Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 6

EMBERKE

 
Rámnyitja az ajtót
Anyám, már itthon vagy? – Há, lábujjhegyen szöktél be megint!
És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, – szép!
Hol pislogsz a sötétben? – A kályha mellett ülsz? Odatalálok!
Megvagy!… Te buksi bagoly!… Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?
Öledbemászhatok?… Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen!
– ‘Iszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog!
Azért haragszol?… No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem!
Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? – Kérdezd csak Terézt!
Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se’ hibázik, nézd meg!
És tudom már ma mondani a k-át a torkommal így: kkávé, kkutya.
Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad?
Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. —
Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért
Sok-sok pénzt, mint neked, – én mindennap fogok hozni
Kardot meg autót, meg kockát. – Vagy nem, teneked, nem azt,
Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.
És lovat meg puskát magamnak. —Te nem hoztál semmit ma nekem?
Én… csak tréfából kérdem! Én szeretlek, hanem is hozol!
Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit!
… Elmondod ma azt a verset, hogy: zig-zúg a jégcimbalom?
Ejnye anyu… Hát mért vagy te ma megint olyan…?
Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával!
Tőlem is a piros labdát tavaly elvette tudod
Egy rossz csirkefogó az utcán, – mert tavaly még kiscsacsi voltam,
De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám!
… Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?… Add csak az arcod!
Hajolj ide. Nem tudsz?… Aki nem mozdul, az lusta – érted?
Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz!
Itt fáj – a homlokod? No, mindjár’ nem fáj, csak odaérjek!
Hopp!… Még egyszer!… Harmadszor… És egyet még ráadásba.
Így! Látod, hogy már meg is gyógyult?
Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!
N-n-na!…
De most már aztán játsszál velem!
 

1911

UTOLSZOR A LYRÁN

 
Egyszer varázslóasszony képébe jött, “Véletlen” volt a neve.
– “Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.
És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« – szól.
De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára… mégis csak a halálod előtt.
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.
Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. —
Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,
Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!”
De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.
– “Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár.” —
Egyszer mondtam: “Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!”
De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen
És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt…
Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;
Itt ülök s elzümmögöm “utolszor a lyrán” még magányom hegyibeszédét.
“Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,
S ágytól-asztaltól az élettől elváltan még élni tud,
Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal.
S lapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.
Ki – bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét
És nem állt kezéhez a lyra, – de menni idejébe tudott.
Ki leszerelvén – megértette és feloldozta sorsát és magát,
És egyedül, egyedül, egyedül mehet a halála elébe.
 

1911

ÁRIÁK

I. Religioso

 
Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!
– Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. —
A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,
Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.
S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,
Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,
A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,
Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.
– És Magdolna ott a falon – Halálfej és ostor e képen. – —
Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. —
– De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden
Feltépve és kitárva, – s ha erre gondoltam, úgy féltem.
S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.
Halk harmónium-etüdök – az Áve – oly habozó, tévedt
Zsolozsma – oly kérni-félő —, mint aki reményt nem kérhet,
Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg, bús zavar tán! – —
– — tudtam, a tüdőbeteg nővér – ő játszik. Szép betegem!
Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;
Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,
S hallottam, hogy mondták: “Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”
Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya – és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! – Ó, dermedt, halottszínű nap!
 

II. Sostenuto

 
Évek béna seregje
Száll nyomtalanul —, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
– Kérdeztem: “Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?”
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
– Itt vállamon homokhegy; – az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, – hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.
Emlékszem, – valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. – —
– — Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
– Most kapu nyílott – végre!
Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. —
– — A torkom elszorul égve. – —
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
– Jön gyötrődve, közeledve, —
Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.
– És nyögve, recsegve, zihálva
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja – házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.
Elkinzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
– Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog – —
Megfulladok!
 

III. Gracioso

 
A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. —
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
– Valaha édes, csapongó,
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. —
– De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok – nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, – kisértetin hajladoznak, —
– Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghalott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ – mérve,
Ki tudja?… Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, —
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában,
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. – S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért – s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
– — Ti-ralla! – kezdte megint – —
S én görcsös ujjakkal – riadva szöktem át a szoba homályán.
– Még felcsuklott – a melódia. – — – Azóta áll —
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
– Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni – és kerülöm félve.
Álmomba’ hallom mégis —
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is…
A régi óra áll.
 

