Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 5

ERDŐN

 
Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár!
– Smaragdlevelek rezgő mélyiben
Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
Mért lesked ott? El van végezve már!
Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – —
– Most mozdul!… Ó, korhadt fatörzs az ott!
Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
Fülembe cseng: “Utolsó szavad ez?” —
Szörnyű, – e sok fa hogy utamba áll!
Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
Nem válhatunk mi így el! Ó – megyek!
– Már szétsimúlnak mind a levelek,
Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
Az arca ónszínű, mint a halál…
– Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…
 

1908

RÜGYEK

 
Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, —
Itt benn vár, – pihen.
– Úgye, csoda ez, kicsinyem?
Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
– És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
– Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan – nagyranő.
– Fiam! Tietek a jövő!
Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, – reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!
 

1909

ÉN SZEGÉNY

 
Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!
Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon,
Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?
Hol képvetítő-szereit beigazítja a lét, oda mentem,
S csavartam én is a gépen. “Más!” Hogy a hangját halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.
Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava,
Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?
Kérdém: milyen a “szerelem” ködétől fátylas aranyesőben szitálón
Mondjuk: egy temető… alkony… hajó, víz… kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.
S jött sok megtervezett idill, közhely, futó
Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok?
Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!
Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!
És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.
Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.
Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,
Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!
De nem lelem.
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen!
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat.
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak.
Én – egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,
Tudom, elevenig soha, sohsem ér.
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?
 

1909

MORVAMEZŐTŐL URÁIG

 
Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,
Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,
S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,
Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,
Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,
Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.
– A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én…
De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.
Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.
Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,
Sőt – hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot.
Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok.
Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.
– Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat,
Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény.
S így tisztelve – kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul – apáim gyermeke én.
S lám, furcsa-e, szégyen-e? – Anyám véreit is a vérembe leltem.
Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had.
Verecke után a lapos, puszta Urában kicsiny urak,
Kik évezerig “ellenszegülnek” bús garral a zsombékos telken.
Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.
Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana náluk.
Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!
Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.
Volt, ki paraszttal soh’se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.
Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,
S egyszer… levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: “Lássad!”
… S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!
Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.
Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.
Játszol? – Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)
Elmúlt? – Nem is volt! (Hol az “örökké” szent babonája, hol?)
Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.
Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.
Így! – (Bús álomurak. Ura urai a láp szigetén.) —
A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge… olyan én.
 

1909

A VÁROS

I

 
Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Súlyos kőhidak át a platinafényű vizen. —
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
– Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! —
Az erkélyen terítve… Itt ülök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsík szállal át, – beletáncol a mézbe, —
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!
 

II

 
Árkádos út, faragott, régi kövek!
Nosza! Két buzgó szemembe venni
Óbetűs írást, íves kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam hát menni!
Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok.
Ó, – jobbra a víz már hídtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!
Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra, – ha balra,
Jó nekem egyedül, igen, igen!
Itt templom, ott hídak, – itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok súlyos igéret!
Dologra! Látni! – Ó mindjárt megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!
 

III

 
Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc, – még három, kettő!
Ver zengve, – s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe.
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.
És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet írnak és tovalengenek.
A halál ezalatt egyre csenget,
“Ne még!” – könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.
De ő “igen”-t bizonygat kis vázfejével. – —
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.
Amíg új óra száll.
 

IV

 
Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.
Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.
Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. – És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.
Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban.
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény.
 

V

 
A várfal tornya. – Jön kulccsal ifjú parasztasszonyka.
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
“Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!”
“Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszú kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat – így sorba – leeresztették.”
Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!
– “Ölt, foglalt, konspirált, – s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal – e néma üregbe’ tíz évig.
Míg szép, úri fejét vevék itt.” —
Mondja, – s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.
Valóban, ez ölnyi kőfal, e súlyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
– De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kiváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, – sorát e versnek, – tán ráfogás, színfal az egész!
– Ki! – Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. —
Nyolcéves fiú trónol fáskamara-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe’ hosszú, karmesteri bot, – —
Két hófehér nyuszi fülelve rá – ül kedvesen a hátsó lábán.
 

VI

 
A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. —
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, – mert szűk a hely már, – zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, – cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.
Még esőtől nedves a ribesz. – Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad. – —
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név – mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, – —
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!
Egy kavicsot, – tiszteletül a törzs címerjelébe itt!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
– — Komoly, középkori zsidó, – sápatag, hátba’ hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleszkópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.
 

