor este sokat szóltuk együtt ezt a nőt: ez volt cinkos barátságunk kezdete. – Még egy estére emlékszem, vasárnap, Tóth Árpád, Lányi Sarolta és mások voltak nálam, átmentünk vacsorázni a kis vendéglőbe. Tóth célozgatott valamit ránk tréfásan, és én komolyan leintettem. Aztán Ervin sétálni akart, én nagyon hívtam Halasit; – tudja Isten, igazán “nem akarózott” nekem flörtölni Ervinnel, s már akkor úgy sejtettem: ezt akarja. “Hát kell ez?” – kérdeztem kicsit lehangoltan, mikor merészen a karomba fűzte a karját. Akkor este olyan szörnyű katedrásan, professzorosan beszélt, hogy szinte elszomorodtam; holmi pszichikai problémákról.

Az álarcosbál előtt még volt nálam. Egy felolvasáson, a Nyugat-nál – emlékszem, azért olvastam verseket, mert a novella, amit akartam, nem tetszett neki. – A bálra mondtam, hogy tervezek ruhát neki; a sógornője és a családja azonban nagy hevülettel ütötték össze számára barátcsuháját. Nagyon kedves volt benne, és amikor karonfogott, becsületből, nobilitásból vittem oda másokhoz, fiatalokhoz; hogy foglalhatnék én le, ha tíz percre is, ilyen fiatal legényt? Én is – mondják – jóformájú voltam pedig a kártyaruhában; Ervin, azt mondta, szemmel kísért és őt is kedvetlenítette, ha más karonfogott. Egy ajtóküszöbön egy percig nagyon egymás szemébe mélyedtünk, nagy bátran a selyemálarc védelmében. Kedvetlen voltam, hamar levetettem a maskarát; azontúl vacsoráztam, s egy öreg asszonnyal beszéltem még egy óráig. Ervin előbb elment, a kávéházban iddogált és csevegett “intimusan” sógornőjével, ki iránt akkor lovagi érzései voltak. Az ilyet, megvallom, ma se értem nála – egyetlen hibájából, a hanyagságból ered az ilyen sajátszerű következetlenség. Engedi magát. – Egy órával utána én is elmentem. Másnap hozzám jött Ervin; megbeszéltük, hogy olvasni fogunk, és tudományos könyveket, egy régi, piszkos, német fizikát említett. Talán kétszer olvastunk belőle.

Aztán beszélgettünk magunkról és mindenről és jólesett. Egyszer úgy jött Ervin, hogy Cecile-hez voltam teára meghíva. Kisétáltunk; egyet gondoltam, és a hűvösvölgyi kocsiba szálltam. Hold sütött, és ez volt az első tavaszi éjszakák egyike. Arra gondoltam, lám, nem érzem kegyeletlenségnek, hogy itt járok vele, ahol a másik fiúval is jártam egyszer egy tarka, őszi délelőtt. Aztán a holdat néztem, a fekete fákat, a furcsa fényt, és vigyáztunk, hogy ne adjuk át magunkat a külső dolgok “hangulat”-ának nagyon. Nagy tisztás téren ültünk egy padon, és nagyon jól hallgattunk együtt. Nagy dolog jól együtt hallgatni! Később megkértem, jönne át velem, és nagyon csendesen, lábujjhegyen átmentünk a téren. – Visszajövet az erdőn át tréfáltunk, nevettünk: Ervin azt mondja, én kacérkodtam. Ő is! – Azt akarta, ne menjek ma Cecilhez; – én meg azt akartam, menjen ő haza, öltözzék át, és jöjjön oda velem. “Ha én egyszer hazamegyek, előveszek valami kórbonctant!”… Ezért kicsit megharagudtam. Békített – később újra a karomba akarta fűzni a karját; kihúztam —, akkor aztán őt szinte kényszeríteni kellett, hogy a kezét ideadja a zsebéből, és kéz-kézben jöjjön velem. A villamoson csakugyan “kacérkodtam” pár percig, de Ervin rám szólt érte; ez borzasztóan kedves volt. Hazamenet halat vettünk vacsorára; én szégyelltem csak úgy enni, de Ervin éppen ezt találta tetszetősnek. Murillo Halevő-je jutott eszébe, és egyéb ilyeneken mulattunk. A szép, zöldselyem ruha, a zöldselyem cipővel ki volt már készítve, néha megnéztem, de fölvenni kissé már unalmasnak tűnt – és nyolcvan-száz ismerős idegen közt tolongani benne éjfél körül két órán át. Olyan könyv nélkül tudtam már ezeket az embereket! – “Tudja mit – mondtam végre —, nem is megyek Cecilhez!” Akkor meg lelki vádat érzett, és nem is örült nagyon. Később mégis beszéltünk, oly jólesett nekünk egymással beszélgetni; annyira oldódott az idegességem, és úgy örültem, hogy ez a szótlannak vélt ember ilyen élénk velem. Személyes dolgokról is sok szó volt; éjfél felé mondtam: most már el kell mennie. Felállt, később odalépett, és megcsókolta oldalt fordított arcomat. Furcsa, vegyes érzésem volt, amikor elment. Meghatott, megörvendeztetett és megijesztett. Kicsit bántott is, hogy ilyen hamar és “csak így!” merte. Pedig régebbi években én sokkal léhábban is flörtöltem; ez a különös. De akkor én már megtért voltam ezekből; és pont akkor nem is voltam szerelemre alkalmas hangulatban – legkevésbé. Viszont tudtam, hogy Ervin nekem nagyon rokonszenves, hogy értékes valaki; sejtettem, hogy itt csak komoly dolog lehetne bennem, és ettől megriadtam, hisz sok rossz tapasztalatom volt már.