1911

ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN

 
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. —
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkózom.
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ!
(És akkor jönnek régi órák, – sereg hiénák, – sírt rabolók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.)
– Milyen nyomorúság! —
“Kelj inkább, – zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj múltakon, útakon, szíveden is át!”
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
– Be fontosak egyszerre piciny sikerek!
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – — —
És emberek, emberek, – mennyi idegen!)
– De otthon – idegenekkel a kicsinyem,
Most sír utánam – és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.)
Játszítom estig, bújócskán nevetek.
Dalolom a kiságyon: “Haj, levendula, levendula ág!”
Nyájas, tarkabarka világ, – mesevirág,
Angyalka, – madár, – csillagseregek! – — – —
“Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!”
Itt keverem tusakodva e sápatag színeket.
(“Írni világot, mely fennmarad!” – s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.
– Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. – — —
– Most kacajok ütnek az ablakon át! —
(Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, – dalol, – rajtam nevet: “Szegény beteg!”
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.
Robotolni megyek.
 

1912

LÓTH ASSZONYA

 
Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,
Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.
… Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső,
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.
Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
Páncélt adott reám, jegeset, fehéret,
(Elvesztem volna nélküle rég)
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet, —
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfelen merőn,
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.
Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,
Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán… Jöhetnek!
Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.
A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,
Ahol koszorúm lehullt… De bölcsebbek tán e szűzek.
Most már én – kőszobor – állok!
Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.
Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.
Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,
S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, – a hold.
Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.
… Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,
De itt kénköves esők vertek, itt minden hamu és üszök.
Mindegy! – Én magosan állok. – Majd szívemig átkövülök;
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.
 

1912

PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL

 
Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
“Mi lesz velem? – Még élek! – De nem bírom tovább!”
Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna,
Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna,
Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.
Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.
Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?
Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.
Ó de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,
Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – — —
– Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?
S a lélek döbben csudálatos csendben:
“Ez az ajándék! Ezért születtem!”
Mennyi szépség is lehetne tebenned. Szenvedés! – —
S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón;
– Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át —
– Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! —
– Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! —
– Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám. —
Hát eltanulom tőle én is, – és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: “Hej, magam is így akartam!” – — —
– — – De régi, szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!
De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!
 