VII

 
– — És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
– E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugvásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
– És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, – nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!
 

VIII

 
Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve, – márványpad, nyírott bokor; – — —
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,
Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés. – —
Lenn, messze alattam a város, a város – —
Top, top! – — A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.
Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal – s elnéz az egen. – — —
Megint vár, – liheg. Most a virágokat szemléli, – s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, – mert eközbe’ pihen.
Kedves! Mint egy gyerek! – Virágai közt így ment át nagyanyám.
– Mi jár eszébe! – Reszketeg feje bólogat. Min nevet? – —
Hálisten elhaladt, – nem látott. Megmentve néki e magány!
 

IX

 
Jaj! – Már lámpák gyúlnak a homályban. —
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne, – ha feledném a hotel nevét?
Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. —
Jaj! Miért is futok én itten? – —
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki – mögöttem?
Jaj! Egy utcácska még, – kettő, —
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.
 

X

 
Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst, – a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok, szanaszét —
Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.
És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó, – otthoni csomagok, – és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
– — Most vetkőztetik le a kisfiámat.
Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. —
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.
 

Prága, 1910

VENUS REGINA

 
Álmodtam; és tudtam, hogy álmodok;
Azt álmodtam: egy hercegnő halott. – —
Fedetlen fővel, gyászban csak néhányan,
Kiválasztottak állunk ott körülte:
Hű udvara, egy szürke, mély teremben,
Homokkő-oszlopok rideg raja,
S balzsamok közt, miket a holt lehel
A szarkofágon, mely vasból emelve. – —
Görnyedtem áll a herceg. Fenn magasból
Sávozva hull be egy fakó sugár,
Az ifjú szép halott haját simítja,
S szétporzik gyengéd lábai fölött.
A fejedelem sír. Könyje csillogva foly szét
A ravatal elefántcsont díszén,
S a padló köve felszívja csöppeit.
Most olvasom a ravatal írását
Álomban-é, – — nagy, szürke vasbetűit:
REGINA SEMPITERNA MORTUA.
Különös! Az úrnő, ki örökkig él,
Az volna itt halott?… S most érzem én,
Nagyon szerette hitvesét a herceg.
Ámulva hallom, hogy énekelünk,
Hogy velük dallom én is:
Holtig gyászol
Fenkölt társat fenkölt lélek,
És a vigasz vágya vétek,
Borzadsz, fázol?
Könnyek medrén kútat ásol,
Könnyfolyódnak medret ásol.
Bárha lényed újra éled, – —
Iszonyod e drága képet
Visszatermi önmagából.
Most felegyenesül az ifjú herceg.
Megfordul..... Hisz császár. Egy német császár
Koronázó palástja rajt..... De nem,
Álom csupán… ...Ó, hisz te vagy barátom,
Ifjúkori barátom, akit egykor
Szégyenben, rongyokig lezüllve láttam,
Adósságban, szennyben; hogy lehet császár?…
Ejh, hisz nem álom… Én vagyok a herceg.
Én intek. – — S főbbjeim lassan emelve
Viszik a mély üreghez drága testét,
Hallom a feszes kötelek rívását.
Ahogy lecsúsztatják. – — Nem, nem sírok.
Elfordulok, mert látni nem bírom,
És nem bírnám érinteni kezemmel,
S jaj, ezt a szörnyű balzsamillatot…
Ó daloljatok, daloljatok megint,
E kinzó lármát mulasszátok el,
Nem akarok zokogni..... S zokogok már,
Zokog velem a messze boltozat.
Holtig áldjon
Szabadultat szabad lélek. – —
Ám az élők vágya: élet.
– Tudsz-e szállni, szállni vélek,
Szellemhaddal, szellemszárnyon?
Hogyha kelnek, megölelnek,
Bú-körödből kiemelnek.
Most már bírok magammal. – — Most szívem
Fényre áhít. S míg mögöttem tompán
Kong a sötét bolt, – a szabadba lépek.
Megingok. A kék déli ég lenyom,
Szemem vakítja. – — Messziről viharzó
Sokezerhangú ujjongás zaja
Hatol felém, s lehelletem akasztja.
Most látom; hisz az én népem ujjong.
Hisz magam írtam tegnap a parancsot:
“A nép örvendve tisztelje halottait,
Mert így akarta ő, drága úrnőm!”
Tavaszünnep van. És alattam messze
Fatetők csillámzöldje hömpölyög,
Teraszos, tölgyes park dús lombja révlik.
Oda – — leszállok. Ott, a fekete
Gallysűrűn átsürög az ünnep üdve.
Tisztás ragyog, és mintha galambszárnyak
Hószín raja surrogna át a fák közt,
A májusszagtól édes levegőben,
Mégis.... galamb röpte nem ily hullámos,