Pár nap múlva jött az első levele, K. M. kezdetű, nagyon, nagyon kedves, becsületes, átlátszó és megható sorok. Nagyon drága az a mód, ahogyan Ervin nem tud írni – és ahogy ezt egyáltalán nem röstelli. Ugyanaz, mint a “társaságbeli” viselkedése. Nem zavarja, hogy kedvesen ormótlan, darabos a stílusa, ez biztonságot ad bele és mindezek mélyén – írásban és viselkedésben —, ha az ember jobban megfigyeli, kitetszik sok-sok báj. Ezt a levelét, a K. M.-t – megőrzöm, ez nagyon böcsületes, drága, Ervines, ügyetlen, jó levél. – Válaszoltam: hogy mikor jöjjön, arról volt szó. A következő estén nem olvastunk már – nagyon intim volt a levegő; aztán megmondta, hogy már hetek óta szeret. Akkor csak nagy örömet éreztem, mondtam is ezt. “Úgy örülök!” – ez volt szinte minden, és akartam, hogy még beszéljen. Borzasztó drága volt, mikor megmondta, hogy nem tud. Megindultan és hálásan csodálkoztam mindenen, amit mondott az érzéséről. “Hát ilyen is van?” Később megmondtam, hogy én is szeretem; – és valami olyast, hogy ne kívánjon, inkább szeressen. Emlékszem, megdöbbent ezen, és elhallgatott; – de nagyon-nagyon drágán, felejthetetlenül csókolt meg akkor. Ilyen csókot – úgy éreztem —, én már nem reméltem soha, és nem is érdemeltem.