1912

HAJNALI RITMUSOK

1912 május 23

 
Éber mámorú hajnal. A magyar Avenue-n még villanyfény-kábulat.
Az éjjeli pincér lankad már, de friss kávé zamata páráz.
A liget fölött kéken és sárgán – — oly különösen hasad egy felleg.
– Jönnek a liget felől nagy, csukott, suta batárok,
Hurcolva a csók-árút; parfőmmel locsolt szemetét a városi, éber éjnek.
– És jönnek a körút felől merev rendei váltott katonáknak,
Fáradt csapatok, kik ingyen őrizték ma a fülledt rend zavaros álmát.
– És jönnek munka-asztaloktól éjjeli dolgú hadak betűkatonái.
Fehér és fáradt és derűs-szép homlokukba felhőz a hajnal opálja,
És beidegezve agyuk még friss ötletre, szócsatára a nyugalom előtt.
– Én is idejöttem ma – nyitott kocsiban, éberen és fehéren e hajnallal;
(Nem álomtól bedagadt idegekkel, nem is vágy-játéktól ziláltan. Csak szomorún.)
És sohase láttam tisztábban az Avenue-t én, se várost és árut, se arcot és harcot
És sohase hatott így elevenig bennem az emberi szó.
“Most már jönni fog robogva minden!” szólt szembe velem egy ember,
Akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét.
Ültem az éjjelen át új pajtással egy tarka és furcsa sarokban.
Messzi elől kánkánt jártak és csuhajoztak szegény, kényszeredett mosolyú lányok,
S ázottan lógtak ócska plakátrongyok a mutatványos bódék faláról.
Mi gunnyasztva ültünk, némán és lestük, hogy gyüremlik szánkba a keserű íz
– Mint aludt vér gyűlt tikkadt torkunkba az undor és régi bánatok.
Oly fontos volt önmagának mindkettőnk ez órán, mint fekélyborította beteg,
S mint béklyós-lelkű zsugoriak felszámláltuk régi veszteségeink.
Egy imaszőnyeg, – sorjáztam sóhajtva, – nehéz és drágahímű szövet,
Mibe koldus ifjúságom senyvedttűzű rózsáit beszőttem! – — —
Fojtott levegőjű üvegházam kínnal kibomló virágai,
Keménykelyhű tagadás-bimbók egy csukott télikertben! – — —
Gyalulatlan meseláda átokőrzött kincse a tizenharmadik szobában,
Kincses jóságom aranyesője; egyszeri, első, méretlen pazarlás! – — —
– Azt hittem én bizony, szerelmes szavam felavató ige,
Cseppenkint gyűlt grál-vér drága kelyhe szívem; becses ajándék.
Így magam-őriztem, várva és váltva – azt hittem, koronául adódom! – — —
– De jött – és letaposta virágos ágyaim, hogy megrövidítse hozzámig útját,
Végigszaladt szőnyegemen, – még ki se bonthattam előtte egészen,
Nem úgy jött, mint a király. Sietett kósza kalózként;
Habzsolva itta a vérbort és összetörte a kelyhet,
Úton-útfélen kínált csókot olcsón habzsolni szaladt. – — —
Lesz-é valaha még oly szegény és elhagyott, hogy megmérhesse és megsirassa tékozolt jussát?
Vagy leszek-e én olyan bölcs, oly szabad és erős,
– Hogy ne számláljam és ne sajnáljam. De nem tudom, nem bírom ezt! – — —
Ilyeneken évődtem az éjen és mint aludt vér gyűlt torkomba a keserű emlék,
És oly fontos voltam magamnak akkor, mint fekélyborította sebek.
– De kihajnalodott. Az Avenue felett színjátszva hasadt egy felhő.
(Még villanyfény káprázott itt bár, és éjjeli pincér szaladt – — —)
S hogy jött kocsim a liget felől, bolond szél rohant szembe velünk.
És sohse láttam én így a reggelt még – fáradt katonát, kínzott lyányt, friss-szemű írót.
És különös, opálos mámort kavart fel bennem az emberi szó.
– “Hajnal – szólt egy idegen ember —, lám, véres világú a felleg.
Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén.
Vadul jár a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg.
Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege,
Zárt kincsesháznak szellőzni kell már! Gurulni álomkoronáknak, – — —
Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért,
És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull,
És szent minden cédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihentet!”
Hallgattam ez embert, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem),
És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.
– Hajnal! – gondoltam. – A liget fölött most vérszínvilágú a felhő,
És rózsaszínell a halvány nők arca, hajszolt katonáké, frissszavú betűvetőké.
– Ó, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leányok a hajnali kimerülésben!
Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiai, okosszemű fiúk!
Tetésen teljék ma szívem! Hadd jöjjön robogva minden! —
Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, —
Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszonynyavalyák! – — —
“Férfiak! szóltam halkan – és szép, éber szemükbe néztem. —
Ha netalán lesz valami, – ne feledjetek izenni nekünk is!
Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk,
Mosogatjuk könny-vízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék.
– De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot.
(Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.)
Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre.
S mint más, eddigi forradalomkor, uszítsatok minket is barikádjaitokra megint.
– Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát,
És kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat!
Férfiak! Ha netán lesz valami, – ne feledjetek izenni nekünk!”
 

1912

ALKUDOZÁS… MÉG MINDIG

 
Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én napnyugat idegenéből sietek, – hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyújthattam volna kezem: “Örökre köszönöm neked!”
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet)
Úgy megyen el, – köd utána, – sohase hallatja hírét,
– Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hírelt fogását,
Ha soha nem tudom meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.
… Hajdani, akkori képmásom, babonás lágy viasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
– Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt,
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját.
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. —
De már oly rég nem, – már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte, – felé se néz. Néhány új bábuja van.
Mi lesz velem már?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szívem.
Ó, lehet nekem a világba még örömem!…
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő!
– Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók! – van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek.
– Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! —
És emberek, a javából, mondják: – bízni lehet baráti kezemben!…
Haj, világ, – drága világ!…
– Egy gödröt ásni, – beléfeküdni – és magamra szórni a földet!
 

1912