Virág hull ily ziláltan. Szárnyvirág.
Szárnyas, fehér virágok tengere
Felhőzi az embernyüzsgést. – — Most látom…
Összefogóznak, körben lejtenek,
Szétválnak újra – — virágzó gallyakkal
Táncolva játszanak. Megyek utánuk
Illatjok tűz-nyomán… – Ó, látom őket,
Mezítlenek. De nem. Valami fényt
Lehellnek tagjaik, mely mint a fátyol
Átlátszó, bár sűrű. Nyakán, kezén
Ékszert visel mind; válluk gyenge szárnyat,
Mint mesenagy nappali pillangóké.
S ki szőke hajjal jár, kék burka van,
Sötét sörényűeknek tűzpiros.
– Így táncol népem, szárnygallyakat lenget,
Tiszteli drága nőm akaratát,
S lát engem; mint álomban loholok,
Mindenki ujjong. S ott a pázsiton
Szép kút csobog, – — és egy sereg leány
Lejti körűl dalolva.
Vággyal vigasz jár.
A kéjben minden megfejtve,
Halálba élet van rejtve.
Ó, ha kebleim dombjára hullnál.
Szájoncsókolnál,
Tegnap és holnap hadd volna felejtve.
Mily szoros a koronázó palást,
Hévség sugárzik, forróbb, mint az ég,
E lányok s ifjak fénylő teste ontja.
Most csapatonkint szemlélem a népet.
Itt valamennyin ifjú emberek. – —
S szívem atyai gonddal telik el:
Hisz öregekért is van a tavasz,
De ők, úgy látom én, most otthon ülnek,
Bús odvaik félfényében morognak;
Nem ösmerik királyi szívemet.
Én ifjaim ti! Énekeljetek!
Ti értitek drága úrnőnk szívét.
Dalt! És a tölgyek száz levele reszket
Férfihangok karától.
Évek: órák, kínra-költek:
Gyönyör: annyi mint pazallás.
Élet: vérző sebbel dallás.
– De ha szív-véreddel élted:
Sorsa oldott, mély hitvallás.
Ó, egyre forróbb fényük olvadt burka,
Egyre nyomasztóbb királyi ruhám.
Éget. Pihenni kell. Elhagyni kissé
Az ünnepet. Már messze tarkaságban
Foly szét a szárnyak játéka a földön.
Vállaim fájnak. Végtelen e park tán?
A fák sűrűbbek lesznek, erdők lesznek;
Egy völgybe érek, mely bükkel benőve.
Fellélekzem. Úgy hat ide a zaj csak,
Mint szent morajja távoli misének.
Alig erősebb, mint a forrás hangja,
Mely útamat mormolva követi.
Mélyül a völgy, s körülhajol egy párkányt.
Itt szétgurul a forrás, s ragyogó
Szivárványfonalakká fut a fűben.
S zeng, mint valami dal. Nem: eleven hang.
Már szakadék a völgy. Tajték ragyog lenn,
A fák mozgalmas árnyakkal behintik.
Hídösvény ível ott, – s a karfa karján
Fényektől hajnalozva hajlik át
Kettő a meztelen lányok közül.
Dalolva hinti vízporral ösvényét
A szőke most. Ó szépség! Álom ez!
Reszketek. Idenéznek; látnak engem.
Mindketten látnak engem és dalolnak.
Miért félni?
Csak a szívemben van sötétség.
Színes szintje forró szépség,
Tarka láva. Fényben élni,
Int az örvénytorkú mélység.
Nem álom. Édes ijjedelmem: élet.
És az ő hangjuk él; mindketten élők.
Te gyönyörű, a halvány mennyszínekkel,
Édes asszonyom hangja a tiéd!
Te légy vígaszom, ahogy ő igérte,
– Igen, vár engem, át-int, jön felém.
Látom, amint keblei csillogása
A lomb közt bujdokolva felmerül,
S a bükkfák fehér törzsétől kiválik.
Igen.... hónyakára, karja türkizére,
S ott a másik.... járása és rubinja,
S mint lágy lehellet, pihegőn remeg
A pelyhük égkékje, pokolpirossa.
Ott szemük parazsa villan felém.
Ott vannak. S az édes ijjedelem
Szivemtől halántékomig szalad.
Mert te.... te másik, tárna szemeiddel....
– Édes asszonyom szeme a tiéd!
Te légy a vigasz, melyet ő igért!
Összefogóznak.... ketten intenek.
Le? Oda? Én is? – Szöknek.... fulladok!
Csobogva úsznak át a másik partra.
Koronázó ruhámban két karom
Utánuk nyujtom. Lenge kacajuk cseng.
Ott állnak, állnak, állnak és dalolnak.
Tudsz-e szállni,
A Magány Völgyétől válni? —
Itt erednek az erők,
Szent fogósdi-játék járja,
Hagyjuk, hagyjuk a késlekedőt.
Megfordulnak. Már el akarnak hagyni?
Fel az ünnephez.... a szakadék martján?
Már a liget gallyával koszoruzzák
Mentükben hajuk játszva. Várjatok meg,
Nem bírok oly gyorsan. A zuhatag....
A híd oly messze.... És szoros ruhám,
Nehéz királypalástom.... várjatok hát,
Hisz levetem. Már ott van, lenn van. Ó, mily könnyen
Lélekzik a meztelen ember. – Úszom,
Habos friss tajték locsog vállaimra.
Már itt. Elérlek. Futsz?… – Gyorsabb vagyok,
Megjöttem, szárnyak csattogása hallik.
Az én szárnyaim. Én is repülök.
Zizzenő, kettősszinű lenge pár.
Égszín s rubintszín lángokból fonott
Lendit szilajon a szőke nyomába,
Megvan. De.... mindakettőt kell, hogy bírjam.
Ott.... azt a baraaszeműt akarom még,
Most.... Nem, a szőke illant el.... Kacagnak,
Kezet fognak megint. – — Messze, rikoltva
Örvend a nép, s üdvözli vadászatom.
Már énekes, virágos láncban indul
Felém segélycsapatjuk. Nem kell, nem kell,
Én ejtem el. Itt vannak – — ujjaim közt,
Itt szőke.... barna.... repülő hajók....
Szorosan tartom.... ah.... felébredek.
 