Mostantól fogva olyan idő következett, amit el kellett felejtenem, ki kellett ejtenem, mert nem tudok rá derülten és tisztán emlékezni. Nagyon gyakran, szinte mindennap együtt voltunk Ervinnel, és én napról napra jobban, komolyabban szerettem. Azt mondja: ő is. De nála egyéb dolgok komplikálták ezt. Lelki vád és küzdelem. Hátha bűn volt, hogy ilyen hamar és ennyire belement, hátha ártott nekem – nem vélve, hogy ilyen komolyan fogom venni —, vagy hátha nem is vagyok számára az, akinek hirtelen, meggondolatlanul beállított, s akiért érdemes ilyet tenni, elhagyni gyűrűs menyasszonyát. És megint lelki vád velem szemben, hogy egyetlen kívánságom és egyetlen ígérete ellenére nem volt őszinte, letagadta vagy eltitkolta, hogy egy éve vőlegény, s hogy eközben is – pár héttel előbb – nagy, izgalmas viszonya volt egy barátja menyasszonyával – s hogy mindkét nővel még akkor s azontúl csaknem 3 hónapig (minden bizonnyal két hónapig) – levelezett. A menyasszonya talán fokozottabb gyöngédséggel írt neki, megérezve leveleiből némi távolodást – évfordulót juttatott eszébe, hiszen maguk közt feleségévé tette azt; – és Ervinben küzdhetett még a régi szerelem s a régi gyöngédség is —, “tizenegy hónapig írtam neki, hogy szeretem!” – s a másik nő emléke még túl eleven. De mindezt nem volt ereje megmondani nekem, és el bírta viselni a kettősséget, s hogy feltétlen és kizárólagos szerelmet játsszék, holott nem volt ez. Dicséretére mondva: e küzdés nem volt egészen nyomtalan – velem szemben való lehangolódásban, hibák keresésében is sokszor nyilvánult. – Május huszonkettedikén pattant ki a dolog – bár még korántsem minden; akkor írt két szakító levelet; – (sokért nem adnám, ha azt, mely Weimarba ment, láthatnám!) – egyszerre, becsületes elszánással tisztázni akart mindent; döntött végre, és engem választott. Milyen szép, tiszta volna a múltam, múltunk, ha minden – csók, vallomás – ezen a napon kezdődött volna, és háromhónapi folytonos hazugság emléke nem tapadna ahhoz a képhez, mely felőle él bennem, és amely – (nem értem, de így van!) – oly távol áll minden álságtól, hamisságtól, zavartól, alacsonyságtól. Huszonkettedikén és azontúl ő is őszintén, mélyen, nagyon szenvedett e dolgoktól – ha másképp is, mint én. Nem láttam még férfit – annyira férfit, mint ő – úgy zokogni és összetörni. Mégis mennyi sok ideig visszaesett még a nem őszinteségbe, a hanyagságba. Igaz, hogy én most már görcsösen, kétségbeesetten követeltem mindent – teljes őszinteséget, nyíltságot. Mennyi sok időbe telt, míg zárkózottságát, félelmét, önmaga előtti szégyenkezését legyőztem; sőt, az ilyen megnyílás talán sohasem lehet tökéletes. Nekem hosszú és kimondhatatlan sok szenvedést hozott ez az idő, és néha nem is értem egészen, hogy mégis túlélte a szerelmem. Minden szavát, ami becses volt nekem és kedves, újra kellett értékelnem, elölről kezdenem és hányszor még azontúl! Nem lehetett vigasztalni, hogy ő is néha keservesen szenvedett. Sokszor kellett arra gondolnom, hogy herbertes, olcsó-donhuános, könnyelmű szerelmi-léhának, hazug nőcsábásznak, bűnös könnyelműnek kell-e látnom azt, akinek minden mozdulata, a tekintete, egy szájrándítása, egy kézszorítása, minden higgadt, kedves szava, egyszerű, tiszta mosolya és végtelenül egyéni és magas szempontú morális ízlése annyira, annyira az ellenkezőjét jelenti mindannak. Nem bírtam megérteni ezt a csalódást, és máig is csak bizonyos nagyon intim percekben tudta Ervin úgy megmagyarázni akkori lelkiállapotát, hogy meggyőződéssel mondtam; így most értem és megbocsátom! Rendes érzésem e szép pillanatok emléke, meggyőződéses vagy kötelességszerű bocsánat – hisz Ervin azóta hajszálnyit nem vétett az összetartozásunk ellen; – aztán vágy a bocsánatra, hisz nagyon szeretem őt – aztán feledés, hisz az idő lassan elmossa a fájdalmakat, és Ervin azóta olyan jó, drága, szent, kifogástalan velem szemben, hogy még én is feltétlen boldogságot kell, hogy érezzek. Annyi figyelmet, tapintatot, elképzelhetetlen belső, aprólékos jóságot, kedvességet, finomságot, gyöngédséget pazarol rám, amilyenben soha – a századrészében sem volt részem eddigi hosszú és rossz életem alatt összesen. Azt mondja (bár az ő modora a szerelemben kedvesség volt mindig), ennyire kedves nem tudott lenni egyikhez sem. Én soha, még hasonlóan sem bántam senkivel, bár a vágy és a hajlam mindig megvolt bennem, ilyen teljes, feltétlen és gyengéd, szenvedélyes odaadásra. Csak ez tud kielégíteni; ez az első igazi szerelmem, olyan, amit nem szégyellek magam előtt. Hihetetlen harmóniához, váratlan értékekhez jutottunk időközben, és ez máig csak nő és erősödik. Benne is talán; lehet, hogy őt is meglepi mindez; hisz ő sem ismert igazi és ilyen szerelmet. Minden apróságon érzik. Gondolkozásunk formai különbségei nem zavarnak többé, ítéleteink oly egymás szerint alakulnak, mint két párhuzamos, oly egyéni, egy irányú és egymáshoz örökkön viszonyló az egész pszichénk. És vágyni nem tudtam senki ölelésére még, testileg én még sohasem éltem; ő az első, igazi férjem; de mennyire másodlagos, lelki, kedélyi elragadtatásokon átszűrődő ez mindkettőnknél; – erről felejthetetlen emlékeim vannak. Csodának érezzük, és állandóan, boldogan csodálkozunk egymáson, magunkon s e szerelmen. Iszonyúan tudunk együtt lenni, hallgatni, beszélni, fél év óta egy pillanatra sem untuk egymást; soha én így még senkivel nem voltam. – És külső történésekben is oly sokat kellett átélnünk e rövid fél év alatt, milyen ellentétes váltakozódását helyzeteknek és viszonyoknak. Egy pompás nászút – egy világháború, válás, újra találkozás. Egyetlen életértékem, szerelmem – ha túl tudná élni, ami sok most majd következik; – csak akkor volna érdemes magamnak is túlélni; megmaradni.

Szeged, 1914. aug. 16. vasárnap

Most itt alszik kicsit fejfájósan szegényem félórát a Siposné asszonyom dívánján; inspekciót tartott az éjjel a kaszárnyában, felverték néhányszor. Ma elment a Mars-kompagnie, egyik társát hirtelen, mit se álmodva vitték – ő is lehetett volna. Ma már elhitte, hogy van háború! Akik mentek, sejtelmük sincs – északnak-e vagy délnek; orosz vagy szerb ellen viszik őket? Most megint intenzíven látom és érzem a dolgok szörnyűségét, a nélkülözést és szenvedéseket, amiknek annyi épséggel, elszánt élniakarással, szívóssággal elébe néz. És sejtelmem sem lesz róla sok hosszú hónapon át esetleg, él-e és hogy van dolga. Nagyon bírni kell ezt az életet, hogy egyszer belefáradva, elfásultan, rémes ürességgel minden érzésben és gondolatban azt ne mondja az ember: egyszerűbben, rövidebben is lehet. Nehéz nem kívánni a gyorsabb leszámolást. Jó menekülni ebből!…

Reggel, kicsit felhős ég alatt érkeztünk Velencébe. Ervin álmos és fáradt volt, a hajón nagyon mereven néztünk az égen egy felhőt, nehogy baj legyen! De a gondola mégis kedvére volt és e meghatóan kedves kirakatváros szűk csatornautcái és apró, szép hidai. – Oly jó volt nekem, hogy csendesen, érdeklődve el-elnézegeti. Aztán lepihentünk a kis albergóban – délután találkozónk volt Aladárékkal, kikkel még a hajón összekerültünk. A Floriani kávéházban este a kis nő már méregette hegyes szemecskéit Ervinre – mindössze egy pillanatig vettem észre, hogy visszanézett Ervin kicsit merőn és zavarodottan. – Az én szenvedélyes, végletes örömtagadásomnak, az én rögtön lefegyverkező rezignáltságomnak, az én: “Mégis igazam volt! Minden csak piszok!” című tendenciámnak milyen jó ürügye lett volna egy ilyen léha kis szemjáték. De nem, tudatosan legalább nem viszonozta. Szívesebben lett volna Aladárral jobban, és rosszul érintette, hogy A. viszont az asszonykája miatt ösztönösen hűvösebb, húzódozóbb lett. Ervin minden más férfinál tisztességesebb ilyenekben.

Néhány gyönyörű óránk volt Venéziában, kettesben. Egy este a Giardino Publicóban jártunk, kicsit a fájós dolgainkat feszegetve; de aztán könnyekig megbékéltünk, és a lemenő nap játszott nekünk a vízben; gyönyörű volt. Este serenata a messze bárkákon; majd a San Marco egy ablakából koncertzene. Nappal sokszor csavarogtunk, ballagtunk, élveztük ezt a sok kis akvarell szépséget este beértük gyümölcsvacsorával. A Lidó rossz emlékű. Ott egyszer keserűen voltunk, nem is jutottunk el a fürdőig – Ervin ócska sétapálcája a tengerbe veszett. Az én “özvegy” fekete napernyőm egy más napon Murano felől hazajövet, Ervin kész volt értemenni; aztán másikat vettünk. Milyen jó volt akkor még!

Bpest, 1914. aug. 27.

Itthon folytatom. Ervin a férjem; Szegeden megesküdtünk, és két napig marad itt még; talán leteszi a doktorátust, és mintha akkor több volna a remény. Ma három tárgyból vizsgázik. Nagyon aggódom érte, és a gyerekem ügye is szorongat; az apja most el akarná pörölni tőlem. Mégis: örülök, hogy megtettem, hogy kedves jó urammal összeházasodtam; ebben a szörnyű időben egy kis nyugalmat ad az összevalók külső összekötöttsége.