1910

ZILÁLT NAPON

 
Gondolni akarok az avultszagú, szomorú házra, hol mint gyerek jártam szorongva, idegenül.
– Egy vaksárga agátgyűrű volt a halott papbácsi nagy viaszkfényű kezén. —
Vagy fullasztó harangzúgásra nyomott és céltalan vasárnapdélutánokon,
Vagy amikor a nádas égett és pernyét söpört szembe a pusztai szél…
Jaj, sírni, sírni kéne ma valamiér!
Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön. —
Berobogna éltem suta vonatja, s egyideig sötétbe lehetnék,
Szégyentelenül, egyedül. Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer, ami egyetlen igaz bennem.
Jaj, könnyítő könnyek után hova, hova kell mennem?
Jaj, lehorzsolt életfokok, özvegyes évek, dacos kikapcsolódás!
És hogy próbálok élni és jó lenni így, mikor nincs kinek és kiér’!
(Oly súlyos a világ szépsége! Oly idegen a lomb, víz, egek! Oly messzi egymásnak az ember!)
Jaj, ez a konok kívülről-nézés már halálba, halálba fáraszt:
Csak egy dolog esne jól: egy kis alázat.
Mért mondom most: “Régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?”
Istenem! Hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék.
Mert fölégtek mögöttem a hídak, és odaát maradt mindenem nékem.
Nem, nem! Egyébre gondolni! Ami lesz, ami jöhet még. —
Istenem, Istenem!
Csak most már gyorsan a vég, az öregség!
 

1911