Menekülni akarok mindentől, ami jelen; drága közelmúltunkat folytatom. Ferrara volt a másik állomásunk. Délután érkeztünk. A szálló régi, dohos, szűk folyosójú és komor patríciusi ház. Eső előtti, ideges, fojtott hangulat, forró levegő – a csukott redőnyű szobában dohos sötétség, mély, nyomott alvás. A múlt téli nyomott idegérzéssel ébredtem, s azt hittem: visszaesem. Kimentünk az utcára. Soha elevenebb érzésem nem volt, élesen fájtak a benyomások, s minden oly nehéz, fojtó volt; éreztem: ha egyedül lennék itt, szörnyű volna. De az én társam mindenkinél jobb, erősebb. Esőszagú utcákon a félkörű bástyafalig mentünk – alattunk mély, haragoszöld lapály, fehér tehenekkel. Nagy csend, vasárnap délután – néhány katona halkan beszélget a sáncárok szélén. Gyönyörű fasor, fák, berek – mint a játékkártya tájai vagy középkori portrék háttere, a Giocondáé. Apró, vegyes, játékszerű és komolykodó. Mindenből van rajta valami: s a “táj”, a “város” szemlélhető, tiszta fogalmát, világos képét adja, szinte a fogalmat alkotni akaró gyerek fantáziájának megfelelőt – mint ahogy a “fa” tiszta, körrajzos, össze nem mosódható képzetét kapja, ki píniák és ciprusok között nőtt fel. – Meglepett, milyen friss az Ervin látása és milyen tiszták, meglepőek a hasonlatai is – az ítéletei. És oly összehangoltan utaztunk napi dolgokban, jövés-menésben, oly hihetetlen egyetértően, s folyton érdekelve egymást, folyton találva keresés nélkül beszédtárgyat, percre sem unatkozva ily összeutaltan most már, idegenek között, elszigetelten és zavartalanul. “Kisvárosi élet egy hajdani nagyvárosban: ez itt a lehangoló!” – mondta Ervin. Az Este-vár szögletes falait ma is látom, s a vizesárkokat körül a sík város közepén. Sok a gyilkos szúnyog, kininnel védekezünk és lizoformmal dörgölődzünk este. Zárkózott, tartózkodó, szinte komor csend van itt. Estére térzenét hallgattunk a katedrális előtt; rossz kedvem volt; Ervin, furcsa, herbertes módon “látott bele” szépséget, gazdag múltat, tiszta race-t, nemes tulajdonságokat, Isten tudná még, micsodát egy negyven év körüli, gyászruhás, komoly viselkedésű és egyszerű ruhájú polgárnőbe, aki urával, gyerekével a szomszéd kávéházi asztalnál ült. “Illik Ferrarához.” Lesiklásnak érzem nála ezt a kedvtelést, túlzottan belemegy s eszembe jut, hogy így ment volt bele a “race” csapdájába és általa veszedelmes és hozzáillőtlen dolgokba, megbánt és megszégyellt szerelmekbe is fülig. Azt mondta: a ferrarai nő arcvonásai illenének az én belsőmhöz. Nagyon megharagudtam, de aztán kibékített. – Sok biciklist látni Ferrara utcáin, férfiak, nők, kirándulók, egyetemi diákok. – Nincsenek viháncoló, vasárnapi csoportok: magános párok, néhány férfi együtt, nők is inkább egymással. Különös ez, a veneziai elevenség, fecsegés után. Másnap délelőtt hetivásáros, vidékiekkel teli utcákat is láttunk, de csak néhány volt ilyen a piac körül. Ervinem olaszul biztosítótűt vásárolt nekem egy bódé előtt: de milyen szerencsétlen, mihelyt vásárolni kell, árut kérni valami árustól. Érthetetlen ez nála. Egyébként oly kifogástalanul, pedánsan, óvatosan adminisztrált egész úton, kezelte a pénzt, mindent tudott: mintha valamikor az idő kezdetén ő tervezte volna Itáliát és mindent. “Itt most egy híd jön, itt egy kolostor, egy templom!” – Kezelte a Baedekert, a kis olasz könyvet (szótárt), a menetrendet, s e hármat cserélgetve mindent el tudott intézni, kérdezni, mondani, egészen komplikált dolgokat is; és pompásan bánt a pénzzel, szelíden, megnyerően, úri szerényen a kiszolgáló személyzettel. Az utazó-adminisztratív képessége meglepett; ezt nem vártam – azt mondja: ő sem!